VII.

Magdolna kisasszony belső boldogsággal nézte, hogyan szövődik a fiatalok közt a regény. Fiatalok alatt Mancikát értette, meg a bárót, aki nagyszerű gyerek.

– Nagyon szeretem a fiatalokat – mondotta ő excellenciájának, – kivált ha okosak.

Mert a báró okosnak bizonyult, szívósnak, kitartónak, ügyesnek. Nem rohanta meg egyszerre a leányt, hanem lassan-lassan melléje csúszott. Először az idegeibe vette be magát, aztán a hiúságába. Innen már meg lehet építeni a hidat, mely az álmokhoz vezet. Ez a híd sóhajtásból épül, egy elfeledkező nézésből, egy kibuggyanó szóból, egy kézszorításból…

Mancika azonban zárkózott természetű volt. Az ilyen leány szívébe bejutni a legnehezebb, az álmodók, a bolondok, az ábrándosak vannak tőlünk a legmesszebbre. Azt hinnők, ők szédülnek el a legelső vallomásnál és ők vetik magukat elsőnek karjainkba. Pedig nem ők azok, akikkel a tavasz és szerelem kezdődik, -92- hanem az egészségesek, a józanok, akiknek mozgásba jön a vére, ha virágillat csapódik hozzájuk. Csak ezeket lehet megrohanni, elszédíteni, körülölelni egy pillanat gyorsan lobbanó mámorán keresztül. Ezek a sablonosak, az únottak, a jóviseletűek, a kedvesek, a megdicsértek.

Az álmodó szívhez néz az út, nehéz megvívni a mesékkel és az álomlovagokkal. Nehéz elhallgattatni az álommuzsikát, az eolhárfát, a tízhúrú hegedűt.

A báró a legelső mérkőzésnél észrevette, mert amikor egy este, tánc közben a megengedettnél forróbban ölelte magához Mancikát, a leány arca hirtelen elkomolyodott.

– Mi bántja? – kérdezte a báró.

– Semmi, azt hittem hirtelenében, hogy a Grollal táncolok.

Ettől kezdve aztán óvatosabb lett.

– Nehéz, nagyon nehéz a kicsike – mondogatta Margarétának, aki türelmetlenkedett. – Mert a kegyelmes úr kezdi unni magát és ilyenkor kiszámíthatatlan. Még azt is megteszi, hogy elutazik és akkor hiábavaló minden, amit itt hangszerelnek.

A báró értelmes fiú volt, a kemény szóból is megértette az egészet. És ilyenkor egy kis irtózás fogta el, melyet alig tudott elfojtani.

– Csunya dolog – konstatálta, – nagyon csunya dolog.

– Úgy látszik, barátom – mondá egyszer a nagyúr, – magának nem sok szerencséje lehet a szerelemben!

És ebben a pillanatban olyan volt, mint a keleti isten, amikor fehér testű szűzekre éhezik. A báró megundorodott tőle és kissé élesen felelt: -93-

– Ez talán azért van, mert a szerelemben sem korrigálom a szerencsét.

– Pedig ott szabad – mondotta a kegyelmes úr, – néha nagyon is ajánlatos.

A vén ember teljesen Magdolna befolyása alatt állt, aki nem sajnált semmit, hogy ingerlő új helyzeteket teremtsen neki.

– Higyje meg, kegyelmes úr, csak az ér valamit, amit nehezen és drágán lehet kapni.

És elkezdett neki Mancikáról beszélni. Szakszerűen érdekesen, mert Magdolna művész volt, senki sem tudott úgy az asszonyi szépséghez és az öreg ember új gyönyörűséget várt, új izgalmat, hogy megszínesítse a körülötte áramló ködöt, mely egyforma szürkeséggel nyeli el a gyorsan iramló napokat. Neki ez a játék az volt, ami a régi embereknek az óracsinálás: foglalkoztatta, fölélte maradék energiáját elalvó életének. Neki a várakozás adott izgalmat, a játék, melyet másokon keresztül játszott és ebből a játékból élt Magdolna kisasszony.

