IX.

Magdolna kisasszony személyesen ment föl a kegyelmes úrhoz, mert levelére nem kapott választ. A kegyelmes úr maga elé bocsátotta.

– Régen láttam, kisasszony, – mondotta hűvösen.

– Kegyelmes úr, – szólt Magdolna, – bocsánatért jöttem.

– Én nem haragszom magára Magdolna, az ilyesmire nincsen időm…

Magdolna észrevette, hogy minden veszve van. Nagy erőlködéssel megtámadta a kegyelmes úr hadállásait:

– Az ember néha csalódott, – mondá, – de ezután óvatosabb leszek. Már van néhány tehetséges növendékem, kik megérdemlik excellenciád pártfogását.

– Köszönöm, – mondotta őkegyelmessége, – már nem foglalkozom a művészettel. Tudja, az ilyesmi fiatalnak való…

Magdolna megsemmisülten távozott. Szívében rettentő elkeseredés lángolt. Egyszerre összeomlott minden, mit húsz évig épített. -121-

– Vége van mindennek, – szólt keserűen és elhatározta, hogy felkeresi Mariannet. Meg fogja mondani neki, hogy ő tette tönkre, mert ő volt az, aki a nyakára hozta azt a szélhámost. Mert ha az a csirkefogó nincsen, nem történik semmi, nem lesz szerelmes az a buta lány. Mert az okos lányok csak úgy lesznek szerelmesek, ha valami értelme van. Ennek pedig semmi sincsen. Hiszen a báró szegény ördög, akinek nem való a szerelem.

Tehetetlen dühében azonban szükségét érezi, hogy valakit megmarjon. Hogy valakin kiadja mérgét, erős, nagy vénasszonyos elkeseredését.

Mint a szélroham, úgy rontott be Mariannehoz. Marianne éppen öltözött. Öreg csattokat tűzött ruhájára és egy vén násfát illesztett föl.

– Na, maga gyönyörűen viselkedett! – rikácsolt Magdolna.

– Nem értem, kedvesem!

– Nem érti? Az öccse tönkretett engem. Kirabolt, kifosztott, koldussá tett. És ezt magának köszönöm!

– Nem érdekel, kedves, – mondá hűvösen Marianne, – nem is érek rá. Tudja, most sok a dolgom. A kegyelmes úr hivatott…

Magdolna nem tudott egy árva szót sem kinyögni, csak tágra nyílt szemmel bámult Mariannera.

– Énekiskolát nyitok, – folytatta a másik, majd megforgatta a tőrt és Magdolna szívébe döfött:

– A kegyelmes úr ugyanis nagy barátja a művészetnek…

Magdolna szívébe mélyen belefúródott a tőr, de elnyomta a kibuggyanó vért. -122-

– Gratulálok Marianne, – mondotta hűvösen, – csak vigyázzon, hogy azok a lányok ne énekeljenek olyan hamisan, mint maga…

Marianne válaszolni akart, de nem volt rá érkezése. Magdolna ugyanis gőgös, hideg, szertartásos mozdulattal megbiccentette a fejét és kilebbent az ajtón. Marianne csodálkozva nézte ezt a mozdulatot és elismerően jegyezte meg:

– Hiába, sokat tanult a nagyuraktól. Mit nem tesz a levegő!

Szólt és megállt a tükör előtt s leutánozta Magdolnát. De csak harmadszorra sikerült neki a nemesen stilusos mozdulat…

Groll úr arcán elfakultak a szeplők. Nem mintha rosszúl ment volna az üzlet, hanem a szerelem miatt. Néha az igazgyöngy is megfakul, nem tudni miért, hogy az történhetnék meg ugyanazokkal a drága pettyekkel, melyek a Groll sarjadék arcát voltak hivatva emlékezetessé tenni az emberek előtt. Groll úr halványodott, szomorú hallgatásba burkolódzott, sápadtan, szomorúan ballagott dolga után. A vénasszonyok részvéttel néztek utána és pompás összehangolással mondogatták:

– Azok a bestiák!

