A Lovag Esküje.

Aquila. Ismersz-e?
Első tanú. Igen!
Aquila. Te mondod ezt!
Junia. Az egekre, megcsalnak, praetor!

Dumas Sándor.

Giskrának alvezérei, mint láttuk, egyik fészkükből a másikba szorultak, míg végre buvóhelyeik romokká porlottak; de ő maga még mindig bízott hatalmában.

Giskra az akkori idők szellemében növekedett föl: nyers, bátor, erőteljes lovag volt; de határokat nem igen ismert. Mikor őt Erzsébet királyné az országba hozta, azonnal láttatá, hogy bár ritka hűséggel ragaszkodott az özvegy királynéhoz: magát sem teszi hátra, s hatalmát, befolyását félelmesen tudja nevelni.

Nagy országlási bölcseség létezik abban: az erő túlhatásának jókor tudni korlátokat vetni. Sok, minek egy ügyesen alkalmazott lépés helyes irányt ad, válik, elhanyagolt figyelmes szemmel kisérés után, gyógyíthatlan gonoszszá. Egy elmulasztott szava a törvénynek, egy alig észrevehető eltérés végre nyilt törvénytelenséggé lesz; s néha a szálat kifeledőért a vastag kötél sodratából a hajót ragadja a vész, s a horgonyok vesznek oda.

Giskra ismerte azon visszaélések borzasztó voltát, melyekkel őt a védelme alatt terjeszkedő kényurak inkább gyűlöletessé, mint félelmessé tevék; főleg azok előtt, kik csak alvezéreiről valának képesek róla itéletet hozni, de személyesen nem ismerték. Ha ő összehasonlításokat tud vala tenni, s egy merény ideigleni sikere őt el nem vakítja a módok megitélésében, melyek arra vezettek: Komoróczi s mindazok, kikben bízott, a Giskra névre annyi átkot nem hoztak volna.

Sok körülmény összes hatása okozta, hogy ő többnyire ingerlett állapotban volt. Ellenségesen szemközt állva egy részével a magyaroknak: a másikat mint gyámnok pártolá, védé, segíté.

Menedéke volt a száműzöttnek, atyja az üldözöttnek; s karja mindig készen a lecsapásra, mint fellegben szunnyadó villám. Népétől s azoktól, kik legközelebb viszonyban éltek vele, imádtatott.

Ő nem gyűlölte a magyarokat; de gyűlölt egy pártot a honban, s ez a Hunyadi-párt volt, s valahányszor ezzel volt ügye, szenvedélyes bosszú lázasztá kedélyét.

László halála után mindjárt össze kezdtek a Hunyadi-ház baráti egyesekből tömeggé olvadni; s bár rejtekben tarták gyűléseiket, még sem maradtak azok titokban előtte. Hogy más rendet akarnak behozni, Mátyást a trónra emelni, a magyar s cseh kényurak ellen van fegyverök fenve: halkal világos lőn előtte. – Giskra készen állott, mellette tartottak azok, kik előbb az Erzsébet királyné, később az ifjú László pártján voltak; s nagy serege a kalandor lovagoknak, szerencse-vadászoknak s a magyarok közől mindazok, kik közellét, barátság vagy meggyőződés által a Husz véleményét vették föl.

Sötét romokban, néma erdőkben tarták ezek isteni tiszteletöket; nem annyira félelemből, mint neméből a rejtélyességnek, mely az akkori korban a vallás gyakorlatával örömest csatlá össze a szent titok képzetét; s midőn szívét az Istenhez emelte, rejtett, sötét öblökbe bújt el; de kész volt azokból kilépni, s életét, vérét vallásáért odaáldozni. A magyar husziták egyike volt Giskrának neje, a vele ezernégyszáznegyvenben összekelt szép és élénk Rozgonyi Anna,3) Rozgonyi Simonnak nővére. A lelkes nő, a helyett, hogy férjét azon párthoz édesgetné, mely őtet oda áldozta az ismeretlen hadfinak, az ifjú szerelem szenvedélyével csatlakozott az erős férfihoz s pártjához: véleményét, vallását tevé sajátjává, s szívét, mint bizodalmát bírta férjének. A szerelem sajátja: azonosítni magát szerelme tárgyával.

