Ötödik Fejezet

(A krapeczi uradalom és a nélkülözhetetlen Bubenyik.)

Trencsénben a «Nagy szamár»-nál a báró fogata várta őket; négy szép, erős pej, olyan kövérek, hogy szinte rengett rajtuk a hús.

– Sohase láttam még ilyen hizott lovakat, – vélte Malinka. – Ezeket Marienbadba kellene küldeni, nem Bontóvárra!

– Meghiszem azt, – kevélykedett Kopereczky. – De nézze csak, mit esznek!

Malinkának erőnek erejével be kellett nyúlnia az egyik abrakos-tarisznyába, a honnan egy marék zabot emelt ki.

– Tegye vissza megint és most nézze meg a tenyerét. Mit lát rajta?

– Semmit.

– Úgy-e? – ujjongott a báró. – Hiszen épen az, hogy semmit se lát, hogy tiszta maradt a keze. Ez annyit tesz, barátja az erénynek, hogy a lovaim most zabot esznek. Az aztán koszt! Nem evett olyat a Caligula lova se.

Trencsénben egyébiránt épen országos vásár volt, a vidéki urak, a különféle Kopereczkyek mind bent voltak és ünnepelték «a család gyöngyét», a ki ennélfogva köztük töltötte az estét és az éjszakát, természetesen ferbli is volt és az új főispánt derekasan megkoppasztották.

– Nem maradt egyebem, – panaszkodott reggel Malinkának, üres tárczájára mutatva, – csak a rokonaim szeretete.

Mogorva hangulatban ült fel a kocsira, de innen már mulatságos volt az út Malinkának, mert még soha se látta a tótságot, bár maga is tót volt, de az enyhébb fajtából, az alföldről, Szarvasról való: anyja lutheránus tanárnak felesége, megözvegyülvén, onnan jött Pestre és megnyitotta a «Czinkotai itczét», mikor még Kornél csak tizenötéves volt.

Gyönyörű őszi idő volt, az egyik fölséges panorámából a másik nyilt. A tüdő nem tudott betelni a fenyőillatos levegővel, a szem a látnivalóval. Festői várromok bámulnak le a sziklacsúcsokról mogorván. Hol vannak a pánczélos vitézek, kik itt lovagoltak hajdanában, élükön Csák Mátéval, vagy valamelyik Thurzóval? Elborul az ember kedélye, és a képzelete a multakba téved. Hejh, hogy mindennek el kell múlni, a mi volt! Hanem ezek a fák még tán látták őket fiatal fácska korukban! A Vág pedig nyilván még most is úgy zúg, mint akkor! És a rigók is épen olyan vígan fütyülnek az erdőkben. Az őzek kiváncsian kandikálnak ki az erdőszéleken és olyan félénkek, szelidek, mint mikor még azok a daliák vadásztak rájuk. A völgyekben most is nevetnek a rétek selyemfüveikkel az őszi napsugár játékában. Habár elnémult is a kürt, mely a vártoronyból harsogott; ha alszik is a kürtös valahol poralakban, ha utána dőlt is a torony, azért még sok van úgy a régi világból, a hogy volt. A hegyi patakok, ezek az ezüst gyíkok vidám locsogással sietnek a Vágba. A Vágon egy-egy tutaj úszik nagy farakományokkal. «Ni, a tót flotta!» Rajta kedélyes parasztok pipáznak a «király dohányá»-ból nagy kalapjaik alatt, melyeket czérnára fűzött kerti csigákból készített pántlika övez.

Malinkát minden érdekelte, ezer meg ezer kérdést intézett a főispánhoz, vagy két helyütt, a hol burgonyát szedő, mákot tördelő asszonyok, leányok melankolikus nótákat daloltak, mindenáron le akart szállni a hintóról, hogy azokat följegyezze, mert Malinka költői lélek volt és etnografus, a ki gyüjtötte a köznép érzéséből fakadó virágszálakat, de Kopereczky nem engedte:

– Ugyan ne okoskodjék; megkapja nálam az egészet összegyüjtve. A skatulyával együtt, – tette hozzá vigyorogva.