Azok a bestiák a Primusz kisasszonyok voltak, akik közül immáron kettő egy-egy jónövésü fiatalember karján sétálgatott. És boldogok voltak, mosolyogtak, pedig a báró meg az a patikus ketten együttvéve nem értek annyit, mint Groll úr egyetlenegy arcfoltocskája, melyet éppen csak hogy észre lehetett venni. És mégis ők tették tönkre azt a derék fiút, kinél gazdagabb nem volt még a túlsó oldalon sem. Egyebekben jóleső öröm járta át a szíveket, hogy nem -123- sikerült megfogni azt a sok milliót, melyet Groll úr az orcáján viselt.

– Nem érdemeltek volna meg egy ilyet, – mondogatták és Troszték, kik szemmel tartották az eltévedt lovagot, reménykedni kezdtenek. Az ilyen fájdalmat csak puha asszonyi kéz gyógyíthatja meg. Klárika talán éppen ez okból használt kézfinomítót.

És Troszt mama reménykedve jelentette ki:

– Egy Groll csak tisztes polgárleányt vezethet hajlékába…

A gyűlölet óriás vala a Primusz-leányok iránt, majdnem akkora, mintha sikerült volna megszerezniök Groll urat. Az ő rovásukra írták Groll elszomorodását, csak azt nem értették, hogy egy rendes ember miért adja oda magát a búbánatnak olyan személyek miatt.

Groll úr megértette. Ha eljött az este, ott érezte maga mellett Ica leheletét. A hajából kiáradó illat körülfelhőzte, látta mélytüzű kék szemét, fehér arcát, ringó járását és mélységes szomorúságok ébredének benne. Elólálkodott az Ezüst Csillag körül, elhallgatta a kiszűrődő valcereket, de nem mert bemenni, félt a leány látásától, közelségétől. A szíve sajgott, a lelke fájt. Viaskodott, miként a viziló a télidővel és nem tudott enyhülést találni.

Egyszerre csak föltámadt Garai. Az agyonütött, agyonlapított Garai fölébredt, testet öltött egy éjszakán. Azon az éjszakán, melynek délelőttjén ki kellett fizetnie a házbért az üres hatszobás lakásáért, melyet valamikor még Mancikának vett. A szőnyegek megszívták magukat az orgonavirág-parfüm illatával, de a függönyökben benne volt már a por. Nehéz, fojtó levegő ült a butorok fölött, mintha halotti koszorúk -124- hervadtak volna a siffonokban. Groll úr ide menekült bánatával és darabos könnyeket sírt a pamlagon.

Egyszerre aztán fölébredt benne Garai, aki Gloriettről kezdett beszélni. Hogy jó volna, ha odalépne hozzá és megsiratná bánatos fejét. Odaülnek a zongorához és egy kacagó dalt énekelnek a szerelemről, mely olyan, mint a korai virág. Kinyílik, ha süt a nap, de elsorvasztja a legelső szél, megöli a felfúvó vihar.

– Igen, Gloriett, – mondogatta szomorúan Groll úr, – Gloriett kedves volt hozzám, pedig nem szerettem.

Hirtelenbuggyanó vágy ragadta meg Gloriett után és elhatározá, hogy fölkeresi. Legalább lesz valaki, akinek ki tudja panaszkodni magát, mert Gruberl néni, kivel ez irányban kisérletezett, imádságot ajánlt:

– Drei Vaterunser, – motyogta a jó öreg, ki Szent Ferenc harmadik rendjének tagja volt és szent együgyüségében imádsággal gyógyította volna azt, amit csak csókkal lehet.

Groll úr egy délután felöltözött. Fölvette Garai tavalyi ruháit, a merészen szabott zsemlyeszínű felöltőt, a kockás téli ruhát, a mályvaszínű keztyűt és a hídnál kocsiba ült. Elhajtatott a Szív-utcába, ahol barátságosan néztek utána a házmesternék, kik a legnagyobb hidegben is kapu előtt álldogáltak, mert hiszen ez az élet…

Groll úr dobogó szívvel ment föl az emeletre, és megnyomta a csengőgombot. Idegen, csodálkozó arc fogadta. Groll úr alig tudta kinyögni Gloriett nevét, úgy megzavarodott.

– Már nem lakik itt, – volt a válasz és becsapódott előtte az ajtó.

Groll úr szomorúsággal szívében szállott le az emeletről, leballagott a házmesternéhez, aki elmondotta, -125- hogy a kisasszony elköltözött. Valahova Budára, a Gellérthegy alá, ahol nagyszerűen el lehet bújni az emberektől.