Giskra nejét szenvedélylyel határos hévvel szerette, s egyetlen gyermekét, Serenát, istenelte.

Ez volt azon láncz, mely őt a magyar nemzethez csatlá, melynek ugyis szokásait, nyelvét ismerte, sőt a legtöbbször öltözetét is viselte.

Midőn Mátyásnak választását meghallotta, dühös bosszúra fakadt, esküt tett, hogy az ifjú királynak meggyűjti baját. Annyival nagyobbra növekedett bosszúja, midőn gyors kémei által értésére esett, hogy Rozgonyi Sebestyén ellene s alvezérei ellen van a királytól rendeltetve. Rozgonyi, Giskrának rokona levén, alkalmasint nem örömest vállalá e tisztet magára, ha közöttök valaha azon szíves rokoni viszony léteznék, mely a magyarban történetünk korában, minden belső viszályok daczára, sok erővel bírt; – de Rozgonyi Anna a szentirás értelmében s a szó teljes erejében, odahagyá atyját, anyját, bátyját, s követé férjét, s úgy szólván idegen lett családjához, melynek tagjai vagy nehezteltek rá, vagy őt fel nem foghatván, férjétőli tartásnak magyarázták azt, a mi szerelem s női csatlakozás eredménye volt; Giskrát pedig, a ki mind hatalmáért, mind számtalan erőszakos tetteiért irigység s bosszú tárgya volt, gyűlölték.

Tudnia, vagy legalább teljes valószinűséggel, gyanítnia kelletett, hogy Rozgonyi engesztelhetlen ellensége, s azért jókor tevé készületeit. Galgóczot s Vadnát legkevésbbé féltette, mivel minden alvezérei közt Komoróczi és Walgatha voltak legelszántabbak s legügyesebbek. Ő az apródból cseperedett gyermekkirályban sokkal kevesebb erőt s hatályt gyanított, mint hogy az teljes erővel tudott volna, vezérei személyében is, oly tapasztalt, hadnak edzett bátrak ellen sikerrel föllépni, milyenek a cseh szabad-zsákmányzók voltak. – Ők védeni fogják magukat! így szólt meghitteihez, – s bizonyos vagyok abban, hogy Rozgonyi nem lesz utolsó, kinek homloka Galgócz s Vadna szirtfalain szétcsattog.

Ezeket tehát önmagukra hagyván, több alvezéreket serkente védelemre, s erőfejtésre; mindenütt seregeket gyűjtött, s azokat egészen a huszita hadak szellemében fegyverkezteté föl.

Midőn itt vele legelőször találkozunk, tanyája szűk völgyben nyúlt el. Váraiból a szabad ég alá lépett! csarnoka vászon- s bőrből volt, s kúpja a tavaszi lég ködös homloka.

A sátrak s részint földalatti kunyhók a Poprád jobb partján vonultak el, azon tájon, hol most a palocsai vár emelkedik, félig új, félig ó falaival, de akkor helyette puszta, középmagasságú dombnál egyéb nem vala látható.

A domb alatt a folyam söprött el nyílsebességgel; körül a magas bérczeken az erdők fái ifjú zölddel valának elfödve.

Giskrának inkább egyszerű, mint pompás sátora a hegyoldalhoz volt támasztva, közel ehhez deszkákból, – mint látszott – csak hirtelen összerótt házacska emelkedett, melynek két, a sátor felé nyiló ablaka üveg helyett hártyákkal volt bevonva, s tetejéből magosan emelkedett a kereszt.

Ezzel szemközt, de kissé alább a tábor hosszában, nyitott eresz volt fölállítva, melynek közepében tűz lobogott, s öblében keskeny, rosszul összeillesztett asztalkák, s egy-egy gyalulatlan lócza látszottak.

