VIII.
Groll úr (az ifjabb) kimaradt a Troszt kisasszonyoktól. Nem birta el őket. Azok az esti kártyázások elviselhetetlenek voltak. Mintha az a sok korom, melyet Troszt úr legényei kikapartak a kéményekből, ott keringett volna a levegőben. A koromfelhő teli volt villámmal. Troszt mama ugyanis szigorú szavakat ejtett el a gonosz nőszemélyekről, kik hálót vetnek a tisztességes fiatalemberekre. Gonosz nőszemélyek alatt a Primusz kisasszonyokat értette, kik bóbitás frizurába fésülték hajukat és többet mutatnak gömbölyüségükből a férfiaknak, mint amennyit szabad. És példálódzott, hogy vannak leányok, kiknek a lelkét kerekre esztergályozta a jó nevelés, azok a leányok nem néznek soha más férfiakra, mint akinek oltár előtt fogadnak örök hűséget.
Ilyenkor Klárika szemérmesen sütötte le vízszínű szemét és olyat sóhajtott, hogy meglebbent a petróleumlámpa tűzpillangója. Groll úr azonban nem látszott észrevenni ezt a sóhajtást és minden igyekezetével azon volt, hogy megszabaduljon. A középső Primusz kisasszony csalogatta, aki olyan kedvesen tudott kacagni, mint az iskolai csengetyű, mely hazaszólítja -108- a leányokat. Ha csak tehette, elszaladt az Ezüst Csillag-ba, hogy egy percre, egy pillanatra lássa a második galambot. Nem törődött azzal, hogy megmosolyogják erőlködését (mindig vérpirosra melegedve rohant be), nem vette figyelembe Trosztné megjegyzéseit, hanem elfogta Icát egy-egy másodpercre és bolondos vallomásba fonta szerelmét. Mert szerelmes volt, egészen komolyan szerelmes, úgy, mintha még élt volna benne Garai. Szerelmes volt egész tudatosan és amikor magára maradt, mint jó üzletember felállította a mérleget.
– El fogom venni Icát, mondotta, elveszem, ha még úgy gorombáskodik is az öreg…
Mert az öreg Groll, hiába, veszedelmes férfiú vala. Nem lehetett tréfálni vele és nem voltak gyöngeségei. Olyan volt, mint egy főkönyv, vagy mint valami frissen rajzolt terv, mely életet van hivatva adni egy bérpalotának és ezzel a hideg, józan, fantáziátlan emberrel kellett szembe kerülni a derék ifjúnak.
Százszor elgondolta, hogy mit mondjon majd neki, hogy hogyan kezdje, de nem tudott kiokosodni semmit. Riadtan, megrémülve, leterrorizálva húzódott vissza a kezdettől és az egészből nem maradt meg semmi, csak az elhatározás:
– Feleségül fogom venni Icát. Ő lesz a feleségem…
Amikor egy-egy pillanatra magára maradt Icával (sok udvarlója volt, hiszen másnak is volt szeme), erre célozgatott. Amikor egy-egy kijelentést tett, sietett alátámasztani:
– Ezt nem mint Garai mondottam, Ica…
Trosztéknak mindez a fülébe jutott. Troszt mama először taktikával dolgozott. Hosszúra nyujtotta a -109- vacsorákat, meg a kártyát, de Grollon nem lehetett kifogni. Későbben jött és előbb szaladt be egy-egy félórára a tánchoz. Ica ilyenkor tréfásan megfenyegette:
– Siessen, Troszték már türelmetlenek.
Groll úr elpirult:
– Nem sokáig fogok odajárni…
Napokig, hetekig fogadkozott, gyűjtötte az elhatározást, de mire este lett, elpárolgott belőle. Nem mert Fábián úrral kikezdeni.
Egyszer aztán mégis elmaradt. Történt, hogy Troszt mama megelégelte a Primusz kisasszonyok garázdálkodását. Különösen azóta, hogy a legnagyobbnak báró csapta a szelet. Amikor aztán egy este eljött Groll úr, nyiltan megmondta neki:
– Groll, válasszon a két lány között. Vagy az enyémet, vagy pedig azt a perszónát.