– Egy öreg úr lett a barátja, – mondta az asszony, – de a kisasszony szívesebben volt a fiatal úrral…

Groll úr szomorúan ballagott el, a feltámadó Garai is becsapta őt.

– Nem érdemes élni, – mondotta és közzétett egy apróhirdetést:

ÁTADÓ LAKÁS. Modern, minden kényelemmel ellátott urasági lakás a József-utcában, családi körülmények miatt, azonnal átadó. Ugyanott olcsó áron eladók a butorok is. Bővebbet a házfelügyelőnél.

Mint jó üzletember, nem akarta tovább fizetni a házbért. Annyira sohasem tudott elszomorodni, hogy elfelejtkezett volna arról, hogy mivel tartozik a pénznek, melyet még akkor is megszámlált, amikor Gloriett még vidám dalokat énekelt.

– Ez a Gloriett hálátlan teremtés, – konstatálta és valami kellemetlen érzés férkőzött hozzá. Bántotta, hogy Gloriett búcsú nélkül hagyta faképnél, pedig akkor nem győzte dicsérni tapintatát.

– Mégis Budára ment, – gondolta, aztán kijavította magát.

– Csak a budai oldalra…

Groll úr ugyanis csak az Erzsébet-hídtól a Margit-hídig tartotta Budának a várost, ami azon túl terült, nem érdekelte.

Idegen volt neki, mert ott mások építettek és mások gyilkolták halomra az öreg házakat.

Gloriett csakugyan Budára költözött, a Gellérthegy alá. Levetette rikoltó ruháit és polgári kontyba -126- szelidítette haját. A rácvárosi templomba járt és barátságot tartott istenes nénikékkel, kik mindent meg tudtak bocsátani neki. Megbocsátották azt az öreg urat is, aki karvastag aranyláncot lógatott mellényén, és élesfüstű szivarokat szítt vacsora közben.

Gloriett meg volt elégedve sorsával, mert új volt neki ez a világ. A korai lefekvések, a zsíros vacsorák a rácvárosi korcsmákban, a harmónika, amelyen keresztül borbélylegények szuszogták bele bánatukat az őszi éjszakába. A szél pompás melódiákat tudott és hervadt levelek szagát ráncigálta le a hegyről. Szépek voltak a délelőttök, amikor egyedül sétálgatott a Dunaparton és komolyan tartotta fejét, úgy hogy nem merte megszólítani senki, csak távolból néztek utána nagy tisztelettel. Jól esett, hogy nagyságos asszonynak szólították és nem szemtelenkedtek vele a férfiak.

Ha este lett és vacsora után hazaballagott a nagybátyjával (ugyan ki is merne idegennel mászkálni ilyenkor), szerényen és tisztességesen viselkedett. Bánatos nótákat énekelt – melyeket a nagybácsi tanított – és halkan verte a zongorát, úgy hogy leheletfinoman hömpölyögtek ujja alól a hangok. Nem ivott pezsgőt, mely táncra erőszakolja az embert és illetlen mozdulatokra igazítja a lábat. Megtanulta a nagybácsitól, hogy a pezsgőnél százszorta tisztább és jobb a valódi óbor, melynek színe olyan, mint a berillköves gyűrű és forró tüzet önt el az erekben…

A szobák falán tisztes képek komolykodtak. Szent Sebestyén és Nepomuki János néztek le arany keretükből. Ez utóbbit különösen tisztelé, mert a titoktartás vértanuja volt, és nékie szüksége volt a titoktartásra, mert nem jó, ha az emberek beszélni kezdenek…

Néhány hónapig jól érezé magát ott a hegy alatt, -127- de egyszerre csak megszólalt túlnan a város, titkos lámpajeleket küldött be az ablakon. A transzparensek betűi kisértetiesen robbantak, a háztetők fölött elalvó és kigyulladó sugárjáték mintha szólította volna. A kocsikerekek felrobogtak, megzörgették az ablakokat és néha-néha egy eltépett dal foszlánya remegett által a Dunán. Ilyenkor Gloriettet elfogta a vágy Pest után. Füle szomjas volt a pesti dalokra, szíve szerelmes a pesti éjszakába. Megmozdult a vére és vágyak szállották meg régen érzett, régen izlelt mámorok után.