A báró tisztán látta a dolgokat és néha megriadt. Sok volt még benne az ifjúságból és az ifjúság megriad attól, ami tőle idegen. De azért engedelmeskedett a kéznek, mely rángatta, nem tudott lesiklani az útról. Mert megszokta a kényelmet, a jólétet, a pénzt, a levegőt, mely teli volt a gazdagság minden illatával.

– Bolond volnék – csitítgatta magát, – bolond volnék…

És elkezdte Mancika ellen az ostromot. Óvatosan indult neki, lassan, kiszámítottan. A kalandorok és hamiskártyások vére áramlott benne, a játék kezdte hevíteni. Lassan, gyöngéden bánt a leánnyal, hetek multak el, míg egyszer megszorította a kezét és Mancika -94- ujjai szeliden engedtek a szorításnak, kissé remegtek, aztán belesímultak szeliden, megadóan.

– Amióta magát ismerem – suttogta, – mindig maga jár az eszemben…

Mancika fehér arcán kigyúlt a bibor és szemei melegen nézték a fiút. Nem felelt semmit és attól az estétől kezdve dalba fonódott minden érzése. Azok a láthatatlan muzsikások, kik gyerekkora óta megtöltötték az álmok melódiáival a sötét sarkokat, most lakodalmi himnuszt csaltak ki hangszerükből. A primhegedű vékonyka hangja ujjongott, a fuvola fürgén trillázott, a hárfa pengett és valahol mélyen a szekrény alatt elhelyezkedett egy bőgő és belebrúgózott vidáman az ujjongó nótába, úgy, hogy föl kellett kacagnia. Mert ez a bőgő lassú morajlással mintha így zümmögött volna:

– Groll úr, Groll úr, Groll úr!

Eszébe jutott ugyanis Ica megjegyzése, aki kemény egyenesen ezt vágta oda neki: az a Groll tízezerszer különb, mint a báró! Különb, mert becsületesebb.

Icának ugyanis sehogy sem tetszett ez az ember. Valami ösztöne volt, ami nem csalta meg soha és amikor észrevette, hogy Mancika kezd feléje hajlani, közbevetette magát:

– Te, Manci, jó lesz, ha vigyázol magadra!

– Miért?

– Mert ez a báró nem rendes ember, akivel kezdeni érdemes!

Manci azonban már túl volt ezen. Egy este ugyanis, amikor pihentek a párok és Rozetti meg Knill Erazmus egy régi bécsi dalt cincogtak hangszerükön, a báró remegő hangon súgta oda a leánynak: -95-

– Szeretem magát, Mancika. Maga nekem az élet és a boldogság. Maga nélkül üres volna körülöttem minden és ha maga nem volna, én rossz ember lennék nagyon…

Mancika nem felelt semmit, csak szeliden meghajtotta fejét és a szeme sarkába belopódzott egy könnycsepp. Éppen csak annyi, hogy meg tudta nedvesíteni a hosszú szempillákat. És ettől a perctől kezdve Mancika hol víg volt, hol szomorú. Szomorú, hol sírt, hol nevetett. Sírt olyankor, amikor arra gondolt, hogy mi lesz, ha a báró meg fogja tudni, hogy ő nem királykisasszony, hanem csak egy asztalos leánya a Medve-utcából, kinek apja most abból iszik, hogy részeg kocsisokat hajigál ki a korcsmaajtón. Nevetni meg akkor nevetett, amikor a láthatatlan bőgő elkezdett: zúgni, búgni:

– Groll úr, Groll úr…

A báró a vallomás óta mintha megszelidült és megsápadt volna. Karcsú, elegáns alakja elvesztette minden feszességét, arcára ráült valami álmodásféle. Mancika boldogan mosolygott föl, amikor megjelent és tánc közben néha megfeledkezve magáról, egy rövid fél pillanatra a vállára csuklatta bóbitás fejét, Erre aztán összenéztek a polgárleányok.

