Rákos.1)

Éljen a király!

Egy nemzet.

A zugligeti úton két öreg haladott csendesen Buda felé. Az egyik hatvan éven jóval túl lehetett. Arcza jelelt vonásokat láttatott, s elmerültségnek czímét hordá kifejezésében; nagy, de tört tekintetű fekete szemei az előtte vonuló úton függöttek. Öltözete hosszú, bokáig érő sötétszinű dolmány, szabásáról itélve régiebb korra mutatott; bár a mint a rávetett juhászbunda azt kivenni engedé, elég ép volt. Szép ősz szakáll vonult le álláról, s fejét egyszerű báránybőr-süveg födé. – A mellette menő fiatalabb férfi rövidebb bőrködmenbe volt burkolva, s fején avult prémű kalpag ült. Mind a két vándor kezében vastag görcsös botot szorított.

Az idősb szótlan folytatá útját; a másik tiszteletes távolban követé lépteit, csak néha közeledvén, mint gyanítnunk lehet, urához, ha megszóllíttatott.

Külvárosához értek már Budának, midőn az öreg lassítá lépteit; végre fáradtan támaszkodva botjára, pihenni látszatott. Vonásai békétlenséget árultak el, s küzdés nemét, melyet el akara fojtani magában.

– Hányadik van ma? – kérdé hosszú szünet után a másikhoz fordulva, ki azonnal közelebb lépett.

Két öreg haladott csendesen Buda felé.

– Huszonnegyedik január! – felelt a kérdett.

– Huszonnegyedik január! – ismétlé az öreg, kínosan tekintve az égre, – s az évszám ezernégyszázötvennyolcz. Igen! hány év telt már el!?

– Ej! űzze el a nagyúr az ily gondokat magától; a mi történt, azt megmásolni nem lehet, s ha már ki tudtam vájni fészkéből, éljük e mai napot gond nélkül keresztül az Isten szép világában. Nézze csak kegyelmed, hogy özönlik a nép előttünk, egy része a Dunához siet, mások a Gellért hegyét közelítik.

– Hideg van, – sóhajt fel az öreg, maga elébe bámulva. – Minő tág itt a hely; már van öt éve, hogy völgyünkből ki nem jöttem. Királyt választanak, úgy-e szolgám, így mondád.

– Talán meg is választották már. Haladjunk a Gellérten fölfelé, onnan mindent megláthatunk; a Rákosra úgy se megy ki kegyelmed, pedig ott volna ám mit bámulni.

Megindultak, s a mint a budai külvárosba értek, akkor még igen ritka épületeivel, roppant néppel találkoztak; itt-ott csoportozatok állottak; mások a házak előtt ültek, míg szakadatlan folyamban vonult egy rész előttök a Gellértre, mely már itt telve volt téliesen burkolt bámuló sokasággal.

Egy jó félóra telt el, míg a két vándor, a sürűdő tömegen átvergődve, a hegy Pest felőli sziklahomlokán állott meg. Az öregebb a szolga vállára támaszkodott, s nehéz botját feszíté a szikrázó hóba maga előtt; mellette jobbra egy csoport gyermek ült, vígan havazódva s nevetkőzve; balra néhány vörösvári pór hosszú bundákban foglalt helyet, beszélgetve egymással: hátaik mögött a mérhetlen sokaság sürgött-forgott, s vászon fészerek alatt ital, kenyér, sajt s egyéb eleség árultatott; zene hangzott, s mindenütt neme a feszült várakozásnak ült az arczokon.

Az öregebb a szolga vállára támaszkodott.

A szemle, mely itt a két vándort meglepte, nagyszerű volt: a nap nyugotra hanyatlott már; a festői sziklacsúcsokon, a hóval födött gerinczeken az esthajnal bíborködben ömlött el; az égen néhány könnyű felhő úszott s felét mérhetlen öblének sugárernyő borította. Balra Budának meztelen falai emelkedtek: fölöttük mint tarka párkány hemzsegett a nép, s túl rajtok karcsú tornyok s ékbe futó veres födelek meredeztek, s egy-egy magasb épület tűnt elő, melynek ablakaiban a nap véresen tükrözte arczát.

