II.

A kőbálványos házon másnap megjelent egy nagy, pirosbetüs firmatábla:

Primusz István
asztalosmester

A firmatábla balsarkát magyarázó szöveg tarkította. A magyarázatot krétával írták vala oda, mondván:

– Koporsót nem vállal.

A szarkalábas betűk megnyugtatták Wohanka Tóbiást, a Gyorskocsi-utcai asztalost, aki nem szenvedhette a konkurrenciát. Megörült a fehér enunciációnak, de titokban szamárnak nevezte Primusz mestert. Mert ugyan mi az ördögből is élne meg egy jóravaló asztalos a Vizivárosban, ha nem koporsófaragásból? Mert itt annyi az öregasszony, mint akácon a virág és amikor eljön a köhögős tüdejü ősz, az öregasszonyok elalszanak csendesen, mint a mécsesek, amikor a vizivárosi temetőn végigfúj a haragoskedvü mindszenti szél… És még valamennyien életükben méretnek koporsót Wohanka mesternél, aki ismeri minden óhajtásukat. Mert ha öreg is az asszony, csak asszony és ugyancsak sokat beszél az utolsó ruháról, arról a faköpenyegről, melyben a másvilágra vonul. Sok a rigolyája, sok a kívánsága és Wohanka mester az esztendők során úgy megtanulta a vénasszonyok nyelvét, hogy még a gyóntató barátokat is lefőzte ebben a nehéz művészetben… -19-

Primusz mester azonban inkább a fiatalabb asszonyok nyelvén beszélt. Jóképü ember volt és ha elkezdett fütyülni, megálltak a ház előtt az asszonyok. Hivogatóan, trillázva repültek ki a hol vidám, hol mélabús magyar dalok, végig kergetődztek az utcán. És az asszonyok lassan-lassan észrevették, hogy nini, az öreg almáriumok, a vén kommódok nagyon rászorultak a javításra. Az egyiknek megrepedt a párkánya, a másikon már hibás volt az intarzia. És elhivatták Primusz mestert, aki szemével a butort, kezével a megrendelőt simogatta meg. Ilyenkor rácsaptak a kezére, de tetszett nekik szörnyen ez a tapintat és hogy, hogy-nem, híre terjedt az egész környéken, hogy érti a mesterségét!

Reggeltől estig dolgozott, estenden pedig benézett a „Szomjas Pacsirtá“-ba, ahonnan borvirágos kedvvel érkezett haza. Otthon elnyomta nagy kedvét, mert már nagyon a fejére nőttek a lányok, a Primusz-kisasszonyok. A legidősebb, Manci, tizennyolc esztendős barna lány volt, szeme simogató, mint a bársony, arcán a tavasz pillangója ült. Gömbölyü, arányos, gyorsmozgásu termete ha feltünt az utcán, utána lestek az ablakokból, még az asszonyok is rajta felejtették szemüket. Nem is tudták, hogy barnában valakinek olyan szelid, epekedő nézése lehessen, olyan gömbölyü válla, karja, olyan hamvas, friss arca. Hiszen itten szőke lányok nyiltak. Fehérek, csendesek, bágyadtak, szótalanok voltak. Szótalanul várták a virágnyilás idejét, amikor az ablakuk alatt megszólal a szájharmonika, mit fulladozó tüdővel sipogtak-szivogattak a sihederek.

Manci magyar fajta vala, lappangó tüzek lobogtak benne. Gőgösen tartotta fejét és divat-tudásban megszégyeníté a sarki szabónét, aki titokban róla mintázta -20- a kosztümöket. Egyet nem értettek meg az emberek: a kislány végtelen komoly volt, sohasem nevetett. Arca merev volt a komolyságtól, még enni is komolyan szokott. És észrevette az embereken a ferdeségeket és odahaza, családi körben leutánozta őket, Primuszné ténsasszony nagy örömére, ki haragban volt az egész világgal, maga sem tudta, miért. Úgy érezte, hogy minden, ami másoknak van, jog szerint az övé és tőle rabolták méltatlanul. Ha valami jobban öltözött asszony ment el az ablak alatt, vagy ha valamelyik konyhából pecsenyeillat parázott elő, csendes magában felmordult, mire Primusz mester rászólt:

– Ugyan ne kacérkodj, Mári!

