A Borz-Király.

– – a harcznak bár milyen volna, örűlök,
S több véres hadi munkákban rögzöttek eléggé.

Vörösmarty.

Komoróczit utoljára Vadna falain hagytuk. Mikor látta, hogy fészkét tovább nem védheti, a vár rejtekén keresztül több rablóval Galgóczra vonult; s ezen utóbbinak eleste után, melyet Rozgonyi, ki sem levén még egészen építve, szint oly gyorsan lepett meg s foglalt el, mint Vadnát: Komoróczi s Walgatha, dühös, de sikernélküli védelem után, az erdők sűrűségében kerestek menedéket.

Néhány hét múlva, a vidékben fellázadt pórnéptől seregök eltöröltetett kétszáz híján, kik Walgathával együtt elfogattak. Csak Komoróczi, s Angyal diák szabadulhatának meg. Több holdak múlva, éjenkint bujkálva, jöhettek Uderszkihez Sárosra, ki egy volt a Giskra védelme, s a neve alatt romboló seregek legelszántabb vezérei közül.1)

Nemsokára a csehektől birt Sárosnak sorsa is elhatároztatott: mert Rozgonyi Sebestyén villám gyorsaságával sietett várról-várra, győzedelemről-győzedelemre. Magyar Balázs s az egri püspök Hédervári László osztoztak dicsőségében.

A Hédervári-osztályban Elemér, kit gyorsaságáról sasnak neveztek, bámulandó erőt s elszántságot fejtett ki a csehek üldözésében, Elemér idegen volt, arczát senki sem látta: mert szent fogadás, az akkori idők szellemében, őt tiltá sisakrostélyát fölemelni, vonásait legfeljebb hű szolgája s néhány meghitt barátja ismerték.

Az egri püspök seregei a Sárosból kiszabadult Uderszkit, Komoróczit s annak hű diákját, Angyalt, mindig nyomozva üldözték a brezniczei favárig2) Lengyelország szélén, míg a borzasztó tanya alá érkeztek.

Tágas völgy mélyedett itt keletre, éjszaki oldala majdnem félkört képezett sűrű fenyvekkel borított bérczekből. Szemben, menedékes rónán túl, halk konyulatú dombok huzódtak, keskeny völgy-keblektől elválasztva, melyeknek nedvtelt ölébe sugár kőriserdő emelte zöld homlokát. A várszikla, e hegyláncznak közepe táján, mint kőkar nyúlt ki a zordon rengetegből. – Hegyfelőli részén mély árok volt, tömve hegyes karókkal, melyek mint egy sűrű kefe borzadtak fölfelé; a többi oldala a sziklának meredek falat képezett, melynek aljáról feltekintve, a szem sötét faabroncsot látott, s közepéből gomolygó füstöt kigyózni fölfelé. De azon oldalán is, melylyel e vakmerő helyzetű sziklakar a hegyen függött, az árkon túl még majd tíz ölnyi meredekség volt. Mászhatlanságát a rablók mesterségesen igyekeztek még ijesztőbbé tenni: mert minden ormát, gerinczét, élezetét, párkányát, s domborúságát vésőkkel, s csákányokkal vagdalták le. Legiszonyúbb volt tekintete szemben az egyenes vonalban húzódó halmokkal, hol meredeksége szédített.

Hédervári közel a sziklához ütötte fel sátrait; a tábor déli oldala a sűrű fenyvek irányában vonult el.

Néhány óra alatt minden készen volt, s midőn a nap fényesen s vérpirosan ereszkedett a fenyő-tengerbe, átreszketve sudarain, melyeknek levéltőin végsugarai szikráztak: a bajt óhajtó sereg a sátrak elé gyűlt, fejeik a szédítő tetőhöz voltak emelve, mely nemében az éjszaki fénynek borítva, mint korona nyugodott a kopár ormokon, látszhatólag néptelenül és némán. Csak olykor hajtá az esti szellőfolyam a víg kurjantásokat, a zene hangjait alá.

A tekintet pompás volt nemcsak a mogorva szellem miatt, mely e vadonregényes vidéken borongott, hanem azon ellentételnél fogva is, melyet a Hédervári fényes tábora a csehek hordó-alakú sötét fészkével képezett.

Nemsokára vígan égtek a tüzek alant, s kondérokban, bográcsokban recsegett az estebéd.

A Hédervári sátra veres falaival előbbre volt a többinél feszítve; szemben a völgy tere tisztán maradott a fenyegető várszirtig.

A derék püspök fekete mentéjében, melynek elejéről a fényes vértet lecsatolta már, s könnyű veres süvegben ült a sátor előtti tábori széken. – Termete erőteljes volt, arcza nyers, és jelelt vonásaival, ősz fürteivel s szakálával vad méltóságra s felsőségi szellemre mutatott. Többen a sereg főnökei közől állottak körüle, részint egész fegyverzetben, részint könnyítve már magokon, nyitott dolmányokban, süvegekben s kalpagokban. Ezen utóbbiak közt egy nevezetes alak különbözteté meg magát, igen közel Hédervárihoz. Tagjain fekete dolmány s nadrág, egyszerű, de tiszta, fején alacsony nyusztkalpag, arczát álarcz födte, vasbádogból. Egész tartásában e szembetünő lovagnak nemesség s nyugodt erő voltak kifejezve. Mindazok, kik mellette állottak, a sajátságos elfödözést, mint szokott dolgot, figyelemre sem látszaták méltatni.

