III.

Ica a várba vezette a kalandor-csapatot. Manci csalódottan kérdezte:

– Miért jöttünk ide? Hiszen itt senki sincsen…

Ica leintette.

– Manci, te nem értesz ehhez. Igenis, itt vannak azok, akikkel érdemes valamit kezdeni. Ezekben a házakban laknak a hercegek!

És bejárták az üres utcákat, melyekben felkopog az ember lépése, amelyekben végigterjeszkedik a csend. Boltíves kapuk torka ásit az unalomtól: sok évet és embert láttak hosszú életükben. És az évek, meg az emberek olyan egyformák, hogy megunják őket az ablakszemek, melyek hályogosak az aláhulló csipkefüggönytől és csak este fényesednek meg, amikor kigyullad a csillárok lángja és két marékkal szórják kifelé a sugárt és fénypillangókat táncoltatnak a szemközti falon. Ica elképzelte, micsoda meleg kályhák állanak a sarkokban és mekkorát lehet aludni a csendben. Mert odahaza már hajnalban megszólal -33- Primusz mester füttye, aki a kakasokkal kezdi a munkát. És a gyalu néha felvijjog a nedves deszkán, ilyenkor aztán megszakad a legszebb álom is.

És elképzelte, milyen pompásak lehetnek azok a meleg, boltíves fészkek, melyeken keresztülszárnyal a selyemruhasuhogás és amikor a zengő szavu órák muzsikálni kezdenek, szelid álom száll a szívre. A kőbálványos, cimeres kapuk mögött valami diszkrét némaság ült, a tölgyfakapuk hallgattak és fényesre mázolt hintókat rejtegettek. Ica pedig bomlott a szép kocsiért, az ütemesen csattogó lovakért, szerette a parádésinasokat, akik után megfordultak az emberek.

Ahogy ott lépkedtek a kockaköveken, meg-meglebbentek a függönyök, ezekben a hideg, cirádás palotákban mégis volt élet. Ica rámutogatott egyikre-másikra:

– Látod, ezt elfogadnám…

Manci helyeslően bólintott. Neki nem terjedt a fantáziája tovább a hatszobás lakásnál, de a hintónak eléje tette az automobilt, melynek ülésén el lehet nyúlni kényelmesen, mint a macska. Stefi azonban ellentmondott. Neki elvei voltak:

– Ica, te nem vagy elég modern lány. Én csak villában érezném jól magam.

A járómüvek kérdésében Mancival tartott és e körül nagy vita keletkezett. Elfelejtkeztek mindenről és belemelegedtek a beszédbe. Arcuk kipirult, szemük kiragyogott. Lábuk elé aranyszőnyeget terített a nap és a szél a bástyáról behozta ölében a katonamuzsikát. A ritmus egyszerre fiatal vérükbe szállt, megrezdítette szivüket. Kimentek a muzsika után. A bástyán nyujtózott a tavasz és zölddel csipkézte ki a gesztenyefákat. Emberek hullámzottak a sétálóuton és a pavillonban -34- cseh katonák fújták a trombitát és valami cvikkeres karmester dirigálta a bécsi valzert.

Hogy alakjuk belerajzolódott a fasorba, minden szem rájuk tapadt. A férfiak csakúgy bámulták őket, mint az asszonyok. A szemekben meglepetés és bámulat égett, csodálkozás és kérdezés. Hogy vajjon kicsodák lehetnek? Idefenn ugyanis mindenki ismerte egymást. Akiknek kitértek és akikre alázatosan pislogtak, azok ott laktak azokban a palotákban, melyekre Ica úgy rájuk éhezett. Hosszúnövésü emberek voltak és a szemük a földet seperte, mintha elveszített tallérokat kerestek volna. Pedig annál is drágábbat kerestek. Finomrajzu asszonyi bokákat, s ha találtak egyet, feljebb csusztatták nézésüket. Mert az asszony a bokájánál kezdődik és a körme hegyén fejeződik be.

Hogy a Primusz-kisasszonyok végigringatták magukat, azok a nyakigláb urak egyszerre megelevenedtek és nem restellték meggyorsítani hüvös járásukat, hogy előlről is megbámulják őket. Otthagyták asszonyaikat, akik ördögpofáju kutyákat rángattak zsinóron és lenyelték szájuk szélét, nehogy a világ mosolyogni lássa őket. Amikor észrevették a Primusz-kisasszonyokat, összenéztek:

– Vajjon micsoda emberek ezek?

