Hatodik Fejezet

(Egy ravasz komornyik cselvetése.)

Malinka valami különöset sejtett. Élénk képzelőtehetsége csudálatos módon szinezte ki e titokzatosnak látszó útját a pénzszerzésnek. Lelkiismerete megmozdúlni készült. Itt most valami rendkívüli történik. Meglehet bűntény, de bizonyosan valami borzasztó. Csak legalább azt tudná, mik azok a főkötő-őrök.

Pedig igen egyszerű volt a dolog. A Kopereczky-családra egy ereklye maradt az Anjou-királyok korából, egy főkötő, vagy a mint abban az időben nevezték magyarul, csepesz, melyet állítólag a Kopereczkyek egyik ősanyja, született Omode Orsolya azon udvari szertartás alkalmával viselt, midőn Róbert Károly királyunk kis fiát, Lajost, a szent keresztvízre tartotta. E komaságnak a fényéből táplálkozott a Kopereczky-család hiúsága századokon át egész máig, annál is inkább, mert a kereszt-gyerekből lett a legnagyobb magyar király. Rossz nyelvek ugyan azt állítják, hogy Kopereczkyné nem a Lajos gyereknek volt a keresztanyja, hanem csak az Endréé, a ki aztán a Nápolyi Johanna gonosz körmei közé került. Hanem iszen ez is még valami, csakhogy még rosszabb nyelvek ezt se hiszik. Hogy azt mondják, mese az egész. És hogy a Kopereczkyek még abban az időben majmok voltak Borneóban és a fákon laktak, nemhogy a visegrádi királyi palotában hivalkodhattak volna.

Bizony most már, annyi idő multán nehéz eldönteni, ott volt-e, nem volt-e ott Orsolya asszony, hanem a főkötő és az adósság, a mibe állítólag akkor verte magát a Kopereczky-család, szinvalóság. A főkötő megvan mai napig is, még pedig Krapeczen van, a kastély úgynevezett kék szobájában, egy három lakattal elzárt nehéz vasládában. Kétségtelen, hogy a főkötő szövetje most már nem sokat érhet, a fazonja is meglehetősen kimehetett a divatból azóta, Vilmácska tudom nem tenné a fejére száz forintért sem, ha tudna is róla, de nem tud, mert a főkötő létezése családi titok, a «végső forrás», mivelhogy a főkötőn azon a bizonyos keresztelési napon húsz darab szurokfekete színű keleti gyöngy pompázott, melyekből kettőt Kopereczky Márton Mátyás király fiatal nejének, ama bizonyos Podjebrád kisasszonynak ajándékozott, a kit a király Trencsénben vett át a követektől. Kettőt Kopereczky István adott oda 1573-ban Turzó Borbálának egy csókért. (De lett abból kettő is.) Három a mohácsi csatában elesett Kopereczky Gábor kalpagforgóján pusztult el. Elvitték a törökök s a török kincstárból valami módon az angolokhoz került (hiszen a mi érték, minden oda kerül végezetül) és ez idő szerint az angol korona gyöngyei között foglal helyet. Most már csak tizenhárom gyöngy maradt a főkötőn. Mindenféle nagy szerencsétlenségek kezdtek a családdal történni. Eszéhez nyúlt erre Kopereczky Kristóf, hogy ezt a tizenhármas szám okozza s 1715-ben a gyöngyökből négyet eladott Koháry grófnak, két rongyos falut kapván értök: Csábrág-Varbókot Hontmegyében és még egy pusztát Trencsénben, a Cserna-Perlát (Feketegyöngyöt), azonfelül ezerötszáz váltó forintokat. A megmaradt kilencz gyöngy mint firól-fira származott örökség, a mi Izraelünk apjának a kezén volt s ő mint fiatal gárdista, Bécsben kettőből fülbevalót csináltatott a híres énekesnőnek, Fligori Matildnak, a ki bevallott szeretője volt a császárvárosban. Nagy szoknyahős lehetett különben. Egy harmadik gyöngyöt később duhaj mulatság alkalmával a rajeczi fürdőben, mint egykor Cleopatra, borban olvasztott fel s megitta a szép Motesiczky Klára egészségeért, a kit ez annyira meghatott, hogy utána szaladt a megmaradt hat gyöngynek, vagyis a felesége lett.

Mikor Izraelünk anyja haldokolt (egy évvel élte csak túl a férjét) különös végrendeletet csinált, a minőt csak asszonyész fundálhat ki. Egy három lakatra nyiló vasládát csináltatott s elrendelte, hogy a családi főkötő gyöngyeihez, melyek nagy értéket képviselnek, csak a végszükség esetén nyúlhassanak leszármazottjai, mi végből két főkötő-őrt nevezett ki, az egyiket Mutnyánszky Marczella, bizalmas kulcsárnéja, a másikat egy elszegényedett rokon, Kopereczky Dávidné, szül. Kopereczky Ágnes özvegy dzsidás kapitányné személyében, a kik ezen tisztükért egyenkint kétszáz forintot húznak évenként az örökösöktől, mindaddig, míg a gyöngyökből tart. Az utolsó gyöngynél megszűnnek a hivatalok. Ha azonban az ő életük fonala fogynék el előbb, mint a gyöngyök, az esetben mindenik főkötő-őr jogosult utódot nevezni ki halála esetére, ugyanolyan jogokkal, kötelességekkel és fizetéssel, mint ők voltak. Erre a halálos ágyán megeskettette őket, meghagyván, hogy csakis végszükség esetén engedjék a gyöngyök elpazarlását vagy zálogbaadását, s kiosztá közöttük a kulcsokat: Izrael fia kapván az egyiket s a két főkötő-őr a másik kettőt.

Minthogy a vasládát most már csak úgy lehetett kinyitni, ha a három kulcstulajdonos egy akaraton van, s minthogy történetünk idejében Omode Orsolya főkötőjén már csak négy gyöngy fityegett, kettőt Izrael zálogba tett, egyet a kastély renoválásakor, egyet pedig még régebben, a Bubenyik pénzbeszerzési inditványa sok nehézségbe ütközött. A báró érezte ezt s fázott tőle. Mert a két öreg főkötő-őr ugyancsak kitünően volt megválasztva. Ha neszét vették, hogy a bárónak nincs pénze, az egyik rögtön elutazott Halasra a leányához, mire azt sikerült hazacsalogatni, a másik, a faluvégi sárga kúriában lakó kapitány özvegye tünt el a Gráczban lakó nővéréhez.