– Elemér! – szólalt meg Hédervári – kegyednek álarcza alatt alkalmasint meleget gyűjtött a mai csata; de mind a mellett egy újabb foglalatosságra szólítom fel.

Elemér előbbre lépett, s tiszteletteljes figyelemmel s készséggel várta a parancsot.

– E szirthez itt, – folytatá a hős püspök nyugodtan, – bár mászhatlan, mindenesetre út vezet; ismerem én a darázsfészkeket! – külről, ha csak tornyot nem emelünk melléje, bele nem férhetünk. – A kegyed leleményes esze nem egyszer segített már ily esetekben! – halljuk véleményét.

– Püspök úr! – mond Elemér, a vas-álarcz által kissé tompított hangon. – Ezek a csehek jó gyomrú ficzkók! náluk évekre van eleség, mert a kenyeret megpörkölik, s vízzel, serrel lágyítják meg szükség esetében; a fölött sódarral, sajttal élnek, a mi mind soká eláll; az ily kelenczeknek lépeik rakva mindig táplálattal. Gondolom, kiéheztetni ezeket a téli gözűket nem lehet, sem kiforrázni, mint ürgéket; mert odvaikat a sziklatetőkbe vájják. Magam is azt vélem tehát, hogy egérutaikra szükség találnunk. Ha kegyed jóváhagyja, osztályomban szertefektetem kopóimat: mert így nevezi kegyed e szagláló ficzkókat, kiknek éles fülét, szemét semmi sem kerüli ki. Csak egyet lássunk e varjak közől a fészekbe szállni, akkor kezünkben a vár!

Hédervári kissé fontolgatá a mondottakat. – Jól van, – jegyzé meg, – de azt tanácslom, nemes lovag, hogy gyűrűbe kerítse a vadont, mert sok kijárója van az ily tanyának s ha egyet megleltünk is, keveset nyertünk.

– Így, így! – szólának néhányan Hédervári körül, jóváhagyó fejbillentéssel.

Elemér a várra tekintett. – Ördögtanya! – kiált fel, – de nem kézbekeríthetlen türelemmel s ügyességgel. Az én véleményem még mindig az: hogyha csak egy bejáróját találjuk is meg e gonosz fészeknek, mindent megnyertünk.

– Hogyan? – kiált fel egy agg hős, barna arczczal s szabályos, bár kissé éles vonásokkal, ki kardjára támaszkodva, eddig némán hallgatá a tanácskozást.

– Egyszerű a feloldás; – felelt Elemér – ezek a zsákmányosok nem vesztenek fogat, míg kerülhetik: minden bizodalmuk váraikban s rókalyukaikban van. Ha egybe férhetünk, s azt szétdúlhatjuk, egy menedékkel kevesebbjük lesz, s a síkra kerülnek, – hol mi vagyunk az urak. Ez a brezniczi kád, ott a fokon, a legerősebb fészkök, a mint mondják.

– Hm, – felelt az előbb szóló öreges úr – tökéletes igaz; de sátán van a kölykökben, mert ily bödönt egy pár hét alatt összebodnárolnak!

– Igen! – szól közbe Hédervári – míg többen voltak, tehették; de mióta Walgathát a galgóczi ostrom után a borsodi pórhadak elfogták, s a jámbor a budai börtönben ül; s Komoróczi, zászlóalj helyett, csak maga bódorog egyik helyről a másikra, azóta nem oly hirtelen emelkednek a várak. – Én Elemér véleményén vagyok. – Ez – folytatá – derék hadi tett volna kegyed részére, lovag!

– Lesni nem szokásom s tudomásom, püspök úr! – felelt Elemér büszkén – ha karddal kell közéjök verni, ott vagyok helyemen.

– Én parancsolok, kegyed tesz! – szól Hédervári hidegen.

– Nem bérlett, – jegyzé meg az álarczos lovag nyugodt hangon – szabad lovag vagyok, s jogaimat ismerem; – de a parancs nehezebb részére ajánlkozom. Ha e kopó itt, – folytatá Elemér, egy sajátságos kinézésű ficzkóra mutatva, ki közel a püspökhöz támaszkodott egy százados fenyőhöz, – a bejárást kikutatja, miként nem kétlem: kopjásaimat az üregbe vezetem, s ama fapártára tűzöm zászlómat.

– Legyen! – mond Hedervári.

Azon ember, kire Elemér mutatott, egy Dzwela nevű morva származású férfiú volt; kalandor a szó legszigorúbb értelmében: parancsnoka olykor egy zászlóaljnak; máskor közvitéz, ha a könnyen szerzett zsákmányt elpazarolta; néha hirnök s kém. Különös kinézéseért a seregben, hová nem régiben szegődött, borz-királynak nevezték. A legény mintegy harmincz évű lehetett, szénfekete, göndör haja fejét kereken borította el, s annak majdnem tekealakot adott, nem hasonlatlant a borz fölfelé álló szőreihez, mely állattal pisze orra, széles szája s apró szemei miatt úgyis meglepő családi hasonlatossága volt.