Ebből aztán parázs veszekedés habzott. Primuszné asszonyság csipőjére tette kezét és elkerítette élete párját. Egy-egy felbuzdulása programbeszéd volt a – férfiak ellen, kik valamennyien svindlerek és gyalázatosak. Gyalázatosak, mint az ő élete párja, ki szoknyák után szalad, pedig már nőnek, sarjadzanak a lányok, ma-holnap főkötő alá kerülnek. De ide nem meri betenni a lábát semmiféle ember, mert amilyen az apa, olyan a familia. Erre aztán foghegyről odasercentett Primusz mester:

– Nézd meg az anyját, ne vedd el a lányát…

Primuszné felhördült. Panaszosan, mint a meghajigált komondor és kezei átokra lendültek. Primusz mester türelmes egykedvüséggel mondá:

– Negyvennyolc óta nem fog az átok, Mári!

Az asszony fújt, reszketett, mint a hirtelen befékezett gépkocsi és mesterségében támadta meg a mestert.

– Te asztalos vagy? Vagy ám!… Fuser, fótozó, aki még munkát sem mer vállalni, ha meg kell fogni -21- a gyalut. A Muck néni koporsóját nem akartad elvállalni, ugy-e?

– Nem vállalok én koporsót, mert akkor közülünk temetnek valakit…

A lányok szótalan hallgatással nézték a jelenetet, mely után az asszonyság nekik esett:

– Persze, kisasszonyok lettetek. Mert olyanok vagytok, mint az apátok, nem kell a dolog. Csak a pucc, meg a flanc… De legalább meg tudnátok csipni valakit…

Primuszné lelkében egy zsirbafuló élet képe délibábolt, mely megmenti minden szegénységtől. Finom szagok tolakodtak az orrába, pecsenyeillat, tortagőz, mely gazdag emberek konyhájáról szabadul el és csiklandozza a szegény embert. Úgy érezte, méltatlanság esik rajta minden nagyebéddel, melyet mások esznek, minden selyemruha azért suhog a Szent Anna templomban, hogy őt ingerelje. És ilyenkor felreszketett délibábos nagy álomjátékkal a megkívánt, megáhított bőség, amely meghoz mindent, ami hiányzik, de aminek meg kellene lennie. Emeletes nagy házról álmodott és a ház körül szőlő fog mosolyogni. A lányok híres kisasszonyok lesznek, akiket automobilon röpítenek majd keresztül a városon a hercegek…

– Csak okosnak kell lenni, mondogatta, csak eszetek legyen…

A Primusz-kisasszonyok nagy karikaszeme csodálkozva bámult ilyenkor és Ica, a második, aki már erősen közeledett a tizenhetedik tavaszhoz, felkuncorgott:

– Jaj de hercig lesz az a herceg…

Ica szőke volt és az apjára ütött. Szerette az édespálinkával töltött cukrot és a muzsikát. Egy hallásra -22- megtanult minden nótát és este, amikor az anyja kinn pletykázott a kapuban, elővette a citerát. Nagy, bánatos hangja betöltötte a házat, kiszabadult a kaputorokból és a burgerek csodálkozva néztek össze. Igy csak az ünnepi misén énekelnek a pesti kalaposdámák, amikor hegedű jajgat bele az orgonába a kóruson és valami hosszúhajú öregember vékony pálcikával csapkodja a levegőt.