Alant a Duna eltűnt, nem csillámlottak szőke habjai; nem lejtettek nehéz hajók s tutajok rajta: kemény egyenetlen jégkéreg köté az alacsony partokat össze, s a hirtelen tömeggé fagyott hasábokról szikrák szökdeltek.

Szemben a nézőkkel a róna szélén fészkelt a kis Pest, melynek területe, az alig tekintetet érdemlő külvárost ide nem értve, a mostani váczi-utczának elejétől a hatvani- s kecskeméti-utczák végeig terjedett; s helyesebben kerített falunak vala nevezhető, mint várnak vagy városnak. Harmadfél ölnyi magas falak övedzték, s a kapu szögletbástyák és tornyok inkább őrizetre, mint védelemre látszottak számítva. A szem a Gellért fokáról Pestnek keskeny, csinatlan utczáiban mélyedett, melyeken vidor nép vonult fel s alá, harsogó zenével s lobogókkal.

A két város közt a jégen szélesen törött út kanyargott, telve jövőkkel-menőkkel, szekerekkel s nyerítő paripákkal.

De legélénkebb képet a Rákos láttatott: balra Pest felőli oldalán tágas deszkaterem volt felállítva, mely hirtelen emelt egyházhoz hasonlított; magas, ékbe szoruló teteje – mert akkor tájban az épületek födelei nagy szerepet játszottak – veresre volt kenve; végeit veres, fehér és zöld zászlók díszesíték, messzire lobogtatva szárnyaikat, míg a gerinczen apróbb lobogók enyelegtek a szellőfolyam irányában; ablakaik annyira körül voltak állva bámuló néptől, hogy részét a világosságnak zárták el. Az ajtók előtt fegyveres őrök jártak fel s alá. A roppant faalkotmány körül a bennülő ország-nagyjainak keleti fényben ragyogó paripái topogtak, nehezen tartva fegyveres szolgáktól, bíborba öltözött apródoktól s nehéz fegyverzetű csatlósoktól.

Merre a szem látott a tágas Rákos mezején, pompás tábor terjedett. A Szilágyi Mihály uram2) sátrai foglalták el nagy részét a rónának3); egyesek járták körül, tátongva vagy tüzet élesztve s estebédhez téve kora készületeket.

A Podjebrád segédnépe jobbra tanyázott; hirtelen gyűjtött bérlett4) sereg, a hány, annyiképen öltözve; de fegyverzetökben mégis némi összhangzás vala kivehető. Többnyire bőr- s kemény durva posztó ujjasokban, nehéz mellvértekkel s vas sisakokkal, melyeknek széles rákfarkaik mélyen nyúltak alá; fegyvereik nehéz buzogányok, kopják s a legdurvább mívű lőszerek voltak.

Az öreg vándor komolyan jártatta körül szemeit az élénk, változatos jeleneten.

– Hány óra lehet? – kérdé a szolgától.

– Négy! – felelt az – s még sincsen király!

– Minő roppant lovassereg az, mely a két város közt a Duna jegén foglal helyet?5)

– Azok – felelt a szolga – Szilágyi Mihály ő kegyelme hadai, negyvenezer ember, mind kemény fegyverben, s egy szavára készen.

– Hm, – jegyzé meg az úr gúnymosolylyal, – ezt nálunk szabad választásnak nevezik?!

– A választásnak védelmére vonta össze seregeit az agg vitéz; mert hatalmas pártok vannak itt, résen kell állni e nehéz időkben.

– Nézd csak, szolgám; – mond az öreg, a Duna mentében jártatva szemeit, – mik ama fa-alkotmányok ott a parton hézagonkint?

Az, a mire e kérdés czélzott, valóban sajátságos tekintetet adott a képnek. A Duna Pest és Buda felőli partján több mint huszonnégy roppant akasztófa volt, s villáiban egy-egy fekete czigány állott, hosszú pallossal oldala mellett.6)

– Hej! – felelt egy nem kérdett pór, vigyorgó arczczal, melyet a hideg vérveressé pirított, az agg zúgligeti vándor közelében – tudják kelmetek, feleim, hogy ilyenkor sok zavar történhetik; Szilágyi uram azért emeltette azokat az ékes kapufákat, hogy a ki itt alant nem fér meg a bőrében, egy-két araszttal felebbvonassa.