Őt Elemér kémnek használta olykor, s Dzwela e díszes hivatalba minden tulajdonait kifejté az ilyfajú embereknek; fáradhatlan volt, s ritkán jött meg valami fontos tudósítás nélkül. Történt, hogy olykor a Giskra seregei közt hetekig lappangott, a mi akkoridőben a hirtelen összeszedett bérlettek közt, kik néha egy úrtól a másikhoz szegődtek, könnyebben megtörténhetett, s kevesebb okot adott a gyanúra, mint jelenben, hol ily összeelegyedés aligha kivihető lenne.

A mi elfödött lovagunk ezt az embert soha sem szerette, mert főleg zsákmányolás alkalmával vad kegyetlenségét tapasztalta; bár azon rátartás neme, melylyel e portyázó a parancsot elfogadta, nem volt ellenére. Mindenesetre Dzwela szerfelett bátor s elszánt volt s főleg a csehek ellen igen használható.

– Hallod-e ember? – mond Hédervári a kémhez intézve szavait – végy magad mellé valakit, vagy eredj egyedül, a hogy akarod; ha nekem reggelig egyikét a vár bejáróinak fölfedezed, húsz arany lesz jutalmad, s bort adatok, a mennyiben megfürödhetsz.

Dzwela mogorva tekintetet vetett maga körül. – Húsz arany, – mond hidegen – jó! két embert választok ki; nem mintha szükségem volna rájok, hanem hogy tanúim legyenek, ha mulasztottam-e el valamit a felfödözés elősegélésére? – két legnagyobb ellenségemet a seregben.

– Hallod-e ember? – mond Hédervári.

– Kétkednél tehát sikerén merényednek? – kérdé Elemér.

– Hm! mi van bizonyos az életben? – felel a zömök ember. – Isten veletek urak! reggel többet.

Ezzel minden további beszéd s nyilatkozás nélkül, Dzwela hosszú lépésekkel sietett a tábornak azon vége felé, hol Elemér emberei voltak. – A nép vígan főzte estebédét, s minden a táborban élénk mozgásban volt, a tűz recsegett, a lovak nyerítettek, a fegyver csörgött. Dzwela egy alacsony sátor előtt állott meg.

– Sőtér János! – kiáltott.

Egy száraz férfiú, ingre vetkőzve, lépett ki a sátorból, arcza barna volt, hosszú fekete szakállal s bajúszszal, tekintete vad és hideg.

– Mi bajod borz-király? – kiáltott rá az ember megvetőleg.

– Hédervári uram parancsából követni fogsz, a rókalyukakat kikémlelni; jer, az utolsó táborszemnél elvárlak.

Ezzel Dzwela, szót sem ejtvén, tovább ballagott; az utolsó sátor előtt megállt újra.

– Kanász Ferke! – kiáltott.

A sátor üres volt, de a mellette lobogó tűznek közeléből egy ifjú kopjás lépett elő. – Mit akarsz madárváz? – felelt gúnynyal – mióta keressz föl te, borz-király? talán ölre akarsz velem menni, mint a minap, midőn Sáros alatt zsákmányomhoz nyúltál s kopjámmal vertem széles hátadra? jer! épen jó kedvemben vagyok.

– Kérd az Istent, te ürgefiú, – felelt Dzwela sötéten – hogy a borzzal feledtesse tettedet. De most egyébről van szó; vedd fegyveredet! te és Sőtér János követni fogtok a Hédervári parancsából; tudom, jó kopók vagytok, s a nyomra rátaláltok; annak a fakarikának ott a fellegek sodrában fogjuk nyitját kikutatni. Gyorsan! reggelig végeznünk kell.

– Hm! Hédervári uram jó társakat rendelt melléd, te nehéz-fejű morva ló! – felelt a kopjás – majd szemmel tartunk, mert ebre bízták a hájat.

– Nem ő kegyelme választott, te szarka! hanem enmagam, hogy lássátok, igazban járok-e, vagy tinektek van igazatok, kik mindig ellenem ingerlitek Elemér urat.

– Ingerli őt ellened a manó, borz-király! hanem aligha túl nem jár eszeden, s a bajúsz alatt ki nem kapta az árulót; örülj, kölyök, ha hallgatok! gondolod, nem tudom, hogy Sáros alatt a csata hevében Giskra uramnak egy bérlettjével találkoztál a vár árkában, s nem bántottátok egymást?

– Nem, oktondi! – mert eszed nem ér oda, a hova az enyém. A ficzkó, kivel szólottam, itt a sereg közt van most: átszökött.

– Nem láttam a jámbort, – felel a másik – s egyenkint el sem járom a tábort, de nem hiszek neked.

Míg ezek így beszélgettek, Sőtér János egészen fölfegyverkezve érkezett közelükbe.

– Minek buzogány s lőszer? – mond Dzwela – vess le mindent magadról, egy könnyű kés elég; nem csatázni küldött az úr, hanem fülelni, azért választottalak benneteket! – Sőtér letette fegyvereit.

– S az úr tégedet, hosszú füleddel, borz-király! – mond Sőtér.