Ha pedig úgy lepte meg őket Kopereczky, hogy épen otthon voltak, akkor a nyugalmazott kulcsárné, ki a kertészlakban köhögte át alkonyatos éveit, ájuldozni, sírni, jajveszékelni kezdett, hogy a báró őt tönkre akarja tenni, hogy immár a végső gyöngyökhöz is hozzányúl, közeledik ezzel a percz, a mikor a főkötő-őri fizetése megszűnik, s ő a lésza alatt hal meg, mint koldus. Könyörög, rimánkodik, térdre veti magát a báró előtt, hogy ne kivánja tőle ezt az áldozatot, legyen irgalommal iránta, mert mi lesz ő vele azután, ha az utolsó gyöngy is elvándorol a vasládából? Mire a báró, mint már néhányszor azelőtt, eleinte dühbe jön: «Hát meddig akar még maga élni, vén csoroszlya?», de aztán ellágyul, megrendül egész valójában (mert alapjában jó szive van) és magától eláll a tervtől.

Ám ha el nem állna, ott van a másik custos, a kapitányné. Az bezzeg nem ájul el, nem sír, nem könyörög, hanem felkerekedik, mint a forgószél, a kastélyba szalad, sarkára áll, a csipőjére teszi a kezét, toppant a lábával:

«Hát meg vagy te kergülve, Izrael, hogy szándékosan rohansz a vesztedbe? Hát illik ez? Elpocsékolni családod utolsó ereklyéit! Nem szégyenled magadat, te ember! Hogy van szemed a szemembe nézni. Pfuj, Kopereczky! Bujj a föld alá! Vagy eredj, kapard ki az őseid csontjait a kriptákból, javíthatatlan tékozló, és áruld el fontszámra! Mit akarsz tőlem? A kulcsot? Abból ugyan nem eszel! Hát azt hiszed, hogy nadragulyát ettem? Mire kell? Kártyázásra, devernázásra. Hogy meg akarsz nősülni? Mi közöm nekem ahhoz? Azért, hogy te élvezz az új feleségeddel, nem szükséges, hogy én az exisztencziám egy részét odadobjam. Meg azét a nyomorult kulcsárnéét. Vedd el a feleségedet, a hogy tudod, szépítsd meg a bagolyfészkedet, a mint bírod, de én nem engedek a fekete gyöngyökhöz nyúlni. Majd ha azt látom, hogy éhenhalásban vagy, akkor én is megnyitom a vasládát, addig nem. Anyádnak így tettem az esküt és így tartom meg, amen. Ha pedig még egy szót szólsz, kikaparom a szemedet. No nézze meg az ember! Hiába forgatod a nagy szemedet, hiába rázod a bolond fejedet, hiába csikorgatod a dudvás fogaidat, melyekre lerakódott vagy két font borkő, a kocsmákban és mindenféle spelunkákban, ez a két font borkő az egyetlen, a mit életedben szereztél.

Térj hát eszedre, Izrael, gondolj az Istenre és arra, hogy ha megnősülsz, neked is lesznek gyermekeid s azokra is hagyni kell valamit. Mit gondolsz, szerencsétlen, ha minden Kopereczky ilyen lett volna, hány fekete gyöngynek kellett volna lennie a Kopereczky Orsolya főkötőjén, hogy még a te torkodon leereszkedhessék vagy kettő? Egy szót se többet, Izrael, egy szót se, mert forgós teremtette, mindjárt más hangból kezdek beszélni.»

Ettől a más hangtól félt Kopereczky. Hogy milyen is lehet az a «más hang», mikor már ez sincsen selyemből szőve?

Nem kis feladat volt ennélfogva, a mit Bubenyikre bízott a báró. Mert bizonyára könnyebb és kevésbbé fájdalmas azoknak a szegény csiga-állatoknak ott a persa-öbölben kiizzadni e tündéries csecsebecséket, mint azokat a két sárkány miatt a vasládából kihozni. De a ravasz Bubenyik nem rettent vissza a nehézségtől.

– Meglesz, méltóságos uram, ha nagyon kell.

Kopereczky kétkedve csóválta a fejét.

– Nem tudom, mibe kezdesz. Itthon vannak most az öreg asszonyok?

– Itthon vannak.

– Vigyázz, hogy meg ne szökjenek. Seprűnyélre ülnek és ellovagolnak a Gellértre.

– Van nekem az ellen arkanumom. Csak tessék rám hagyni. Hány szem gyöngy kell?

– Elég lesz egy. Most nagyon drágák. Elviszed Trencsénbe holnap, ott bezálogosítod Schlesinger Fülöpnél. Átadsz az összegből kétezer forintot Malinka úrnak, a ki onnan a négyes fogattal tovább megy Bontóvárra és átadja a pénzt apósomnak. A fogat aztán ott is marad.

– És én hogy jövök vissza?

– Magaddal viszed a hátaslovamat.

Egyszerű volt a Bubenyik terve, mint a Kolumbus tojása. Ebéd előtt, épen még kifutotta, magával vitte Malinkát egy sétát tenni a faluban (ez, úgymond, hozzátartozik a taktikához), a mit az, mint szenvedélyes etnográfus, szivesen megcselekedett. Egész a kovácsműhelyig mentek és vissza; nagy érdeklődéssel nézegette a parasztházacskák építészeti módját, a kapuk alakját, faragását és festett tulipánjait, a kendertilók s egyéb közönséges háziszerszámok szerkezetét (azt mondják, hogy ez a tudomány ilyen semmiségeken hízik). A jó krapeczi tótocskák, kik ritkán látnak idegent falujokban, azon ürügy alatt, hogy a kapczáskodó kutyáikat csitítják, kiállnak a kapuk elé, vagy legalább a pitvarajtóba, hasonlóan nem kis kiváncsisággal szemlélik a kutyák ingerült ugatásának okozóját, a Bubenyik társaságában kószáló csinos fiatal urat. Ki lehet, mit akarhat? Meg-megáll, bekémlel az udvarokba. Az bizony nem jó jel és aligha nem az adóval van összefüggésben, mely már úgyis elég nagy, de a hogy a fa nagyobbra nő egy-egy érkező eső után, ez is mindig nagyobbodik, valahányszor úrféle jelenik meg az egyszerű viskók között. Néhányan oda is sompolyognak Bubenyikhoz s ha szerét tehetik őt négyszem közé kapni, megkérdezik súgva, ki légyen az illető s Bubenyik ez egyszer nincs nagyon begombolkozva, hanem azért mégis bizonyos fontoskodó, titokzatosságot fitogtató hangon közli:

– Ez bizony egy furcsa mesterségű úr Pestről. Vasfúró mesterember. Ma hozta magával az úr.