Az elbájoló vidék itt-ott sárga agyagos szántóföldeken folytatódott, melyeket árkok, szakadékok szeltek keresztül-kasul. Az erdővel borított hegyek kevésbbé meredek aljából keletkezhettek e szántóföldek. A föld nem akart hozni itt is csak fát, borókabokrokat, árvalányhajat és páfrányt, de az emberek kényszerítették, turkálták, piszkálták: «Teremj kutya! Azt, a mit mi vetünk beléd. Muszáj.»

Az út mellett nehány pusztai ház állt, istállók, juhakol, béresházak, ispánlak.

– Ez már az én pusztám, – mondá Kopereczky. – Ez az egyik. Még egy van ezentúl, a Kiczka nevű. Majd azt is útba ejtjük.

– Hát ezt hogy nevezik?

– Ez a Szedres.

– Hány hold a Szedres?

– Kétezer; a fele szántóföld, de nem sokat ér a fele se.

– Alkalmasint annál többet ér a másik fele.

– Dehogy. A másik fele semmit se ér, erdő.

– Az erdőnek is nagy most már a becse, kivált ha a kőszén elfogy, pedig elfogy.

– E miatt ugyan elfogyhat. Ezt az erdőt «Isten útjá»-nak hívják. Egyrészt azért, mert az őseim velem együtt ebből szoktak ajándékozni fát leégett községeknek és épülő templomoknak, a miért a mennyországba reménylünk bejutni, de az nem bizonyos, a lapokba azonban rendszerint bejutunk a «nagylelkű» jelzővel és egyéb magasztalásokkal. Másrészt pedig azért hívják úgy, mert az út az erdőben csakugyan gyakran vezet az Istenhez, a mennyiben olyan veszedelem az erdőből fát hozni, hogy barom és ember bizonyosan otthagyja a foga fehérét.

– De hisz akkor ez a kegyes ajándékozás inkább istelenség.

– Egy kis családi flancz. Ártatlan dolog ez. A családnak van magához való esze, ez az egész, sok helyen patrónus, tehát valamit tennie, adnia kell a világ szája miatt is. Nos, a megajándékozottaknak is legyen magukhoz való eszük, s várják be türelmesen, míg a kormányozható léghajó fel lesz találva s alkalmassá téve a faszállításra.

Közel a tanyaházakhoz nehány eke mozgott, girhes apró ökrök vontatták kedvetlenül. Ott volt a szántásnál Klincsók György kasznár is, szépen kiszítt tajtékpipából eregetve a füstöket. Kopereczky a hintóhoz intette.

Gurult az öreg úr, mint az ördögmotolla, nagy lihegve a kövérsége miatt, a mint pedig odaért, kivette szájából nagy alázatosan a pipáját s függőlegesen leeresztvén azt maga mellett, a fejéről hirtelen lekapott sapkáját ráakasztotta a csutorára, nehogy valahogy szórakozottságból tiszteletlen módon a szájába vegye, míg a méltóságos báró szine előtt áll.

– No, mi az ujság, Klincsók bátya? – kérdé a főúr nyájasan. – Mi történt egy hét alatt?

– Semmi se nem, nevezetesebb, – felelte a kasznár a maga tótos szókötésével.

– Van-e valami pénzzé tehető portéka a gazdaságban? Mert nagyon meg vagyok szorulva. Ez a főispánság nagy érvágás. Aztán Trencsénben is megkeféltek az éjjel. Nincs pénzem, Klincsók bácsi!

– Hm, gondolkozok. (A homlokát dörzsölte szőrös kezével, mialatt becsületes, jó arcza eltorzult.) Talán a birkákat megnyírjunk? De már van késő, beüti orrát tél. Ők nem szólják semmit, a hogy én ösmerek őket, már t. i. birkákat, de a hogy a telet ösmerek, be találja hegedülni nekik. Nem, nem, ködmönkét birkáról lehúzni most nem jó, hanem fexik padláson enyémen olyan ködmön vagy hetven, kiből birka már kiment, találtatik ugyancsak egy ökörbőr is, ebből tudom egy kis pénzt csinálni, mihelyest találtatik zsidó, no az pedig találtatik.