Hédervári seregében példás rend volt. Elemér osztálya vak engedelmességhez volt szokva: – ezt Hédervári úr, vagy Elemér a sas akarja! elég volt, s a sereg akármelyike vakon hitt a parancsnak, mert ellenkező esetben a vezérek nem értették a tréfát.

Sőtér és Kanász Ferke, nem a legjobb kedvvel távoztak a táborból; de a Hedervári parancsa – Isten szava volt, – mentek!

Dzwela előttök haladott, lépteivel a rengeteg szélét követte, míg egy nagy kanyarodást tevén, azon bérczhez ért, melynek oldalából a vár sziklája nyúlt ki.

– Ficzkók! – monda Dzwela – most csendesen hajoljatok le; itt kissé megpihenünk, míg tovább mennénk. Béke legyen azonban köztünk, s ha sikerül kutatásom, a bért megosztom veletek, mint pajtáshoz illik, de lesz magamra gondom. – Csitt! – folytatá – hang se legyen.

– Halljátok! – suttogá a borz-király, – nem ok nélkül gyanítom, hogy valamelyik járásnak itt közel kell lenni. Ezek a csehek, azért, hogy mi nem látjuk őket, szemmel tartják táborunkat, s aligha nem bujkál itt-ott kém sátraink körül, s hírt visz rövid úton.

Néhány percznyi pihenés után Dzwela beljebb vonult társaival az ároktól. – Midőn a rengeteghez ért, majdnem hasoncsúszva haladtak a sűrűben, újabban s újabban intve egymást a csendre; végre egy erdőnyíláshoz értek.

A kis tért, mely itt terült előttök, sűrű fenyvek övedzték; a hely magányos volt, s hegykebel mélységébe sülyedt, mint katlan; közepén egy csonka vastag fatörzsök látszatott, s körüle rég elhamvadt tüzelő pernyéje. – Az eget fekete fellegek boríták, úgy hogy csak a sötétséget már megszokott szeme a kémlőnek veheté a tárgyakat ki. – Dzwela a csonka fához közeledett: – Ti! – mond suttogva társainak – vonuljatok hátrább, – itt sok ember járt, mert a hely ugarrá van taposva, vizsgálódnom kell! ha sípomat halljátok, siessetek felém.

Sőtér és Kanász kissé hátramaradtak; nekik is gyanúsnak látszott a hely. A két ficzkó ismeretes bátor fegyveres volt, Dzwelában soha sem bíztak egészen, azért feltevék magokban, őt szemmel tartani.

Egy ágbogas fenyő alá húzódtak. – Sőtér pajtás! – mond Ferke – ha a borz-király jelt ád, egyenkint menjünk segítségére, nehogy, ha baj leend, egyszerre érjen bennünket.

– Jó! – felel Sőtér – én mindenesetre pisztolyt rejtettem dolmányom alá, s késem is kéznél van; tudsz-e csiholni?

Kanász azonnal kovát s taplót vett elő, s csiholni kezdett kése fokával, melyet aczél helyett használt. – Ég már – add ide kanóczodat, – suttogá.

Sőtér egy sűrűre sodrott, szurokporral hintett zsinórt nyújta oda, melyet Kanász fúvás segedelmével meggyújtott.

Alig pislogott vége, midőn a csonka fa mellől, hová Dzwela vonúlt, sípjának éles hangja hangzott.

Sőtér megindúlt. – Maradj hátra, öcsém! – mond fojtott hangon – ha szólítlak: jer! itt a késem, én a pisztolyt veszem kezembe. – Ezzel Sőtér vigyázva közeledett a csonka fához; alig ért oda, midőn egyszerre minden oldalról körülfogták.

Dzwelának szava hangzott: – Vessetek hurkot nyakukba! ne késsünk! előre! – E felkiáltásából Dzwelának, mivel többes számban szólott, bizonyos, hogy czimboráit elárulta, s a kétes sötétségben azt vélte, hogy Sőtér és Ferke egyszerre jöttek közelébe.

Sőtér azonban iszonyú káromlások közben sütötte el pisztolyát siker nélkül, s védte magát; Dzwela torkon ragadta meg. – Ide! – kiáltott – kössétek meg, tartsátok a másikat addig; majd azzal könnyebben boldogulunk.

Sőtért a földre gyúrták le. Többen voltak harmincznál a rablók. – Dzwela a rugdalódzó- és hánykolódónak a fejét kézzel szorítá le a földhöz, míg a többiek karjait facsarták hátra s kötözték meg.

– Készen vagytok-e? – kiált újra Dzwela. – Úgy-e, Sőtér koma, a borz is király országában? – Ide a másikkal.

A fegyveresek körültekintettek. – Hol a másik? – kiáltottak fel néhányan.

– Kanász Ferke! elnémultál-e? – szól gúnynyal a morva – ürge te! hát nincs szavad? – hol maradt éles torkod, zsákmányosztó? Hozzátok ide!

De Ferke sehol sem volt. A jelenet elején a támadók hallván Dzwelát többes számban szólani, annál kevésbbé kételkedtek, hogy az említett kopjás kézre került, s a sötétben nem látván őt, mindegyik azt hitte, hogy a másik tartja nyakon.