Ezen asztalok egyikénél két kopjás ült a Giskra seregéből; előttök sörleves párolgott, s egy nehéz cseh buchti4) állott; mögöttük a sörárus élete párja csipőire illesztett kezekkel bámult a kelő napra, melynek zománcza arany karikákkal hintette el a bérczek éleit. A tavaszi lég hidegétől pirosra kent férfiak vígan beszélgettek együtt, egy-egy szerelmes tekintetet vetve a kihízott sör-Hébére, ki azokat hasonlókkal viszonozá, néha beleszólva a párbeszédbe.

– Zajácz! – mond az egyik ülő, kinek tekintete valóban haramia volt, s arczában azon durva kegyetlenség mutatkozott, mely a huszita hadakban oly sok kielégítésre s táplálatra talált. Fejét kerek, felhajtott karimájú bőrsüveg födé, s testhez szoruló, majdnem pokróczdurvaságú öltönye alatt azon bő, veres nadrágok egyike lobogott, milyeneket Csehországban az úgynevezett hanákoknál még láthatni. – Procopra mondom és szent Huszra! ti többet tehettetek volna; így kihagyni forráztatni magatokat az oduból, mint ürge verméből, ez gyalázat!

– Hallgass! – felel a másik, kinek arcza, durvasága mellett, némi tréfaszeszélyre gyaníttatott, s öltözete, a hanák bugyogót kivéve, majdnem hasonló volt az előbb szólóéhoz: – mit tehettünk többet? alig voltunk négyszázan öt s több ezer ellen, s addig nem mozdultunk meg, míg a vár füstölgő rommá nem vált! mi kell több?

– Nos? – folytatá az előbb szóló, sörlevesét hörpölgetve – Zokolival mi történt tovább? épen ott hagyád el beszédedet, mikor a királyhoz ment.

– Mit mondott a király neki? azt nem tudom; – felelt a kérdett – azt állítják, hogy kegyét elvesztette; de nem akarván őt halállal büntetni, kiadta neki az utat: ezt egy cseh kopjástól tudom.

– Hallottad-e világosabban, miért kellett Zokolinak bűnhödni? talán titokban velünk tartott? hiszen mondják, rokona urunk nejének.

– Úgyis van! – folytatá a másik. – Szilágyi tulajdon leveleit Zokolinak, melyeket Giskrának írt, a királynak megküldötte: midőn kisült, sőt azok, kikre a levelek átadása bízva volt, mint tanúk jelentek meg előtte, s szemébe mondottak mindent.

– S ő?

– Röviden tagadta, s ármánynak nyilatkoztatá; némelyek a kínzópadot ajánlották előbb, de ebben a király meg nem egyezett.

– S elbocsátotta szárnyára; – ha, ha, ha! a rákot a vízbe fulasztotta. – Úgy ide jő, nincs kétség benne; nem volna jó dolga, ha nem tenné. Szent Huszra! nincs jobb a magunk szőrű embereknek, mint az ily lágyszívű király!

– Csak fejünkre ne nőjjön, Hanák sógor!

A mit Zajácz csak félig tudott s félig gyanított, az valóban úgy történt.

Mátyás egyszerű öltözetben, s ismeretlenül, két hív embere kiséretében érkezett Vadna alá, midőn már a vár alatt a csata ki volt víva. Rozgonyi szokott élénkséggel parancsolá ostromra a sereget. Gyanította a király, hogy a háború oly kényurak ellen, kiket a közhír inkább rablóknak nevezett, mint vitézeknek, kegyetlen s vérengző leend, s ment azon jogszerűségtől, mely nemes ellenek közt létezik. Komoróczi emberei védőt, védetlent támadtak meg, s hadat a hon minden vagyonosa ellen viseltek. Ők nemcsak öltek, gyújtogattak s pusztítottak; hanem kegyetlenségöket azon gúny s kedvtöltés szeszélye tevé borzasztóvá, melynek Vadnán tanúi valánk, s melyet csak bűnbeni mindennapiság, s rögzöttség tesz képzelhetővé s megfejthetővé.