– Miféle ökörbőrről beszél ön?

– Hát a Bimbóról, a tarkáról. Elhagyta minket, – sóhajtott Klincsók, – épen tegnapelőtt virradóra.

– Mi baja történt?

Klincsók úr égre emelte a szemeit.

– Isten tud. Én azt gondolok, végelgyengülésben múlt ki.

– Bizony nagyon soványok a többi ökrök is, – jegyezte meg Malinka, – meg lehet a bordáikat olvasni.

Klincsók úr igyekezett menteni a becsületből, a mit lehetett.

– Talán csak az enyim kövérségem mellett látszódja úgy.

– Ennek én vagyok az oka, – szólt a főispán, – mert kevés szénám és lóherém terem s az a lovaknak, teheneknek kell, hát szecskára, árpaszalmára vannak szorítva. Én parancsoltam így Klincsóknak és ő ahhoz tartja magát.

– Elég nem igazságos az, méltóságos uram, – okvetetlenkedett Malinka. – A szegény ökrök keserves izzadtságából, munkájából hozza terményeit a föld s csak épen ők nem kapnak belőle, hanem a parádés állatok falják föl.

– Isten úgy segéljen, igaza van, – kiáltott fel élénken Kopereczky, mintha csak most jönne rá. – Veszszek meg, ha nincs igaza. Hiszen a társadalomban is így van. Az emberek nagy és bölcs tömege is így alkotta meg a maga rendjét. A paraszt dolgozik és koplal, az úr pedig csinos kis diner-ken megeszi a termények javát és böfög. Malinka, magának igaza van. Gratulálok, Malinka. Ejnye, ejnye, de szent egy igaz, a mit mondott.

Egy félóráig hajtogatta, hogy milyen talpraesett megjegyzés, de azért csak úgy hagyta a dolgot, a hogy eddig, csak a bőrök eladását parancsolta meg s azzal a kövér lovak tovább indultak.

– Szeretem ezt a Klincsókot. Nagyon derék ember és főleg szófogadó, – dicsérte Malinkának útközben, – igaz, hogy nagyon rosszul megy a gazdaság alatta, de szeretem. Átkozottul keveset hajt a Szedres. Ha nem volna a Kiczka, már régen kivicsorítottam volna a fogamat.

– A Kiczka tehát a jobbik birtok?

– Az is csak olyan, hanem van ott egy gazember kasznárom, egy bizonyos Fekete György, makacs kálvinista ember, a kit el akarok csapni, mert nem akar rám hallgatni s akármit rendelek, mindig az ellenkezőjét teszi. Sejtem már (mert nem vagyok én olyan nagy szamár), hogy épen azért megy jól a gazdaság. Mindegy, mégis elcsapom, mert szeretem a jövedelmet, de még jobban szeretem az engedelmességet. Hát nincs igazam, Malinka?

– És mennyi már most a két birtokból az évi jövedelem, ha szabad az ilyesmiről kérdezősködni?

– Ráfizetek.

– Ráfizet? – kérdezte csodálkozva Malinka. – Minek gazdálkodik akkor méltóságod?

– Minek? – förmedt fel a báró némileg megbotránkozva az együgyű kérdésen. – Hát akkor miből éljek?

– Úgy értettem, hogy ha talán bérbeadná méltóságod a birtokot.

– Ugyan hagyjon békét! Kinek adjam? Zsidónak? Az kizsarolja a földet. Kereszténynek? Az nem zsarolja ki, de a bért sem fizeti meg.

– Bárcsak nekem lett volna ilyen két pusztám! – sóhajtott Malinka.