Szeretett volna pezsgőt inni megint és táncolni vad cigánymuzsikára, hallgatni az összezúzódó poharak csördülését és keringeni a parketten a nagy csillár alatt, mely önti a fényt, a sugárzást, a forróságot és megrebbenti a mámor részegítő arany fátyolát. Valami nehéz sóvárgás, hazavágyás lepte meg és egy reggelen tornyos frizurába rakta haját, fölvette divatos ruháit, melyeknek szabása olyan volt, hogy követelte a férfinézést. Csattos, magassarku cipőt húzott és az emberek nem győztek hová lenni az álmélkodástól. Az elfojtott pletykák kiszabadultak és a tisztességes asszonyok kezdték félrefordítani a fejüket, amikor elmentek Gloriett előtt. A nagybácsi legendája elfoszlott és amikor az öreg úr esténként megjelent Gloriettnél, az emberek megvetően ujságolták: már megint itt van az a vén betörő…

A vén betörőnek egyébiránt nem tetszettek ezek a dolgok, de Gloriett nem engedett.

– Át fogok költözni Pestre, – erősködött, – már meguntam a bugrisokat. Meguntam a harmónikát és Szent Ferenc asszonyait…

Az öreg úr a haját tépte dühében, de nem tehetett semmit. Gloriett kereken kijelentette: -128-

– Nekem már elég volt a tisztességből… Már nem birom tovább…

Az öreg úr kénytelen volt meginni a pezsgőt és meghallgatni ama dalokat, melyek hallatára a tisztességes ember úgy tesz, mintha elpirulna. És szomorú lemondással egyezett bele, hogy Gloriett lakást keressen Pestvárosban.

– Isten neki, Pestre fogok járni, – mondotta, csupán azt kötötte ki, hogy ne kelljen neki gombos cipőt viselni, mert nagyon megszokta a cuggosat. Gloriett ebbe beleegyezett, mert hiszen a főhadnagyok is cuggosat viselnek és mégis egészen kedves fiúk.

És Gloriett elkezdett lakást keresni. Olyat, amely neki megfeleljen, melyből a lépcsőházra nyíljék az ajtó. És a kezébe akadt a hirdetés, mely a József-utcában kínált hat utcai szobát…

– Azt hiszem, ez jó lesz nekem, – mondá és azon az estén nagyon kedves volt a nagybácsihoz.

Groll úr (az ifjabb) beletemetkezett szomorúságába, mely megnőtt, meghúsosodott, mint az őszi virágok szirma. Szomorú melankóliával rótta az utcákat, mintha keresett volna valakit. Üresek lettek az estéi, mintha kiszaggattak volna a lelkéből valamit, ami hozzá tartozott. Ezeken az üres esti órákon megrohanta minden vágy és minden emlékezés és rá omlott lelkére minden panasz. A ködös esték megteltek bánattal, sejtelmek és sírások dagadoztak benne. A kaputorkok feketén ásítottak reá és Icáról beszéltek neki. A levegőben suhogást hallott; elszállt galambok szárnyarebbenése zokogott a háztetők felett.

Ilyenkor szomorúan lehajtotta fejét, a szívén megszólalt az a valcer, melyet Knill Erazmus hegedűje újjongott, amikor átölelve tartotta Ica derekát -129- a táncban. És fölsóhajtott, reszkető szívére keresztülhullámzott a múlt:

– A három galamb, – mondotta, – a három galamb…

Kettő beléje csapott szárnyával, a harmadik nem is érdekelte. És ment, kereste a lépésük nyomát, melyet nem tudott megőrizni a kő. Elbolyongott a kis házak alatt, melyek látták ablakszemükkel az ő alakjukat, melyeknek íves kapuja visszaverte kacagásukat. Emlékei vitték, beráncigálták a Medve-utcába, mely üres volt és halott, csupán a leeresztett függönyön keresztül szűrődött ki az élet lámpasugárba fojtva. A kiszűrődő fény elmosódott sugárpillangót röpített a vizes kövezésre, mely olyan volt, mint a tükör, melyben halott asszonyok nézik arcukat. És Groll úr megállt a sarkon, arcán végig szántott két meleg könnycsepp.