Troszt mama ugyanis pszichológus volt és ismerte a fiatal úr minden gyöngeségeit. Tudta, hogy azzal a kérdéssel meg lehet szorítani és le tudja hengerelni. Ez a kérdés ugyanis felidézte Fábián urat, akivel Groll úr nem mert szembefordulni. De Troszt mama csalódott. Mert Groll úr fölemelkedett:
– Már régen választottam, mondotta, csak nem akartam magának megmondani.
Szólt és illedelmesen elbúcsúzott a tisztes familiától. Megindult az Ezüst Csillag felé. Útközben kellemetlen gondolatok zümmögték körül, mint a darazsak.
– Meg fognak verni, mondotta keserűen, meg fog verni az öreg…
Pedig ezúttal nem lett senki, akit felelőssé lehet tenni az ütlegekért, hiszen Garai megsemmisült.
– Érte kapom, gondolta és megvigasztalódott. Úgy ment be a táncterembe, mint valami mártir. Boldogan, -110- büszkén, mint aki jogot szerzett a boldogsághoz. Szinte látta, hogy görbül mosolyra Ica szája, aki csak azért nem nyilatkozott, mert tudja, minden este Trosztéknál tudja őt.
Benn a teremben sercegtek a lángok és Rosetti úr kedvtelenül kalimpálta a quadrillt. Knill Erasmus mintha beteg lett volna, úgy gunnyasztott a pódiumon. Popelka mester pedig minden pillanatban a tobákos szelencéhez nyúlt és nagyokat tüsszentett a táncmelódiába. Ő is betegnek, meggyomrozottnak látszott és alig hallható hangon dirigálta a kolonnokat.
Groll úr az első pillanatban észre sem vette a változást, de néhány perc múlva tisztán látott mindent. A táncosok közül ugyanis hiányzottak a Primusz kisasszonyok. És egyszerre üresnek tetszett a terem, gyerekesnek, kómikusnak az egész kergetődzés.
– Hol lehetnek? – kérdezte meghökkenve magától. – Vajjon hol lehetnek?
Alig várta, hogy vége legyen az első figurának. Akkor aztán odasettenkedett Popelka úrhoz:
– Hol vannak a Primusz kisasszonyok?
– Nem tudom, felelte idegesen a mester, én semmit sem tudok! Kérdezze meg Magdolna kisasszonytól.
Groll úr körülnézett és megkereste szemével Magdolnát. A vénlány sápadtnak, idegesnek látszott nagyon és három sohasem látott leánynak magyarázott valamit. A lányok csinosak voltak és kihívóan öltöztek, mint a szinésznők a korzón. Erősen igyekeztek a kislányt alakítani, miközben Magdolna kisasszony szeme sűrűn tapogatódzott a mennyezeten. Ott, ahol azok a rácsok voltak.
Groll nagynehezen elkapta Magdolnát. Tőle is ugyanazt kérdezte, amit Popelkától: -111-
– Hol vannak a Primusz kisasszonyok?
Magdolna kisasszony pofacsontján két vörös folt gyúladt:
– Ne is említse kérem azokat a személyeket…
Groll úr meghökkent:
– Mit? Mit tetszett mondani?
– Azt kérem, hogy közönséges személyek, hálátlanok! Tönkre tették az iskolám hírnevét!
Groll úr most már forróságot érzett:
– Mi történt velük?
– Képzelje, a Manci elszökött a báróval. Ilyen skandalum! Ilyen szégyen!
Groll úr lelkéről rettentő nagy súly esett le. Sokkal rosszabbtól tartott. Megkönnyebbülten sóhajtott föl és így szólt:
– Na és a másik kettő? Azok csak nem szöktek el?