– Ne kivánjon olyat, barátom! Örüljön, hogy nincs semmije. A vagyontalanoké az ország, higyje meg nekem. Ne kisértse az Istent Malinka! Hiszen most minden a többségeken fordul meg. Többségről beszél a miniszterelnök és a miniszterelnököt támogató képviselő. Mind a kettő a többségből meríti létét. Többségről beszél a király is, mert a többség szavazza meg neki a rekrutát, a hadi költséget és a czivillistát. A többség az úr s abban egy olyan szám Kopacska, mint Esterházy. Egyik se több egynél. De Kopacskának az az előnye van, hogy semmije sincs s ha egyszer össze talál beszélni mindazokkal, a kiknek nincs semmijök, kisül, hogy ők a többség. Félek, hogy észreveszik egy napon és akkor ők az urak, övék az ország. És maga mégis elég könnyelmű, hogy két pusztát akarna! Hát meg van maga bolondulva? Malinka, Malinka, ne legyen háládatlan a gondviselés jótéteményeivel szemben!

Malinka sehogy se tudott tisztába jönni a princzipálisával, pedig megfigyelő lévén, váltig igyekezett annak veséjébe hatolni. Hol nagyon okos embernek látszott, hol félbolondnak. Valószínűleg e kettőből volt összetéve. De ez se volt bizonyos. Mikor már egyes vonásokból megkonstruálta az emberét, akkor egy új fölbukkanó vonás halomra döntötte az egész képet.

Ily beszélgetések közt észre se vették, mikor egy völgykatlanban előtünt a hitvány Krapecz falu, fehér szalmafödeles házikóival s fent a dombon hatalmas fenyőfák között a Kopereczky ódon kastély, Mária Terézia-korabeli mansard fedelével, zöld zsalus ablakaival és kiülő tornyával.

– Itthon vagyunk, barátom. Amott a rezidencziám!

A vakok közt csakugyan király a félszemű; soha még épület nem hatott annyira Malinkára, mint ez a vén fészek, pedig ugyancsak nem volt rajta semmi szépség; az egyik oldalhoz egy dísztelen fészert ragasztottak, a fedelét pedig az új zsindely csufította el, melylyel itt-ott befoldozták a korhadt részeket. Mégis valami fönséggel látszott uralkodni az ütött-kopott kunyhók fölött.

Csakhamar behajtott a kocsis az udvarra. Az uraságot senki sem fogadta, csak a kos szaladt eleibe, hasonlóan a kutyához. Az udvaron egy tenyeres-talpas szolgáló szép példány pontyot kapart, a mely inycsiklandozó látvány jól esett Kopereczkynek; étvágyát a hegyi levegő megnövelte.

– No, Ancsura, hogy van az asszony?

– A méltóságos asszony ma kelt fel először a gyerekágyból.

– Hát a kis báró mit csinál?

Ancsura félregörbitette a száját, mely majdnem a füléig ért, aztán vállat vont:

– Nézeget a kék szemecskéivel egyet-mást.

– Mit beszélsz? – szólt közbe a báró mohón és vidáman. – És mit nézeget te, Ancsura?

– Hát például engem is, ha bent vagyok.

– Ugyan eredj, te golyhó! Van is kit nézni! Hogy téged nézeget, hahaha. Hallja ezt, Malinka? Már a leányokra nézeget a kis kéthetes Kopereczky.

Rohant fel a lépcsőkön az emeletre s meg sem állt, csak az asszony szobájában, a ki még gyönge volt, a diványon feküdt s Rozália, a komornája regényt olvasott fel neki. A szoba tulsó szögletében bölcső ringott s a kis Kopereczky aludt benne.

– Pszt, ne kopogjon olyan nagyon, – riadt fel Vilma. – Alszik a gyerek. Olvasson Rozália, csak olvasson!

– És te hogy vagy, édesem?

– Köszönöm… és te? Rendbejöttél a főispánsággal?

– Teljesen. Huszadikán lesz a beiktatás.

– Szent Isten, olyan hamar?

– A miniszterelnök kivánta, hogy siessek.

– De hiszen az lehetetlen, – szólt a menyecske elképedve. – A lakást nem lehet addig berendezni.

– Egy darabig a vendéglőben lakom, ha a megyeházán nem lehet.

– És én?

– Te itt maradsz, míg ott rendet csinálok. Aztán eljövök érted.

– Atyám hogy van?