A pórnak észrevételén mellette tátongó társai röhögtek.

– Illetlen dolog – jegyzé meg az öreg, feleletre se méltatva a közbeszólót, s a szolgához fordulva – ily alkalommal hóhérokkal védeni a rendet.

A nap e közben csendesen merült le; az ég bágyadt rózsaszínben úszott, míg az elszórt, téliesen fényes fellegek szélein aranyhab folyt el. Csillámló zúz ült a budai szőlők gyümölcsfáin, s a Gellért szikláiról hosszú jégcsapok nyúltak le.

– Mondd meg nekem, koma! – szól egy budai kapás, rövid szűrben, hatalmas báránybőr-süveggel a fején, kinek vonásai a munka fáradalmaihoz szokottat jelenték, közel a két vándorhoz – ki lehet ezen úr?

– Nem ismered? – felelt egy másik, ennél korosabb – ez a zugligeti remete, a mint nevezik.

– Isten bocsáss! – suttogá a kérdő, közelebb lépve a remetéhez, tartózkodás- és vizsgaságból vegyült tekintettel bámulván rá. – Ez tehát a remete, ki az embereket gyógyítja, s tanácsot ad szükségökben, s a mint mondják, a gonoszszal van – –

– Hallgass! – riaszt rá a másik – nem látod, hogy öreg szolgája szemmel tart, s ki tudja, igaz-e eddig? Hédervári uram a nyakára hágott volna.

– Elhiszem azt, – mormogá az előbbi – ha ráérne e közt a sok zűrzavar közt a varázslók után járni. Ki az ördöggel czimborál, Isten légy velünk! az rosszat szokott tenni; a zugligeti remete pedig segít, a hol lehet.

– Igaz biz’ az; de meg is fizetteti magát, a mint illő, főleg ama vén róka e szolgája, kitől urát meg kell venni, mint a tulkot a vásárban, a mint mondják.

– No! – fejezé be a másik – csakhogy láttam; mindig vágytam szeme közé nézni. Nézd csak, minő tolongás van ott az ország tereme körül; most mindjárt hallunk valamit.

A tolongás, mely a Rákoson felállított deszkaterem körül mutatkozott, egy fiatal lovagnak odaérkezte által okoztatott. Az ifjú karcsú, barna paripán ült, melynek zöld bársony-, gazdagon aranynyal hímzett takarója, s lobogó arany czafrangja tehetős úrra mutatott. Arcza, tartása nemes volt, czombközépig érő világosveres metszett bársonymentéje elől nyitva állott s kék dolmányt láttatott.

Néhány hasonló korú lovag, télies, de fényes magyar öltözetben, ugratott melléje.

– Honnan, Miska? – kiált rá vidáman az egyik, egygyel azon életvidor, a mindenben gyönyört lelőt bélyegző arczok közől.

– Mit csináltok itt? – kérdé viszont ez kedvetlenül – a nap lehanyatlott, s még királyunk sincsen! Tanyámról jövök; embereim vígan járják Pesten az utczákat fel s alá. A nemzet már választott, s ezek az urak még mindig vitatkoznak. Eredj, Rozgonyi! nézz át a városba, s ne hagyd a szép tüzet ellobogni; én betekintek az urak közé, s ha látom, hogy a dolog nem halad, fordítást teszünk rajta.

– Szólasz-e? – kérdé egy másik a közel érkeztek közől, kinek naptól barnult szép keleti vonásai a hét kapitányokra emlékeztettek, míg Rozgonyi, a legelőbb szóló, Pest felé vágtatott.

Az ifjú karcsú, barna paripán ült.

– Ha szóhoz jöhetek! – felelt a kérdett; s leugorván lováról, melyet egy fegyveres szolga vett át, a terem tágas ajtaját megnyitotta s belépett.

Az építmény falai belől szőnyegekkel voltak borítva, s miként egy tekintetre ki lehetett venni, nem minden ízlés nélkül. Hézagonkint diadali díszítmények függöttek lobogókból, fegyverekből s pajzsokból összeállítva. Világítást a hely magas, festett üvegű ablakokból nyert, a budai s pesti egyházakból kölcsönöztekből, melyeken az esthajnal végsugárai derengettek be, a roppant sokaságra tündéri fényt árasztva.