– Vasfúró mesterember? Hát mi az?

– Hm. Ez úgy tudja meglékelni a vasat, mint például kendtek a dinnyét vagy a tököt. Egyet-kettőt húz a legerősebb vason a kis szerszámával, krikszkraksz, és megvan a nyílás, úgy hogy egy emberi kéz befér rajta (s hamiskásan hunyorgatott a szemével). Különös egy mesterség, mondhatom.

– És mitől jó a’? – firtatá egyik-másik, a ki szeret a dolgok velejébe látni.

Bubenyik vállat vont, szájára tette kezét, jelezte, hogy hallgatni kénytelen, de azért egy kis léket mégis ütött a dolgok homályába.

– Az uraknak, tudja, sok tarka macskájuk van s nem jó mindig tudni, mit csinálnak. Hanem hogy mire jó ez a mesterség, azt a magunkféle szegény ember is kitalálhatja. Teszem azt, szép szerivel kivenni valamit olyan helyről, a mit kinyitni lehetetlen…

Ezt így bizalmasan elmondta Bubenyik néhány helyütt, a hol megálltak, majd visszakisérte Malinkát a kastélyba, a hol már épen csak őt várták, hogy tálalhassanak. A méltóságos asszonynak még csak néhány órára volt szabad felkelni, déltájban visszafeküdt az ágyba s odarendelte az ebédjét. Malinka úgyszólván megörült, mikor hallotta, hogy az urnő nem ebédel velök. Óhajtotta ezt a pillanatot, vágyott utána, álmodott róla s mikor közel jött, megdöbbent tőle. Csak ketten ültek az asztalnál s Bubenyik szolgált fel, miközben megbiztatta a méltóságos urat: «Minden jól megy, minden meg van indítva a gyöngy dolgában»; de az kétkedőn mereszté rá szemeit.

– Nem hiszek a csodákban, Bubenyik. Félek, nagy zivatart zúdítasz a fejemre és a végén is nem lesz az egészből semmi. Rossz előérzetem van, nagyon rossz.

Tényleg hallgatag volt és elmélyedő az ebéd folyamán, alig szólt néhány szót, hirtelen felhörpinté feketekávéját és megkérdezte Malinkát, szokott-e ebéd után aludni, mert ő maga mindig alszik egy csöppet, csak épen annyit, hogy a szemét elbolondítja.

– Én sohase alszom ebéd után. Úrnak való az.

– Hát mit szokott csinálni?

– Ha semmi dolgom nincs, olvasgatok. Van a kastélyban bibliotheka?

– Nincs.

– De könyvek mégis csak vannak? Majd keresek magamnak valami olvasmányt.

– Nincs itt egy fia se, barátom; hiszen mondtam már önnek, hogy én az állatok tanítványa vagyok.

– Akkor hát kérni fogom azt a tót népdalgyűjteményt, a mit útközben igért méltóságod.

Kopereczky arcza földerült.

– Aha! Igen. Persze. Tudom már. A skatulyáját is önnek igértem. No csak menjen a szobájába, mindjárt beküldöm.

Csakugyan bement a szobájába, a jó ebéd után végigdőlt nagy lustán a zöld ripsz diványon s bodor füstöket fújt a levegőbe. Elgondolkozott, hogy ugyan megérzi-e Koporeczkyné az ő ittlétét! Ő megérezné az ő helyében. Vajjon milyen lesz a találkozás? Mit fog mondani? Megijed-e vagy megörül? Feltette e közben magában, hogy történjék bármi, uralkodni fog a szivén és az idegein. Két termetes macska már akkor ott vadászgatott az ágy alatt s mereven szegezte mind a kettő a tekintetét a padlóhasadékra, a honnan valószínűleg a zsákmányt várták, mely oda menekült.

Malinka unalmában a vadászoknak gibiczkedett, a jóllakott ember nagylelkűségével legalább elméletben támogatta a falánk macskák törekvéseit, annyiban, hogy ő is érdeklődéssel, szinte türelmetlenül várta az egér megjelenését. De hol is lehet, hogy nem mer előjönni a kis gyáva! Szegény macskák, mennyit kell settenkedniök egy parányi falatért! Mégis csak jobb főispáni titkárnak lenni.

De alighogy átadta magát a macskákkal való együttérzésnek, midőn kopogás hallatszott az ajtón és a «szabad»-ra benyitott egy körülbelül a negyvenes évek tájékán levő, kerek, piros arczú, tömpe orrú paraszt nő.

– Kit keres? – kérdé Malinka.

– Azt a fiatal urat, a ki Pestről jött, gondolom, maga az.

– Hát maga ki?

– Én a kis báró dajkája vagyok, – szólt nyájasan, s megnyálazván ujjait, kaczérkodón igazította meg homlokán a haját. Az is sárga volt, mint az odavaló agyagföld.

– A dajka? – csodálkozott Malinka. – Hát mit akar velem? Nem élek én embertejjel.

– Nincsen nekem tejem, – tiltakozott, kaczéran illegetve magát, – nem én vagyok a szoptatós; az is voltam már valamikor (s itt mélyen felsóhajtott), de most én csak az éneklő dajka vagyok. Én dalolgatok a kis bárónak éjjelenkint, mikor már a Mártha megszoptatta.

– Leány vagyok még, hála Istennek.

– No és mit akar velem, jó asszony?

– Leány vagyok még, hála Istennek, – igazítá helyre, – Koleszár Mária hajadon.

– Pedig azt gondoltam volna, tekintve, hogy a mint mondja, már szoptatós dajka is volt…

– Ejh, hát mi van abban? (Szemeit, melyek nem voltak épen rútak, egy kicsit lesütötte.) Hiszen maga se pap – tette hozzá – s én se vagyok apácza.

– Jó, jó, – türelmetlenkedett Malinka mind nagyobb-nagyobb bámulatba esve, – de mit akar velem?

– Hiszen én is azt kérdezhetném az ifjú úrtól? – S ránézett hamiskásan, várakozón.

– Én? Semmit.

– Akkor aztán nem értem, miért küldött ide a méltóságos úr?

Aha! Kezdte már érteni Malinka a Kopereczky dévaj tréfáját. Ez lesz az a népdalgyűjtemény.