– Atyád jó ember, Vilma, ő derekasan viseli magát. Most ott van Bontóváron.

– Hálával tartozol neki, Izrael, nagy hálával. De csak olvasson kérem, Rozália, mert a kicsike felébred, ha nem hallja, hozzá van szokva a folytonos zümmögéshez.

– Mit? – pattant fel a báró harsogó kaczajjal. – Így csaljátok a szegény kis Kopereczkyt? A bölcsődal gügyögő hangjait regényolvasásra acquirálod el szegénytől?… Igazán Noszty-vér vagy, Vilma!

Ezen aztán Vilma is elmosolyodott és kikergette urát a szobából.

– Eredj, fölébreszted! Úgy tudsz nevetni, mint egy medve!

– Hallottál te valaha medvét nevetni?

– Ne prézsmitálj annyit, eredj már. Majd utánad küldöm a fiadat, ha fölébred.

És a nagy brontes ember megjuhászodva, lábujjhegyen tipegett el a kis bölcső mellett szobájába, de nem anélkül, hogy vágygyal, szeretettel teli pillantást vessen a bölcső belsejébe, hol csipkés vánkosokban, kipirúlt arczocskákkal aludt a gyermek, szemei le voltak hunyva, ajkai körül pajkos amorettek játszadoztak.

Szobájában nehány levelet talált, a legfelül együtt Bontóvárról, a Noszty Pál irásával. Ez érdekelte legjobban.

«Kedves Izrael! – így szólt a levél. – Egy kis baj van Izraelben. A fogadtatás nem lesz olyan, mint reméltük. Ellenfeleink, kik részint az exfőispánhoz ragaszkodtak, részint pedig azok, a kik a megyében lakó gróf Topsich Jánost óhajtották volna főispánnak, mindent elkövetnek, hogy a közvéleményt ellened hangolják. Elhiresztelték mindenféle bogaraidat s szellemileg, műveltségileg képtelen embernek hirdetnek a főispáni méltóság viselésére. Klikkek szervezkednek, intrikák szövetnek minden vonalon. Hogy mi a czéljuk, nem tudom, nem látom; hiszen voltaképen nem is tehetnek semmit. Mindamellett szemmel láthatólag dolgoznak s alkalmasint olyan hideg vagy esetleg csúfságos fogadtatást készítenek elő, mely aztán lehetetlenné tegyen. Hogy nyomást gyakorolnak embereinkre, az világos. A fogadtatásodnál szerepet vállalt egyének egyenkint kezdenek visszahúzódni, egyiknek a lábán tályog támad, a mely miatt nem húzhat csizmát s nem mehet elédbe a küldöttséggel, a másiknak epekövei vannak, otthon kell ülnie, lemond a bankett-rendezésről. Egy harmadik egyszerűen azért lépett ki a funkcziónáriusok közül, hogy azt mondja, ő nem tud tótul, hát mit keressen a főispán környezetében? Ezt a malicziózus kutyát, bizonyos Weszelyi Tamást, jó lesz visszaharapni, el ne felejtsd. Szóval, úgy itélem meg a helyzetet, hogy nekünk is tenni kell valamit, egy kis ellengőzt kifejteni. Hiszen te tudod, hogy megy az ilyen, okos ember vagy, (már mi szerintünk), tudod, hogy ehhez pénz kell. Azért hát haladéktalanúl küldj biztos ember által kétezer bikát. Szivesen költenék a magaméból, de nekem most nincs. A mi pénzt magammal hoztam, elvesztettem. Itt még a kártyajárás is helyiérdekű – azaz a helybeliek nyernek. Csókold meg helyettem Vilmát és a kis unokámat, stb.»

Kopereczkyt kifárasztotta az olvasás (az öreg Nosztynak hallatlan rossz írása volt), homlokán csurgott a verejték a betük találgatásától is, de a kitalált tartalomtól még inkább, mikor lecsapta a levelet s véletlenül az átellenes tükörbe esett pillantása, meglátván abban elszontyorodott ábrázatát, ökleivel fenyegette meg a saját énjét: «Hát kellett ez neked, te mamlasz?»