Rozgonyi Sebestyénben hadban edzett lovagi lélek volt, világos képzetekkel hadi rényről, az ellenség s köztei viszonyokról; de nem volt férfiú hidegebb, számítottabb kegyetlenségű, mint ő, ha országos gonosztevők, rendbontók, haramiák ellen vala ügye. – A diadalt ilykor semminek sem vette. Mi dicsőséget hozhat ily hadviselés vitéz férfiúnak? így szólott. Vad állatok ezek, kiktől szétmarczangoltatni vadászi eset, nem harczi viszály; őket letiporni féregpusztítás, nem magas ellen legyőzése. Irtani kell itt az elevenig, s a ledér növényt le kell a húsig nyesni! Nemcsak mondta, de hitte is ezt. Nála nem volt kegyelem: – a fára vele! így üdvözlé az egyes foglyot vezértől peczérig. – Kardra hányjátok! így a többes számot. A vitézség s azon hideg elszántság, mely a cseh szabad-zsákmányosokban annyira mindennapi volt, s mely derék ellenben Rozgonyit bámulatra ragadá, ezen vérszomjas hienákban, ezen emberaljban s lényszemétben csak felingerlé őt. – Ki a rablók közől egyszer nézett a kevély vasfejű Rozgonyi szemébe, akár csatában, akár sátora mennyezete alatt: az sem eget, sem földet nem látott többé. – Tekintete a halál volt.

Mátyás vezérét példaadás s a kegyelem nemességének még gonoszok ellen is isteni voltának megismertetésével akarta, nem erejében megakasztani, hanem büntetéseikor szelidíteni. Ez volt egyik oka megjelenésének. – Néhány fogoly alant már a fákon függött s ezek közt Bélián, mint láttuk. – Mátyás késett tehát, de még sem késett el egészen, s még segített, a hol lehetett.

Ha az emberiség s szívjóság szép sugallata s jó szándéka teljesíthetésének reménye Mátyást fölmagasztalták, másrészt egy mély vérző sebet hordozott meleg szívében. A legkínosb, legérzékenyebb oldalon volt az megsértve, s lelkében kemény harcz dúlt, nemes bizodalom s a szembetünő okoknak hódolása közt.

Szilágyi Zokolit sohasem szerette, mert sokszor egy neme az öregnek természetes ellene a fiatal érettségnek. Valami megszégyenítőt lát a korosság minden elmebeli felsőségben, ha az fiatalban mutatkozik. Kevés éltes ember van, ki e két eszmét: tapasztalás és okosság össze ne zavarná. Ő Mátyásnak barátságában a lelkes ifjú iránt, királyhoz nem illő magafeledést; Zokolinak visszavonultságában s szerénységében rejtőzködést gyanított. Féltette tőle Mátyást, s azt hitte, hogy Zokoli egész befolyását használandja, a szerénység külszíne alatt, halkal a hatalmat keze közé ragadni, s őt, az aggot, a tanácsteljest, a nagybefolyásút, árnyékba állítni. Végre azt hitte, hogy a tettre vágyó s kissé fellengző levente Mátyást, gondolatlan fiatal szeszélylyel, veszélyes hadakba, mint éretlen dicsvágya mezejére, rántja magával.

Azért várt, és örvendetes volt előtte, midőn Zokolinak Giskrához írt levelei kezéhez jutottak azoktól, kikre a levelek átadása bízva volt; de a kik ármányt gyanítván, azokat a hatalmas kormányzóhoz vitték.

Szilágyi, Mátyásnak előszeretetét ismervén Zokoli iránt, hogy minden kedvezésnek bevágja útját s a kétszínű árulónak menekvésére minden ösvényt elzárjon: nagy nyilvánosságot akart csinálni a dologból. Egyrészt méltó haragból, másrészt maga előtt sem rejthető féltékenység- és kárvágyból; azért a tettet kihirdetteté seregei közt, s a Zokoli neve, mint árulóé, meg volt bélyegezve, mielőtt a király tudná s hátrálhatná.