És titokban összehasonlították azokkal a vidám, mindig nevető személyekkel, kik faszinházakban csicseregnek és akik megmentik őket nyáron attól, hogy feleségek legyenek.

De az összehasonlítás nem állt meg. Ezek valahogyan mások voltak. Tisztábbak, szebbek, egyszerübbek.

Ica, meg Manci nem néztek sem jobbra, sem balra, mégis mindent észrevettek. És halk, gyors, rövid megjegyezések pattogtak a szájukon: -35-

– Láttad?

– Láttam.

– A lába…

– Csatahajó!

– A nyaka…

– Faschirozott…

Ez a megjegyzés egy főhadnagyra vonatkozott, akinek a haja, szeme, arca egyszínű és fakó volt. Kezei a térdéig fityegtek és a jelentéktelen emberek kakaskodó önbizalmával billegett. Atillájának hosszú volt a nyaka, hogy eltakarjon hátul egynémely forradást. Az ilyen sebet nem párbajban kapja az ember, mondotta Manci megvetően és amikor a huszár bemutatkozott, hűvösen, fagyosan mérte végig. A három lány jéggé meredt abban a pillanatban. Schinoglné, aki fölszuszogott a Medve-utcából lányai ellenőrzésére, legalább így beszélte. A szegény, fakó katona, mint a megsörétezett barázdabillegető, elrebbent mellőlük és zavartan pödörte bajuszát.

A lányok meg voltak elégedve a bemutatóval és Ica, aki a legjobb eszű volt közöttük, magyarázni kezdett:

– Az első, hogy észrevegyenek, a második, hogy megismerjenek… Aztán jön a többi…

Hogy az a többi mit jelentett, azt elzokogta nekik naponta Primuszné asszonyság. Jelentette a jólétet, a gondtalanságot, a szabadulást. Abban egyetértettek mind a hárman, hogy otthon nem lehet sokáig maradni. Még Stefi is kitört néha-néha:

– Nem bírom itt ki sokáig.

Ica azonban rápirított.

– Te fogd be a szájad. Neked még négy éved van. Az első a Manci!… -36-

Ebben aztán megegyeztek valamennyien.

Valahogyan a vérükbe edződött a fegyelem, hogy egyiknek nem szabad a másik elé ugrania, pedig Primuszné asszonyság nem bánta volna, ha akármelyik kezdi. De Ica, aki a legeszesebb volt, leintette:

– Maga nem ért ehhez!

Ilyenkor aztán elhallgatott. Pedig ugyancsak lett volna beszélnivalója, mert Primusz mester lassanként kipoliturozta a kopott szekrényeket, kireparálta a foghijjas intarziákat és napokig hevert érintetlenül a gyalu. Mind szűkebbek lettek az ebédek és a mester a „Szomjas Pacsirtá“-nál rovásra szopta a mámort, mely megvigasztal mindenekért. És amikor hazajött, nótára stimmelt szájjal, elkezdett beszélni arról a százfiókos szekrényről, melynek a rajza ott van a fejében és nem hal meg addig, míg össze nem illeszti pompás diófából… És beszélt lángoló magabízással, lelkesedéssel:

– Hej, akkor látjátok csak miféle asztalos vagyok!

Egyelőre azonban nem láttak semmit. Csak azt, hogy Primuszné asszonyság csendes sóhajtozással kinyitogatja a szekrényt és kiveszi a szegényes aranyholmit, a smukkot, amelybe valamikor fölösleges pénzek huzódtak meg. És kék, meg sárga cédulák kerültek a karkötő, meg az öreg kösöntyü helyére, melyet soha nem viselt senki, úgy hogy egészen elbágyadtak benne a kövek.

A lányok észrevették a csendes műveletet és elkeseredtek. Kivált a Manci, aki a legérzékenyebb volt. És csendes megadással mondotta húgának:

– Te, én apróhirdetek! Belépek valahová!

Ica erre felpattant. -37-

– Micsoda? Ilyen piszlicsári módon akarod kezdeni?!

És leszidta kegyetlenül. Odakergette az ablakhoz, amelyben haragosvörös muskátli lángolt és néhány bágyadt cinerária mutogatta sokszinü szirmát. Az ablak alatt férfiak sétáltak, jólöltözött fiúk, kiknek nadrágja úgy hasította a levegőt, mint a gőzvéső a fát. A három lány megjelent egy-egy pillanatra a virágok mögött: nem mosolygott, de nem is vágott szigoru arcot. Ica dirigálta őket, róla az volt a legenda, hogy már ötéves korában értett a férfiakhoz.