– Ördögöt! – riadt fel Dzwela – itt kell lenni – utána gyorsan! meglelitek, messze nem távozhatott; gyújtsatok szövétnekeket; itt a Sőtér kanócza a földön. – Nemsokára szövétnekeket gyújtottak, s a rengeteg világos lőn, mint a nap. A csehek ezen égő fenyőseprűkkel kezükben valódi ördöghöz hasonlítottak.

– Én megyek előre hírt adni! – mond a borz-király – hozzátok ezt a ficzkót utánam.

Dzwela egy kötélhágcsón, melyet csak a szövétnekek meggyújtásakor lehetett kivenni, haladott a széles csonka fának sudarán feljebb, míg tetejéhez ért, honnan a mélységbe ereszkedett alá.

Néhányan követték őt. Sőtért, kinek száját betömték, a kötélhágcsón vonszolták fel, míg végre mindnyájan eltűntek.

A fellegek, veres ködbe burkolva az égő szövétnekektől, nehézkedtek a tér fölött; halkal a világ mindig távolabb vonult, míg sötét lett és siket a vidék.

De vessünk egy tekintetet a híres brezniczei favár belsejébe. – A csehek építményei történetünk korában igen nevezetesek voltak, nemcsak tartósságára vadméltóságú, szeszélyesen nagyszerű idomaiknak, hanem azon szinte megfoghatlan gyorsaságára is elkészülésöknek, mely mindenkit bámulásra ragadott, s a köznépnél nemére a babonás álhiedelemnek adott alkalmat.

Így emelkedett a vadnai és galgóczi vár a Sajó két partján, a borsodi, akkor sokkal terjedtebb és sűrűbb rengetegek közt, szinte varázs-hirtelenséggel. De a leleményessége e szabad-zsákmányosoknak délpontját érte el: a favárak, az általok egyszerűen zdwuroknak mondott erősségek voltak, melyeket nem hibásan neveztek az akkori magyar kalózok és portyázók rókalyukaknak. Ezek darázsfészekhez hasonlítának, számtalan osztályaikkal és kijárásaikkal. Anyaga e sajátságos építményeknek: fa, vas, agyag, muhar s iszap volt, melyeket csudás türelemmel oly sűrűen tudtak összecsatolni, hogy egyetlen tömeget látszottak képezni. Tömkelegeikben e rejtélyes vermeknek önmagok a rablók elvéthették az útat, azon egy-két vezető nélkül, kik annak minden öblözeteit, rejtett folyosóit, felcsapó ajtait, leereszthető kapuit s rostélyait ismerték.

Többnyire mászhatlan szikladombokra építtettek, s mihelyt a fészek elkészült, azonnal minden nyomát az útnak, vagy ösvénynek, ritka béketűréssel eltörlötték; úgy, hogy a beléjök szállt őrizet a fellegből oda hullottnak látszatott.

Csak a földalatti útak, sziklákba vájt folyosók és lépcsők vezettek azokba, melyeknek bejárásaik számított leleményes tehetséggel voltak elrejtve.

Az ily mív készítésére olykor ezrek sereglettek össze, s többnyire néhány nap alatt készen állott. – A belső elosztás kivánt valamivel több időt, melyet a külsőleg biztosított védkészületek paizsa alatt szoktak bevégezni.

Ha egy a rabló-csoportok közől ily favárba lopózhatott, a vívókat nevette. Benn a védett üregben kényelemmel pihente ki magát; szilaj lakomák s dobzódás közt töltötte napjait, míg valamelyik vezérnek eszébe jutott e rabló hollókat rejtett odvaikból zsákmányra vezetni.

Egy a legnevezetesb erősségek közől a brezniczei favár volt, négy hét alatt Uderszkitől építve, mielőtt a legközelebb helységek létezését gyaníthatták; mert a kit sorsa azon veszélyes sziklafal alá vezetett, melynek tetején a kettős fagyűrű kerítkezett, annak halál volt fejére esküdve, s az hírt odább nem vitt soha.

Fekvése a szirtnek, melyen mint egy sötét vasabroncsos hordó emelkedett a vár, olyanszerű volt, hogy annak semmi nemével a lőszernek ártani nem lehetett; oldalai pedig símák, mint a tükör, s falmeredekségűek.

Itt, e fenyegető üregnek fakérgei közt, találtak Uderszki s Komoróczi menedéket.

A nappalokat a vár lakói, ha az idő engedé, többnyire a védfal gyűrűjében töltötték, vígan serezve s dalolva nyitott sátrak alatt, a falakon gondos őrök jártak körül a földalatti sötét pokol fölött, melyet fényes nappal is szövétnekekkel világítottak.

Este felé azonban kerek nyílásokon át, melyekből kötélhágcsók nyúltak le, a verem üregébe távoztak, s ott hosszú asztalok mellett ültek, vagy szőrrel töltött vánkosokon hevertek beszélgetve, fegyvereiket tisztogatva, vagy lakomázva.

Így ültek néhányan a Hédervári megérkezésének estéjén egy osztályában e földalatti tanyának.