– Igen. Gondolom már. Maga sok nótát tud, ugy-e?

– A mi igaz, igaz. Nagy dallos vagyok. Hisz az a mesterségem. Tudok én minden nótát, a mi csak van a vidéken. Mert mikor még élt az édes anyám, Isten nyugasztalja, fonó volt a házunkban huszonkét esztendeig, ott minden nóta megfordult.

Malinka érezte, hogy nevetséges helyzetbe hozta a princzipálisa, dühöngött is magában ezért (Hanem iszen visszafizethetem én még azt), de már most legokosabb nem mutatni és a tréfa elől ügyesen, de mégis harag nélkül kisiklani.

– Tudja mit, Koleszár Mária, én nagyon szeretem a falusi dallamokat, épen úgy, mint a madáréneket. De a madár ne a kalitkában énekeljen, az engem nem gyönyörködtet, messziről szeretem hallani, a lombok közül, úgy a dal is csak a mezőről szép. Menjen hát ki kérem a kertbe és danoljon, én majd kinyitom az ablakot és úgy hallgatom.

Koleszár Mária megütközött egy kicsit ezen a furcsa kivánságon, de hát az urak esze mind bolondsággal van megbélelve, egyet perdült tehát fiatalosan, mint az orsó.

– A hogy akarja, galambocskám.

Ezzel kiszaladt a szobából s nemsokára fölcsendült a kertben az ablak alatt a különös tót nóta, halk, altató hangon, mint a mezei légy döngése:

Nem ismerek szebb lányt Plevák Ancsuránál,
Nefelejts szeménél, lenszínű hajánál;
Nem rózsatőn termett, nem liliomsáson,
Az égből esett le valami nyiláson.
Nyilást bedrótozni egy legényt fölhívnak,
Engem, Králik Gyurit, engem, engem hínak…
Jaj, meghalok anyám!…

Mindez természetesen szépnek, gömbölyűnek esik ki tótul, míg ellenben magyarul csak úgy vasvillával összehánytnak látszik és Koleszár Mária ugyancsak mélabúsan tudta fújni a haldokló Klárik Gyuri kesergését, onnan aztán átugrott a Janosik betyár nótáira, majd a katonának besorozott legények hetyke, vagy borongós lelki hangulatát tolmácsolta. Ezeken szokott a kis bárócska elaludni. Ha nagyon sír, ezek a legbiztosabbak… okvetlenül lecsendesedik tőlük, jele, hogy katona lesz belőle. A tót nép felette változatos dalaiban, nemcsak a szerelmet és a birkalopást énekli meg, nemcsak a falusi drámákat önti balladákba vagy románczokba, ezer meg ezer apró baját is szines rímekbe fonja.

Egy vidám vers (melyet Malinka azonnal le is írt magának) a törvényszékekkel évelődik, hogy t. i. a három fórum háromféle itéletet hoz a számadó bojtár pörében, felmentőt és elmarasztalót, de mind a hármat «a király nevében».

Ha én király volnék,
Mindég egyet mondanék,
Királynak úgy illik, tralalala;
Össze-vissza én nem beszélnék,
Királynak nem illik, tralalala.

Míg Malinka úr ekképen mulatozék a tót népköltészeten, azalatt Bubenyik a maga dolgát végezte. Arra számított, hogy azóta a két főkötő-őr, kiket nem szokott semmiféle hír sokáig elkerülni, meghallotta a vasfúrómester megérkezését és éles elmével kitalálta, hogy a kék szoba vasládájából a gyöngyöket akarja kiszedni Kopereczky, azért hozta el a fúrómestert. Azt is kombinálta Bubenyik, hogy a melyik asszony előbb hallja meg a riasztó hírt, az rögtön kapja nyakába a kendőjét, napernyőjét és szalad a másikhoz, hogy a közös veszélyben egy czikóriás kávécska mellett megállapítsák a csatatervüket. Azért hát ürügyet keresett, hogy a tanácskozókat meglephesse. Ellátogatott a kertészlakba a kulcsárnéhoz, elkérni tőle a Sybilla-könyvét (az csak neki volt meg az egész vidéken). Útközben egy álmot gondolt ki, a mit a Sybilla megfejtsen, leadván róla a lutriba betendő számokat. De ezekre a hazugságokra nem volt szüksége, mert a kulcsárné már nem volt otthon. Hm, gondolta Bubenyik, a két pecsérke már együtt ül, nekem se szabad késni. Ezzel neki kerekedett és a Muskutyiék pajtája mellett elhaladva, a Prosz-féle téglaégető-kemenczéknél leereszkedett a Veszelyin János mélységben fekvő gyümölcsös kertjébe, a honnan már csak egy-két lépés volt a Kopereczky kapitányné kicsiny kúriája. Kopereczkynének valami különös füve volt kertjében, annak a gyökereiből, melyek olyan kemények voltak, mint a szegek, szokás volt a beteg állatok fülébe szúrni egy-egy darabkát, a mitől aztán megdagadt a fülük (mivelhogy a rossz vér állítólag mind odagyűlt) és vagy elpusztultak, vagy megéltek, de a fű roppant hírben állott az egész vidéken és az asszonyság úgy őrizte, mint egy kincset. Idegen falubeliek két garasért kaptak egy-egy gombostűnyi gyökeret, a lutheránusok öt garasért, Krapeczen ellenben mind a két vallásfelekezetnek ingyen járt ki a «mindenható» gyökér, a hogy nevezték.

Bubenyik tehát azzal a szándékkal kopogtatott be a tekintetes asszonyhoz, hogy egy kis gyökeret kér, mert az egyik urasági sertés már két nap óta nem eszik.

A két asszonyság csakugyan együtt ült az asztalnál a vizitszobában, kávés ibrik és párolgó csészék mellett, mind a kettő rossz hangulatban volt, a kulcsárné arczát szembetünő sápadtság vonta be, a kapitányné ajkai pedig idegesen rángatóztak, a mi mindég előfordult, ha valami belső nyugtalanság kinozta. Az urasági komornyik belépése láthatólag meglepte őket. Különösen a harczias kapitánynén látszott a zavar. Halántéka kivörösödött, szemei vésztjóslón meredtek Bubenyikra, majd a szobaszögletbe tévedt a tekintete, a hol a czirokseprő szokott állni.

De ezt a feltörekvő ellenséges indulatot hirtelen legyűrte a kiváncsiság (asszonynál ez az erősebb érzés). Vajjon mit akarhat itt Bubenyik? Erőt vett magán s még szinte nyájasan fogadta köszönését.