– Majd fognak, felelte mérgesen Magdolna. De ide többé nem teszik be a lábukat! Megüzentem nekik! Megmondtam…
Alig hogy elpattogott ez a néhány szó, kinyílt a terem és – megjelent a Primusz-lányok mindig mosolygó arca. Mancika boldog, büszke fejtartással támaszkodott a báró karjára, a szeméből a boldogság sugárzott. Ica és Stefi éppen úgy nevetgéltek, mint mindig. Mulattatta őket az elképpedés. Knill Erasmus gixert sikoltott a hegedűn, a párok összegabalyodtak, Popelka pedig zavarában összecserélte az egész figurát.
Magdolna arca tűzbe borult és vad indulattal mozdult meg, hogy feléjük menjen. De Groll úr eléje állt:
– Mit akar velük?
– Ki fogom dobni őket! Kidobom!
Groll úr azonban megfogta a karját:
– Meg ne próbálja, mert velem gyűlik meg a baja! -112-
Magdolna kisasszony meghökkent. Még sohasem látta Groll urat ilyen erősnek, határozottnak.
– Tönkre tettek, – mondotta, – tönkre tettek…
Groll úr rámordult:
– Most már elég legyen!
Magdolna kisasszony megrokkant, összegörnyedt. Érezte, hogy minden elveszett. Groll Fábián fiával nem lehet kikezdeni, különösen akkor nem, amikor az övé az Ezüst Csillag. Bért esztendők óta nem fizetett, ezzel aztán kiszolgáltatta magát Grolléknak kegyelemre. Tehetetlen dühében nem tudott mit tenni. Egyideig fulladozott, aztán odament ahhoz a három ujonnan beszerzett leányhoz és rájuk szólt:
– Elmehettek… Hordjátok el magatokat!
A három leány húzódozó mozdulatot tett. Magdolna kisasszony az ajtóra mutatott és kemény, parancsoló szóval rájuk csattogott:
– Mars!
A három lány riadtan húzódott ki, Magdolna kisasszony pedig két karját keresztbefonta a mellén és alázatosan, engesztelően, esdekelve arra a három rácsos ablakra nézett. Mintha azt mondta volna:
– Bocsáss meg, uram!
Groll úr odagördült a Primusz kisasszonyokhoz. Melegen gratulált Mancikának. Aztán Icához csatlakozott és odasúgta neki:
– Többé nem megyek a Trosztékhoz! Szakítottam velük!
– Nehéz volt?
– Nagyon, – felelte őszintén, – nagyon. A neheze csak most következik, ha megtudja az apám.
Ica ártatlanul kérdezte:
– Akkor minek tette?! -113-
– Maga miatt tettem, – felelte Groll úr, – hiszen tudja… Maga miatt, mert magát szeretem és magát fogom feleségül venni…
Ica megint csak nevetett.
– Erről beszélünk még, Groll úr. Tudja, most Manci van műsoron. Nagyon nehéz dolog, mert tudja, hogy az a báró így naplopó…
– Tudom, – felelte Groll úr, – de majd én csinálok valamit. Nekünk sok mindenféle ember kell. Még olyan is, aki öltözködni tud. Ez a báró pedig tud, hogy az ördög vigye el…
Ica hálásan szorította meg Groll úr kezét.
– Köszönöm, – mondotta, – én hálásabb leszek…
Groll úr arcán kivilágosodtak a szeplők, mint a hirtelen fölcsappantott villamos-gömbök. A Rozetti belevágott a zongorába. Knill Erazmus hegedűvonója alól ünnepiesen szállt a menüett. A párok lassan, méltóságosan mozogtak, hajbókoltak, mint a pávamadarak. Popelka úr egy pillanat alatt elfelejtette a kellemetlen intermezzót és fölragyogó szemmel dirigálta a kisleányokat. A legszebb volt valamennyi között Mancika, akit csodálkozva bámultak a többiek, kik érezték rajta a regényt. Össze-összesúgtak és minden irigység nélkül mondogatták:
– Olyan, mint egy hercegkisasszony…
Pedig csak bárónénak készült.