A terem mintegy nyolcz ölnyi hosszaságú lehetett, s majd két öl magas. Falait sűrű gerendák bélelték körül, teteje hasonló anyagból volt, melyet czélszerűen elosztott tizenhat oszlop támogatott. Mindegyikéből ezeknek vas gyertyatartó rugott ki, három-három szál sárga faggyúgyertyával ellátva. Alább roppant vasszegeken fegyverek, lótakarók s öltözetek függöttek. – Oldalait a teremnek szőrrel tömött kerevet folyta körül, farkas- s medvebőrökkel bevonva, s itt-ott avultszínű szarvas- és kecskebőr vánkosok hevertek.

Az oszlopsorok közt keskeny hosszú asztal állt, sisakokkal s pajzsokkal ellepve, melynek felső vége hófehér abroszszal volt beterítve. Úgy látszott, hogy az estebéd csak három vendégre van számítva, mert három majdnem tálalakú cseréptányér állott rajta, egy fonott barna kenyér, mellette a tágöblű kőkorsó ólomfödelével, s három durvakészületű tölgyszék volt a tányérok elébe vonva. A gyertyák sokszorozott világától fényesen, de mogorva színben derített teremben három férfiú ült.

Kettőt közülük – Komoróczit és Angyal diákot – ismerünk már. Mióta velök utoljára találkoztunk, külsejökben kevés változás történt; csakhogy Komoróczinak vonásaiban azon durva vidorság kifejezése hibázott, mely annak oly félelmesen visszataszító s tréfás-kegyetlen tekintetet adott; a harmadik Uderszki volt. Mind a hárman az ablaktalan, csak felűl néhány kéményalakú nyílással ellátott teremnek kerevetein ültek az egyik szögletben úgy, hogy Uderszki, ki magányosan foglalt a keleti végen helyet, ülésével a nyugatin ülő Komoróczi- és Angyaléival szögletet képezett.

Úgy látszott, hogy a három komoly alaknak nem sok kedve van beszélgetni. Végre Komoróczi szólalt meg. – Adjatok ennem, czimbora, azután lefekszem; egy hete már, hogy nem tudják szemeim, mi az álom; itt e farkasveremben, remélem, kipihenhetem magamat.

Uderszki magas férfiú volt, inkább karcsú, mint testes: kora mintegy harminczöt évre mutatott. Arcza egy volt a legkellemetlenebbek közől, apró tűztelen kék szemekkel, lapos, nagyöblű orral, fényes pofákkal s pittyedt ajkakkal, melyeket bozontos sárga bajúsz födött el, míg négyszegű állán a veres szakáll igen apróra volt nyírva, a mi annak szinte sertealakot adott.

– Az étel mindjárt érkezik, bajtárs! – felel Uderszki szárazon – nem sok jó lesz, mert ezek a suhanczok az ebekkel étetik fel a javát; de a mi telik.

Alig ejté ki szavait, midőn a teremnek közepe táján, az asztallal szemben, a nehéz pokróczkárpit kétfelé vonult, s egy öreg szolga párolgó tállal jött be, s azt az asztalra helyzé. A három ülő felkelt a kerevetről s szótlan foglalt helyet az asztal mellett.

Angyal diák minden további kínálás nélkül a tálba nyúlt, mely halmozva volt hússal s nemével a kásának vagy apróra reszelt tésztának, fénylő zsírban úszva.

Később Komoróczi s Uderszki is az ételhez fogtak.

– Hm! – kiált föl egyszerre Uderszki, mintha egy rég odább font gondolatnak most adna csak hangot. – Ki lehet az a vakmerő lovag, ki Elemér név alatt annyi kárt tett már közöttünk?

– Egy nyomorúlt kalandor! – felel Komoróczi megvetőleg – pénz, hír s név nélkül; ki hallatlanul kaparkodik mindezt megszerezni magának.

– Kegyednek, – mond Angyal diák, hamisan nevetve, míg a keményen főtt húsnak zsírja csepegett ujjairól – mindig van egy-egy ily barátja. – Mióta Zokolinak utat adtak a Mátyás udvarában, azóta e saskeselyű, e titkos lovag a tizenkettedik századból, tüzé magát előnkbe. – Istenemre! ha tollal férhetnék közelébe, nem ijednék meg tőle; de ez egy német hősnek szelleme a mult századból – mint hallom, ki nevét sem tudja aláirni.

– Tollam a kard! – mond Komoróczi – csak találjam valahol! én egyszer láttam Sáros alatt, s azóta égek a rostélyt sisakján feltolni kardommal, mert aligha ismerőmre nem találnék alatta.

– Hogyan? – mond Uderszki.

E pillanatban úgy tetszett a beszélőknek, mintha szokatlan zsinatot hallanának, melynek hangjai a szelelő kéményeken áthatottak a terembe.

– Mi ez? – mond Angyal diák, kiejtvén a kést kezéből, míg szájából roppant darab hús esett a tányérba.

– Zaj, nem egyéb! – felel Uderszki – a nép kurjong oda fönn; alkalmasint bőre szabták az esti italt. Nos, kire gyanít kegyed ama kalandor lovagban? – folytatá hidegen, Komoróczira tekintve.