S ehhez még két vagy három más névtelen levél járult, ugyancsak Bontóvárról, mindenféle gunyolódással, fenyegetéssel, hogy a megyébe ne próbálja a lábát betenni, mert így meg amúgy jár. «Szép zabtermelésed volt az idén, Kopereczky – végzi az egyik névtelen «jóakaró» – maradj te csak otthon, a jászolnál.»

Elfutotta szemeit a vér. Az ajtóhoz rohant, leszaladt a lépcsőkön az előcsarnokba. «Bubenyik!» – kiáltá dühösen.

De csak Malinka ült ott az előcsarnokban egy rozzant billiárdon, az utitáskája mellett várakozva, hogy hát ő vele mi lesz?

– Nini. Maga itt van? Ejnye, el is feledkeztem. Micsoda dolog az? Se szobát nem adnak, se semmit? Hol lehet az átkozott Bubenyik?

Kiabálásaira előrohant a konyhából a szakácsné a varecskájával, meg a gránátos termetű Ancsura, a ki az előbb a pontyot tisztította az udvaron.

– Bubenyik a kertben van, – jelentette Ancsura. – A jégvermet fedeti.

– Micsoda jégvermet? – csodálkozott a báró. Nincsen nekünk jégvermünk.

– Van, kérem alásan. E napokban ásták ki, mialatt a méltóságos úr Pesten volt.

– De hiszen én nem adtam ki rá rendeletet. (Haragosan csóválta meg a fejét.) Már ez a Bubenyik is a nyakamra kezd nőni. Már őt is el kell csapni. Szaladj el érte hamar! Maga pedig, Malinka barátom, jöjjön velem, elvezetem a szobájába, ámbár úgy látom, nem sokáig fog benne lakni, mert rossz hireket kaptam a vármegyémből… vagy mit is beszélek? Az ördögnek a vármegyéje az, nem az enyim. Hohó! Megálljon, ne nyuljon hozzá, maga itt a vendég, én viszem a táskát és lehúzok azért két hatost annak a zsivány Bubenyiknek a fizetéséből. Az a látvány, hogy ő ahhoz milyen pofát vág, megér nekem tiz forintot.

Haragos sötét arcza szinte kiengedett, megenyhült erre a gondolatra, aztán megindult a táskával a baloldali folyosón s útközben megkérdé Malinkától.

– Szereti a zenét?

– Magam is muzsikális vagyok.

– Akkor nyissunk be ide, mert innen legjobban élvezheti este az udvari zenekaromat.

Egy tágas, ódon, bolthajtásos, tiszta, de rozoga padlójú vendégszobába vezette Malinkát. Az ablakok alatt, melyek a kertre nyujtottak kilátást, egy félig kiszáradt tó helye terült el papsajttal, beléndekkel benőve, csak a közepén volt egy kis bokáig érő zöld pocsolya, ellepve harmatkásával.

Az első, a mi a kertben a szemükbe tűnt, Bubenyik volt, egy hiuz képű fürge emberke, szürke koczkás nadrágban, mely valamikor egy diplomatáé lehetett, és egy kopott kékes mándliban, melyet új korában valami timár- vagy lakatosmester viselt. Ancsura kiáltásaira, hogy megjött az úr, lihegve futott a kastély felé a pocsolya partjain s hallani lehetett a békák czupogását, a mint ijedten visszaugráltak a tóba, a merre ment.

Malinka legott megértette ebből, hogy mi légyen a báró udvari zenekara, hanem sokkal kiváncsibb volt arra, mi történhetett Bontó megyében s mi az oka, hogy nem sokáig maradhat itt? Aggodalmasan fürkészte a báró arczvonásait, kérdést is intézett hozzá, de az kitért előle:

– Majd megtudja, de előbb egy kis konferencziát tartunk Bubenyikkal. Maga is részt vehet benne.

– Ki a Bubenyik?