A báró olyan volt, mint a játékos, aki mosolyogva titkolja veszteségét. Amikor hazakísérte Mancikát, megigérte neki, hogy mire tavasz lesz, feleségül veszi. Úgy érezte, soha nem mondott semmit nehezebben, mint ezt a két mondatot. Amikor visszafordult, megbánta föllobbanását, de érezte, hogy mást nem tehetett. -114- Aztán lehajtott fejjel fölballagott a palotába és sóhajtva nyomta meg a csengetyűgombot:
– Ki fognak dobni, – konstatálta, aztán szomorúan tette hozzá:
– Még csak ki sem használtam a vén szamarat.
Sejtelme nem csalta meg. Mert alig hogy levetette a kabátját, megjelent a belső inas.
– Mikor tetszik elvitetni a holmiját? – kérdezte szemtelenül, mire a báró nyugodtan felelt:
– Most mindjárt, mert két óra múlva utazom…
Összeszedett mindent és kocsit hozatott. Fölrakta a sárga táskákat és elhajtatott.
– Ezt is megjátszottam, – mondotta nyugodtan, aztán arra gondolt, hogy ezután mi lesz.
– Sehogy még sohasem volt, – állapította meg, aztán fütyörészni kezdett.
– Csak ne volna olyan átkozottul szép és szerelmes az a gyerek, – mondotta, – talán lehetne valamit csinálni vele.
Mert a báró is férfi volt és bele volt oltva a férfiirigység, mely nem engedi át másnak azt, akit a magáénak tudott. Ha nem lett volna férfi más a világon, szó nélkül otthagyta volna Mancikát. Igy azonban nem mert ellépni mellőle, mert félt. Félt attól, aki melléje fog tolakodni, aki utána következik. És ekkor erős, nagy elhatározással maradt annál, amit Mancikának mondott:
– El fogom venni…
Primuszéknál nagy lett a fölfordulás, amikor Mancika bejelentette a dolgot. Icának szólt először. Büszkén, diadalmasan:
– A báró el fog venni. Megkérte a kezemet.
– Mire? – kérdezte Ica, de Manci nem felelt. -115- Gőgösen, hűvösen végigmérte hugát, aztán az anyjához fordult:
– Tavasszal asszony leszek! Báróné…
A derék asszonyságnak torkán akadt a szó. Erre igazán nem számított. Meglepte, megrohanta a dolog. Akkora tisztelettel nézett Mancira, mint a háziúrra, aki személyesen szokott jönni a házbértartozásért. Lelkében egyszerre megjelentek a délibábok és elhozták neki a bő, zsirbafulladó élet illatát. Szótlanul, megilletődve állt a kislány előtt, aztán alázatosan szólt:
– Aztán, Mancika, ne felejtsd el, hogy anyád vagyok…
Ica, aki ott állott mellettük, hangosan fölkacagott. Nem volt semmi érzéke a szép jelenetekhez…
Groll úr azon az estén gondolkozva ment haza. Mennél közelebb ért házukhoz, annál lassabbra fogta lépését.
– Meg fognak verni, – gondolá szomorúan, – az öreg nagyon rabiátus ember…
Lassan zárta ki a nehéz tölgyfakaput és lábujjhegyen osont végig a folyosón. Magára zárta az ajtót, hogy valahogy kitolja az öreg haragját. Arról ugyanis meg volt győződve, hogy Trosztné első útja ide vezetett. Ismerte a stílust és szeretett volna túlesni a gorombaságon. Most azonban nehezebbnek igérkezett:
– Nem fogok engedni, mert Ica tisztességes leány…
Budán ugyanis nem volt eset, hogy valakit megvertek volna tisztességes leány miatt.
Groll úr meggyújtotta a lámpát és sokáig töprengett. Esti tíz óra volt, ilyenkor szokott aludni menni az öreg. Hirtelen valami nagy, sohasem érzett elszántság fogta meg. Úgy érezte, hogy rettentő nagy erő -116- szállotta meg. Fölállott, kinyújtotta tagjait és megindult az öreg úr szobája felé.