Köröskörül magas állványok emelkedtek, több lépcsőket, mind annyi lóczákat képzők. Nem volt hosszú asztal a terem közepén, csak egy kisebb állott egyik oldalán, a jegyzők számára. Az ifjú, kinek eddig csak keresztnevét tudjuk, beléptekor legelőbb is az öreg Szilágyi Mihályt pillantá meg, a leghevesebb beszédárban a terem közepén állva, s szavait a rendekhez intézve. A deli vénnek arcza, aggszerű vonásaival, eleven tüzű, bár kis szemeivel s széles ősz szakállával, tiszteletet idézett elő. Szemben az ajtóval Gara, a nádor ült; magas barna férfiú, kijelelt, élénk, eredeti magyar vonásokkal, s parancsoló fekete szemekkel. Balra mellette Ujlaki, az erdélyi vajda, foglalt helyet. A kevély férfiúnak képe gömbölyű s kövér volt, s fölvetett ajkai és büszke szemjárása azonnal megismerteték a nézőt lelkületével, mely elegye volt a gőgnek, s elbizottságnak. Nem távol e meglepő külsejű férfiaktól, kiknek aranynyal terhelt öltözetöket béllelt bársonycsurapé neme födé, Szécsi Dénes ült, az esztergomi érsek; Hédervári az egri, Ágoston a győri; Vincze és Pál, egyik a váczi, másik a boszniai püspök, koros komoly férfiak, az utóbbit kivéve, ki kevéssel haladta a harmincz évet. Mindezek a legfényesb egyházi öltözetben, püspöksüvegekkel. Vállaikon nehéz, arany szövetből készült, kövekkel és gyöngyökkel hímzett pluvialék függöttek, gyönyörű mívű csattokkal elől.

Tovább a Rozgonyiak tűntek föl négyen, szembetünő családi hasonlatossággal, bár koruk különbözött; a szépségökről, mind hadi erejökről híres Perényiek; az athletai termetű Zápolya; az egészséges kinézésű, de szerfölött kevély tartású Ország Mihály, számtalan másokkal, kik mind öltözetök fényére, mind tartásuk nemességére a szemlét nagyszerűvé tevék. Az egész teremnek alja figyelő főket mutatott, s a csendben Szilágyinak minden szavát hallani lehetett.

Szembetünők voltak e sokaságban mind öltözetök, mind arczkifejezésök különbségére: a szász herczeg Vilmos követe, hosszú arczával s hegyes szakállával; a hatalmas Fridrik császár több német lovagból álló küldöttsége, többnyire talpig fényes aczél-fegyverzetben, hasított ujjú felső öltönyökkel, melyek térdig értek, s díszes hímzésekkel voltak terhelve. Ezek a lépcsőzet egyik végén gyönyörű csoportozatot képeztek, míg Kreszláw Voisik, mogorva képű rőt férfiú, nyírott fővel s ajkait elfedő bajuszszal, bokáig érő lengyel kantusban hátravetett ujjakkal, gazdag aranypászttal s a négyszegű süveggel, több cseh és lengyel lovaggal, az előbbiekkel majdnem szemközt ült.

Az állványok fölött oszlopokkal támogatott karzat vonult el, melyet csinosan öltözött, bár téliesen elfödött nők, s fiatal férfiak leptek el. De nemcsak alant és itt voltak élénk részvevők. A terem födelének belső hézagában, mely veresre volt festve, a folyó gerendákon ültek lovagolva némelyek s tekintettek az alattok pezsgő sokaságra le.

Egy jó félóráig beszélt Szilágyi,7) utána azon férfiú lépett a terem közepébe, kit az előbb beérkezni látánk; de Ujlaki megelőzte őt; utána Gara, később Voisik, Szécsi Dénes és újra Ujlaki szólottak. Az ifjú toppantott lábával, arczát vér futotta el, mivel tisztán látta, miként Gara s Ujlaki szándékosan vonják hosszúra a tanácskozást, hogy a választást halaszthassák; s ő szóhoz nem jutand.