– Hát még nem mondtam? A komornyikom. Ritka neveletlen ember. Nagyon fogom nélkülözni, ha el kell csapnom. Pedig körülbelül ott tartunk. De addig is tegye magát itt kényelembe, mint otthon. Az Ancsura majd behoz tiszta vizet és a mi egyéb hozzá tartozik a komforthoz.

– Nagyon köszönöm, méltóságos uram, de én nem vagyok finnyás ember, igen kevéssel megelégszem.

– Tudom, barátom, de a mi jár, jár: a szobaleány behozza a szükséges macskákat, mingyárt kiadom a rendeletet.

– Milyen macskákat?

– Közönséges macskákat. Mert sok egér van az épületben éjszaka, aztán czinczognak, rágcsálnak, kaparnak és futkároznak, mint a csikók a szabad szérűn és nem hagyják az embert aludni. Ennek ellensúlyozására macskákat nevelek s büszkén mondhatom, kitünő saját tenyészetű macskáim vannak, prima macskák, szavamra, alig várom, hogy valahol macskakiállítás legyen, mert ott én fogom elnyerni a nagy díjat. Bubenyik egy nagy kamrában éhezteti őket a beeresztés előtt: ez teszi őket kiválóan fogékonyakká feladatuk teljesítésére. Szívós állatok. Ezek nem teszik velem azt a szemtelenséget, a mit a Bimbó tett a Szedrespusztán, hogy kilépett a papucsaiból. Ezek föl se veszik az éhséget s minél jobban éheznek, annál derekasabban dolgoznak. Hja, bizony, sok minden kell egy jól berendezett falusi úri háztartásban. El kell magát látnia az embernek. Ha sok vendégem van, akkor néha csak egy-egy macska jut az egy ablakos szobákra, a két ablakosra kettő jár. Most azonban önnek annyi macskát adhatok éjszakára, a mennyit épen akar.

– Köszönöm, elég lesz kettő is.

– Úgy fog aludni mellettük, mint a tej. Kivált, ha mint mondta, szereti a békakuruttyolást. Én részemről ki nem állhatom a békákat. Olyanok, mint a papok, ha felágaskodnak, csak hátra látnak. Azért legokosabb, ha nem ágaskodnak, nem mozognak.

Kopogás zaja szakította meg a báró különös okoskodásait, Bubenyik nyitott be lihegve.

– Itt vagy, hires? – förmedt rá a báró gunyoros, rikácsoló hangon. – Ilyenkor kell jönni, mi?

Bubenyik vállat vont.

– Mit tudtam én? Nem hallottam a kocsizörgést. Hát itt vagyok most, ha kellek.

– Úgy ám, de a vendég táskáját nekem kellett behozni.

Bubenyik erre is vállat vont.

– Nem tört el benne a keze – mondá félvállról.

– Nem ám – felelte a báró csendesebben, a mi csodálkozásba ejtette Malinkát – de a fizetéséből levonok ezért két hatost.

– Majd kihuzom én azt kétszeresen valahol a méltóságos úr bőrén, úgy, hogy észre se veszi.

– Majd vigyázok a körmödre, imposztor. Hol csavarogtál, hé?

– A jégvermet csinálom a kertben, odalent a hársaknál.

– Hát mondtam én neked, hogy csináld? (Mérgesen toppantott a lábával.) Hogy mersz engedelmem nélkül?

– Említette, hogy jó volna egy jégverem.

– Igen, de költséget nem engedélyeztem rá.

– Hiszen nem is került az semmibe.

– Ingyen ásták ki a parasztok, úgy-e? – horkant fel Kopereczky és ujonnan oly dühbe hozta magát, hogy a fogait is csikorgatta.

– Nem mondom, hogy ingyen, mert…

– No látod.

– Mert még ők fizettek, hogy engedjem meg.

– Meg vagy te veszve, Bubenyik, félrebeszélsz.