– Meg fogom mondani neki, – szólt keményen, – majd beszélek vele…
Bekopogtatott, de nem kapott választ. Benyitott, A szoba sötét volt, csak a kályhából szóródott ki valami láng és arabeszkeket rajzolt az ódivatú bútorok falára. Groll úr visszahökkent, amikor megnézte az ágyat, mely puha és érintetlen volt. Ha Fábián úr nadrágszijjal csapott volna az arcába, sem rendült volna meg ennyire. Mert az öreg harminc esztendeje, hogy nem maradt el soha tíz óra után.
Groll úr lecsoszogott Gruberl nénihez. Fölverte az öregasszonyt:
– Mi van a papával? – kérdezte ijedten.
Gruberl néni fölült az ágyban és keresztet vetett:
– Én nem tudom, de ha így tart, itthagyom a házat!
– Miért, Gruberl néni?
– Mert az úr elvesztette az eszét. Festi a haját és napok óta éjfél után jön haza. Én nem tudom elviselni ezeket a szemérmetlen dolgokat!
Groll úr gondolkozni kezdett. Ez csakugyan nagy dolog. Mert az nem egyszer megtörtént, hogy Fábián úr elvesztett százezer forintot egy új épületnél, de soha nem jött tíz óra után haza. Ennek nagy okának kell lennie. Groll úrban fölébredt az erkölcs, mely benne szunnyadozott ereiben.
– Majd én beszélek vele, – mondá és lefeküdt. Nyomban elaludt. Nem félt a nadrágszíjtól. Csak annak van joga nadrágszíjhoz nyúlni, aki tíz óra előtt fekszik.
Másnap reggel azonban elpárolgott bátorsága. Az öreg Grollnak ugyanis rossz kedve volt. Maga elé -117- rendelte a pallérokat és leszidta őket kegyetlenül. Groll úr (az ifjabb) jónak találta elodázni a beszélgetést. Mert az öregnek esetleg rossz a memóriája és elfelejtkezik, hogy tíz óra után került haza. És nem lehet tudni, nem próbálja-e ki fiacskája fejének ellentállóképességét.
Groll úr (az ifjabb) tehát elillant. Elment egy építkezéséhez, melyet maga vezetett, hogy ki ne essék az üzleti fogásokból.
Alig, hogy kitette a lábát, megérkezett Trosztné. Az arca kikelt magából és alig várta, hogy Fábián mester befejezze a pallérokat.
– Igy kell bánni ezekkel a disznókkal, – mondá Fábián mester nagy önérzettel és az irodába tuszkolta leendő nászasszonyát.
– Mi jó hozta ide? – kérdezte barátságosan.
– Nem jó, – sápítozott Trosztné, – a fia tudniillik nem hagyott föl azzal a perszónával!
Fábián mester csodálkozva nézett a vénasszonyra.
– Micsoda perszónát tetszik érteni?!
– Azt a puccosat! Azt a rafinirozottat! Most is oda jár hozzá és tegnap megmondta, hogy elhagyja az én Klárikámat!
Fábián úr arca gömbölyödni kezdett:
– Biztos maga, hogy a fiam nem hagyta abba azzal a nőszeméllyel?
Trosztné hevesen billegett a fejével:
– Igaz és biztos vagyok! A magam szemével láttam őket!
Fábián úr erre elkacagta magát. Egészséges tüdeje kalapálva dohogott. Trosztné sértődötten állt föl.
– No, ha magának olyan mulatságos, nekem nem az. -118-
Szólt és megfordult. Magára hagyta a nevető embert.
– Még csúfot is űznek a tisztességes asszonyból, – mondotta elmenőben Gruberl néninek, aki az égnek emelte a szemét:
– Szörnyű dolgok kezdenek lenni ebben a házban…
Trosztné teli haraggal ment el a Groll-házból. Odahaza szörnyű patáliát csapott. Azért, hogy többé ki ne merjék ejteni előtte Grollék nevét.