– Csunyán viselkedik az a leány – mondogatták, – de a szívük megtelt vala irigységgel…

Magdolna kisasszony gyönyörködve nézte őket:

– Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, – mondotta Popelkának, a bárónak pedig odasúgta:

– Bravó, bravó!

És elreferált a kegyelmes úrnak is, aki egy nézeten volt Magdolnával: -96-

– Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, csak olyan átkozott sokáig ne tartana!

Ő excellenciája ugyanis most már sűrűbben jelent meg a rács mögött a titkos fülkében, ahonnan elgyönyörködött az ifjúságban. Alulról meleg illattal kevert pára szállott föl hozzája és bebújt a faragott lécek között. A kegyelmes úr úgy szívta magába az illatot, mintha rózsaszag lett volna. Pedig az ibolyához állott közelebb, mert leányi hajból kavargott elő.

– Nincsen szebb, mint az ifjúság – ismétlé meg magát és tágra nyílt szemmel bámulta a bárót és Mancikát. Szemmel követte minden mozdulásuk, magába szívta arcjátékukat. Úgy érezte, ő jár ott kar karba öltve azzal a barna leánnyal, minden mozdulata, minden nézése, minden hevülése neki szól. Érte, miatta, az ő akaratából történik minden, ő vette bérbe mások ifjúságát, hogy esztendőről-esztendőre újra átélje azt, ami szép és ami az életet teszi.

– Maga nagyon ügyes hölgy, Magdolna – vetette oda a vén leánynak, aki boldog volt ettől az elismeréstől. És a kegyelmes úr hálás is volt iránta. Nem tudott volna meglenni e nélkül az asszony nélkül, akivel valamikor személyesen játszotta el azt a játékot, mely alattuk himbálódzott. Mert akkor még fiatalok voltak mind a ketten. Magdolna haja olyan volt, mint Mancikáé, és ő maga elegáns fiú volt s házasságot igért Magdolnának, aki az övé lett nemsokára. Az övé lett sírás nélkül, könny nélkül, jelenet nélkül és amikor megunta, önként félreállt, de mint gondos asszony maga ügyelt arra, hogy a kegyelmes úr mellé ne kerüljenek veszedelmes személyek. Magdolna értette a módját, hogy kell újra meg újra megjátszani a szerelmi játékot, újra átélni a legelső -97- regényt. És ezért nagy becsben vala ő kegyelmességénél, ki minden dologban reá hallgatott.

Most, hogy a kegyelmes úr gyönyörködve nézte végig Mancika csatáját, melyet azon a fiún keresztül vívott vala, megjegyezte:

– Én nem mórikáltam magam ennyit kegyelmes úr!

Ő excellenciája helyeslően bólintott:

– Úgy van Magdolna, de én gyorsabb voltam, mint azon fiatalember!

Magdolna megvigasztalta:

– Még csak néhány nap az egész, akkor aztán jövünk mi.

Amikor a kegyelmes úrnak egy ilyen ügye támadott, mindig többes számban beszélt, hogy észrevegye, hogy neki is része van a dologban, hogy ő is hozzájárul ahhoz, amiért mindig hálásnak illik lenni.

A báró pedig folytatta az ostromot. Egyszerre csak ott állott a kapu alatt, mely önként megnyilott előtte. Megnyilott és csendesen befogadta a hódító lovagot, ki legelső volt közöttük. Most már nem beszélt elfojtott, elszorított hangon, már nem akadozott a szava. Meleg, forró mondatok buggyantak ki a száján, a hangja zümmögött, mint a megrezzenő húr a hegedűn. És Mancika is bátrabb lett. Nem sütötte le a szemét, hanem melegen, nyugodtan a fiú arcába nézett és csendes bizonykodással felelte:

– Én is szeretem magát.

A báró mindennap virágot küldött. Vérszínű, selyemszirmu virágot, melynek a Mancika a nevét sem tudta. A virágnak nem volt illata, de lángolt és égett és megtöltötte tűzzel a szobát. Ica ebből mindent megtudott. -98-

– Beléhabarodott, – konstatálta, – egészen beléhabarodott…

És elhatározta, hogy szemmel tartja őket. A báró azonban nem állt meg a sóhajtásnál. Egy este megkérdezte a leányt:

– Mancika, nem adna alkalmat, hogy beszélgessek magával?