– Mi bajod, Zokoli? – mond egy mellette álló szép ifjú, egy azok közől, kik nem mernek szólni, s véleményöket szomszédjoknak súgják meg – távozni készülsz-e már? miért nem szólasz?

– Majd szólok – felelt czélzással a kérdett – a maga helyén; itt, látod, beszédhez nem juthatok. – Isten veled! – Zokoli Mihály, mert ő volt, hirtelen távozott el. Néhány percz mulva délczeg paripáján ült, s fegyveres szolgájával Pest felé száguldott.

A mint a Duna partjához ért, furcsa jelenetnek lőn tanúja. Egy fiatal lovag feltünő szépségű arczczal, néhány tomboló férfiú közé szorult, kiknek, a mint látszék, siker nélkül igyekezett valamit megfejteni, élénken hadonázván kezeivel, s minden erejéből törekedvén lovát a körülállók közől kinógatni.

Öltözete egyre mutatott azon számos idegenek közől, kik a király választására részint önkényt, részint idegen fejedelmektől meghatalmazott követek kiséretében Budára és Pestre özönlöttek. Felső öltönye sötétkék, bő vidrával béllelt ujjas palást neme volt, mintegy térdig érő, melynek karnyílásai alól világosbarna, fekete bársonynyal szeszélyesen czifrázott szűkebb ujjas tűnt elő; fején gömbölyű cseh süveg ült keskeny s köröskörül felhajtott vidrakarimával. Lovának készülete inkább a német lovasoké, mint a jóval fényesb s keleti szellemű magyarokéhoz hasonlított.

Zokoli eleinte mindjárt e sűrűdő csoportozatot annak tartotta, a mi volt: vidor seregnek, mely a hon atyjainak tanácskozása daczára utczáról-utczára lejtett, éltetve a királyt, minekelőtte megválasztatott. – Száz meg száz ilyen kisebb csoportot lehete akkor Pesten, Budán, a Rákoson, sőt az egész vidéken látni.8) Közelebb érve, egyszerre megismerte azon igen kellemetlenül s akaratlanul szorongatott idegent, ki a magyar s tót ékesenszólás minden tájczifrázataival szónokolt, néha-néha cseh és magyar káromlást vegyítvén beszédébe.

Ő e lovagot, kivel kevés nappal e találkozás előtt ismerkedett meg, s ki magát egyszerűen Wratizláwnak nevezte, nem különösen kedvelé. Zokoliban szerfölött sok nyiltság s természetesség volt; az idegenben ellenben, minden erőtetett nyájassága mellett is nem lehete első tekintetre mindjárt a rejtélyes titkolódzó embert meg nem ismerni; de a mi valóban szabályos, kissé veres arczának kifejezésében leginkább idegenített, az neme a vadságnak és nyerseségnek volt, melyet bár igen igyekezett elfödni, önkénytelen kitört. Ez idegen magát cseh lovagnak mondá, s az összeseregültek közé könnyen elegyedhetett a nélkül, hogy valaki részletesb figyelemre méltatná személyét. Akkortájban, főleg Magyarországban, s magyar urak csarnokaiban, nem igen volt szükség bizonyítványokat előmutatni. Ajánló külső, vagy ennek híján csinos öltözet, lovagi szellem s barátságos megjelenés elégnek tartatott arra, hogy a legismeretlenebb a magyar vendégszerető falak között nyersen szíves, őszinte s olykor megkülönböztetett elfogadást nyerjen. Wratizláw a dolgok ily állását igen tudta használni, s kevés nap alatt az előkelőbb fiatalság körében bevezetve, s otthonos volt.

Zokoli Mihálynak lakát, mint egyik legkedveltebb gyűlhelyét a fiatalságnak, maga fölkereste; s ő ott sokaknak megtetszett, nemcsak gyönyörű külsejénél, hanem azon körülménynél fogva is, hogy a magyar nyelvet igen jól beszélte, bár kiejtése kissé lengyeles volt; s mivel mind a poharak, mind a koczka közt értett a tréfához. Az ifjú cseh szemeinek színe talányos volt, bár vágásuk igen szép; középen állott az a kék, zöld és szürke közt; termete egyébiránt, minden kecse mellett, aligha egykori kövérségre nem gyaníttatott; s ha ezekhez rövid, természetesen fürtöző, rőtbe hajló gesztenyeszín hajat, serkedő szőke bajuszt s kissé nagy, de hófehér fogakat veszünk: az ember előttünk áll.