Stefi, a legkisebb, beleénekelt a dalba, fejletlen gyerekhangja azonban bátortalanul simult Ica énekébe. Csak tizenöt esztendős múlt és gimnázistákkal kacérkodott a lányiskola előtt. Egyébiránt az életről annyit tudott, mint a nénjei. Hogy egyszer eljön értük egy herceg gépkocsin és el fogja röpíteni őket valamilyen palotába. Lévén kissé ostoba, szemtelenül bámult nagy kék gubószemével az eliramodó autókba és megállapította, hogy nincsen szebb mint egy lilaszínű karosszéria. És Ica nénjét utánozva halálos komolysággal mondá:

– Juj de hercig a herceg…

Manci, a legidősebb, szintén várta a herceget, csakúgy mint a hugai. Várakozásában azonban valami türelmetlenség vala. Az anyja természetét örökölte és amikor titokban leszökött a pesti korzóra, nagy gyűlölségek fakadoztak benne, látván, hogy az övénél drágább ruhák is vannak és nálánál csúnyább lányok körül hódolva keringenek kiöltözött fiúk. Igaz, hogy mikor végigment, minden szem rálobbant, a férfiak vágyakozva, az asszonyok csodálkozva néztek rá és elharapott megjegyzések röpültek utána:

– Csodaszép gyerek… Gyönyörű…

Néhányan nyomába vetették magukat, de nem merték megszólítani. Mert valami hideg, fagyos lehelet, -23- valami érthetetlen tiszteletet parancsoló tartózkodás sugárzott le róla. A gavallérok hiába próbálkoztak vele, minden szavuk, minden udvariasságuk lepattogott róla. Hidegen nézte végig barna szemével és egyszerre lehült minden kedvük, minden fellobbanásuk. A gyors sikerhez szokott lovagok lemaradtak, a rajongók nem mertek közeledni, de megjegyezték arcát, termetét és tanakodtak, hogy vajjon ki lehet. Mert kíséret nélkül járt-kelt, sohasem volt vele senki és mégis urilánynak látszott.

Nem volt ismerőse senki, nem tudta a nevét senkinek. Nem köszöntek neki és ő sem köszönt soha. Egyszer, amidőn a Fürdő-utcán a Lánc-híd felé ballagott, szembe került vele Primusz mester. Nyomban átcsapott a túlsó oldalra és onnan köszönt. Alázatosan, tisztelettel, mint ahogyan a legjobban fizető kuncsaftjainak szokott. És a leány kedves-komolyan, szertartásosan megbillentette fejét, kalapján meglebbentek a szalagok. Olyan volt, mint a rózsatő, melyet megringat a szél. Odahaza aztán kérdőre vonta az öreget.

– Mondd papa, miért kerültél ki engem.

– Nem akarom, hogy miattam szégyeld magad. Rossz befektetés az iparos-apa…

A leány elrestelte magát, de Primuszné asszonyság rájuk csapott:

– Igaza van apádnak… Az ilyen ember csak szégyent hoz az emberre!

Primusz mester azonban megfelelt neki.

– Csak a leányaidra Mári, csak a leányaidra!…

Ezen aztán csunyán összeháborodtak megint.

A Medve-utcában furcsa hireket meséltek az asszonyok az asztalosékról. Úgy néztek rájuk, mint a csodára, ilyen embereket még nem láttak soha. A kis -24- házakban, melyek egymáshoz simulnak, mintha félnének, hogy egyszerre csak megrohanja és felfalja őket a nagyváros, a terjeszkedő bérkaszárnyasor, tiszták és régiek valának az erkölcsök. A háztetőkről pléhcsatorna nyult le és hordókba öntötte a vizet, az eresz alatt tavasszal friss fészket tapasztott a füsti fecske. Oleander virágzott a tornácok előtt, vadszőlő futott a vén falakra. A kis kertekben zümmögő melódiákat vertek ki szárnyukkal a bogarak és szakadatlan sorban kerülgették a verbénát, meg a violát. Egyszerű népek laktak az öreg szobákban, melyekben csendes volt az álom és az élet, csak messziről morajlott be a nagyváros, ahogy zsongássá enyhülve elhozta a szél a körút szavát, ahol csörtetve rohant a villamos és csattogtak a patkók. Csendesek, rendesek, egyszerüek voltak az emberek, egyszerü szerelmek nőttek a kövek között. Órára mérték ki mindenkinek az életét, mindenki tett-vett, dolgozott. Birkózni látszottak a nagyvárossal, melyben ez a néhány utca olyan volt, mint az oázis a sivatagban. Kisváros-oázis a nagyváros homokjában, itt megakadt a számum, itt még volt szive mindenkinek.