– Mikor?

– Holnap délelőtt, várom magát a bástyán és akkor beszélhetünk.

Manci igent intett. A szívében ünnepi harangok kezdtek zúgni, egész éjjel nem hunyta le a szemét. A valóság összekeveredett a vággyal és álomfigurákkal rajzolta teli a sötétet. A mesebeli herceg eljött, de olyan arca volt, mint a bárónak és ő felült a hatlovas hintóba, mely hirtelen őrült iramodással megindult a sötétség felé. A báró még azon az estén megmondta Magdolnának:

– Azt hiszem, egy-két nap mulva megcsináljuk.

– Maga derék fiú!

Mancika boldogságtól sugárzó arccal jelent meg a találkozón. Ősz volt és a száraz levelek olyan hangot adtak, mint az elhagyott spinét, melynek ereszkednek húrjai. Bánatos érzések úsztak a levegőben, a hegyekről beszólt a városba a szél és magával hurcolta a haldokló füvek kesernyés illatát.

– Vártam magát, – mondotta a fiú.

– Tudtam, hogy előbb lesz itt, mint én, pedig hamarabb jöttem, mint ahogy megbeszéltük.

Egymáshoz símulva mentek. A báró mindenről beszélt, csak arról nem, amiről kellett volna. Maga sem tudta miért, de elfogódott volt. A leányról lesugárzó tisztaság elfojtotta szavát. Érezte, hogy Manci vár -99- valamit. Egy forró vallomást, egy remegő mondatot, mely a jövőről beszélt. De nem tudta kierőszakolni, hanem lehajtott fejjel ment a leány oldalán.

Mancika észrevette és megkérdezte:

– Mondja, mi bántja magát?

– Semmi, – felelte a báró, – ha magával vagyok, nem tudok beszélni.

Elpirult, amikor mondta, mert eszébe jutott az a vén ember, akiért esténkint komédiáznia kellett. Most, hogy ez a játék a nappalba húzódott, tisztábban látott mindent. Az éjszaka keze sötét, eltakar mindent, de nappal hiányzik ez a takaró.

– Komisz munka, – gondolta nagy elkeseredéssel, – komisz dolog…

Aztán arra gondolt, hogy hiszen minden ettől függ. A jólét, a kényelem, a pénz, a biztos élet. És mindent legyűrő akarattal elhatározásra jutott:

– Meg fogom csinálni!

Mancika pedig ott lépkedett mellette, mint a fehér hótollu galamb, és nem vette észre, hogy csapdát állítottak elé.

A bárónak lassan-lassan megjött a szava. Belemelegedett. Magáról beszélt és a jövendőről. Addig erőszakolta magát, míg végre sikerült belerögződnie ebbe a hangulatba.

– Nem tudok maga nélkül élni Mancika, – mondotta, – üres az életem maga nélkül. Alig várom, hogy eljöjjön az este és láthassam, gyönyörködjem magában.

Mancika bársonyos szeme hálásan nézett a fiúra.

– Én feleségül veszem magát, – folytatta a báró.

– Én feleségül megyek magához, – mondotta a leány.

Csak neki lehet ilyet mondani, villant keresztül a -100- báró fején. Mert csak az ilyen leányok hisznek és bíznak vakon. A naivakat, a hivőket, a vakon rohanókat, az őszintéket, akik csak titkolódzni tudnak, de hazudni nem.

Manci már titkolódzni sem tudott, mert amikor séta után kipirult arccal jött haza, lehetetlen volt észre nem venni rajta a boldogságot. Ica elő is vette:

– Te Manci, te a báróval voltál. Vigyázz, ne csinálj valami ostobaságot!

– Ne félts te engem, te csak puhitsd a patikust!

– A patikustól nincs félni valóm, de az a fiatal úr erősen gyanús.

– Nem gyanús, – felelte büszkén Manci, – egy cseppet sem gyanús. Feleségül fog venni!

