Az Apród.

– – hamvaiból a phoenix újra felkél,
Lerázza a por ronda szennyeit,
S az őserő, vezérlő ész tüzénél
Egek felé intézi röpteit.

Tóth Lőrincz.

A követség Prága felé sietett, hol a fogoly Mátyás élt13) a Podjebrád udvarában egyedül s rokontalanul az őt körüllengő léggel s emberekkel. Tizennyolczadik évében volt az ifjú, s külseje már érett erőre mutatott. Római vonásai inkább kemények, mint finomak, fekete szemei nagyok, szép vágásúak s élénk kifejezésűek, fejét rőtbarna, természetesen göndör fürtök boríták s termete bár közepes, sok szabálylyal s aránynyal bírt.14) Őt Podjebrád eleinte nemével a leereszkedő kegyességnek tartotta maga körül; később az ifjúnak nagyszerű lelki tehetségei, királyi tartása s valami ellentállhatlan varázs társalkodásában, a nyers, de erőteljes főnök figyelmét megnyerték.15)

Mintegy félévvel Mátyásnak választatása előtt azonban egyszerre Podjebrád a magyar apródot, a gyermek Hunyadit, szembetünőleg kezdé megkülönböztetni; a mi a szerény, de önérzettel teljes ifjút meglepte. Ha védőjének kevélysége előre benne azon nemes, büszke tartózkodást szülte, mely önbecsének érzetében, a mások rátartásában némi szánakodásra méltót lát, később a közelítés a hontalannak jólesett, s a szerényt alázat, s hév csatlakozásra készteté.

Volt Mátyásnak egész valóján neme a fájdalmas komolyságnak elöntve. Atyját imádta, s hogy ily atyának fia lehet, lelkét üdvözíté; de e kéjérzet azon keserűséggel vegyült, hogy atyjának érdemei oly hamar feledésbe mentek, s kedves bátyjának hóhér pallosa által kelle elveszni. Sokszor álmodta ő magát a csatarend homlokán, s esküt tőn ifjú hév kebellel: méltó lenni atyjához, emlékezetét szenten tartani fenn, mint ereklyét; de honába kibékült kebellel térni vissza; nem boszúlni meg a híven szeretett honon azt, mit egyesek atyja, bátyja s ellene vétettek. Igaz, a honszeretetben valami engesztelő van s békéltető, s a nemesen született szív e nagy érdek közelében mindent feled.

Felmagasztaltatását Mátyás nem gyanítá. Ha a hon atyja s bátyja iránt hálátlan volt: miként várhatá ő, a gyermek, az érdemnélküli, azon jutalmat, melynek elnyerésében az érdemest is képes vala a kajánság és cselszövény hátráltatni.

Mint minden erőteljes lélek, ő magában kerese anyagot belső békére; magában azon magvat, melyből boldogságának fáját akarta felnövelni. Fáradhatlanul gyakorlá erejét a fegyverforgatásban; a régi írók szellemébe mélyedt el búvárkodó elmével; s önlelkébe tekintvén, mondhatlan belső megnyugvással látta, hogy a régiség nagy, erőteljes lelkülete nem álomképe szeszélyének, s hogy azt megfogni érteni, lehetőnek hinni tudja. Volt valami benne, hogy úgy szóljak, jóslói, a jövendőt előidéző, egy vele született számítás és követelés a sorshoz; s mindez egy eszmévé olvadott össze, mely vele elhiteté, hogy őt a végzet nagyobbszerű, történeti fontosságú pályára szólítja fel. De hogy ezt nem váratlan szerencsének, hanem önmagának kell előidéznie; hogy neki fel kell a homályból küzdeni magát, s méltónak lenni egy Hunyadi Jánoshoz, s egy nemzethez, mely fiának neveztetni volt nemes büszkesége.

E titkos, óvott, lelkének magvába vésett követelés egy kétes jövendőhöz, az ifjúnak arczáról sugárzott vissza; s a mi mást talán kevély daczczal töltene el, benne szerénységgé símult, mint minden nemes, s a tökélyhez közelítő.