Amikor Primuszék beköltöztek, idegen szokások és erkölcsök keveredtek közéjük. Nem bírták elviselni az örökké zsémbelő, nagyhangu asszonyt, nem tudták megérteni, hogy hogyan lehetnek hangos embereknek ilyen csodaszép leányai. Mert a legenda szerint csak a csendes, jámbor, istenfélőfajta népnek ad szépséget az Úr, de csak akkor, ha karácsony éjszakáján születnek. És azon tanakodtak, hogy vajjon csakugyan nem karácsony szent estéjén születtek-e ezek a szép gyerekek, akikre Frau Krisztin kimondta a szentenciát: -25-

– Ezeknek nem jó végük lesz…

Amit pedig Frau Krisztin mondott, abban mindig volt valami. Frau Krisztin ugyanis bölcs volt, mint a vénasszonyok, akik sokat éltek valamikor. Ez a valamikor az ő esetében nagyon régen lehetett, mert a Csalogány-utcai kis szobában olyan fotográfiákat őrzött, melyeken fehér waffenrokkot viseltek a nagybajuszú katonák és a kard a jobboldalukon fityegett. Daguerre mester lencséi azidőben még kicsereberélték a jobbat a ballal és Frau Krisztin, akit akkoriban Krisztinkának hivtak, megesküdött volna, a férfiaknak a jobboldalon kopog a szive.

És dicsérte is a régenmúlt időket, melyek elszálltak, mint az őszi szél szárnyán a vándormadarak. Hogy elmentek, magukkal vitték a fehérkabátos katonákat, kiknél szebb vitézek nem parádéztak a városban soha. Azóta megszürkültek a katonák és szidják a cifra életet. Elfogyott a fegyelem az ármádiából, nincs már olyan látványosság, mint a vesszőfutás! Hej, hogy lehetett akkoron sírni a meghatottságtól és a megbotozott vitéz milyen hálásan nézett a Katharinákra és Krisztinákra! A mostan valók már a pénzestarsolyt nézik és nem tudják már a régi fegyverfogásokat. Nem prezentálják többé a nehéz muskétát a vártán és a Fehérvári kapuk előtt… Elmultak a katonák, a szép idők, a tótok eltalicskázták már a mélytorku kapukat is. Ej, nem érdemes élni!

Hogy mégis élt, annak a természet volt az oka, meg Gerstl néni, aki jóféle füveket szedeget tavasszal a József-hegyen. A füvek elmulasztották a kólikát, meg a grippet, de fájdalom, nem hozták vissza többé az ifjuságot. Az arcról lehervadt rózsa nem nyilik többé újra és ami elmult, nem jön vissza soha. Legfeljebb -26- álomban, amikor a vén papagálysziveket is megérinti az aranysarus tündér, aki végigjárja lábujjhegyen a hálókamrákat. És reggelre kelve, előkerül a kártya, meg az álmoskönyv, mely mindenre tudott magyarázatot. A sötét víz betegséget jelent, a kotlóstyúk szerencsét, a pillangó hütlenséget. Lúdhúst enni jó, mondá sokatjelentően az álomfejtő, melyet Frau Krisztin megtanult hosszu évek során. És megtanulta a kártyarakást, melyet fiatalkorában benső borzalommal szemlélt vala, amikor még szerelmes volt Vampuska gránátos szakaszvezetőbe.