Büszkén ragyogott a szeme, amikor kimondta, kiegyenesedett, megnyult és sajnálkozóan mérte végig a hugát. Ica azonban nem adott az effélékre semmit. Nem volt semmi érzéke a gesztusokhoz.

– Szamárság, – mondotta határozottan, – jó lesz, ha kivered a fejedből! Az a báró naplopó és kártyából él, de még így sem hiszem, hogy elvegyen egy asztalosleányt. Aztán meg nem is báró és egy fillérje sincsen…

Manci kihívóan kérdezte:

– Ugyan honnan tudod?

– A Groll mesélte nekem, a Groll nem hazudik.

Manci mérges lett nagyon:

– A Groll! Az a szeplős majom úgy viselkedik, hogy nem birom ki! Mintha vőlegényünk volna mind a hármunknak. Mindig a nyomunkban van, nem fordíthatom sehova se a fejem, hogy ne lássam. Mintha el tudnám felejteni, milyen pimasz volt. És te még ezek után szóba állsz vele! -101-

– Szóba állok, igenis szóba állok, – felelte haragosan Ica, – mert ez a Groll buta, de becsületes. Amit tett, butaságból tette. De ez a te báród egy körmönfont csirkefogó és jó lesz, ha abbahagyod vele a komédiát. Akkor leszel a felesége, amikor…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert Manci közbedobbantott. Erősen, határozottan és mély meggyőződéssel mondta:

– És mégis feleségül fog venni!

Ica vállat vont, mintha nem érdekelné a dolog, de azért magában rettentően megijedt:

– Baj lesz, – állapította meg titokban, – valami baj lesz ezzel a Mancival!

Manci gőgös fejtartással járt és kelt a Medve-utcán, figyelemre sem méltatta többé a rajongókat. Úgy érezte, hogy föléjük nőtt, nagyobb lett és messzire távolodott tőlük. Elkezdte gyülölni a sikátorutcákat, amelyekben olyan pompásan el lehet bújni a valóság elől. Ezelőtt szerette az eltakart zugokat, ahol nem tudja követni a szem, szerette az ódon házakat, a nyitott ablakokat, melyekbe be lehetett lopni egy-egy pillantást. Szerette a frizeket, a kapubálványokat, az ékítéseket az ablakok hajlása fölött. Hiszen úgy el lehetett ábrándozni, amikor lelibbent az este, mely ködkendőt csavart a gázlámpákra és megnövesztette a falakat. Ilyenkor álomalakok suhantak el titokzatosan a kapuk előtt és az ablakok alatt, amelyek megtöltötték igérettel az üres leányéletet.

Most, hogy a báró szerelmes szívvel közelített hozzá, egyszerre kicsinynek, utálatosnak, penészesnek tartott mindent, és felörült a szíve, amikor arra gondolt, hogy nemsokára itt van a szabadulás.

– Báróné leszek, – gondolta felujjongó örömmel. -102- Beleszédült a boldogságba. Látta, hogy vadidegen, sohasem látott emberek fordulnak nyomukba, amikor a báróval sétált és félig irigyen, félig csodálkozva mondogatják:

– Milyen gyönyörű pár! Hogy egymáshoz illenek!

Ilyenkor boldogan vágott a báró felé és mosolygott.

– Hallotta?

A báró mély meggyőződéssel mondta:

– Talán nincsen igazuk?!

Mindennap találkoztak és pontosak voltak mind a ketten. Ezek a találkozások elernyesztették a báró energiáját. Egyik napról a másikra tolta a rohamot, amellyel ezt a leányt meg kell szerezni – másnak. És minden alkalommal újra meg újra feltört belőle a tiltakozás:

– Gyalázatos história!

Néha már a száján volt a hívó mondat, de nem tudta kierőszakolni, mert a leány olyan őszintén bizakodva, akkora rajongással nézett rá nagy szemével, hogy nem mert előhozakodni vele. A találkozók után lehangolódva kullogott el és magán érezte a leány meleg, rajongó pillantását. Nem tudta lerázni magáról, égette, mintha láthatatlan reflektor vetett volna rá forró sugárzást.