Őt a Podjebrád udvarában szerették, de Prágában akárhol megjelent, kedves vendég volt: legkedvesebb azonban Bretizláwnál, ki egykor boroszlói polgármester, most mint a csillagászat szenvedélyes kedvelője, csendesen s megvonva magát, Prágában élt. E díszes öreghez sietett a beszterczei gróf, ha tanulását végezte, vagy egy vadászat után szelidebb élvezetekre nyílt szíve. Bretizláw mint fiát fogadá őt házában, s leánya, a tizenkét éves Izabella, angyali arczával, sötét szemeivel, mint édes nővér futott az ifjú elébe, fonta gyöngéd karjait nyaka körül; s ha három nap nem látta, sírt, nevetett örömében jöttekor. Ha a leányka egy virágot, játékocskát, szalagot nyert a csinos apródtól ajándékban: mint kincsét zárta el, s az elporlott virágnak hamvai becsesek voltak előtte, mint ereklyék.

Igy teltek el napjai Mátyásnak, míg Podjebrád egykor a szokottnál nyájasabban szólítá őt fel maradásra ebéd után, s vezeté belső szobájába.

Boltozatos volt ez, ék-alakú lenyuló falívekkel, melyeket közepén, vályuzott oszlop támogatott; e körül négy ősz cseh vitéznek mogorva képei függöttek, aggszerű fegyverektől környezve. Tágas, többféle tekercsekkel s könyvekkel megrakott, s zöld bőrrel borított íróasztal foglalá el az egyik szögletet, míg a zöldes ablak üvegein által a napnak csillogó sugárai terjedtek a tárgyakra. Az asztallal szemben párnákkal halmozott kerevet nyúlt s ez előtt tarka vastag szőnyeg hevert. Egy tág kandalló, székek, egy álló fogas fegyverekkel s vértekkel, ada e helynek némi hadi s régies tekintetet.

– Ülj ide mellém, – mond Podjebrád nyájasan nyújtva kezét az ifjúnak, s helyet foglalva.

Mátyás meglepetve ugyan e közelítéstől, de minden aggály nélkül engedelmeskedett. Szembetünő volt arczán neme a feszült várakozásnak.

– Miként vagy nálam megelégedve, ifjú? meg tudta-e előző hajlandóságom irántad szívedet nyerni, s számíthatok-e arra, hogy magamnak benned hű barátot szereztem? – szólj egyenesen s minden tartózkodás nélkül. – Mindezt a nemes főnök a legszívesebb hangon mondá.

Mátyás elfogadá az odanyújtott kezet, s némi szenvedélylyel felele: – Uram! szívem teljességéből megvallom kegyednek s az egész világnak, hogy velem atyai módon bánt; s az idegennel, a sorstól űzöttel azon gyöngéd kiméletet érezteté, mely oly jól esik.

– Ülj ide mellém, – mond Podjebrád.

Podjebrád az élénk hála-kiömlést azzal a számító arczkifejezéssel vette, mely egy előzménynek örül, mivel fontosb tárgyakkal készül előállani. – Ifjú barátom! – szólt a leghizelgőbb hangon – óhajtanám, hogy neked szeretetem- s vonzódásomnak oly kétségtelen bizonyítványát adhatnám, mely a világot is meggyőzze arról, milyen való azon részvét, melyet irántad érzek.

– Van-e erre szükség? – viszonzá Mátyás – kétkedhetik-e ezen valaki? ki engemet itt a fény s kényelem közepette lát, mint fiát egy háznak, mint jutalmazottat, a nélkül, hogy időm lett volna még érdemet szerezni.

– Gondolod-e! – felelt komolyan Podjebrád – hogy kedvezéseimet oda tudnám vetni minden megfontolás nélkül oly ifjúnak, kinek külseje szívemhez szól, annak tudása nélkül, hogy azt a szó teljes értelmében képes leend idővel viszonozni. Ha én tégedet nem mint a többi ifjat itt udvaromban valami nagyobbnak, s többnek hiszlek: ez azért van, mivel nem tudnám megfogni, miként lehetne oly atyának, minő a tied volt, köznapi ivadéka. Szerethetjük azokat, kiket a sors közelünkbe vetett, a nélkül, hogy lelki értékükről bizonyosak legyünk; de barátságunkat s becsülésünket csak az birhatja, kinek nemes telkében fényes jövendő csírája sarjad.

E hizelgő nyilatkozás Mátyásnak jól esett, mert azon szíves hajlandóság mellett, mit ő a Podjebrád udvarában néhány holdak óta oly nagy mértékben tapasztalt, volt valami meghitt, valami őt felmagasztaló, s értékét tudató, mi a lélekteljes ifjúnak keblét dagasztá.