Állt, gondolkozott, gondolatai összefolytak érzéseivel, mint ahogy gyönge embereknél szokás. Egyszerre megrezzent, mert valaki megérintette vállát. Gyöngéden, alig érezhetően, aztán egy frissen kacagó lányhang csengett a fülébe:

– Groll úr! Jó estét Groll úr!

Stefike volt. Pikáns kis arca hirtelen elkomolyodott, amikor Grollra nézett. Összébb vonta vállán a berliner-kendőt és félig hízelkedően, félig sajnálkozva simult a fiúhoz:

– Szegény Groll úr, – mondotta, – maga sír…

Groll settenkedve kapott zsebkendőjéhez, Stefi pedig csicseregni kezdett.

– Jöjjön, kísérjen el, a boltba megyek…

Groll úr hozzácsatlakozott a kisleányhoz és elindult vele. Stefi elfogulatlanul beszélt. Járt a szája, csakúgy ömlött belőle a szó. -130-

– Szegény Groll úr, én tudom miért szomorú maga. Az Ica miatt. Pedig nem érdemes, higyje meg, nem érdemes… Icával nem lehet összeférni, amióta menyasszony…

Stefi elhallgatta, hogy Ica nyakon ütötte. Amióta ugyanis menyasszony volt, azóta nagyon hirtelen járt a keze. És most Stefi mindenbe belekotnyeleskedett, egyszerre csak elcsattant a pof, mire Stefi bosszút esküdött.

– Csak hencegj, – mondotta, – azt hiszed én nem tudok magamnak fogni egy patikust?!

Ica elnevette magát, de Stefi duzzogott. És hogy találkozott Grollal, úgy érezte, a sors küldte neki.

– Ne féljen, nem fogom megmondani Icának. Még elbizza magát! Azt hiszi mindenki utána bolondul!

Groll urat felvidította Stefi csacsogása. Gyors, eleven, szapora beszéde lecsitította és egy kis derűt lopott reá. Beszéd közben belekarolt Groll úrba. Bizalmasan, csacsogva és összehangolta járását vele. Groll úr egészen elszédült, lopva egy-egy pillantást vetett a kisleányra és megállapította, milyen nagy és milyen gömbölyü. A karja meleg volt, keresztül sütött a felöltő szövetén. Groll úr megkérdezte:

– Hány éves maga?

– Tizenhét leszek.

Szemrebbenés nélkül mondta, pedig hazudott. De nagy leánynak akart látszani, akit komolyan vesznek az emberek. Míg benn volt a boltban, Groll úr utána kémlelt és megfigyelte hajlékonyságát, izmos testét, magas termetét. Arcbőre világított, mint a holdvilágos havas este, ametisztszínű szeme melegen sugárzott. Groll úr gyönyörködött benne, mint a színnyomatokban, -131- melyeket nagyon szeretett. Amikor a leány kijött, észrevette, hogy a nagykendője alá rejt egy üveget. Groll úr a kendő alá nyúlt, a keze megfürdött a melegben. Elvette az üveget és a zsebébe tette.

– Majd én viszem. Mi van benne?

– Rum, – felelte szégyenkezés nélkül Stefi, – ilyenkor nagyon sok kell nekünk.

Groll úr hazakísérte Stefit. A kapunál kezet nyújtott. Stefi megkérdezte:

– Mikor látom megint?!

– Amikor akarja.

– Holnap este hétkor várjon a sarkon, – felelte kigyulladó arccal Stefi és egy erős irammal befutott a sötét, nagytorku kapu alá. Groll úr egészen felfrissült, egy sóhajtással lefújt lelkéről mindent.

– Kedves leány ez a Stefike, – állapította meg és hazaballagott. Restelkedve gondolta végig ezt a találkozást, mert eszébe jutott, hogy mit fognak mondani Ica meg Mancika, ha megtudják. Bizonyára nagyot nevetnek és az a két naplopó (Groll úr imigyen emlegette a vőlegényeket) segít nekik. Mert egészen bizonyos volt, hogy Stefi elmond az utolsó szóig mindent. Mert Stefikében nem tudott megállani a szó…

Amikor pedig rátért a megbeszélt találkozóra, gyorsan határozott:

– Nem fogok elmenni. Nem nevettetem ki magam!