Mátyás Vadna alá érkezvén, a mészárlásnak végett vetett, s a Zokoli által megkimélt rabokat Budára parancsolta.5)

Nankelreutherné, ki női fortélya által újra felülkerekedett férjén, diadali örömmel ült be jogaiba. Ábrahám magához tért; a kedvelt valóság valamennyire kiderítette elméjét, de neme az őrültségnek s búskomolyságnak megmaradott kedélyében. Amintha, ki végre felnyitá szemeit, atyjával s Nankelreuthernéval utazott Budára, biztos kiséret mellett.

Mátyás királyi fönséggel ült a Rozgonyi sátrának mennyezete alatt, mellette a vezér állt, és többen a nap hősei közől. Zokolit hivatta maga elébe, ki már a Nankelreuther sértő szavai által fölingerelve, nemes tartással, de hideg kimértséggel lépett a király elébe.

– Zokoli! – mond Mátyás, szemeit azon átható tekintettel nyugtatva az ifjú lovagon, mely bizodalmat s fönséget mutatott egyszerre – ellened nyilvános vád van. – Bizodalmunk irántad meg nem csökkent, mi ismerünk. – Te nyilván védended magadat azok ellen, kik honárulással vádolnak.

Zokoli hallgatott, s tekintetében nyugodtság sugárzott; tartása nemes és szerény volt, de megsértett önérzetét nem tudá eltitkolni arczkifejezésében. Neki ártatlannak kellett lenni, vagy a rögzöttség legmagasb fokán álló, megszokott gonosztevőnek, – ha ez kétszínűség volt.

– Ki vádlóm? uram király! s mi bűnöm? – én semmi vétekről nem tudok; de hiszem, hogy igazságos királyom védelme alatt elégtételt nyerend ártatlanságom – szólt végre.

– Vádlóid ellened bizonyítnak; tehát mielőtt elégtételről lenne szó: czáfold meg őket! – jegyzé meg a király komolyan, de szelid hangon – hogy őket ismerni akarod, helyes! – a vádat s a bizonyítványokat tudnod kell, hogy felelhess, s biráim itélhessenek: – Szilágyi czimborasággal s egyetértéssel vádol a hon legártóbb, legfélelmesb ellenével, Giskrával.

– Valóban! – mond Zokoli meglepetve, keserűn s nem minden gúny nélkül – eddig furcsa bizonyítványait adám ragaszkodásomnak Giskrához! Vadna füstölgő falai, csorba tornyai s tátongó rései mutatják, minő barátja Zokoli Mihály a rablóknak s hona ellenségeinek.

Az ifjú szavaiban, minden keserűségök mellett, egészen ki volt azon tiszteletet fejezve, melyet fejedelme iránt nemcsak mutatott, hanem valóban érzett is.

– Néha – vág közbe Rozgonyi Sebestyén, kinek hite nem oly ingatlan volt, mint a királyé – a gonosz czimboraság ellenség álarczát veszi fel, míg álnok belsőjében barátság s vonzalom lappangnak.

– Te mondád ezt? – kiált fel élénken Zokoli. Te, bátyám Rozgonyi Sebestyén! – Istenemre! ne feledd soha – ezt te mondád! – Ily alávalóságnak csak képzete sem fér becsületes keblembe, s eszméje szétzúzná lelkemet. Ha van, kit Giskra inkább gyűlöl nálamnál, s kit rabló csapatjai – kimondom, mert itt szólanom kell – inkább rettegnek: legyek bűnös! – De bizonyítványokat, uram király!

– Itt vannak! – mond Mátyás, nyilt tekintetet vetve az ifjú arczára, s eléje tartván egy levelet – ki irása ez?

– Az enyém! – volt a felelet, egy futó tekintet után a levélbe.

– Ne hirtelenkedj! vizsgálat után mondd ki az itéletet magadra – jegyzé meg a király komolyan.

– Ez az én irásom, – ismétlé a kérdett nyugodtan, megtekintvén újra a levelet – s a pecsét is enyém; a mit irtam, nem tagadom. De mit bizonyíthat e levél? – én egyet sem irtam, melynek tartalma ellenem szólhatna.

– Olvasd! – mond a király.