– Igen, uram! – mond – nem fogsz bennem csalatkozni; bár atyámnak tettei elérhetlen magasságban ragyognak fölöttem, ne kétkedj! hozzá hasonlítani leend legforróbb törekvésem.

– Ezt remélem, Mátyás! s hogy az, a mit tőled várok, sajátommá váljék, hogy abban atyai, rokoni részt vehessek, közelebb tűzlek szívemhez. Igen, te fiam leszesz! nem fogadott, hanem való fiam!

Mátyás ezt hirtelen meg nem foghatta: Podjebrádra emelt nemes nyíltságú, de kérdő tekintete láttatá, mutatá lelkének e kétkedő állapotát.

– Nem értesz egészen, fiam! – folytatá amaz – tudd meg tehát azt, a mit tenni akarok éretted: leányom Katharina gyermek még, tizenhárom éves alig; de a ki őt látja, benne minden nőerénynek sarjait pillantja meg. Boldog én! hogy atyai büszkeségemben mondhatom: ő kegyes, szelid, atyatisztelő; esze villám, lelke korántúli, és szép, mint az ég leánya, s minő leend még!

– Kedves, mondhatlan kedves gyermek! – mond Mátyás osztozva, ha nem is meggyőződésből, de gyöngédségből a boldog atya magasztaltságában, ki szelid, jó gyermekét ész s átlátás tekintetében túlbecsülte.

– Az! s e gyöngyöt, e legbecsesb kincsemet szántam neked, fiam! Remélem, te annak becsét fel birod fogni s szeretended őt, miként én szeretem, s kevély leszesz birtokában, miként én vagyok.16)

E váratlan nyilatkozás az apródot elnémítá az első pillanatban. Bámuló tekintetet vetett Podjebrádra, ki mélyen s fürkészve függeszté szemeit rá. Hosszú szünet lőn. Mátyásnak elméjében egy új eszmének volt élet adva, mely számtalan más gondolatokat idézett föl elméjében. Podjebrád oly fokán állott a hatalomnak, hogy Mátyás őt Csehországban majd király által követelhető hódolat tárgyának látta; s hogy valóban a cseh királyi székbe vágyik, azt nem egyszer elejtett czélzással teljes szavaiból nemcsak Mátyás, de egész udvara mint bizonyost tudta. Egyébiránt nem lehete kétség abban, hogy szándéka sikerülend: mert az erő s hatalom kezében voltak, s az akarat, mint mozdító erő, nem hibázott. Bármennyi kegyességét és részvétét tapasztalta is Mátyás, ezen, úgy szólván: délpontja kedvezésének ránézve hirtelennek, elsietettnek tetszett. Keblében önkénytelen egy ellenséges eszme merűlt fel: hogy ennek nagy és fontos okának kell lenni. Az ifjúban szerfölött sok természetes jóság volt, s valahányszor lelkét oly gondolat lepte meg, melynek tovább fűzéséből másra árnyék borult, mindannyiszor igyekezett azt önmaga előtt megczáfolni. Itt a pillanat a Podjebrád egyenességére mindenesetre némi homályt vetett; mert ha neme a számításnak okozta ajánlatát, s nem azon őszinte hajlandóság, melyet kitűzött: úgy Mátyást álszín vakította, s Podjebrád lelkülete nem volt oly tiszta, milyennek ő azt képzelé. Sok függ attól, minő útat talál a szívbe az első gyanú fölemelkedése; ha azt vértezetten leli, s lepattan róla, akkor a bizodalom inkább edződik, mint gyengűl; de a tiszta főknek az a szerencsétlenségök, hogy a dolognak kétségtelen szembetünősége szűlhetvén csak az itéletet, s ott a gyanú, csak okokon alapulhatván, mély gyökeret ver; s bármiként törekedjünk azt kiirtani, mindannyiszor fölemelkedik agyunkban.