– Elzüllött emberek, – mondotta azzal a megvetéssel, mellyel a tisztes polgárok a tisztességtelenektől elfordulnak és délután elballagott Muttermayernéhoz. Muttermayerné asszony ujsággal szolgált. Hogy azoknak a személyeknek kezdi fölvinni az Isten a dolgukat. A legidősebbet el fogja venni egy báró.
– Csak az ilyenek csinálnak szerencsét, – mondá Trosztné és elhallgatott. Ez a báró neki is imponált. Elmenőben beszólt a fűszereshez, aki szintén a legnagyobb tisztelettel beszélt a Primusz-kisasszonyokról. Amióta behurcolkodtak, nagyszerűen megy a trafik. A gavallérok megveszik az egész raktárt és a bélyegeket.
– De a hölgyek hitelre vásárolnak, ugy-e? – kérdezte Trosztné.
– Nem, – mondá Warmpoltzter úr, – már mindent kifizettek.
Azt ugyanis nem merte elárulni, hogy Groll úr (az ifjabb) elintézett mindent. Az ilyen üzleti titkot nem szokás kibeszélni. Trosztné, mint a megvert vezér, szomorúan, letörve ballagott haza…
Amikor Groll úr (az ifjabb) találkozott az öreggel, az öreg úrból elszállt a jókedv. Bosszúsan mordult a fiára:
– Mi bajod van a Trosztékkal megint! -119-
– Semmi, – felelte Groll úr, – csak meguntam őket. Nem lehet elviselni azt az öregasszonyt…
– Ebben igazad van, – mondá az öreg, – de azért nem kell velük gorombának lenni…
Groll úr (az ifjabb) nagy csodálkozásában elfelejtette előhozni azt, amit akart. De meg nem is volt ajánlatos. Rohammal nehéz elfoglalni a várat, különösen az olyan nehéz építésűt, amilyen az öreg. Most megint elkezdte a sétát a kedves utcán és elbeszélgetett az ablakban Icával. A leány egyszer csak elunta és leszólt neki:
– Jöjjön be Groll úr, hideg van nagyon…
Muttermayerné, aki a szemközt való házból leste a fiatalokat, majd leszédült az emeletről.
– Nem érdemes tisztességes leánynak lenni, – mondá szomorúan és leeresztette ablakán a függönyöket. Félt, hogy esetleg be talál látni az asztalosékhoz és ő nem tudja elviselni az erkölcstelen dolgokat. Mert az a személy esetleg átöleli Groll úr vállát és az ilyesmi rossz hatással van az idegekre…
Groll úr bement. A szobában ketten voltak, Ica meg Stefike. Stefike egy alkalmas pillanatban kisurrant és magukra maradtak mind a ketten. Ica arca csodálatosan fehér volt, szinte világított. Kék szeme sugárjátékot vetett, mint amikor az akvamaringyűrűre kékernyős lámpán keresztül illanik a fény.
Groll úr szíve úgy kopogott, mint a tótok csákányai az öreg házak falán. A torka fulladozott, a keze remegett.
– Én szeretem magát, – szólt erőlködve, – én nagyon szeretem, Ica kisasszony…
Ica hallgatott és csodálkozva nézett a szeplős fiúra.
– Jöjjön hozzám feleségül, – folytatta, – nálam jó dolga lesz…
Ica szeliden megfogta Groll úr kezét: -120-
– Ne haragudjon rám Groll úr… Én szeretem magát, mint a barátomat. De nem lehetek a felesége, mert már más megkérte a kezemet. Tudja a Fazekas, a patikus, aki a maguk utcájában lakik… Ugy-e, nem haragszik?…
Groll úr lélekzete elfult. A könnyek keresztültörtek szempilláin.
– Én nem haragszom, – mondotta, – én nem tudok magára haragudni…
A könnyek végigperegtek arcán, a szél odakint felsuhogott. Groll úr úgy érezte, hogy most szállt el a második galamb.