E felszólításra Zokoli a levelet olvasni kezdé:

– Giskrának? – kiált fel hirtelen újra megfordítván a levelet, s pecsétjét, irását megvizsgálván. – Ezt nem én irtam! ez ármány! – De meg kell vallanom, – folytatá keserűen – hogy ügyes kéz volt, mely a hálót szőtte. Igen, az én irásom ez, betűről-betűre, vonalról-vonalra! – Honnan került e levél? – folytatá az ifjú büszkén és nyugodtan.

A körülállók meg voltak e hidegség által lepetve, s kérdő tekintettel meresztették szemeiket rá.

– Honnan e levél? – ismétlé élénkebben – uram király; itt világ kell; ki lehet ellenségem?

– A levél – mond Mátyás – azoktól került, kikre azt bíztad: itt egy másik.

Zokoli azt is keresztül nézte. – Igen, igen! – mond – az ördög keze ügyesebb a jókénál. Hitemre! így ismételni, így utánozni mást, nem tudnék, ha üdvöm függne tőle! s ha akarhatnék ily alávalóságot! – S az, a kire e leveleket bíztam, hol van? hadd jőjjön! hadd nézzek szemei közé, s tekintetem nyiltsága sújtsa le az álnok árulót.

A király intett kezével. Rozgonyi Sebestyén alig fékezhető bámulattal tekintett Zokolira. – Ha – mond – e vád alól kitisztulsz, öcsém – miként szeretem s akarom hinni, – bocsánatot kérek tőled. Így, miként te, nem néz ki áruló, s az egekre! első volnál, ki megsértett királyoddal szemben, ily nyugodtan tekinthetnél körül.

– Megállj bátyám! – mond Zokoli kevélyen – megsértett önérzetnek is megvan a maga féltékenysége; ne illess s ne kérd a bocsánatot, míg a vád szennye terhel engemet. – Ártatlanságom fönségében a gyanú természetét oly undoknak tartom, hogy magamat utálom, míg egy árnyéklata borong rajtam ily nemtelenségnek, – valóságban vagy képzetben, mindegy. – A sátor szárnyai szétváltak, s két egyszerűen öltözött férfiú lépett be.

– Kik vagytok! – mond a király azon fönséggel, melyet az ármány s gonoszság annyira retteg, mert nyiltság, rénytudat vegyül benne s megvetése a gonosznak.

– Ferke Janó nevem – felel az egyik elhalaványodva, de daczos arczkifejezéssel, mint ki magában bízik.

– És te?

– Zágor Pető a nevem, s kopjás vagyok a Szilágyi Mihály uram táborában.

– Ismeritek-e azon urat, ki nektek e leveleket adá, Giskra vezér számára? Nézzetek körül! itt a sátorban van-e, vagy nincsen, s melyik az?

– Ez! – felel Ferke Janó, ujjal Zokolira mutatva – kegyelmed, uram, emlékezni fog rám: a királyválasztás előtti estén voltam Pesten pajtásommal Petővel kegyelmednél; a szobában György volt a gondviselő, ott adattak a levelek kezembe.

Zokoli rábámult, a tanú határozott hangja őt egyelőre elnémította. – Te lettél volna nálam, s e másik itt? – mertek-e erre megesküdni? – én sohasem láttalak benneteket.

– Tagadhatja-e kegyelmed? – mond Zágor Pető – hogy azon este nem volt szobájában, s György nem volt vele? hiszen az egész szobát leírhatom; balra ágya van felvetve, s a szoba közepében czifra szőnyeggel terített asztal áll; gyertya-, tentatartó, nád-iróeszköz volt rajta; ha eskü szükséges, én s pajtásom készek vagyunk rá.

– Hogy otthon voltam este, s György a szobában, és az olyan, miként leirtad: nem tagadhatom; de téged, jó ember, nem láttalak s György sem látott.

– Furcsa! – mond Ferke Janó hevülve, – így tagadni az igazságot; jőjjön György be, mondja kegyelmednek szemébe! ő is itt van.

A király inte kezével.