– Isten hozta. Hagyja el csak. (Bubenyik t. i. keze után nyúlt, hogy megcsókolja.) Mi jót hozott nekünk?

Mialatt Bubenyik előadta a beteg sertés dolgát és a mindenható gyökerekből kért, a kapitányné kedvet kapott tovább tapogatózni a kulcsárné által hozott hír tárgyában. Ez volt most rájuk nézve a legizzóbb kérdés. A kulcsárné kisírt szemei, melyek olyan vörösek voltak, mint egy öreg nyúlé, eléggé mutatták, hogy a faluban szállingó pletykát a vasfúró pesti emberről, az ő fantáziájuk és kombináló tehetségük veszedelmes irányban egészítette ki. A mi a falusi parasztok előtt csak egy érthetetlen furcsaság volt, az a két főkötő-őr szemében nagyon is reális alakot látszott ölteni. Mindamellett nincsen kizárva, hogy az egész csak üres pletyka. Talán egy órást hozott magával Kopereczky, a ki a kastély óráit megjavítja, vagy egy zongorahangolót, vagy isten tudja kit. Bubenyik azonban bizonyosan tud valamit felőle s ezt most igazi mulatság lesz kiszedni fortélylyal és keresztkérdésekkel s meglehet, letörpül üres ostobasággá az egész vészhír, vagy pedig megerősödik a gyanujuk s képessé teszi őket, hogy valamihez kezdjenek.

– Hát a gyökerekből? Adok, már hogyne adnék, – mosolygott a kapitányné, – Bubenyiknek még az utolsót is. De üljön le, míg előkeresem és beszéljen nekünk valamit.

– Nem igen érek rá, csókolom a kezeit, mert megjött ma az úr és rosszkedvű, mint a pulykakakas. Ha csak egy perczig nem vagyok ott, már dühöng, ha meg ott vagyok, rajtam tölti a haragját mindenért. Ma, a miért a kos, mely mindég ott settenkedik körüle, valahogy a lábára hágott, épen a tyúkszemére, engem pofozott fel, de úgy, hogy még most is szikrázik a balszemem.

– Bizony nem szépen bánnak magával kedves Bubenyikom, – sajnálkozott a kapitányné, – másutt a helyét is megfujnák az ilyen embernek, – tette hozzá, a vén Marczellához intézve szavait.

Bubenyiknek nem volt erre válasza, csak egy mély, fájdalmas sóhaj röppent el a melléből, de ez is csak kivetett csalétek volt. Rászállt a kapitányné, mint a légy a beczukrozott légypapirosra. A mint a mindenható gyökereket kereste az almáriomban, egyszersmind megtalált ott egy félig telt borospalaczkot és egy tányér töpörtős pogácsát, a mit az asztalra tett, megtöltvén a borból egy pohárkát.

– No, ugyan kóstolja meg, mit szól hozzá?

Bubenyik a szájába vett belőle néhány csöppet, folytatta, csámcsogtatta a nyelvén.

– Döfi, – szólt, a fejét is ingatván hozzá, miközben behunyta apró szemeit és felhajtotta a poharat egészen. – Héha! – kiáltott fel, jeléül, hogy nagyszerű bor.

– A váczi kanonok rokonom küldte, – dicsekedett a kapitányné és megint töltött. – No, még egygyel!

– Nem magamféle szegény embernek való, – ellenkezett Bubenyik a fejét rázva, és különös logikával egy lélekzetre kiürítette megint a poharát.

– Úgy hát megjött az úr? – ereszkedett be a sötét mélységekbe nagy óvatosan a kapitányné. Egyedül jött?

– Nem biz az. Valami kupczihért hozott magával.

– Miféle fajtájút. Talán kártyapajtást?

Bubenyik a fejét rázta.

– Nem úr az illető, inkább valami mesterember, úgy tudom, úgy vettem ki, a mint titokban értekeznek, mert előttem is titkolóznak, de nekem is van eszem, és végre is… szó ide, szó oda, nem azért mondom, hogy egy vagy más, de (zavartan nézett szét az ajtó felé, aztán a két feszülten figyelő hölgyön jártatta végig bambának átalakult tekintetét), de izé… mit is akartam csak mondani… no hát nem kóser ember.

A kapitányné megint töltött a poharába.

– Igyék még, Bubenyik, no még egy kicsikét.

Bubenyik megtörülgette a homlokát és kigombolt a mellényén két gombot.

– Nem, nem, már elég lesz.

– Ejh, ezt a gyüszünyit, a mi még a palaczkban van, nem érdemes már eltenni.

Bubenyiket meggyőzte ez az érvelés.

– Hallom, – kezdé a nyugalmazott kulcsárné az ő éneklő, kenetes hangján, – hogy most sok pénze van az új fispánnak. (Fispán halcsontot jelent tótul; a két hölgy így csúfolta új állása óta egymás közt Kopereczkyt.)

– Ki mondja azt? – röhögött Bubenyik. Volt, nincs. A kocsis beszélte, hogy a kártyában derekasan megkefélték Trencsénben a mult éjjel; azt mondja, egy fityingje se maradt.

A két hölgy sötéten nézett össze, mintha mondanák: «Jól kombináltunk.»

– Pedig most sok apró pénzre lesz szüksége az installácziónál, – vélte a kapitányné. – Kiváncsi vagyok, hol veszi?

Bubenyik vállat vont.

– Nem kell félteni az ördögöt, hogy hol talál rossz lelket.

– Hát azt gondolja, valami görbe úton szerez pénzt?

Bubenyik szabadkozott, ő nem gondol semmit, oh, a világért sem, ő csak azt tudja, hogy teremt pénzt… mert hát no – és hamiskásan hunyorított a szemeivel, majd igyekezett a beszédet átfordítani más egyébre; hogy volt-e a méltóságos asszonykának sok almája a kertben? «A mienk férges volt az idén, – hadarta, – körte pedig épenséggel nem termett!»

– Az ördög vigye a maguk körtéjét, – szólta el magát lázas türelmetlenséggel a kapitányné, – arról beszéljen nekünk inkább: kicsoda, micsoda az az ember, a kit magával hozott és mit akar itt?

– Semmit se hallottam, – felelte Bubenyik tartózkodva, – csak azt, hogy reggel visszautazik. Én is elkisérem Trencsénig. De én majd csak a Szedres pusztán csatlakozom hozzá. Még ma este valami levéllel küld uram az ispánhoz és meg van hagyva, hogy ott maradjak éjjelre. Nem értem, miért kivánja az úr mindenáron, hogy ott háljak, mikor nélkülem úgyszólván se levetkőzni, se felöltözködni nem tud.