– Ej, csak nem vagyok belé szerelmes? – kérdezte riadozva, aztán hozzátette:

– Akkor igazán eszcájgot pucolok.

Már kezdett türhetetlen lenni neki ez az állapot. Mert Magdolna szüntelenül körülötte settenkedett:

– A kegyelmes úr unja magát, – mondotta, – maga tudja, hogy ez mit jelent.

A kegyelmes úr Magdolnán keresztül érintkezett -103- a báróval. De csak ebben a kérdésben. Hisz ilyenekkel ő nem foglalkozott, hiszen akkor Magdolna fölöslegessé vált volna életében. Éppen ezért hajszolta a bárót és egyszer meg is mondta neki:

– Kedvesem, maga nagyon könnyen veszi a dolgot.

A báró ezen felbőszült. Különben is megvetette ezt az asszonyt, aki annak a vén embernek a gonosz szelleme volt. Mert az a vén ember nem tudott akarni. A legnagyobb érzés, mely ki tudott fakadni belőle, a bosszúság volt és egy este kitört belőle Magdolna előtt.

– Maga kezd lassú lenni, – mondotta, – úgy látszik öregszünk!

Magdolna halálra rémült és elővette a bárót.

– Na, most már itt lesz az ideje…

A báró elgondolkozott.

– Mikor akarják?

– Holnap délután…

– Az órát majd én mondom meg, – felelte, és azon az estén majd hogy össze nem forrott Mancikával. Máskor udvariasságból egy-egy fordulóra vitte Icát, de ma megfeledkezett róla. Még sohasem suttogott ilyen szerelmesen, még soha nem szédítette ennyire Mancikát.

– Jöjjön el holnap délután háromkor, – mondotta, – szeretnék komolyan beszélni magával. Úgy-e eljön?

– Eljövök, – mondotta a leány, – hiszen tudja…

Másnap délután lassu őszi eső hulldogált és pára ült a Viharhegy tetejére. Mancika mégis elment a bástyára, ahol már várta a báró. A leány észrevett valamit rajta.

– Maga nagyon sápadt, mi a baja? -104-

– Keveset aludtam az éjjel. Magára gondoltam mindig…

És ebben igazat mondott. Azon az éjszakán nem tudott aludni, mert mindig a fejében járt az a kis barna gyerek. Odatolakodott gondolatai közé, végignyult bennük, nem tudott szabadulni tőle.

– Vajjon mit fog szólni, ha…

Százezer gondolat rohanta meg, de nem tudott feleletet adni. Hiába erőlködött, hiába vívódott. Nem ment, nem bírt vele. Ha egy pillanatra kiszorított valamit, a következő pillanatban új alakot öltött. Eleinte ezzel vigasztalta magát:

– Ej, hát azt csinálja, amit a többi… Hallgat és megvigasztalódik… Elvégre is az a vén ember gondoskodik róla.

De nem tudott megmaradni ennél. Új dolgok jöttek, ijesztőek, sötétek, feketék. Előszállottak csipkés, halk denevérszárnyon és leguggoltak melléje. Arról beszéltek, hogy az ilyenfajta leányokban óriás az elkeseredettség. Ezek lépnek leghamarabb arra az útra, mely a semmibe torkollik. Az álmodók, a bolondok, a szerelmesek végeznek magukkal leghamarabb.

Erre aztán valami fájó érzés lepte meg. Nem tudott aludni. Maga előtt látta Mancika sápadt, fehér, élettelen arcát. Hajnalfelé, amikor már fakószínü szárnyon belebbent hozzá a reggel, elkezdett alkudozni önmagával.

– Ej, – gondolta, – megesett máskor is, mással is, az élet nem válogatós…

Délelőtt felment Magdolnához. A vénleány várakozóan nézett rá.

– Rendben leszünk, – mondotta, – csak aztán valami baj ne legyen… -105-

– Attól ne tartson, itt leszek én…

Magdolna volt ugyanis a vigasztalás. Aki megjelent a legnehezebb félóra után és felszárította a könnyeket, mosollyá szelidítette a sírást.