Zokoli elhallgatott, a düh s bosszúság facsarta keblét össze, marka öklöződött s úgy tetszett neki, mintha le kellene a nyomorultakat sujtani, kik előtte állottak, a rögzöttség szemtelenségével s a biztosított ármány hidegségével.

– György? – kiáltott fel végre – ő is! nem, nem hihetem! ennyire a gonoszság, a hálátlanság nem mehet; hadd jőjjön! s merje szemembe mondani: volt-e azon este s akkor kívüle valaki szobámban, s ha ezen embereket ismerem-e, láttam-e valaha?

– Nyugodtan! – inté a király – ha ártatlan vagy, a mint nem kétlem, ki fog sülni előbb-utóbb.

György, a Zokoli pesti gondviselője, lépett be, izmos, közép idejű férfiú, hosszú halvány arczczal, durva vonásokkal, s rövid, göndör, majdnem szászalakú hajzattal, s merész, hideg tekintetet vetett urára.

Zokoli eléje lépett, egész nemességével és nyiltsággal nyugtatá szemeit rajta; s e tekintetben annyi szelídség s oly szívszorító rejtett szemrehányás volt, hogy a gonosz szolga ki nem állhatá, s szemeit lesütötte, miután arczát a szégyenülés pirja futotta el.

– Jó hogy itt vagy, szolgám György! – így szólítá meg őt szeliden – ezen emberek azzal vádolnak, hogy előtted adtam nekik leveleket a Giskra számára; te tudhatod legjobban, minő igaztalan ezen állítás, szólj! szégyenítsd meg őket!

György hallgatott, szemeit nem merte fölemelni, ajkai össze voltak szorítva, s belküzdés tükrözé magát vonásaiban.

– Felelj! – bátorítá a király, mély tekintetet vetve a habozóra – de igazat! egy ember jövője, becsülete, mindene forog itt kérdésben; szólj igazat! való-e, a mit a tanúk mondanak?

– Való! – rebegé György.

– Való! – kiált fel keserűn Zokoli – való? – oh, mi tehát nem való a világon? – György! vondd szavadat vissza, légy igaz! nem, te nem lehetsz annyira megromolva; te, kit atyám a porból emelt föl, neveltetett, gazdagított, kinek nálam kényelmes sorsa volt, s kit leghívebb, legigazabb szolgámnak hittelek; György! – tekints rám, ismerem-e én ezen embereket itt? – – Oh, uram király! vessen felséged egy tekintetet e szánandóra itt, egész alakja megczáfolja állítását.

György magához tért. – Uram király! – mond habozva – nehéz egy szolgának, kit ura sohasem bántott meg, sőt jótéteményekkel halmozott, ellene föllépni, mint vádlónak; ez tett habozóvá, s fojtja torkomra vissza a szavakat, de mit tegyek? – ő akarja, hogy szóljak: a vád igaz, a levelek átadása előttem történt, s ezen erszény itt – folytatá, tömött zacskót vonva ki kebléből – volt a hallgatás bére. Tagadja kegyelmed, a mit tett, a mi nyolcz szem közt történt, minek elhallgatásáért fizetett, nem bánom, én az igazat megmondottam.

– Hah! – kiált fel Rozgonyi – mit szólasz erre?

– Mit szóljak? – mond Zokoli kővé válva – szóljanak tetteim, szóljanak azok, kikkel élek, kikkel felnövekedtem, kik gondolatimat tudják; szóljon a király maga! és kegyed, bátyám! – én ártatlan vagyok! – Az ármány nyiltan áll előttem: ezek itt meg vannak vesztegetve, s írásom utánozva; de az élő Istenre! ki felettünk van, minden szó, mely engem vádol, igaztalan!

– A kínzópad – jegyzé meg Zágor Pető – alkalmasint megvallatná kegyelmeddel, a mit tett! – Igaz, mi ármányt gyanítottunk, mi a királynak hű szolgái vagyunk, s Giskra helyett Szilágyi Mihály vezérhez vittük a leveleket.