Vampuska szakaszával együtt régesrég bevonult a nagy cadre-hez, ahol bizonyára számonkérik, hogy mit cselekedett egy Chalupka Krisztin nevü hajadonnal, ki elutasítá szerelmét az istenfélő Tauber Ezaiás halászmesternek és pártában maradt. Pedig a Tauber mesternek háza volt a Gyorskocsi-utcában és szőlője a sasadi dülőben s ő látta el borral a „Noé bárkáját“, mely száz egynéhány esztendeje úszik az Iskola-utcában nagyívű szivárvány alatt. Az a szivárvány a borból a szivekre is rászállott vala és nagytorku diákok énekeltek szép, bánatos bordalokat a nagyivóban…

Frau Krisztin kikopott mindenből, de mert állítólag látta Ferenc császárt Pozsonyban és sokat beszélt a vajszívű Ferdinandus úrról, kinek olyan feje volt, mint a lopónak, lassan-lassan elhittek neki mindent. Elhitték, hogy megfejti az álmot és kihámozza a jövendőt. Hozzásurrantak tehát tanácsért a szerelmes leányok, hiába tiltották el róla a papok, kik anatémát mondanak Krisztin nénire. De tekintélyét nem tudták elrontani, kártyavetésre eljöttek hozzá még a messzi Ferencvárosból is és néha nagyúri dámák parfümjétől -27- volt szagos a szobája, kik kétlovas kocsin jöttek jövendőt mondatni és tétován álltak meg az ablak alatt, melynek üvegje mögött egy izzószivű Coeur-királyné hirdette Frau Krisztin tudományát…

Ha kevés volt a szerelmes lány, meg asszony, akkor házról-házra járt kilincselni. Hordta az újságot, mert hiszen mindenkit ismert. Elújságolta, hogy pesti bagázs kezd átalszivárogni a nagy vizen és föl kellene égetni a hidakat. Amióta hidak hajlanak át az egyik partról a másikra, nem lehet kibírni ebben a városban. A „Három Koroná“-ba pesti népek hurcolkodtak és az „Ezüstcsillag“-ban tejesboltot nyitott egy izraelita, aki meg fogja mérgezni a budai gyerekeket.

Hogy Primuszék átaljöttek a hidon, szemmeltartotta őket. Mindenféle istentelen dolgot tudott meg róluk, hogy onnanátról azért kellett elköltözködniök, mert nem fizettek házbért és a kisasszonyok úgy páváskodtak, hogy a háziúr nem tűrte el többé. És megerősítette azt, amit amúgy is tudtak, hogy Primuszné asszonyság féltékenységgel gyötri férjeurát és azok a szép lányok nem tanulnak otthon semmi jót.

– Meglássák, nem jó végük lesz szegényeknek…

Hanem amikor egy este belopódzott hozzá Primusz Manci, odáig volt a boldogságtól. Elővette a szekrény tetejéről, a birsalma mellől a kártyát és meg-megemeltetvén, a piruló leánnyal beszélni kezdett. A sarokban Cinci, a kékszemű fehérmacska hangosan dorombolt, a vénasszony hangja belestimmelődött a dorombolásba. Titokzatosan fakadozott bugyborékolt a szó:

– A vizen túlról két férfi jön… az egyik fekete, a másik katona.

Frau Krisztin mindig elégnek tartotta a jellemére -28- azt, hogy katona. Aztán beszélt, hogy a fekete embernek sok lesz a pénze, a katonának pedig a szive. Amikor elment, mosolyogva állapította meg:

– Na, ez a vén boszorkány rosszul ismer engem!

És arra a fekete férfire gondolt, akinek sok lesz nagyon a pénze.