Akármi lett légyen azonban jóindulatának oka: a szép s nemes ajánlás kellemesen inkább, mint kétesen illette az ifjú keblét, s azon eszméhez, mely az ajánlattal együtt született agyában, egy serege a rokon gondolatoknak fűződött össze. Podjebrád gyermekleánya jelent meg Mátyás képzetében, az elérhetlennek vélt Katharina, ki épen, mivel oly távol volt tőle, helyzeténél fogva őt soha különösen nem érdekelte. A gyermek gyönyörű volt: nagy, lélekteljes szemeiben valami olvadó, édesen elhagyott létezett; szelíd vonásain, kis bibor-ajkain valami gyermekded, s egyszersmind mély csatlakozásra mutató tűnt fel. Ha Mátyás olykor e kedves alakot látta maga előtt lejteni, neme a szánakodásnak emelkedett keblében: valami nagy, hogy úgy szóljak, szemrehányólag a jövendővel szembesített volt a gyermek angyali arczában, a mi vonzott, s fájérzetet okozott egyszerre. Mátyás még eddig nem szeretett; lelkének magas röpte volt, s már helyzeténél fogva természetes, hogy lelke nagyobbszerű nézetekkel s tervekkel küzdött, mint hogy ideje maradjon hölgyek társaságának örülni. De föltehetjük róla azt is: ha valóban lenne, kinek közelítése szívét gyorsabb dobogásba hozná, ő ingatag helyzetében sokkal nemesebben gondolkozott, mint hogy egy szerető lénynek egész jövendőjét a maga kétes sorsához kívánná csatolni.

Podjebrád ajánlása fényes jövendővel kínálkozott. Út nyílt tettekre képzetében, a mi oly kedélyekben, mint a Mátyásé, fontos inger. Az egybekelés évek múlva történhetett csak, s ez a tovább vonulása egy elhatározó viszonynak, annak kétes örömeit s terhét enyhíté képzetében. A gyermek szeretetreméltó volt s így a kinézésben semmi, a mi őt nevezetesen ijeszthetné a jövendőtől.

Mind az, a mit elég hosszasan az ifjú lelkéből olvashatunk ki, ott sokkal gyorsabban keletkezett, s néhány percznek míve volt; de a gondolat folyamából magyarázható, hogy ő komolylyá vált, s arczában elegye a meglepetésnek, szerénységnek s fontolásnak alakult.

De felelni kellett, s ezt Mátyás azzal a biztossággal s tapintattal tevé, mely neki sajátja volt.

Megköszönte a szíves indulatot maga iránt, kijelentvén, hogy minden kötelék, mely őt szorosabban kapcsolja jóltevőjéhez, csak kellemes és kívánatos lehet; annyival inkább – tevé udvariasan hozzá – egy ily gyöngédnemű, s a szívhez legközelebb érő. Podjebrád a feleletet örömmel fogadta, s arczában némi diadalérzet volt kifejezve, mely az ifjúnak figyelmét ki nem kerűlte, de melyet az még akkor egészen megfejteni s felfogni nem tudott.

– Bárminő változásnak legyen sorsom alávetve, ifjú barátom, – mond a főnök, lehető őszinteséget mutatván tekintetében s szavaiban – légy meggyőződve, hogy gondolkozásom s jó indulatom irántad nem fog változni, Katharina a tied, és te fiam.

– S bármiként változhassék az enyém, – tevé hozzá Mátyás némi szenvedélylyel, – bennem mindig hálás, érdekeit szívén viselő fiát fogja találni atyám.

Mátyásnak azonnal a várban külön osztály rendeltetett, czélszerűen bútorozva; s ő mindazon kényelmekben s tiszteletben részesűlt, melyekhez mint fiú, a háznál számolhatott.

Ő magába zárt volt; csak azok előtt nyitá meg szívét, kiket ismert és becsült; ez helyzetéből fejthető. Jókor ott állott ő, hová csak az érett kor jut, azaz: csalódásai megszűntek. Atyjának ellenségei; Lászlónak halála; Fridrik császárnak viszonyai hozzá, s több egyéb körülmény jókor megtaníták őt arra, hogy az emberek többségét érdek vezérli; hogy az arcz a legtöbbeknél egy fényesen mázolt czégér, mely többet igér, mint teljesít; ő, hogy úgy szóljak, védelmi helyzetben volt legfiatalabb kora óta, s a történtekre csak szenvedőleg folya be. Sorsa őt eddig az eszközi helyzetből nem emelte ki az önállóság s cselekvés nemes körébe. Mindezekből természetesen némi keserűség s feszültség áradott lelkületére. Bretizláw körében legkönnyebben érzé magát; mert a derék öreg, az ifjúnak egész lelkét fel bírván fogni, vele jókor férfiúhoz illő komolysággal bánt.

