HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

(A botrány.)

Éjfél után két óra tájban zörgette fel a szt. Sebestyénnel átellenben lakó Pázmár orvost Bubenyik, hogy jöjjön azonnal, Tóth kisasszony várja künn és méltóságos Noszty Ferencz úr, hozza el a kulcsot is a Tóth úr szobájától, mert a kisasszony itt fog hálni az apja szobájában (a rekettyési hídon nem lehet átmenni), aztán hozza a bundáját, botosát is, mert át kell mennie Voglányba, Homlódyné méltóságos asszony megbetegedett.

Míg egymásután belebujt a ruháiba, addig lassankint az eseményeket és azoknak az okait is összekapkodta a doktor, úgy hogy teljesen informálva csoszogott el botosaiban a kocsihoz.

– Jöjjön, jöjjön kedves kisasszony. No semmi az. Itt jó helyen van. A saját házában van. De ki látott valaha ilyen esetet! A tarka Zebedeusát ennek a vármegyének. Hát nem tudják nappal megcsináltatni azt a hidat? Hiszen mindjárt befűtök én. Nem a vármegyének, ámbár annak se ártana, de a szobában. Ugy-e nagyon össze van törve? Hogy ne, hogy ne. Ez az Apafi mindig részeges ember volt, de még most is bajokat csinál. Ugy? Hát az élőképek főpróbája volt? A tarka Zebedeusát azoknak az élőképeknek. És hát mi baja a Homlódynénak? Görcsök? Ugy kell neki, mert olyan, mint a kéneső, mindig jár-kel és felfázik. Itt most a lépcsők következnek, kisasszony. Csak tessék én rám támaszkodni. Hopp, itt vagyunk. A szolgabiró úr már ismeri ezt a helyet. Ő is hált már itt néhányszor.

Kinyitotta az ajtót és gyertyát gyujtott. Egész barátságos szoba volt. A fogason az öreg Tóthnak a kabátjai lógtak. Az iróasztalon könyvek, Jósikától, Keménytől, Jókaitól, egy házisapka, a mit harmadéve karácsonyra Mari kötött az apjának, ugyancsak egy törülköző-tartó a mosdó-asztalnál, az is az ő himzése, hiszen itt ő valóban otthon van. A balszögletben hófehér ágy kinálkozott fekhelyül, az ajtó mellett egy vaskályha terpeszkedett, még a gyujtó is oda volt készítve.

– Hajoljon le Bubenyik, gyujtsa meg.

A száraz fa mindjárt tüzet fogott s csakhamar elkezdett pattogni, szikrázni, majd perelni és dohogni. A lángok eleinte sziszegve nyalták a fahasábokat, nyujtózkodva, mint valami kék giliszták, míg a folytonos előnyomulásban végre erőt vettek rajtok s ropogva, diadalmas zúgással tomboltak a kályhában. A doktor ezalatt meggyujtotta a szamovár alatt is a szeszt, Marinak theát főzve; nyájas és vidám lett a szoba, Mari egy kicsinyt magához jött és még mosolygott is. Mikor pedig Noszty megsürgette a doktort, hogy jöjjön már, mert Máli tante türelmetlenül várja Voglányban, Mari is tuszkolta, hogy csak menjen, menjen, ő egészen jól érzi itt magát.

A doktor kivette a kulcsot kivülről és belülről tolta be a zárba, figyelmeztette, hogy kétszer fordítsa meg.

– Ha pedig valamire szüksége lesz, itt a csengetyű-zsinór, húzza meg, az ápolónők, a kik lent vannak a betegeknél, azonnal feljönnek. Majd külön is utasítom most őket.

– Köszönöm szépen, de nincs szükségem semmire, kivévén nyugalomra.

– Hát csak pihenje ki magát, kedves kisasszony. Reggel majd magam viszem el a mamájának.

Mikor elmentek, Mari Nosztynak is kezet nyujtott.

– Nem haragszik rám? – szólt és hamar elfordította a fejét.

– Dehogy – felelte Feri egyszerűen s aztán elmentek. Mari még hallgatta a lépteiket az emeleti folyosón, kip-kop, kip-kop, ezek a Feri rithmikus lépései, zsob-csop, ezek a doktor botosai, drob-brob, ezek a Bubenyik nagy talpai. Még azt is hallotta, mikor a kocsi elindult.