Türelmetlenül várta. Hogy elhozza a megszabadulást. Valahogyan úgy érezte magát odahaza, mint a száműzött királylány, mint az elvarázsolt királykisasszony, akit valami haragos tündér parancsolt ide. És várta a megszabadító királyfiút, aki hatlovas hintón érkezik. Selyembaretta lesz a fején, a combján felemásszín nadrág, hosszu, kosaras kard csörömpöl az oldalán és apródok hajlonganak előtte, várván parancsát. Csipkerózsika jázminillatos meséje felhőzött körülötte, elöntötte a vén boltíves szobát. Ezüsthúrú hegedűn tündérek lakodalmi dalt muzsikáltak és álompillangók repültek át a levegőn. Álmodását Primuszné törte ketté, mondván:

– Jobban tennéd te is, ha valami után néznél…

Ilyenkor Manci összerezzent. Tudta, hogy mit jelent. Valamikor irodába szánták valami kattogó gép mellé. Primuszné asszonyság minden nap tudott egy-egy példát, amikor a bankigazgató beleszeret a szép kisasszonyba. Csak olyankor mert előhozakodni vele, amikor Ica nem volt jelen. Ica ilyenkor ugyanis felkuncogott, mire a ténsasszony elhallgatott és azt gondolta, hogy ez a leány olyan, mint az apja. Nincs előtte semmi sem, ami szent volna és tegnap is szamárfület mutatott Muttermayer néninek, amikor észrevette, hogy a kötője alatt borosflaskát rejteget. Pedig Muttermayer néni tisztes asszonyság, akinek két háza is van és aki most polituroztatja azzal a pernahajderrel -29- a sifonokat. Az a pernahajder Primusz mester volt, aki e pillanatban a „Zöld Hordó“-ban ült, mert amint mondá, bort inni csak ott lehet igazán. Sört a „Szomjas Pacsirtá“-ban, bort azonban a „Zöld Hordó“-ban igyék minden emberfia.

Primuszné most magára maradt volt Mancival. Ica, meg Stefi ugyanis az ablakban könyököltek, ki-kihajladozva az utcára. Horgásztak, ahogy nevetve mondogatták. Horgásztak valamilyen lovagra. Mert volt válogatni való bőven. Alig hogy beköltöztek, máris letaposták a kockakövek közül sarjadzó füvet a gavallérok. Úgy beszállingóztak a csendes utcába, mint a virágra a pillangók. Ott hullámzottak föl-alá, szerelmes szemeket vetettek a két bóbitásfejü lányra, akik lopva végigmustrálták valamennyit. Titkos tolvajnyelvet kalapáltak maguknak, mellyel aztán kicserélték egymással gondolataikat. Egyike-másika felköszönt, de a két leánynak megmerevedett az arca és csendes lehüléssel konstatálták, hogy ezekkel nem olyan könnyü kezdeni. Ica is, Stefike is otthon voltak ezekben a dolgokban. Nem tanulták senkitől; velük született. Kinőtt rajtuk, mint az aranyhaj, vagy mint az ovális köröm, mellyel olyan szivesen összekarmoltatták volna magukat azok a gavallérok…

Ezalatt Primuszné nagy sóhajtással magyarázta Mancinak, hogy nehéz az élet, hogy valami után kellene nézni. Mert az öreg Primuszt maholnap agyonvágja a bor, meg a pálinka, vagy valami felbőszített férj és akkor még nehezebbek lesznek az idők. Primuszné alázatos szipogással kisérte mondanivalóját, melyet ezzel fejezett be:

– Valamit meg kellene már próbálni gyerekek…

Manci igazat adott anyjának. Hogy csakugyan -30- kellene valamit próbálni, mert nem lehet kibírni idehaza ezt a muzsikát. Meg aztán a divat olyan gyorsan változik, hogy aranykeretü kocsin lehet csak lépést tartani vele. Mit csináljon ilyenkor a gyalogos kisasszony?