Egy nappal a Podjebrád nyilatkozata után Hunyadi hozzá sietett. A szobában tág kandalló előtt állott a két férfiú; a kis Izabella veres pamutot font, s néha emelé föl gyermekded arczát ihletett tekintettel Mátyásra. Az előbbi napon történtekről vitatkoztak: Mátyás az ajánlást elbeszélte; az öregnek arczán futó gúnymosoly mutatkozott, s midőn vendége a nemes lélek szép bizodalmával s hevével emelé ki Podjebrádnak haszonvágy nélküli jó indulatát maga iránt, Bretizláw szokott nyájassággal ugyan, de némileg elfogultan folytatá párbeszédét.

A kis Izabella veres pamutot font.

Napok, hetek teltek el. Podjebrád jövendő vejét mindinkább lekötelezé, egyrészt mondhatlan szívességgel, másrészt mindent elkövetve, mi által az ifjúnak kedvét megnyerheté. Az oly nemes lelkekben, mint a Mátyásé, a jótett bárminő szellemű legyen, hasonlót idéz föl, s nem bámulhatunk, ha végre valóban sikerűlt a cselszövényes számító Podjebrádnak az ifjút megnyerni.17)

Hogy a hatalmas cseh főnök Mátyásra számított, ezt tudjuk; azt, hogy őt nemcsak terveinek megnyerni igyekezett, hanem némileg magához módosítani is vágyott, azt könnyen megfoghatjuk. Távolról kezdé a kevély parancsnok Mátyással sejdíttetni azon fényes jövendőt, mely rá vár, s mely igen is jókor tudva, vagy legalább gyanítva vala előtte.

De Mátyás oly szerény volt; számításai s követelései jövendőjéhez oly egészen más természetűek, hogy ő a kevély főnök czélzásait vagy át nem értette, vagy azokat ábrándozásoknak tartotta, s a cseh trónra magyarázta át; azon gondolattól pedig, hogy dicsőségvágya által honát pártokra tépje s a hon vérén vásárolja meg felsőségét, visszaborzadott.

Mindezek fölött azonban kétes kérdéses homály lebegett, s Mátyás előbbi tanulmányait s gyakorlatait folytatva, élete módjában keveset változtatott. Zokoli Mihálylyal bár távol tőle, viszonya meg nem szakadt, s ha tehette, enyelgő levelezésben vele találta örömét. E levelekben vala nyíltan, eredeti tisztaságában szép kedélye látható; a barátságos véleménycsere, s honáróli tudakozódás közt soraiban néha egy-egy szikrája a lángésznek csillogott, s egy-egy czélzás azon aggszerű, nemes erőteljes lelkületre mutatott, mely neki sajátja volt.18) Zokoli ifjú barátját értette, s ha vídámsága szívéhez szólt, a szellem, mely a levelekben lehelt, őt felmagasztalta. Ő zsenge gyermekkora óta Mátyással összeszőtte azon nagyszerű képzetet, melylyel atyját Hunyadi Jánost bámulta; megszokta ő a nagy férfiú fiát nemében a dicsfénynek látni, eszméit csudálni, kifejlését elragadtatással követni s ez fejleszté lelkében szenvedélyes ragaszkodását azon ifjúhoz, kinek barátságával magát tisztelve érzé.

Az idő eljárt. Budáról Vitéz a követséget megelőzve közelgett Prágába,19) míg a többiek fényes fegyveres kísérettel lassabban haladtak. Czéljok volt ezen utóbbiaknak a királyt Straznicznál bevárni, hová Szilágyi Mihály és Erzsébet, Mátyásnak anyja, előre mentek már, a pompás készületeket megteendők.

A követség lóháton utazott, s a kemény téli időben jól bélelt bundákba volt burkolva. A kalpagok alól, a fő hátulsó részét s a füleket elfödve, a legtöbbeknek majd vállig érő szövet folyt le; oly divat, mely eredetét még a szittya tanyázásokból vette, s Mátyás korában, s az előtt, hév nyáron a nap sugarai s télben a hideg ellen használtatott. Az öregebb uraknak arczaik úgy be voltak kendőkkel kerítve, hogy csak orruk s szemeik valának kivehetők.20) Igy haladtak csendesen ugyan, de megszakadás nélkül. Déli s éji tanyájuk hol útjokban ért helységek pórlakjai, hol az előttök terjengő róna, vagy hegykebel volt, hová hirtelen üttettek fel a sátrak s roppant tüzek adának világot s meleget.