A legendában lehetett valami, mert az első pillanatban tisztában volt a tereppel. Csak egy rövidke percre hajlott a muskátli virágra és észrevett mindent. Csendes felhangon, mint valami hadvezér, kioktatta Mancit:

– Látod azt ott jobbról… Most megy el a Fekete Medve előtt… Az nem számít, pedig a legcsinosabb. Csak írnok, de jól tud a szabója nyelvén beszélni… Mögötte az a másik, jó lesz tartaléknak: fogalmazó a városnál. Az a pepitanadrágos utálatos, de melegen kell tartani. A Groll Fábián fia a Krisztinából.

Erre a névre bizonyos megilletődést éreztek a lányok, mert Groll Fábián építőmester volt és teleragasztotta a várhegy oldalát ízléstelen nagy hambárokkal és bérkaszárnyákkal. A gólyanyaku házak az ő keze alatt nőttek és az üres tűzfalakra félholdat, meg csillagokat pingált cinóberrel. A félholdnak hegyes orra és éhes szája volt, mellyel vigyorgott, mint a timárok a szentmihályi vásár után. És az emberek azt mondogatták, olyan a nevetése, mint a szerencséskezü építőnek, kinél nem volt gazdagabb ember Budán…

Fia titokban Garainak hivta magát, de a vén sváb -38- előtt nem merte megtagadni apai nevét. Nem is tagadhatta, mert úgy hasonlítottak egymásra, mint tök a tökre, veréb a verébre. A fiatal Garainak ugyanannyi szeplő lángolt az arcán, mint az öreg Grollnak, aki büszkén jelentette ki:

– Az én fiam a legszebb fiú Budán. Minden szem szeplője ötezer forint…

Voltak tehát anyák, akik megvesztegették Gruberl nénit, Groll Fábiánnak öreg cselédjét, hogy számolná meg a foltokat. Hozzátették, hogy csak finom bőrön jelennek meg ezek a pettyek. És Gruberl néni kijelentette, hogy nagyobbfajta van háromszáz és kisebb lehet vagy kétannyi. A kisebbeket csak ezer forintra becsülték, de még így is kikerekedett a millió.

Garai-Groll valamelyik vasárnap délelőtt látta meg a Primusz-lányokat. Úgy bámult rájuk, mint Szent Vendelin ökrei a püspöksüvegre. Az első pillanatban akkorát dobbant a szive, mintha Fábián papa egy Garai névre szóló vizitkártyát talált volna megint. A lélekzete elfult és halszínü szeme megtelt csodálkozással. Igy nézhette az öreg Groll az első négyemeletest, az első cinóberfélholdat, az első csillagot a tűzfalon, az első százezret a takarékban. Pedig azokon a dolgokon nem is volt semmi csodálkozni való: maguktól jöttek. De ezeket a lányokat a tündérek küldték, akik néha megtréfálják az embereket. És Garai-Groll Gusztáv úr egyszerre lángra lobbant, mint a száraz rőzse ökörsütéskor. Nagy hájas szíve tovább kalapált és hol az egyiket bámulta, hol a másikat. Még Stefikének is jutott a bámulatból, pedig ő még nem volt számbavehető.

Garai-Grollnak kettős volt az élete, mint a neve. Az egyiket az öreg Groll tartotta a kezében, aki voltaképpen -39- a fián keresztül maga élvezte az életet. A szeplős, nagyvállú gyerek azokba a kávéházakba és budai nagyvendéglőkbe járt, amelyekbe az apja dirigálta és – amelyekbe az öreg járt volna, ha fiatalabb lett volna vagy harminc esztendővel. Merev, szögletes leányoknak udvarolt, a Trost-kisasszonyokkal táncolt a lövészbálon. Fagylaltot evett a régi Augusztnál és galambot tenyésztett a Zugligetben. Jó viszonyt tartott nagybátyjával, a kéményseprőmesterrel és a többi nagypénzü polgárokkal, belenyugodott abba, hogy egyszer csak el fogja venni a Trost Klárit, akinek majdnem ugyanannyit ért minden szeplője, mint neki, s nem is volt sokkal kevesebb.

Az öreg Groll meg volt elégedve a fiúval:

– Derék gyerek, nem félek kezére adni a pénzt!