Másnap egész nap azzal bibelődött. Nagy szomorúságán keresztül ugyanis odaférkőzött hozzá minduntalan Stefike és ingerkedni látszott vele. Sokszor el akarta forgatni magától, de vissza-visszaszállott. Érezte a karja melegét és azt a forróságot, mely a nagykendő alatt fűtött. Gondolatban bejárta néhányszor -132- ezt a vidéket és megállapította, amit Stefi is bizonyított, hogy ő már nagyleány. Hanem azért ellentállt neki.

– Nem megyek el, – határozott és ehhez tartotta magát. Keményen, mint aki el van szánva mindenre. Hanem amikor leereszkedett az alkonyodás, elkezdett benne dolgozni a vágy. A céltalanság, az üresség hatalmába ejtette. Nem tudott mit csinálni, mert ilyenkor rohanják meg az embert a szomorúságok. Végig terped a lelken az őszi bánat és minden seb fájni kezd.

– Nem fogok elmenni, – mondotta szomorúan és nekivágott a városnak céltalanul. Onnan átról, a tulsó partról hívogatták a lámpaszikrák, a kigyulladó körték, a kivilágosodó ablakok. Jó volna Pestre menni valakihez – suhant át rajta – jó volna, ha megvolna Gloriett! És bolyongott vágyakkal birkózva, reményekkel hadakozva, bolyongott tehetetlenül. Elácsorgott a híd előtt, nekivágott, de megfordult megint. Mire hét óra lett és az országúti templom harangja belezokogott a sikátorokba, maga sem tudja hogyan, de ott állt a Medve-utca sarkán. El akart menekülni, de már késő volt. Lenyügözték a hangok, a hunyorgató fénysugárkák, megbilincselte az este, a hangulat. És egyszerre csak felsiklott egy háznak lapulva egy ismerős alak. Stefike volt. Kalap volt a fején, a kezén szarvasbőrkeztyű. Már messziről integetett. És közel érve, belékarolt kacagva, félig szégyenkezve, félig szemtelenül.

– Jó estét Groll úr!

Aztán csacsogni kezdett. Gyorsan, szaggatottan. Hogy nincsen két utálatosabb leány, mint a nénjei, akikkel összeveszett. -133-

– Képzelje, azt mondták, kölyök vagyok!

Groll úr nevetett. Stefi pedig bizalmaskodva kérdezte:

– De úgy-e nem igaz? Mondja már, hogy nem…

Groll úr szeplői kigyultak.

– Nem. Nem igaz. Maga nagyleány. Nagy kisasszony!

Stefike hálásan bújt Groll úr vállához. Bátran cselekedte, mert üresek voltak az utcák. Amikor népesebb helyre érkeztek, megkérdezte Groll urat:

– Kivegyem a karomat?

– Nem. Ne. Hagyja Stefike…

– De akkor azt hiszik, hogy a menyasszonya vagyok. Vagy nem?!

– De igen, – felelte engedelmesen Groll úr, – de igen azt hiszik…

Stefike nekibátorodott. Hallgatva lépkedett Groll úr oldalán, aztán megszólalt. Halkan, csendesen:

– Groll úr, én szeretem magát. Úgy-e el fog venni feleségül?

Groll úr szívéhez valami különös, sohasem érzett érzés markolt. Volt benne valami az örömből, a meglepetésből, a megdöbbenésből is. Egy percig gondolkozott, aztán engedelmesen válaszolt.

– Igen Stefike, feleségül veszem!

– Ez gyorsan ment, – jegyezte meg szemtelenül a kisleány és magához szorította Groll úr karját. Aztán csacsogni kezdett:

– Lássa, magával így kell bánni. Mert maga nagyon jó ember, de nem meri megmondani az embernek, hogy szereti. Pedig én tudtam, hogy szeret. Régóta tudtam.

Groll úr megijedt. -134-

– Mióta?

– Tegnap óta, – kacagott Stefi. Aztán kiegyenesedett. Kifeszítette gömbölyü mellét és büszkén így beszélt:

– Na, csak most merjenek hencegni velem azok…

Azok alatt Mancit, meg Icát értette, akik ma is felpofozással fenyegették.

– Lefőztem őket, – gondolta, – lefőztem…

Groll úr nem gondolt semmit, kábult volt, a feje szédült. Valami melegség futotta el a szívét. És megint megszólalt az a huhogás. Muzsikásan, kacagva a szívére szállt a legszebbik galamb…