Már nem valának távol Straznicztól, midőn az éj szétömlesztvén árnyékait, egy romnak közelébe értek. Néma rengeteg közepette állott az, magas szürke falaival; itt-ott a teremek födele nyúlt fel a magasba, ritkult zsindeleivel hálót képezve, melyen a világos téli est varázsfénye csillogott keresztül; a boltozatos kapu fölött egy tágas repedés tevé félelmessé a bemenetelt. Magas bükkök s tölgyek keríték a festői romot, szétágazó lombatlan galyakkal, melyekről fehér dér szikrázott, s hosszú jégcsapok nyúltak alá.

A mint utasaink ezen erdőnyílásba kibukkantak, a tekintet szerfölött regényes volt. A szikladombon, mely nem igen magasan vált ki az erdő aljából, a vár homlokzata csorba rovátkáival tűnt szemeikbe; az üvegtelen ablakréseken át a hold roppant karimája mosolygott feléjök, s az egész tájt varázsfénybe borítá. Egy volt ez azon világos, a nappallal vetekedő éjszakák közől, melyekben minden tárgy kivehető, de mindegyikben talányos kísérteti világítás borong. Az éj hideg volt, szünetenkint hallatszott a rengetegben a hidegtől megcsattanó fáknak dördülése; s miként a zúzterhelt szellő a galyakon keresztül csörtetett, a rojtokban csillámló havat ezüst ködbe terjeszté maga körül.

Zokoli egy volt az elsők közől a vár közelében, mellette Bárczai lovaglott, csinos, egészséges kinézésű ifjú, néhány évvel idősb nálánál. Midőn a sötét kapuhoz értek, úgy tetszett Zokolinak, mintha egy zömök alakot látna az udvar homályában tágas résbe eltűnni; de mivel a látványról bizonyos nem volt, s azt is gondolta: ha észrevételeit közli, rossz tréfákra s kötődésekre ád alkalmat, nem szólott semmit, hanem figyelemmel körültekintett. E vár – mond, kísérőjéhez fordulva – nem rég hagyatott el, födelén, falain a tűz nyomai látszanak, alkalmasint kiraboltatott; minden düledező félben van.

– Magam is úgy látom, – felelt Bárczai, lovának nyakát a hátrább maradott követség felé fordítván, – de az idő késő, lovaink kifáradtak, mindenesetre jó lesz a reggelt itt bevárnunk.

– Haladjunk kissé tovább, – jegyzé meg Zokoli, – ott balra, ama szirtfal oldalában, mely az éjszaki szelet fogja el, bátorságosabb lesz a tanyázás, mint itt az ingadozó romok határiban.

Nemsokára a kijelelt helyre érkeztek. – Akkor időben a cselédség szerényebb, szolgálatkészebb s engedelmességhez szokottabb volt, mint jelenben. Alig telt el negyed óra, s néhány tágas, jól kibélelt sátor állott már szövetfalaival. A sziklafal irányában pattogó máglyák özönlöttek világot s meleget, s a belőlök felszálló füst mint szürke süveg folyá a vár ormait körül.

Vasfazekakban készült az est-ebéd, míg a követ urak a tűz körül halkan, darabonkint kivetkőzve bundáik- s bélelt mentéikből, átmelegedtek, s vígan beszélgettek együtt. Később nagy ezüst kantákban borssal fűszerezett meleg bort hordottak a cselédek; bundákból, takarókból ágyakat készítettek, s a tanya körül azon víg kedvcsapongás zajlott, mely atyáinknál a legkétségesb, legveszélyesb időkben napi renden volt. Akkor az ifjú csaták között nőtt fel, s nem ritkán volt emelt karddal őre atyai várának, melyre írigy szemmel nézett a szomszédja; vagy kellett rovátkait tolvajok s haramiák ellen őriztetni. A háború viszályait az akkori magyar nemes nem rettegte; ő csak megveretni csatákban félt, de a csata maga élvezet vala neki. Ha a trombita rivalt, s a csatamén nyerített: keble dagadott, s karja tettre feszült. Fagyos éjjeleket az ég azurjától födötten tölteni, vagy napokig lóháton utazni mulatság volt. Őseink a kényelemben s otthonülésben több unalmat, s feszítőt találtak, mint a legöntagadóbb életben s a legkétesebb merényben.