Arról, hogy fiának – mint Garainak – második élete is volt, nem tudott. Talán megütötte volna nyomban a guta. Az a másik élet odaát folyt le Pesten, a kávéházban, ahova bécsi szabású ruhában és galambszín kesztyűvel járt. És Pesten folytak le apró szerelmei, melyek elviselhetővé tették budai énje életét. A kis Gloriett kék szeme már messziről nevetett, ha meglátta az ő elefántját, a szív-utcai háromszobás, lépcsőházra nyíló lakás diszkréten elrejtett mindent. Itt gyöngyözött a pezsgő és három szál cigány hegedűlte Gloriett dalait, melyek arról szóltak, hogy nincsen szebb a szerelemnél.

És Garai hozzárikkantotta:

– A pesti szerelemnél!

A többit már csak hozzágondolá. Hogy Budán nem érdemes szerelmesnek lenni, mert ott füstszagúak és szeplősek a leányok és a nagybácsik arról beszélnek, hogy nincsen utálatosabb valaki a puccos asszonynál -40- és a Horváth-kertben föl kéne égetni a színjátszó bódét, mert megrontja az erkölcsöket…

Garai valósággal gyűlölte Budát, a templomtornyokat, melyek úgy nyujtogatták nyakukat, mint a nagynénik, amikor észreveszik az utcán, az ablakokat, melyek mintha a Groll-rokonság és ismeretség kémkedő szemei volnának. És Budán csendesen, illedelmesen lépkedett mindig, nem leskelődött asszonyok után, s hálásan gondolt a vén Dunára, mely elválasztja Pestet Budától, hogy még a szele is nehezen tolakodik által. Meg volt győződve róla, hogy Budán nincsenek szépasszonyok és Gloriettek, a pezsgő, mit a Filában töltenek, hamis, a mosoly, mely az arcokra rajzolódik, savanyú és csak azért köszöntik egymást az emberek, mert félnek egymás szájától.

Néha, amikor nagyon sok tüzet kergetett ereibe a pezsgő, megvallotta Gloriettnek:

– Budán nem lehet szerelmes az ember…

Arra gondolt, hogyha az öreg Groll megúnná az életet és a Kriegspartit a Gerlicénél s elmenne lefeküdni a Farkasrétre, nyomban átalhurcolkodna Pestre, ahol van élet és van szerelem.

Amikor először meglátta a Primusz-kisasszonyokat, megdöbbent. Ezek csak pestiek lehetnek. Nem merte nyomon kísérni őket, mert a Trosték túléberek voltak és éberségük miatt beleszaladna az öreg Groll tenyereibe, melyek még kérgesek voltak a malteroskanáltól. Amikor azonban harmadszor is ugyanazon a helyen találkozott velük, nem bírta megállani. Messziről, hogy senki észre ne vegye, utánuk ballagott. És megállt a lélegzete, amikor látta, hogy eltünnek a vizivárosi sikátorokban, becsapnak a Medve-utcába, ahol aztán elnyelte valamelyik ház. -41-

Hogy melyik, nem tudta megmondani, mert budai énje nagyon bátortalan volt, nem bírta elviselni a nagy kockázatot. De a szerencse még Budán is elkezd néha mosolyogni s ezúttal Frau Krisztin öreg alakját öltötte magára. Frau Krisztin laposat és alázatosat mosolygott:

– Oh, csakhogy erre is jár, Gusztl… nagyságos fiatal úr…

A vénasszony majdnem erőszakkal húzta be magához. Levelet kapott ugyanis valahonnan. Nyomban elővette okuláriumát és nekiült a betűknek. A mesterség azonban sehogy sem akaródzott menni, nem bírt a szarkalábakkal, melyek olyanok voltak, mint amikor a frissen hullott havon két szerelmes kakas vitézi tornára száll. Utoljára akkor olvasott írott betűt, mielőtt Vampuska szakaszvezető utoljára kért tíz váltóforintot kölcsön, hogy hazautazhasson Csehországba az anyja látására. Ott is maradt a gazember, ha nem is az anyjánál, hanem Viszkocsil Mária hajadonnál, kit feleségévé tőn annak rendje és módja szerint.

Az a levél ott sárgul valahol az almáriumban, betűi elfakultak, az írásból nem látszik semmi, csak ez a két szó:

– 10 Schein Gulden…

Vampuska ugyanis megnyomta azt, amit fontosnak tartott és úgy látszik az egész episztolában egyedül a tíz sájn-forintot taksálta lényegesnek. Vampuska azonban szabályos, glédába sorakozó betűket vetett (a csehek már azidőben is irodában voltak), ezek a betűk azonban úgy dőltek ide-oda, mint azok az emberek, kiket az erős Tóni kiakolbólított a Szomjas Pacsirtá-ból.