Zokoli darabig némán közeledett a csoportozathoz, s midőn alig lehetett húsz lépésnyire az idegen lovagtól, nem kis meglepetésére látta, hogy a közelállók lerántják lováról s a Duna felé kezdik vonszolni dühös ellenkezés közben.

– A Dunába vele! A lengyel király embere! – Hunyadi mind halálig! – ez hangzott sokszorozva vad hahoták s iszonyú zsinat közben. Zokoli sarkantyúba kapta lovát, s elvágta útját a zajgóknak.

– Mi történik itt, földik? – kiáltott, oldalt fordítván nemes lovát, s az által tartóztatván a bőszült választókat.

– A Dunába vele! – ordítottak hátul. – Ott egy lék az akasztófa mellett! – harsogott egy mély hang, s a csoport a hátulsóktól tolatva szorult Zokolinak lovához, tág szemeket meresztve a feltartóztatóra.

– Megálljatok, rendbontók! – riaszt rájok a lovag, – minő erőszak ez itt? – Álljatok, mondom! mert istenemre! megmutatom, hogy nem hiába áll az a fogas itt a Duna szélén! – Félre te! – folytatá, a Wratizláwot nyakon ragadók egyikét eltaszítva mellőle – mit vétett ezen idegen lovag? Ez-e a magyar vendégszeretet? semmire-kellők – félre, mondom!

Zokoli gyorsan ugrott le lováról s férfias erővel fejtette ki a dühben tajtékzó csehet, kinek egész tekintetéből kitetszett, hogy a társaságokban túlnyájas udvariságból irtózatosan fel tud riadni.

– A Dunába vele!

– Alávaló, otromba nép! – kiáltott Wratizláw habzó ajkakkal, tőrét keresve övében, mely abból a küzdés közben kisodratott. – Választás-e ez, mikor a szabad szavazót a Dunába lökik? – Ezzel megrázta magát, s igyekezett öltözetét rendbeszedni.

– Itt a süvege kegyelmednek! – mond, odanyujtva azt, egy cseléd-tekintetű barna ficzkó, fogait vicsorítva, – tessék!

Wratizláw kirántotta kezéből s fejébe tette. – Hol a lovam? – kiáltott parancsoló hangon – vagy azt is a Dunába akarjátok lökni, mert nem nyerít Mátyást! – a lovamat ide.

A cseh Zokolinak készségét megmentésében észre sem látszatott venni.

– Még meg sem köszöni az ilyen amolyan cseh dulkija,9) hogy a jeges fürdőből kiszabadult! – dörmögé egy széles vállú férfiú bozontosképpel, balra Zokolitól.

– Köszönjétek ti! – vág közbe Zokoli fönséggel – ha feledem itt néhánynak arczát közöttetek; a mit tettem, tartozás volt, ilyenkor a köszönet sért. Lovát ide a nemes lovagnak, gyorsan!

– Kázmért kiáltotta, – szólal fel újra egy a csoport közől, ki mindig a sűrűben hallatá magát, – már ha idegent akarnánk, inkább a császárt, mint azt a nyirott fejű királyt.

– Mi a választás, – mond Zokoli komolyan, – ha a szabad vélemény megszünik, s nem azt választja kiki, a kit akar? Éljen Mátyás király!

– Éljen Mátyás király! – ismétlék ordítva mindnyájan, s az egész jelenetet feledve, ujjongva tódultak a váczi kapu felé. Nemsokára Wratizláwnak előhozták lovát.

– Isten kegyeddel, Wratizláw! – mond Zokoli udvarias nyájassággal, Pest felé fordítván lovát, – ma még találkozunk nálam.

A lovag hallgatott s ajkait harapta össze, míg az ifjú magyar lovag a sokaságba eltűnt; végre maga is a váczi kapu felé sietett. Kifogyhatlanul ömlött ki abból a nép a Rákos felé; a sűrű néptömegben csak lassan haladhatott. Egyszerre megragadja kantárát egy kisded emberke, majdnem pulyának nevezhető; de nemcsak kisdedsége, hanem egész alakja különös volt: hófehér haja sűrű csigákban borította nagy idomtalan fejét, s arcza e sajátságos lénynek az Aesop szobraira emlékeztetett. Öltözete hosszú, bokáig érő mente volt, sötétszínű posztóból, mely őt valamennyire magasítá.