– Hát én értem, – mondá páthosszal a kapitányné és arcza szederjes szint váltott. – Magát el akarják távolítani! Mert bűntény készül a kastélyban, érti-e? És nem akarnak tanut hozzá.

– Bűntény! – dadogta Bubenyik, és a szemei megüvegesedve meredtek a kapitánynéra.

– Bubenyik! – kiáltott fel vibráló hangon a kapitányné. – Rettenetes dolog készül. Az éjjel a kastélyban fel fogják törni a vasládát és kiveszik belőle a fekete gyöngyöket. Az a pesti ember töri fel, azért hozta, és magát azért küldik el a pusztára.

Bubenyik a fejére ütött, mintha csak most eszmélne.

– Hogy a gyöngyöket… hogy kiveszik, feltörik a vasládát? – dadogta, mint a felrázott holdkóros.

– Mi lesz velem? – tördelte a kezeit Mutnyánszky Marczella.

A kapitányné mintegy kimerülve a szörnyű esemény előtárása által, egy nagy karosszékbe rogyott s arczát kezeibe temetve sopánkodott:

– Meglop minket. Kiveszi a szájunkból azt az utolsó kenyérkét. Hát van Isten, Marczella? Oh, szegény Orsolya néni, szegény Orsolya néni, volt miért gyűjtened e csodaszép gyöngyöket! Tudom, hogy megfordulsz a sírodban!

– De honnan tudja ezeket a méltóságos asszonyka! – hüledezett még egyre Bubenyik.

– Honnan? Honnan? Tudom, mert tudom. Mondjuk, hogy magától Orsolya nénitől tudom.

– Ki az az Orsolya néni?

– Az ősanyánk, Bubenyik, a ki Róbert Károly idejében élt, a ki a gyöngyöket gyűjtötte.

– Hát hány éves a méltóságos asszonyka? – csodálkozott Bubenyik.

– Ejnye, maga szemtelen! – esett ki a sodrából a kapitányné. – Asztalt tánczoltattunk és az asztalban megjelent az ő szelleme, az árulta el nekünk, hogy mi fog történni. Igaz-e, Marczelka?

A vén szűz rábólintott a hirtelen előrántott hazugságra, Bubenyik pedig ájtatosan vetett magára kereszteket.

– Most értek hát én mindent, – eszmélkedett a komornyik. – Most lesznek előttem világosak némely elejtett szavak, melyeknek az értelmét félremagyaráztam… (Röstelkedve csóválta a fejét.) No már nagy birka vagyok. Ej, ej!

– E szerint mégis hallott valamit?

– Tetszik tudni, afféle félmondatokat, mikor megleptem őket beszélgetés közben a pesti emberrel s mikor hirtelen elhallgattak.

– Például? – kiáltá mind a két nő egyszerre.

– Hát például egy perczre azt hittem, hogy fogorvos az idegen, mert az uram így szólt: «Csak egy kell, csak egy is elég volna», mire az idegen közbevágott: «Eh, bolondság, ha már itt vagyok, vegyük ki mind a négyet.» Az uram erre azt kérdezte: «Nem jó volna betenni helyükbe hamisakat?» Mire ő megint azt felelte: «Minek? Olcsóbb a semmi.» Mondja már most a méltóságos asszonyka, nem azt kellett-e hinnem, hogy a báró úrnak négy rossz foga van, de csak egyet akar kihuzatni, a fogmester pedig arra kapaczitálja, hogy ki kell húzni mind a négyet és ne tetessen helyükbe hamisakat, mert olcsóbb a semmi?

Az asszonyok majdnem sírva fakadtak e leleplezésre. Oh, hiszen ez teljesen világos! Nekiestek szellemi ollóikkal, mint egy eleikbe teritett szövetdarabnak, fölszabták, ízekre szedték, megkrétázták, kigömböstűzték, azután megint összeférczelték, minélfogva a következőleg nézett ki: Kopereczkynek csak egy gyöngyre van szüksége ez idő szerint, de a vasfúró ember ki akarja venni mind a négyet. Kopereczky bele is megy ebbe, de fölveti a kérdést, nem kellene-e hamis gyöngyökkel pótolni a törvénytelenűl kicsenteket? Mert Kopereczky gyáva és fél, hogy a főkötő-őrök megszimatolják a dolgot, meg fogják akarni nézni a gyöngyöket és nem találván ott, bajt csinálnak, a vasfúró mester ennek ellenében figyelmezteti, hogy legjobb, ha már semmi sem lesz a ládában, mert a hamis gyöngyök után még azon túl is fizetnie kellene a főkötő-őröket, holott a semmi teljesen megszünteti a kulcsárné és a kapitányné évi díjazását, a semmi tehát olcsóbb. Igaza van az imposztornak, hogy a mennydörgős istennyila üssön bele, még naplemente előtt!

Bubenyik azonban már nem várta be ezt a fejtegetést, neki sürgős dolga van, már ezért is kikap otthon; ajánlotta magát s hazament, – a nélkül, hogy a mindenható gyökerekből vitt volna. A két asszony annyira elmerűlt a szőnyegen levő kérdésbe, hogy voltaképen észre se vette a Bubenyik távozását, még kevésbbé azt, hogy a gyökereket elfelejtette.

A kapitányné lihegett a haragtól s rikácsoló hangon tört ki:

– No Marczella, hát már most mit csináljunk ezekkel a tolvajokkal? Ne pityeregj nekem itt, hanem beszélj!

– Mit gondol a báróné?

– Azt gondolom, hogy odamegyek és összetöröm a gazembert, így ni.

S ezzel megfogta az ibriket az asztalról s a padlóhoz vágta, hogy ezer darabra tört össze.

A kulcsárné ellenkező nézeten volt.

– Jézus Mária! Ne jöjjön olyan nagy indulatba, lelkem báróné, mert árt a drága egészségének és csak kárát valljuk, ha az első haragunkat követjük, tessék elhinni. Itt van mindjárt az ibrik és következik a többi kár… Mert ha odamegy a báróné a kastélyba és akármilyen patáliát csinál is, meglehet, megfélemlíti a fispánt, a míg ki nem teszszük a lábunkat, de mihelyt kiteszszük, csak megint beáll az a kérdés, hogy honnan vesz pénzt az installáczióhoz s bizony kiszedi a gyöngyöket, ha egyszer hozzá készült.