Hiába erőlködött, hogy megfejtse, sehogy sem -42- akartak szavakká illeszkedni. El szerette volna olvastatni a sarki fűszeressel, de ez a tekintély meg az üzlet rovására esett volna. Mert ugyan ki hisz az olyan kártyavetőnek, aki nem tud még a jelenben sem olvasni?

A fiatal Groll kapóra jött. Frau Krisztin bejáratos volt Fábián úr házához, aki hitt az álmokban és a csodákban, melyeknek magyarázója Krisztina néni vala. Rácsapván a fiatal úrra, mint a kánya, reábízta a nagy feladatot. Garai-Groll itt budai ember volt, és nem tagadhatott meg semmi szívességet a budai népektől. Egy szuszra elfújta a levelet, melyet Francen Magdolna asszonyság írt a „Három Koroná“-ból. A levél rövid volt és szólt vala imigyen:

Tisztelt Frau Krisztin. Látogasson meg valamelyik délután négy órakor.

Amikor Groll úr (a fiatal) befejezé az elolvasást, Krisztina néni keményen hálálkodott. De Groll úr (a fiatal) kettétörte nagy hálálkodását:

– Mondja, Frau Krisztin, ki az a három gyönyörű lány, aki valahol itt lakik?

Krisztina néni égnek emelte szemét:

– A három galamb?! Oh, Gusztl, ha maga tudná!

És egyszerre kibuggyant belőle a szó, mint a megfúrt hordóból a bor. Groll úr valami nagy melegséget érzett belül, a melle áthevült, a feje gőzben főtt. Pesti és budai énje először csaptak össze, pedig ennek előtte jól megfértek egymással. A pesti Garai azt mondta a budai Grollnak: én nem kezdek ki senkivel Budán, mert mit szólnak a Trost-kisasszonyok. A budai Groll ellenben nagyban fogadkozott, hogy itt tisztességes szándékról vagyon szó. És míg így vitatkozott egymással Garai és Groll, Frau Krisztin keményen -43- fogadkozott, hogy az a három galamb olyan fehér, mint azok, melyeket Groll úr tenyészt a Zugligetben. Három búbos galamb, akikből jó feleség válhat, de arra is jók, hogy az ember, – hogy is mondjam, – megsímogassa az arcukat.

Groll úr olyan cselekedetre ragadtatá magát, melyet a pesti Garai súgott neki. Húsz koronát nyomott Frau Krisztin kezébe. Nem rossz jóban lenni ezzel a vénasszonnyal, aki becsoszog még a galambdúcba is és hozzáédesgeti a legszebbet, a legbúbosabbat.

Groll úr úgy találta, hogy Manci a legszebb. A legbóbitásabb, a legfehérebb, mert sehogyan sem hasonlított vala a budai kisasszonyokra, kik szőkék és feszesre van fonva a hajuk. És ott leskelődék félénken, bátortalanul a Medve-utca sarkán (a budai Groll félénk természetű vala), majd elszánta magát (ilyenkor fölébredt a pesti Garai) és elsétált a Primusz-kisasszonyok ablaka alatt. Eleinte egyszer, majd kétszer és végül már nekibátorodva fölhúzta Garai galambszín keztyűjét, rezedaszínű nyakkendőt kötött és Muttermayer néni nagy döbbenetére odacsatlakozott a rajongók közé, kik közül kivirított, mint a pipacs a búzából.

Ica vette észre először Groll-Garai urat, Krisztina néni sietett beujságolni a legújabb lovagot. És amikor megjelent a Medve-utcán, mindig odaküldte az ablakhoz Mancit:

– Mosolyogj már egyet arra a szeplős elefántra…

Manci engedelmesen hajlott ki a muskátli fölé és a többi lovagok nagy megbotránkozására Groll úr felé hintett egy óvatos, mégis meleg mosolyt. A többi lovag, a főhadnagy és a statisztikai számgyakornok gyülölködő pillantást vetettek Groll urra s csodálkozva, -44- érthetetlenül bámultak Mancikára. Ők még nem tudták, hogy minden szeplő többet ér, mint a Medve-utca egy-egy telke házastul, mindenestül…

Hanem Frau Krisztin ugyancsak megdöbbent, amikor Groll úr (a fiatal) magára hagyta a levéllel, meg a húsz koronával. Nem a húsz korona döbbentette meg, mert az ember nem attól a pénztől ijed meg, melyet a markába nyomnak. A Francen Magdaléna ijesztette meg. Ez a Francen Magdaléna gyanús hírben állott a budai polgárok előtt. A Három Koronába nem is igen mertek kíséret nélkül engedni fiatal leányt. Azt beszélték a sikátorutcákban, a cikóriaszagu kávémérésekben, hogy Francen Magdolna galambokkal kereskedik.