– Te, Angyal diák? – mond Wratizláw – egyedül vagy-e?

– Nem, uram, néhány emberünk nincs távol ide.

– Szólítsd valamelyiket s add lovamat át neki, itt gyalog jobban boldogulunk; szóm van veled.

Angyal diák intett s egy vaskos cseh fegyveres szolga lépett elő és átvevé Wratizláw lovát.

– Vezesd szállásomra, Mihalek – mond a lovag, s a szolga a tömegben eltűnt.

A lovag s Angyal diák kissé félrevonultak.

– Hallod-e Angyal? Zokolinak nem szabad meghalni.

– Nem, – kérdé a másik, – mióta békült ki kegyed vele, legfáradhatlanabb üldözőnkkel?

– Hallgass! – riaszt rá a lovag körültekintve. – Kibékülni? hitemre, soha, soha! sőt inkább, mint valaha gyűlölöm őt, mert életemet mentette meg s lekötelezettje vagyok. Halljad: Rákos felé indultam kissé körültekinteni a nők közt. Nankelreuternét láttam az előbb Ország Mihálynéval kiszánkázni.

– Áhá! – jegyzé meg Angyal diák mosolyogva.

– Egyszerre egy ujjongó csoporttal ütközik össze a lovam. Ki a király? riasztott egy faragatlan ficzkó rám, azon szemtelen elbizottsággal, mely ily esetben az alsóbb rendűeket bélyegzi: Kázmér, a lengyel király! kiáltottam s ezt annál bátrabban, mivel lengyel lobogót láttam a csoportozat közepében lebegni; akkor körülfogtak s a Dunába akartak hányni.

– Bizonyosan – mond Angyal diák – valamelyik más csoporttól szedték el a lobogót, s a Szilágyi emberei voltak, ki maga akarna király lenni, bár emberei a Hunyadi János gyermekfiát kiabálják.

– Zokoli mentett meg! tehát meg ne haljon, de bűnhödjék tízszeresen! Egy eszmém van, közlöm veled te fehér róka, s nem lesz károdra.

A diák mosolygott. – Hm! Ha még egyszer kellene is olyan ijedtséget kiállanom, mint Tétényen, hol néhány óra alatt – huszonhat éves! – megőszültem, mint vén farkas, még sem tudnék neki kegyelmezni. Hány száz emberünk veszett el fegyvere alatt? s hát még a sok zsákmány, melyet levert kezünkről? egy kanál vízben veszteném el! – s nincs könnyebb, mint itt a nyakára hágni.

– Büszkeségem nem engedi, hogy megölessem. Bele akartam veszni, s bajt vívni vele; de tervem jobb: az megöli igazán.

Wratizláw és Angyal diák élénken folytaták beszélgetésöket; de mivel a nép újra sűrűdött közelökben, csak suttogva teheték. Megindultak, s midőn a váczi kapun beértek, a fal mellett balra tértek fel.

– Mit mondasz tervemre? – folytatá már hangosabban a cseh lovag. – Tudom, ficzkó! hogy ezermester vagy.

– Rám kell bízni a dolgot – felel Angyal diák, kevélyen emelkedve föl sarkán.

– Ha, ha, ha! – kiált fel Wratizláw – a hol pártok vannak, mi könnyebb, mint egynek nyakát szegni? – E szavaknál kanyarodott a fal- s ház-sor közti utcza jobbra fel s beszélőink eltűntek szem elől.

Már sötétedett s az esti félhomály a roppant képnek Buda s Pest körül árnyéktelt színezetet adott. A Duna jeges hátán hasító szél söprött végig, a csillámló havat felmarkolva, s szikraködben szórva maga körül. Szilágyinak serege majdnem elmeredve állott; arcza a barna had fiainak ki volt a hidegtől pirulva; bajúszaikon hosszú jégcsapok függöttek; szakálaikon, szemöldeiken fehér zúz ült. Kezeiket dörzsölgették, s a prüszkölő lovak szilajon topogtak alattok.