Egy óra haladott már el, s még uraink a sátrak alatt ittak, ettek, nevettek; a legkevesebbeknek jutott a nap fáradalmai után alvás eszébe.

Zokoli félre vonult, keble tele volt; egy új világ állott előtte, s neki természetesen mind azt, a mi vele történend, s a mit ő lesz teendő, át kelle futni gondolataiban. Mátyással töltötte ifjúságának, vagy inkább gyermekkorának néhány éveit; Mátyás legjobb barátja volt, s most mint királya állott előtte, s ő csak az egyszerű nemes ifjú maradott. – Itt lesz talán helye e feltünő lelkülettel megismerkednünk.

Kis-várdai Zokoli Mihály21) egy volt azon ritka jelenetek közől az életben, melyeknek lelkületét csak az értheti, ki maga bizonyos magasztaltabb s emeltebb fokról képes vizsgálatot tenni. Tiszta ifjú volt húsz éves korában; neme a gyöngédségnek s szívnemességnek megóvta mindentől, mi őt a maga, s más szemei előtt megszégyenítheté; szíve szűz volt, lelke vádtalan, becsületérzete túlságos talán, de nemes, szennyet nem ismerő s nem tűrő. Bátor volt, a veszélyt nem rettegő, de meg sem is vető; mert ismerte azt; hideg s elszánt az élet nagy elhatározó perczeiben; gyöngéd, szelíd, részvevő az indulatok körében; sohasem érzelgő. Hű, szavát tartó, állhatatos a makacsságig!

Egy volt ő azon férfiak közől, kikben a hajdani lovagszellem nemes higgadtságában központosult: a lovag, félelem s vád nélkül! Mindezen lelki nemesség, külsőtől borítva, mely meglepő idomaival, gyönyörű szabásával Apollónak szolgálhatott mintájául. Arcza egész gyülekezetet képes volt egy tekintetre megnyerni: mert ajánló levelét írta a természet e hófehér, magas redőtlen homlokra, azokra a sötét nemes-világú barna szemekre, a görög orra, s a rábeszélő ajkakra. Ilyen volt Zokoli Mihály, Péternek öcscse, ki mint híres hadi vezér, s akkor tájban maga is egy a legszebb, bár koros férfiak közül a honban, a történetek évkönyveiben fénylik öcscsével Mihályunkkal együtt, ki később a futaki ütközet elhatározója, maga is történeti személy.22)

Fiatal korának ellenére őt már nevezetes embernek tartották. Atyja életében még, mint alig tizenhét éves, tette első hadi kísérletét, az akkor annyira elhatalmasodott cseh rablók s szabad zsákmányosok ellen.23) E zsenge hadi merénynek sikere őt hallatlan tettekre bátorította; annyira, hogy a legelszántabb cseh rablók rettegtek vele találkozni. Talafuz, Axamith, Uderszki portyázó kalandjaikban többször akadtak vele össze. Személyes viadalban Walgathát megsebesítette, s Komoróczit, a pesti külvárosok alatt, csak éber vakmerősége mentette meg a fogságtól, minekutána minden zsákmányt oda kelle hagynia. Angyal diákot hasonlóul csak történet óvta meg a bizonyos haláltól; mert egykor Zokoli Mihály Tétényben tanyájára ütött, s a kis emberke, lóra nem tudván hirtelen kapni a többiekkel, szapuló kád alá rejtődzött; Zokoli Mihály rajta ült, míg estebédét elköltötte. Itt azon hely, hol Angyal diák egy éjszaka őszült meg. Lovagunk hajnalban távozott, s a fogoly akkor bújt ki rejtekéből. Számtalanszor kicsikarta Zokoli a kész zsákmányt a cseh rablók körmei közől.

Giskra bért tett fejére; Walgatha és Komoróczi esküdt ellenségei valának. A csehek közt ördög volt a neve, s hadi szerencséjét védszellemnek, vagy hatalmas talizmánnak tulajdonították.

Az ifjú hős a maga költségén tartott válogatott portyázókkal zaklatta kifogyhatlanul e garázda söpredéket, s emberei nemével a mindig ingerűlt szenvedélynek tőnek örök vadászatot e gonoszok ellen.