Hirtelen vetkeződni kezdett, az ágy szélére ült, megoldotta felső szoknyáját s kilépett belőle, kikapcsolta galambszín mellénykéjét, ekkor jutott eszébe, hogy nincsen hálóreklije. Gépiesen nyomogatta össze a mieder-kapcsokat s lehullt a pánczél, mint mikor a mákvirág kihasad a burkából. Lehet-e igézőbb valami? A czipellőket is lehuzta s egyenkint leejtette a padlóra. Kip, koppant az egyik, kip koppant a másik, mintha azoknak a most elhangzott lépteknek felelgetnének.

Elhangzottak és talán soha se fogja hallani többé. Ugy elfacsarodott a szíve, hogy sírva borult az ágyra, s addig sirdogált csendesen, míg elaludt.

A gyertya égve maradt az asztalon, egy picziny piros rózsa nőtt ki a kanóczából, egy molylepke keringett, tánczolt körülte eszeveszetten, egy prücsök pedig hegedült neki hozzá valahol a falban.

A doktor az egész uton szundikált, Voglányban a kastély udvarán felköltötte Noszty, bekisérte a Máli tante lakosztályába és átadta egy komornának, míg ő maga úgy, a hogy jött visszasurrant az udvarra, a hol már befogva várta a saját kocsija. Felültek Bubenyikkal és köd előttük, köd utánuk, Mezernyére hajtattak.

– A torony-szobában világosság van – figyelmeztette ideiglenes gazdáját Bubenyik, mikor a Szt. Sebestyén elé értek.

– Már mindegy – felelte Noszty. – Benne vagyunk.

Megállították a kocsit, a kórház éjszaki részénél, Bubenyik nyakába kanyarította táskáját s gyalog lépegettek a homlokzathoz, a parkosított részen keresztül.

Valami nyitott filagoria volt oldalt, a hol a betegek nyáron üldögélni szoktak. Bubenyik ide vonta be Ferit.

– Itt majd elkészítem a méltóságos urat, hogy még az édes anyja se ismerne rá.

A táskából kihúzott Bubenyik egy ősz parókát, meg egy álszakállt.

– No adja ide a fejét, olyan patriarcha lesz – mindjárt, hogy a Sebestyénbeli anyókák azt hiszik, Aeskulap apó véteti fel magát betegnek.

Nem hiába volt szinész valamikor Bubenyik, egy percz alatt átalakította Nosztyt öreg embernek, parókát húzott a fejére, álszakállt ragasztott az állára, egy ócska köpenyeget terített rá, s tetejébe vállára akasztotta, a honnan ez mind előkerült, a tarisznyát.

– Rendben van. Már most csak tartsa magát egy kicsinyt görbén és tessék megmondani, hol várjuk reggel?

– A vendéglőben.

Bubenyik visszament a kocsihoz, Noszty pedig előre jött a Szent Sebestyén bejáratához s meghúzta az ajtófélfán lógó fogantyút, mire éles hangon szólalt meg a harang odabent.

Kisvártatva kulcs nyikorgott az ajtóban s egy köpczös asszony dugta ki a fejét, melyen fehér bodros főkötő pipeskedett, félrehibbanva és meggyűrve.

Kezében lámpást tartott, mely csak gyér fényt vetett a jöttre.

– No, mi az? Mit akar?

– Beteg vagyok, kérem magamat fölvétetni a kórházba.

– Miféle szerzet? – kérdezte az asszony bizalmatlanul.

– Vándor óracsináló vagyok.

– Nem erre a vidékre való, úgy-e?

– Tóth úrék óráit igazítottam Rekettyésen.

Erre megenyhült egy kicsit az asszony és így szólt:

– Hát mi baja?

– Szédülök, – nyöszörögte, – azt hiszem, mindjárt összerogyok.

– De hol csavarog ilyen késő éjjel, hiszen mindjárt rorátéra fognak harangozni?

– Lassan vánszorogtam az úton és minthogy ismerem Pázmár doktor urat…

Ettől még jobban megenyhült az asszony szigorú arcza s most már valamivel nagyobb nyilást hagyott az ajtón, még csak az utolsó próba volt hátra.

– Hajoljon idébb és leheljen rám.

Noszty, nehogy a lámpafénynél meglássa valahogy fehér fogait, óvatosságból olyan közelről lehelt rá, hogy az ajkait érinté, csóknak is beillett, csak hogy épen nem czuppant.

– No, nézd a vén kutyát! – kiáltott fel az asszony, hirtelen elrántva a fejét. – Még mit nem akar!

De minthogy se bor-, se pálinkaszagot nem érzett rajta, most már kitárta az ajtót előtte.

– Jöjjön be hát és pihenjen le, jó öreg. Reggel majd megvizsgálja a doktor úr.