Itt-ott kétes mozgásban jelengeté magát a türelmetlenség; a sorok hullámozni kezdettek, mint egy indulni kezdő sereghomlok. A csapatok előtt lovagló férfiak minden erejökből igyekeztek a rendet fentartani.

Az ingerült békétlenség elválasztó perczében érkezett Zokoli a csatarend közelébe; a mint a sorokhoz ért, a tisztek azonnal körülfogták, élénken kérdezősködvén a választásról.

– Gara azon van, urak! – felelt Zokoli – hogy a választás elhalasztassék! e pillanatig nem tudjuk, ki a király?

– Hallatlan makacsság! – mond egyik a főnökök közől, tisztes ősz férfiú. – Itt étlen s szomjan vannak embereim, kik hajnaltól óta nyeregben ülnek, a hidegtől csonttá meredve; nem birom őket együtt tartani.10)

– Szabad-e hozzájok intézni szavaimat? – kérdé Zokoli, mintegy új eszmétől megkapatva.

– Bátran! – feleltek többen – csak sikere legyen.

Zokoli végig nyargalt a sorokon, kezet nyújtott az ősz vitézeknek s élénken szólott hozzájok; végre megállott a sötét hadi homlok közepével szemben.

– Vitézek! – kiált fel – e nap lehaladott, a hon téreit az est sötéte övedzi, rajtatok áll s világ leend! s a nap felragyog az éj öléből, s lészen nagy és dicső sugárzása, s fényének híre elszárnyal kelettől nyugotig, s éjszaktól délig! Ti, kik Hunyadi János alatt vívni s győzni tanultatok, ki a kardot hüvelyéből! terítsétek szélnek a zászlókat! jutalmazzátok meg a dicső atyát méltó gyermekében, s kiáltsátok utánam: Éljen Mátyás király!

E pillanatban iszonyú roppanás hallatszott, élesebb, rövidebb, harsogóbb ezer villámcsattanásnál. A Duna jege negyvenezer embernek terhe alatt görnyedve, hosszában hasadt meg; a lovak lábaik alatt érezték ingani, s a budai hegyek és sziklák visszhangja százszorosan zúgta azt vissza; s miként, midőn a vihar szárnya kel s a tenger mélyeit forralva fel, bőg a tornyozó hullámok fölött: úgy riadt fel a sereg közt a lelkesedés szelleme, óriási erőben és nagyságban; a mi keblökben élt, minek egy szikra kellett, hogy fellobogjon, meggyuladt egyszerre! Zokoli szava volt a szikra. A kardok kicsördültek, a zászlók szétterültek.

– Éljen Mátyás király! – kiáltott negyvenezer torok s a Gellért homlokán álló ezrek ismételték: «Éljen Mátyás király!»

A sereg megindult Rákos felé. A partokon, a budai hegyeken, a tágas pesti rónán és mindenütt egy zúgás hallatszott: «Éljen Mátyás király!» és hangzott végtelenül, meg nem szakadva. Pest-Budán a harangok megkondultak, trombiták harsogtak; az épületek ablakaiból kendők lobogtak, a házak födeleire nyargalt a nép és kiáltott. A szél és hír szárnyain röpült az ittas öröm városról-városra, faluról-falura, majorból-majorba, s néhány óra alatt a nemzet kiáltott: «Éljen Mátyás király!»

Míg Szilágyi, Gara, Ujlaki, a honatyák s a külfejedelmek követei tanácskoztak, addig a nemzet választott, s szavának harsogó zúgása felrázta az egybegyűlt ország nagyjait; a magasztaltság ereje szivökbe ragadt, s az egész gyűlés kiáltott: «Éljen Mátyás király!»11)

A közörömet, a közmegelégedést nincs toll, mely leírhatná: minden arczon, minden szóban mutatkozott az; Budán és Pesten s az egész országban nemzeti ünnep volt, milyennek mására a honi évkönyvek nem emlékeznek; az emberek egymást ölelték, minden baj feledve lőn s a nemzet örülni indult és vigadni.

– Éljen Mátyás király!

Az ország nagyjai követséget rendeltek Prágába. Zokoli Mihály a kinevezettek egyike volt.12)