Vár valakit, akinek aranykerekű kocsija van, aki aztán felveszi a szépséges gyalogjáró kisasszonyt, hogy fel ne sebezze a lábát a nagy rohanásban. Ezt a bölcseséget már Ica fogalmazta meg, kinek Manci hűségesen beszámolt, hogy mit mondott az anyjuk. És panaszkodva fordult a hugához:

– Nem bírom ki sokáig ezt az életet…

Ica, aki könnyebben vette a dolgokat, vigasztalni kezdte:

– Egy-két hónap az egész… Van egy tervem, meg fogom vele bolondítani a férfiakat.

Hanem hogy mi az a terv, arról nem beszélt. Talán nem is volt neki. Csak úgy találta ki, hogy megvigasztalja a másikat, aki türelmetlen volt, mint az elkényeztetett gyerekek…

De amikor Stefivel magukra maradtak, csodálatos éleslátással magyarázta a dolgokat.

– Mi el vagyunk temetve ebben a zugban, Stefike. Nagyon rossz helyen lakunk!

Aztán programot adott. Hogy ezután mindig oda kell járni, ahol sok az ember. Ahol látják őket és ahol ők látnak másokat. Mert, aki nem vesz észre senkit, azt nem veszi észre senki, ha még olyan gyönyörű is az arca, meg a növése. És a legközelebb való vasárnapon kiöltöztek mind a hárman. Csak iparoskisasszonyok tudnak kiöltözni igazán. Vasárnap délelőttönkint elsuhognak az ember előtt. Egyszerűek, de hófehér a ruhájuk és rózsavíz-illat párázik nyomukba. -31- Meg lehet ismerni őket: minden új és vasalt rajtuk. A fehér ruha még merev egy kissé a keményítőtől, a lakkcipő glancos, mint a frissen vert ezüsttallér, vagy mint az öreg urak lepomádézott haja. A kalap vadonatúj és rózsaszínű szalag vagy muskátliforma virág van rajta. A napernyőt nem értetik a földre, nehogy megkarcolódjék a koptatója. Mert csak az vasárnapi, ami új, ami vasalt. És vannak csodálatos új ruhák, melyek esztendőkig újak maradnak szent kultuszában a vasárnapoknak. Régi emberek, régi erkölcsök villódzanak ki az ilyen ruhákból, kik épp úgy elfogynak, mint az őszi levél a gesztenyefáról, vagy mint az ódon házak az új városban, ahol csupa olyan ember lakik, aki másutt született…

A Primusz-kisasszonyok azonban nem voltak ezek közül a kiöltözöttek közül valók. Ruhájuk új volt, de nem kiabált. Diszkréten ömlött keresztül karcsu derekukon a szövet, a szinek harmónikusak voltak. Csak egy jól elhelyezett szalag képviselte a fantáziát, a felkiáltójelet, mely ott van minden álomember életében. És finomak, diszkrétek, elegánsak voltak ezek a gyerekek. Amikor kiléptek a kapun, megcsattantak a rácsok a zsalugáteren és a sóvár pugrisszemek tágranyiltak a csodálkozástól. A három lány olyan volt, mint a májusi szélben ringatódzó rózsavirág. Muttermayer néni nem restelt utánuk hajolni és csendesen megjegyezte, mintha félt volna, hogy valaki rossz néven veszi:

– Princessin… Mint a hercegnők…

Manci gőgösen, öntudatosan, de mégis finoman lépkedett, Ica lányos és vidám volt, Stefike pedig fürgén siklott nénjei mellett, mint a síktengeri torpedónaszád. Manci a Csalogány-utca sarkán megkérdezte: -32-

– Hová menjünk?

Ica mosolyogva felelt:

– Meghódítani a világot…

És megindultak, mint három szerencselovag megvívni a harcot az életért és a mesebeli kincsekért. Amerre mentek, utánuk fordult mindenki. Nagy csodálkozással, kiváncsisággal. És a lépésük nyomán kérdések fakadoztak, hogy kicsodák ezek a lányok. Még azok is, akik tudták a nevüket, így feleltek:

– Hercegkisasszonyok…