Nagy gyakorlata volt ebben. Ismerte a fogásokat. Veronika kendőjét vitte a retikülben és az a kendő teli volt itatva – parfümmel.

Most, hogy Mancika ott állott a báró előtt frissen, mosolyogva, egy pillanatra megint előjöttek az aggódások, de a báró lebirta, leszorította őket.

– Muszáj, – mondotta, – muszáj…

Az eső lassan szitált, csak egy-egy nagyobb esőcsepp dobbantotta meg az esőernyő selymét.

– El kellene valahová menni, – mondotta a báró, – azután a palotáról kezdett beszélni. A képekről, bronzokról, ódon butorcsodákról, nehéz függönyökről.

A leány érdeklődve hallgatta, meg-meggyulladt benne a fantázia és el tudott képzelni egy őszi alkonyodást, mely megrendült ott az ódon bútorok között. Vén óra kezd tik-takolni és kinyitja fényes szemét a sokágu csillár. A kandallóban meglobban a tűz és illatszer szóródik bele a levegőbe. Jó lenne ott asszonynak lenni, gondolta, titokzatosan suhogó selyemben végigmenni a termeken…

– Jöjjön el hozzám, mindent megmutatok, – mondá a báró fojtott hangon…

A leány felkapta a szép fejét. Pupillái kitágultak és kíváncsi, de tiszta sugárzás hullámzott ki rajta.

– Igazán eljöjjek?

– Jöjjön, – mondotta a báró. A szíve kalapált, még a torkán is érezte véres lüktetését. Lépésük összestimmelődött, az üres utcák felkapták koppanásukat -106- és megálltak egy nagy, kétszárnyu, sárgára eresztett tölgykapu előtt.

– Itt vagyunk, – szólt a báró és megnyomta a csengőt, mely rövidet, éleset berrent.

A leány összerezzent.

– Fél? – kérdezte a báró.

– Ugyan mitől? Hiszen maga velem van.

A kapu kinyilt. Piros szőnyeg futott a lábuk alá, mintha a hatalmas kaputorok nyelve lett volna. A boltív közepén nehéz lámpa égett és bágyadt sugárzással töltötte meg a levegőt. Az ajtók maguktól látszottak kinyílni és Mancika szinte meghökkent, amikor észrevette az inasokat, kiknek merev arca nem árult el semmit, de a szemükből furcsa nézés sugárzott elő.

Egy nagy terembe mentek. A báró leültette a leányt. Szeliden, gyöngéden, aztán felállott.

– Egy pillanat mulva jövök, Mancika, – mondotta. – Rögtön jövök…

Megfordult. A leány remegni kezdett. A levegő fojtott volt, mintha ismeretlen rémségekkel lett volna teli. Maga sem tudta miért, de reszketett. Félt. A sarkok mintha ismeretlen szörnyek torka lett volna. Ő is felállt.

– Ne maradjon sokáig, – mondotta a fiúnak, – ne hagyjon itt…

A báró megállt, mintha tusakodott volna. A szomszéd szobában valaki felköhögött. A leány összerezzent, a báró tudta, hogy ki az. A kegyelmes úr. Valami láthatatlan kéz egyszerre meggyújtotta a lámpásokat. Száz meg száz körte izzott fel egy másodperc alatt. Kék, zöld, piros, sárga, violaszínű szemek bámulták Mancikát, aki szép volt, mint maga a tavasz. Bibor ömlött végig az arcán, a szeméből szelid, -107- könyörgő nézés szállt a báró felé. És a romlott, cinikus, számító embert lenyügözte ez a tavasz. Visszafordult az ajtóból és odament a leányhoz. Átkarolta és erőszakosan, szinte durván kivitte a szobából.

– Jöjjön Mancika, nem jó magának itt lenni.

Az inasok csodálkozva néztek rájuk. A szobában pedig, melyből kiléptek, haragosan, indulatosan köhögött valaki.