Francen Magdolnának tánc- és illemiskolája volt. Nála még régi táncokat is tanítottak, amelyeket öreg dámák és vén kisasszonyok is lejtettek valamikor a redutban. Popelka úr volt a mestere a táncnak és segédje Knill Erazmus álla alatt állandóan hegedűt szorongatott, lévén meggyőződése a mesternek, hogy csak hegedűre lehet igazán ringatódzni. Az egyik lábával a taktust verte, állával bólogatott, a hegedű pedig nyafogott, mint az álmos gyerek…

A tánciskola csak szeptemberben nyilt meg az Ezüst Csillagban, de Magdolna kisasszony már a nyáron szétküldötte a meghívókat. És bár féltették tőle leányaikat az anyák, mégis elküldötték (nagy fedezet alatt), mert az volt a legenda, hogy a táncleckéken fiatal hercegek jelennek meg inkognitóban, na és az ember sohasem tudhat semmit. A szerelem már nem egyszer tett csodát.

Frau Krisztin felcsoszogott a várhegy oldalára, benézegetett a nyitott ablakokon, melyek mögött szabályos -45- élet folyt. Egyenletesen, mint az alvó ember lélekzete. Az asszonyok himzőrámára hajlottak és sokszínszárnyú pillangókat varrtak ki selyemmel, a leányok pedig etüdöket zongoráztak, melyeket valamikor egy cseh karmester komponált és álmos őszi délutánok hangulata ült a billentyűkre. Frau Krisztin szomorúan állapította meg, hogy az emberek nem változtak, csak ő lett öregebb. Amikor Vampuskával sétálgatott az özvegyek utcáján, ugyanazok az etüdök levegőztek ki az ablakokon és ugyanazokat a pillangókat hímezték az asszonyok…

A Három Korona ott állt az özvegyek utcájának homlokán, a bástyák alatt. Valamikor vendégfogadó volt és három korona begyeskedett a kapubolt fölött. A három korona most is megvolt, de aranyozásuk lekopott. Lemosta az idő, lemosták a bús őszi esők, melyek nedves tenyerükkel csapkodják a házakat.

A Három Koronából eltünt a fogadós. Eltüntek a vendégek, a kocsiszínben nem vesztegelnek a pántos úrihintók, a szénapadlás ajtaján berozsdásodott a lakat és állandó lakók telepedtek meg a boltíves szobákban. Öreg kisasszonyok beszéltek naphosszat az Arapapagállyal, öreg svarcvaldi órák kakukolták az elszálló időt. Nehány pesti ember bújt meg a vén szobákban, remélvén, hogy a hitelezők nem tudnak megbírkózni a hegymeredekkel…

Frau Krisztin tisztességtudóan köhögött Magdolna kisasszony ajtaja előtt. Csak azután merte megnyomni a csengőt, mely élesen berrent meg és az egyetlen új dolog vala a házban.

Magdolna kisasszony maga nyitott ajtót. Magas, gömbölyü személy volt, a haja színezüst, de sűrű. Az arca fehér és ránc nélkül való, de az öregség rajta ült -46- nyakán meg húsos kezén. Selypítve beszélt és rejtelmesen suhogtatta ruháját. Amikor bevezette Krisztinát a belső szobába, Aralóra, a papagály elrikoltotta magát:

– Jó reggelt excellenc! Jó reggelt excellenc!

Magdolna kisasszony leültette Frau Krisztint s miután elhallgattatta az indiszkrét papagályt, beszélni kezdett:

– Frau Krisztin, három csodaszép gyerek van a maga utcájában!

– Három galamb, – mondotta Krisztin néni.

– Az a három galamb kellene nekem az iskolába. Hozza el őket ide. Tudja, a kegyelmes úr sokszor benéz a tánchoz. Minden esztendőben kell, hogy keressek néhány szép gyereket, akik ösztöndíjat kapnak. Tudja, a kegyelmes úr nagy gavallér és szereti a szépet…

Krisztina néni kimerítő tudósítást adott. Amikor elment, Magdolna kisasszony bankjegyet csúsztatott a markába, Aralóra pedig recsegve trombitált:

– Au revoir excellence! Au revoir! Au revoir!