Bubenyik elujságolta erre, miképen történt a jégverem-ásatás. Ő (már mint Bubenyik) elhiresztelte az öreg nyugalmazott kulcsárné útján a falusi parasztok közt a régi regét, mely a kastélyhoz füződik, hogy ugyanis a török világban Kopereczky Balázs kincseket ásott el valahol a kastély kertjében vagy udvarán, mikor a törökök elől menekült. A mint aztán mindenütt ezekről meséltek a kapzsi parasztok a kocsmában, a kovácsműhelyben és a malomban, két egymásután következő éjszaka egy-egy kis cserép szilkében spirituszt gyujtott meg a kertnek azon a helyén, a hová a jégvermet ő méltósága tervezte multkor beszélgetés közben, gondoskodván róla, hogy azt a csacska cselédségből többen meglássák. És ime, mi történt? Harmadnap fölkereste egy csomó összeszövetkezett paraszt, megkérték titokzatosan, engedje meg nekik, miután most nincs az úr otthon, az ásatást azon a helyen, hol a tűz kigyúlt, mert ott lenni kell valakinek Bubenyik ellenkezett, «Ott kincs van – mondá – nem vagyok bolond, hogy megengedjem. A parasztok a józan eszére appelláltak: Akkor volna maga bolond, Bubenyik, ha nem nekünk engedé megtalálni, mert mi a felét adjuk magának, de ha a báró úr ásatja ki, legfelebb tíz forintot vet.» – «Úgy ám, de az a tíz forint legalább biztos, – ellenveté Bubenyik – a ti osztalékotok pedig nem biztos.» A parasztok összesúgtak most maguk közt és a tíz forintot összerakva, előre felkinálták, ha szemet húny az éjjeli ásatással szemben, – így történt aztán, hogy tegnapelőtt éjjel kiásták a jégvermet, ebben a szorgos munkaidőben, mikor minden ép-kéz-láb ember szántással-vetéssel van elfoglalva.

Kopereczky a hasát fogta nevettében, minden baját egyszeribe elfelejtvén, majdnem ujjongott örömében:

– Bubelnyicsek, Bubelnyicsek, oh, de csókolni való gazember vagy!

A bárónak hirtelen komolyra hosszabbodott meg az arcza és így folytatá:

– De ha te ilyen ravasz vagy, Bubenyik, akkor én egy fogas kérdést intézek hozzád. Az apósomnak kétezer forintot kell küldenem, még pedig mindjárt holnap, azután nekem is szükségem van egy-két ezer forintra az installáczióhoz, adj hamar tanácsot, honnan szerezzem meg?

– Vegyen föl a takarékpénztártól.

– Ott már kimerítettem a hitelemet.

– Úgy ám, de fölfrissült azóta.

– Mitől?

– Hát a prágai örökség kutya? – kérdezte Bubenyik, kedveskedőn pislogva.

– Nem kutya, – felelte a báró. – Hanem a kutyák kezén van, Bubenyik. Prókátorok kezén. Pör alatt.

Bubenyik erre sem jött zavarba.

– Próbáljunk a vogyinai zsidótól kérni, van annak elég.

– No, az nekem is eszembe jutott, csakhogy már két év előtt. Azóta mindig azt csinálom, de már nem lehet többé.

– Akkor azután nincs más hátra – vélte Bubenyik – össze kell hívni a főkötő-őröket.

Kopereczky fölszisszent ettől a szótól, mint a kit a kigyó csípett meg.

– A főkötő-őröket? – dadogta és szemei kitágultak a rémülettől. – Nem, nem Bubenyik. Muljék el tőlem ez a keserű pohár. Gyengék az idegeim, nem birom a nősírást. Isten úgy segéljen, nem birom meg.

– Pedig más mód nem igen van…

Kopereczky dühösen száguldott fel s alá a szobában, egyszer megállt Malinka előtt s felsóhajtott: «Inkább lopnám azt a pénzt, inkább lopnám», majd megint végigmérte a szobát vagy négyszer és agyoncsapott a tenyerével egy pókot a falon, mely játszi kedvvel ereszkedett alá mennyezeti hálójából egy finom szálon, azután tompa, sötét hangon egyezett bele mindenbe.

– Hát csak csináld meg, Bubenyik, de úgy, hogy minél kevesebb bajom legyen. Vigyázz, Bubenyik! Úgy csináld, hogy meg ne öljenek.