– Ha a király bűnösnek hisz, – mond Zokoli sötéten – vagy csak pillanatig annak hihetett, – úgy az itélet ki van mondva! s valamint ő hitét bennem elvesztheté, úgy én az emberekben; – de nem – e királyi tekintetben, minden szilárdsága mellett megismerem a nagy Hunyadi Mátyást, ki, mivel bizodalmát el nem veti, nem is ingadozik abban. Kínzópad? – folytatá büszkén – ám legyen! Hiszed-e nyomorult? hogy a mit nem tettem, s nem tehetnék, annak vallomását a kínzópad csikarja ki belőlem? arra számítottak? jó, jó, – eredjetek, kicsiny lelkűek, eredjetek! inkább ki birnám én a kinzás minden fokait állani, ha szükség, mint valakit kínoztatni. Ártatlan vagyok! de bűn homálya föd, míg álarczotokat le nem rántom!

– Elég! – mond a király, Zágor Petőhöz intézvén szavait. – Ha igaz e vád, vagy igaztalan? ki fog sülni, minő való, hogy egy Isten él! – Tanácsodra szükség nincsen, rossz szívű ficzkó, vigyázz! ha ármányt kohol lelked, hogy magad oda ne kerülj egykor, hová ezen ifjút szántad, a kínzópadra. – Zokoli Mihály! – folytatá nyugodtan – az első gonosztett, mely királyi székünk elébe jött, az, melylyel te vádoltatol. Mi ártatlannak hiszünk: mert a pokol ármánya nagy, s ellenségeid lehetnek, kik meg akarnak buktatni; de ha e hit lelkünkben él, s ám éljen, mert el kellene azt jobb emberekben vesztenünk, azért igazságosnak kell lenni a királynak. Vádlott vagy, undok gyanú terhe nyomja válladat s közkárhoztatás súlya tipor el, neved nem tiszta többé; – de ne legyen az út védelemre elzárva, te ki fogod magadat a vád alól tisztítani. Az, ki barátunk volt egykor, s kit most annak nem nevezhetünk, önbecsületünkért is szükség, hogy a legtágabb mezőt nyerje ártatlanságának bebizonyitására. Nem börtön odvában, nem! a szabad légben élj! elmehetsz! – A hű Zokoli lelend útat, hűségét kitűntetni, tettek súlyával tiporni le a vád kaján szavait. – A hűtelen! ha volna e fénylő neven ilyen, túlesnék haragunk határin. Én csak becsületszavadat kivánom, hogy első felszólításomra visszatérendesz, hiszem, tisztán.

A jelenlevők közt rosszaló zúgás hallatszott; a király intésére a tanúk kiléptek.

Mátyás élénken járt fel s alá a sátorban, végre megállapodott Rozgonyi Sebestyén előtt. – Kishitűek! – mond nemes fölhevüléssel – mit akartok? – hogy az első koholmány, mely egy ismert férfiú ellen emeli sárkányfejét, legyen elég arra, hogy a ki mindig mint derék honfi s hű polgár állott közelünkben, köznapi gonosztevőként bűnhödjék? Börtön s kínzópad csikarja ki a fájdalomsajtolta vallomást a reszkető ajkakon? s ha a valló ártatlan, a borzasztó kínokat ingyen viselje? Istenemre! hű magyarjaim közepette ármányt, árulást megvetek, mert szíveik a pajzs, mely éltemet födi.

Zokoli föltekintett a királyra, hangja magasztalt lőn. – Nagy vagy, uram király! – mond, – habár nekem vesznem kell is, legyen Istené a köszönet! mert a hon élni fog, s dicső leend alattad! – De kegyességed, uram király, fel nem old kötelességem alól. A Zokoli névnek szűz becsén gyanú borong, vedd szent eskümet, hogy e pillanat óta Zokoli Mihály halva van. Nevemet, mindenemet visszavetem a sorsnak! – ezen arczot itt csak akkor látja nemes királyom s udvara, ha tisztán állhatok előtte.

Ezzel az ifjú föltette sisakját, s leeresztvén annak rostélyát, hirtelen eltávozott.