– Mit? Hogy kiszedi? Azt szeretném én látni. Nem félek én a magam igazában senki fiától, ha olyan szakálla van is, hogy a térdéig ér. Leülök a vasládára és ha én egyszer megkötöm magamat, el nem mozdulok onnan, ott ülök, ott alszom rajta éjjel-nappal, míg csak el nem takarodik innen a czinkosa, a pesti betörő. Hát mit csinálhatnak velem?

– Hm. Nem ér az semmit. Egyszer csak mégis megúnja a báróné, mert az embernek gyomra is van és a láda nem ad enni, mégis csak nem ülhet rajta örökké és mihelyt otthagyja, mindjárt szabad lesz a vásár. Én a magam részéről legokosabbnak tartanám, ha hagynók a bárót, tegyen, a mit akar. Viseljük magunkat úgy, mintha semmit se tudnánk, mert akkor ő is úgy fog viselkedni, mintha semmi se történt volna és fizeti az évjáradékainkat.

– No persze! Hallgassunk úgy-e, mint a siket disznók a rozsban? Nem. Soha!

– De nézze a báróné, a hamis gyöngyök nekünk tulajdonképen csak annyit érnek, mint az igaziak.

– Nekem nem, – fortyant fel kevélyen a kapitányné, – mert engem nem csak a pénz köt a gyöngyökhöz, hanem a családi kegyelet. Én magam is Kopereczky vagyok, még pedig kétszer Kopereczky, a férjem után is. Nekem a szivem is fáj. Aztán meg hiszen hallotta, hogy talán nem is fogják helyettesíteni a gyöngyöket semmivel.

– Mindegy, csak soha ne nézzünk bele a ládába. Sőt ez lesz a nyugodalom, mert soha többé nem fog minket zaklatni. Még kevésbbé fogja beszüntetni az évjáradékot, mert akkor be kellene vallania, hogy feltörette a ládát, – a mi egyenesen kriminális ügy.

– Úgy ám, de az emberek halandók, hátha elviszi az ördög, – ellenveté a kapitányné, – és bár csak vinné már, akkor a hagyatéki leltárnál kisül a láda üres volta s magától szünik meg a mi járadékunk. Nem ért maga ezekhez a dolgokhoz. Képzelje csak el a mi helyzetünket galambocskám Marczelka, hogy fogja az magát kivenni az Isten előtt, ha mi, a kik eddig mindenképen átkoztuk Kopereczky Izraelt, most egyszerre imádkozni kezdünk az életeért. Nem, nem, én nem kompromittálom magamat.

A kulcsárné kedvetlenűl csapta le kötését kosarába, épen felelni akart, midőn kopogtatás hallatszott az ajtón és újra belépett Bubenyik, nagy vigyorgással, hogy itt felejtette a gyökeret.

– Az a bor megbolondított egy kicsit. De talán rosszkor is jöttem…

– Nem épen, de… dehogy, – hebegte a kapitányné, oly zavartan, hogy csak megerősítette azt, a mit tagadott.

– Hiszen tudom én… és már megyek is… Természetes az, kérem alásan, hogy ilyenkor, veszedelem idején, a kiket illet, megbeszéljék a dolgaikat. Bocsánatot kérek, hogy visszaszaladtam és zavarom. Mert tudom én, hogy zavarom. Hiszen van nekem szivem (és itt egészen elérzékenyült Bubenyik) és ha tudnék segíteni, a lelkemet is kitenném. És hát, hopp, (a feltalálók hirtelen örömével petyegette meg ujjait) tudnék is valamit, ha a méltóságos asszonykának négyszemközt mondhatnám meg.

A kapitányné kikisérte Bubenyikot a pitvarba, hol az óvatosan körülnézett, mintegy megijedve egy lugzókádnak a folytonos csöpögésétől, mintha azt hajtaná valaki: «poty, poty» (a mi annyit jelent tótul: gyere, gyere). Meggyőződvén, hogy nem emberi hang, egész közel hajolt a kapitányné sárga arczához, úgy hogy az finom orrával kiérezte a szájából kiáradó pálinkaszagot, a mi roppant csodálkozásba ejtette, mert hiszen Bubenyik bort ivott (ha csak azóta nem volt a kocsmában), de mindez csak sokkal később jutott eszébe, mert most kizárólag az foglalkoztatta, a mit Bubenyik megsugott.

– Én ismerem otthon a helyzetet s adok egy jó tanácsot a méltóságos asszonynak, de soha senkinek se tessék megmondani a kútforrást.

– Hogy gondol olyat, kedves Bubenyik, az Isten szerelméért?

– Tessék oda menni az uramhoz és felajánlani önként egy gyöngynek a kiadását, biztosítom, hogy megelégszik vele és rögtön elküldi a pesti embert.

– Azt gondolja? – dünnyögte a kapitányné, hálás szempislogással.

– Jót állok a fejemmel. Mert a báró gyáva elkövetni a merényletet, csak a kényszer viszi rá. Hisz azért izgatott egész nap, mert fél. A három gyöngy e szerint megmarad, s ha a prágai örökséget átveszi, a mi kis idő kérdése, annyi pénze lesz, mint a polyva; idők végéig nem szorúl rá a megmaradt három gyöngyre. Különben nem szóltam semmit, nem tudok semmit. Csókolom a kezeit, méltóságos asszonyka!

Kopereczky majdnem az egész délutánt a parkban töltötte, hol kőművesek dolgoztak. A Kopereczky-Noszty kettős czímert, melynek kőkoczkáit és ábráit trencséni mesterek faragták, kellett a kastély homlokzatára fölilleszteni két ágaskodó oroszlán közé. Gyönyörű lesz az, ha elkészül!

Nagy érdeklődéssel nézegette az előkészületeket, midőn jelentették neki, hogy a kapitányné és a kulcsárné várják a nagy teremben.

Szive nagyot dobbant. Szepegve rossz sejtelmek közt ment be, gondolván, hogy Bubenyik már megbolygatta a két hölgyet és most itt szörnyű jelenetek lesznek; de mennyire elbámult, midőn nyugodt arczokkal találta magát szemben. A kulcsárné pláne kezet akart csókolni, a kapitányné pedig ekképen kezdé:

– Kedves Izrael öcsém! Tudjuk, hogy neked most sok költséged lesz új állásodban, melyben reméljük, fényt fogsz deríteni családodra. Azt gondoltuk, hogy dicsőült jó anyád szellemében cselekszünk, ha magunk jövünk ide megkérdezni, hogy nem kivánsz-e nyúlni a gyöngyökhöz?