– Tréfa! talán csalódom; – felel ez, a mindig növekvő zajra figyelmezve – s lehet, hogy gyanításom nem igaz; mindenesetre remélem: mentől előbb bizonyost szólhatok. – De micsoda zaj ez? – Fel! én bajt gyanítok; a gonosz nép bizonyosan összeveszett az italon s egymást szabdalja, pedig úgyis naponkint apad a védők száma e veszett zugolyban, hol penészt és avat lehel a lég.

Míg Komoróczi beszélt, az egyik ajtó, szemben az asztalnál ülőkkel, hirtelen megnyílt, s Dzwela lépett be, utána Sőtér Jánost vezették.

– Dzwela! – kiáltottak fel egyszerre a bennülők.

– Itt vagyok! – mond Dzwela – s vendéget hoztam közitekbe; oldjátok fel! – hadd mozogjon a jámbor.

Sőtérnek azonnal feloldozták kezeit. A kopjás dühösen tekintett maga körül, karjait nyújtóztatá, s megrázta magát.

– Ülj le! – szólt Dzwela – s ti – folytatá, az őt követő két rablóhoz intézve szavait, s szemével intve Komoróczinak, – tartsátok szemmel.

Ezzel egy széket vont elő, s kínálás nélkül helyet foglalt az asztal mellett. – Ha engeditek, – mond Sőtérre tekintve – ezen éhes ficzkót is megkinálnám; akarsz-e enni pajtás?

Sőtér mogorván hallgatott.

– Iszol? – folytatá Dzwela, fölemelve a korsót s odanyújtván a fogolynak.

Sőtér haragosan rántotta ki a korsót kezéből, s hosszasan ivott belőle.

– Egészségedre! – kiált fel Dzwela, mindig azon tréfával vegyült egykedvüséggel, melylyel első megszólítása történt. – Halljátok, vezér urak! én igéretemet megtartottam, s köztetek vagyok; veszteségem húsz arany, melyet Hédervári igért, ha résre vezetem.

– Potomság! – vág közbe Komoróczi, egy erszényt vetve Dzwela elébe, melyet az azonnal keblébe rejtett.

– Most beszélj! – szólt Uderszki.

Dzwela a Hédervári táborának minőségét, seregeinek mennyiségét, szóval mindent elmondott, a mit a rablóknak tudni üdvös volt. Szavait így rekeszté be: – Ha Elemér nem volna a sereg közt, azt mondanám: együnk, igyunk, aludjunk! – de így, férfiak! résen kell lennünk: mert ez nem az ajtót keresi, hanem az ablakon mász a házba.

A két vezér nevetett.

– Tudod-e, – mond Sőtér mérgesen, Dzwelához szólva, – hogy Kanász Ferke elugrott, s hírt vihet?

– Tudom, – felel megvetőleg a rabló, – hogy egy óra múlva fejét gördítik lábaink elébe. – E közben a legnagyobb étvágygyal folytatá evését; végre fölkelt.

– Akarsz-e még utoljára enni, Sőtér? – mond – keresztbe font karokkal állva a megszólított előtt.

– Nem! – felel a kérdett sötéten.

– Emlékezel-e, hányszor bántottál meg?

– Igen!

– Hányszor vádoltál be Elemérnek?

– Igen!

– Hányszor akartad becsületemet elveszteni pajtásaim előtt?

– Becsületedet? – mond Sőtér felkelve – nyomorult! a mi sohasem volt.

A két melléje rendelt őr lenyomta őt újra ülésébe.

– Hozzatok egy kötelet! – kiált Dzwela – kegyetek engedelméből! – folytatá, Komoróczihoz s Uderszkihez fordulva, kik gúnymosolylyal jártaták Sőtéren szemeiket.

– Vitézek! – mond Sőtér nyers hangon – az ördög közitekbe hozott, én a Hédervári embere vagyok: Sőtér János, s ez itt Dzwela, hasonlóul az ő embere volt! Nektek legény kell a gátra, s nekem honom ott, hol ennem adnak, ruháznak s fizetnek. Akarjátok-e tudni, melyikünk ér többet? én Sőtér Jankó, vagy a borz-király? – adjatok kardot kezembe! – hadd vonjunk ujjat együtt, s a ki megmarad, legyen a tietek.

Uderszkinek s Komoróczinak úgy látszott, hogy az ötlet tetszik, s egy kérdő tekintetet vetettek Dzwelára, ki homlokát vonta össze s kissé elhalványodott.

– Hm! – mond Angyal diák – ez a medve itt azt véli, hogy nekünk csak a kar kell! tudod-e ficzkó, hogy Dzwela évek óta már hívünk, s bár köztetek mulatott, mindig a mi részünkön maradt? sohasem volt ő híve pünkösdi királyotoknak, hanem szívvel, lélekkel a mienk! – Mi hasznodat vennénk mi neked, szegődi; ha közünkbe állanál? egy karral több vagy kevesebb, mit sem nyom a latban! ide fő kell! – folytatá kevélyen, – magára czélozva.

– Függjön! – fejezé be Dzwela. – Ezzel az erszényt kivonta kebléből, s az asztalra vetette, – én jutalmat kérek tőletek, itt a pénz, ez az ember az enyém!

– Mit érsz vele, Dzwela? – mond Sőtér – ha kötélen látsz függni! egy kar s egy fő többet ér, mint egy fő magába; legyen Dzwela a fő, s leszek a kar én!

– Te híve vagy Hédervárinak, fiú! ismerlek, – mond Dzwela – az első alkalommal visszaszöknél s elárulnál. – Függjön!

– Függjön! – ismétlék mindnyájan.

Sőtér egy ugrással az asztal mellett termett s kést ragadott fel, ezzel hirtelen hátrább vonult s egy szögletben várta a megtámadást. – Ha meg kell halnom! – kiált dühösen – egyitek velem jő!

Uderszki sípba fújt, s azonnal a teremnek négy vagy öt elrejtett ajtaja nyílt meg, és Sőtér körül volt véve; de lélekjelenlétét el nem vesztette.

Mielőtt hozzá férhettek volna, fölemelte a kést, s oly bámulatos szemmértékkel vetette Dzwelára, ki előre tolakodott, hogy az a borz-királynak arczába feneklett, mint czégér állván ki abból. A fájdalom önkénytelen sikoltást facsart ki a kém ajkából, ki féltérdre hullott. Sőtér roppant erővel tolván maga elől támadóit, ellenségére rohant, s két kézzel esett fejének, iszonyúan zúzván azt a földhöz; de szintoly hirtelen tépték őt fel a körülállók martalékjáról.

Dzwela dühösen nézett Uderszkira. A kés a vívás közben kiesett arczából, tátongó repedést hagyván maga után, melyből a vér özönlött; tekintete borzasztó volt. – Kötelet ide! – hörgött magán kívül.

– Czudar tolvaj nép! pákász kutyák, gazemberek! – ordítá Sőtér – egytől-egyig nyárson múltok ki, csak Hédervári kezébe jussatok! te Dzwela! akasztófán rothadsz, s a hollók vájják ki agyvelődet, gazkölyök te!

– Kerítsétek a kötelet nyakára! – mond Komoróczi hidegen – a ficzkó tüzes, engem mulattat; de vágyok őt függve látni! ide az egyik gyertyatartóra felakaszhatjátok!

Négyen igyekeztek a kötelet a Sőtér nyaka körül fűzni, ki kezeit feszíté a kötél s nyaka közé.

– Kössétek hátra kezeit! – folytatá Komoróczi, fogait piszkálva.

Nagy erővel tudták a roppant erejű ficzkónak karjait hátrafeszíteni.

Sőtér szakadatlanul szidta magyarul, tótul, csehül a rablókat, míg a kötelet nyaka körül kerítették.

Néhány percz múlva az egyik gyertyatartó alján függött, zöldre, kékre válva a büszke kopjás s lábai fel voltak zsugorodva.

– Most adjatok bort ide s köteléket pofámra! – kiált fel Dzwela, – a függőre bámulva.

Még alig volt arcza félig-meddig bekötve, midőn tompa zúgás hallatszott, melyet a földalatti erősség öblözetei rekedten visszhangzottak, s melyet egy lövés rekesztett be.

– Egy lövés! a keleti folyosón; – kiált fel Uderszki meglepetve – az ellenség a vár szívében van! – Le a rostélyokkal! vonjátok meg a lármaharangokat! – Fegyverre!!

Iszonyú zsinat hangzott, tombolás, fegyverzörgés vad káromlásokkal vegyülve; néhány percz múlva csattanó zuhanások ismételve.

– Halljátok a zuhanást? – a rostélyok le vannak eresztve! – mond Uderszki – bátran! minden menedék nyitva áll még a keletin kívül.

– Vívatlan – mond Komoróczi – itt ne hagyjuk e jó helyet, ki tudja, hányan vannak?

Ezen pillanatban kondult meg a lármaharang, s lövések és kardcsörgés hangzottak.

Dzwela, sebének ellenére, egy kopját ragadott.

– Oltsátok el a gyertyákat! – kiáltott Uderszki. – Utánam!

Borzasztó recsegés hallatszott, mintha deszkák töretnének erőszakkal össze s a terem keleti ajtaja bezuhant.

Elemér a sas lépett be; utána nyomban Kanász Ferke s néhány kopjás szövétnekekkel, s többen, míg a terem megtelt.

– Üres, néma minden! – mond Elemér, – bosszúsan körültekintve.

– Elugrott a róka! – kiált Kanász Ferke – utána! itt rejtőznek valahol.

Előre nyomultak mindnyájan, midőn egyszerre a Sőtér testét pillanták meg. – Ez itt Sőtér János! – riadt fel Kanász, a szövétneket kiragadván az egyik kopjás kezéből – még meleg! – folytatá, tapogatva a függőt; – ekkor kését vonta ki s a kötelet metszette el.

– Vigyétek a szabadba! – kiált Elemér – utánam!

Teremből terembe, folyosóról folyosóra léptek a felbőszült vívók, mindenütt gerendarostélyzatok, kemény ajtók hátrálták haladásukat, melyeket bárdokkal s fejszékkel kelletett szétzúzni.

Az osztályok kifogyhatlanoknak látszottak; néha úgy tetszett nekik, mintha többször lettek volna ugyanazon helyen, míg észrevették, hogy siker nélkül bolyonganak e sötét, néma tömkelegben, melyben egy lélekre sem találtak.

A fészek üres volt.