Kopereczky azt hitte, hogy vagy ő bolondúlt meg, vagy a kapitányné, vagy pedig valami bohókás álom űzi vele a játékait.

Kopereczky annyira elérzékenyült e szavakra, hogy odarohant a trabális öreg hölgyhöz, megölelte, magához szorongatta.

– Ah, moja zlata nyanyika! (Oh aranyos nénikém) Milyen édes, jó szived van. És pacsi magának is, Marczelka asszony!

– Jaj, ereszsz el Izrael; jaj, minden csontomat összetöröd. Eredj már, ne okoskodj. Lenmag-kötés van a gyomromon, mind összerontod. Mit nyulkálsz a testemhez! Bizony Isten, még kellemetlenebb a szereteted, mint a haragod. No nézd csak. Beszéljünk egyébiránt a gyöngyökről. Ugy-e négy van még?

– A legszebb, legnagyobb négy, ma chère tante, az egyik pláne száz karátos, királynak való.

– Hát van-e szükséged vagy nincs? Mert mindjárt elhoztuk a kulcsokat is…

– Ej, ugyan mit képzelnek rólam, hogy én két ilyen szeretetreméltó dámának kosarat adjak? Egy Kopereczky sohase lehet annyira udvariatlan.

– Igazán szép tőled, – mondá gúnyos mosolylyal a kapitányné. – Menjünk, essünk át rajta!

Ezzel szó nélkül megindultak kifelé, mert a kék szoba a kastély végéhez ragasztott dependenceban volt, melyet még a megboldogult Kopereczky Boldizsár építtetett, olyan erős falakkal, mint egy bástya; mert egy czigányasszony azt vetette ki neki kártyán, hogy bent fog égni a házban; nem volt tehát a dependenceon semmi éghető anyag, még ablakfa se, a világosságot felülről kapta a helyiség. Bent is csupa kőből, márványból, vasból voltak a bútorok. Hanem azért mégis bentégett, abban pusztulván el, hogy a mértéktelen ivás miatt meggyulladt benne a pálinka.

– Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.

Végig kellett menni az udvaron, hol a pumpás kútnál borzag-lekvárt főztek a béresasszonyok. Bubenyik, a ki ott legyeskedett, – mert szép volt az egyik, ej de szép volt, – épen a zsarátnokot paráholta el, mikor az ura szólította.

– Bubenyik, a kulcsokat!

– Milyen kulcsokat? – kérdé az együgyű, jámbor arczczal.

– A kék szobától. Hozd utánunk!

Bubenyik ugrott és csakhamar ott is volt a kulcsokkal. Megcsikordult a zár a nehéz vasajtóban, mely csak igen ritkán volt kinyitva. Kék szobának biz ezt csak azért nevezték, mert a kék ég egyenesen felülről mosolygott be ide, de a lapos, rovátkos üvegfedelet idővel úgy ellepte a piszok és mindenféle giz-gaz, hogy most alig lehetett látni, a levegő is fülledt volt, mint egy kriptában. A kulcsárné mindjárt elkezdett köhögni odabent. Bubenyik vissza akart vonulni.

– Csak maradj itt, mert föl kell emelnünk a vasláda fedelét, magam nem birom.

A félhomályban alig lehetett kivenni a kolosszust, a ládát, mely olyan nagy volt, mint egy szúszék, tömör, kovácsolt vasból, roppant vaskarikákkal a falhoz erősítve.

A kapitányné leakasztott a nyakáról egy kulcsot és a láda mellé térdelt.

– Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, – mondá és megfordította a jobb szélen levő zárban a kulcsot.

Ugyanezt cselekedte a nyugalmazott kulcsárné is. A középső zárat maga Kopereczky nyitotta fel nagy csikorgással. Akkor aztán neki rugaszkodtak ketten Bubenyikkal és nagynehezen felemelték a fedelét, melyet a Kopereczky-czímer, sárkányok és griffmadarak ékesítettek.

Bent a ládában elsárgúlt írások tetején volt egy bársony tok, a kapitányné nagy óvatosan kinyitotta, kivette belőle a történelmi nevezetességű főkötőt és kegyeletteljesen ajkaival érinté annak aranycsipke fityegőjét, mialatt a kulcsárné még mindig ott térdelt és hangtalanúl imádkozott.

– Hány gyöngyöt akarsz? – kérdé csendes, ünnepi hangon, Kopereczkyhez fordulva.

– Elég volna csak egy is, – felelte Kopereczky, szintén bizonyos meghatottsággal, – de mivel oly szivesek voltak hozzám, egyiküket sem akarom megsérteni, legyen hát kettő, hogy úgy vésődjék a szívembe, mintha mindenikük adott volna egyet.

Az asszonyok összenéztek, nem szóltak semmit, mire egy kis etuiből ollót vett ki a kapitányné és lenyírta a két legkisebb fekete gyöngyöt.

– Itt van, légy boldog velök! (Pukkadj meg, gondolta titkon.) Ime, a másik, az utolsó kettőt ezennel visszateszem. Jusson eszedbe, Kopereczky, a jóslat, – szólt aztán ünnepélyesen, – hogy mikor az utolsó gyöngy elfogy, elfogynak a Kopereczkyek is. Ne nyúlj a gyöngyökhöz többé. Fiad van.

– Ej, – felelte Kopereczky, félvállról, – hisz ez a kettő is csak egy kicsit vándorolni megy, világot próbálni, de visszatér, mert csak zálogba adom, hogy kiválthassam.

– Beszéd ez csak, Izrael öcsém, bohó beszéd; századok óta egy gyöngy se tért vissza.

Így jutott Kopereczky könnyű szerrel két fekete gyöngyhöz, a mi szertelen jó kedvre hangolta, kivált mikor az asszonyok már mind eltávoztak.

– Te, Bubenyik! – mondá, visszatérvén a kaputól, a meddig a kapitánynét elkisérte. – Azon gondolkozom, hogy el ne csapjalak-e? Félni kezdek az eszedtől, Bubenyik. Hiszen te veszedelmes ember vagy. Mit adtál te be ezeknek a sárkányoknak? Mivel nyergelted meg őket? Sohase láttam még én ilyent.

Bubenyik hamiskásan hunyorgatott s nyeglén vonogatta vállait.

– Ej, istenem, hát van egy kis modorom, ez az egész.