Ezzel elvezette a folyosón át a közterembe. Feri ismerte itt már a járást s arra kérte az ápolónőt, hogy az ő ágyát messzebb jelölje ki, mert nem tudna pihenni, ha a betegek nyöszörgését közelről hallaná, s egyenest a csigalépcső melletti ágyhoz tartott, mely hátul volt egy alkovenszerű szögletben.

Az ápolónő ráhagyta, s miután az új beteg kijelentette, hogy semmire nincs szüksége, elcsoszogott lámpájával a terem előrészébe, hol egy nehéz beteg mellett virrasztott. Útközben sorra nézegette az elfoglalt ágyakat, figyelte az alvókat és betakargatta, aztán leült egy karosszékbe az egyik ágynál, a lámpát letette a padlóra maga mellé, hogy a fény ne bántsa az alvókat, egy kanál orvosságot adott be egy félkönyökére emelkedő fehér alaknak, egy másik üvegből maga vett be valamit, de aligha orvosságot, s lassan-lassan bóbiskolni kezdett, fehér főkötős feje lazán mozgott, mintha madzagon lógna le a nyakáról, s valami játszi szellő ingatná ide-oda.

Noszty csak erre az elcsendesedésre várt, melyet elvétve zavartak sóhajok, szuszogások és nyöszörgések, gyorsan lerángatta ál-haját, szakállát és a táskába gyömöszölte, lehúzta czipőit és hóna alá fogva, lábujjhegyen a csigalépcsőig osont, fölment nesztelenül, kikereste zsebéből a kulcsot, melyet egykor Tóth Mihálytól kapott használatba, nagy óvatosan megfordította a mennyezeten levő zárban, mire lassan-lassan fölemelte a csapóajtót, hogy zörejt ne okozzon, s most már csak egy lépés – bent volt a Tóth Mari szobájában.

Meghökkent, mint a szentségtörő, a ki egy templomba lép rabolni. Egyet lépett előre s a lépte neszétől megrémült. Zsibbadni, merevedni érezte lábait. Ugy rémlett neki, mintha szellemek suhognának láthatatlan pallosokkal az ágy körül, a honnan csendes, szabályos pihegés hallik.

Minden úgy volt még, mint mikor az álom betapasztotta szemeit, a szép, szomorú szemeket. A gyertya égett, de már a legvége serczegett a gyertyatartó üregében, a tücsök még mindig hegedült, hanem a víg, bohó tánczos, a molylepke, már halva volt; a lángokba vágódott és megégett. A kis czipők ott hevertek az ágy mellett. A rezedaszín szoknya, meg a galambszürke blouse hanyagul a székre volt dobva, az utóbbi még szinte az élő test formáit mutatta a vállaknál és a mellnél, a hol be nem huppant és – csak remegve mert odanézni Noszty, – a fehér párnákba besüppedve a Mari feje pihent, koszorúba font kalászszín hajával. Ajkai körül amorettek játszottak. Nyakának édes vonalai minden lélegzetvételnél mozogtak, alakultak, s mozogni látszott velök egy kis szentkép, mely keskeny fekete bársony pántlikán lógott a nyakán, mint a csöngetyű a bárányén.

Noszty szíve hangosan vert. Hallotta a mélységes csöndben, s ez olyan bántó volt, mintha még valaki volna itt rajta kívül.

Bizonytalan kilátásokkal szorongatták különböző érzések; a megszorult ember czinizmusa, a moral insanity chaotikus zagyvaléka, mely lényének alapját képezte, a nemes ember fölszedett lovagias allürjei, a szerelmes gyöngédsége, a kéjencz gyönyörszomja, mintegy birokra keltek a könnyelmű úrfi lelkében. Volt mozzanat, melyben a megbánás kerekedett felül, legjobb, ha visszaoson csendesen, de egy tekintet azokra a formás czipőkre s az álmában gyöngén kipirult kedves arczra, megint meglökte az ördög: hát mindezt itt hagyja másnak, mikor már majdnem az övé volt? Nem, nem. Törjön szét a világ, szakadjon rá minden kárhozat, de meg nem hátrál. Hiszen nem akar semmi becstelent, csak a csatát akarja megnyerni, melyet neki a végzet üzent.

Határozott, sőt daczos léptekkel közeledett az ágyhoz. Ekkor pillantotta meg a szoba falán végighúzódó csöngetyűzsinórt, kivette kését és kettévágta. Az ágy mellett állva, megcsapta az a bódító illat, mely a női testből kiárad, szédült és reszketett a vágytól minden porczikája, érezte, hogy nem bír többé magával és nem tehet mást, mint átkapja azt a bűbájos, titokzatos szépségekkel teljes alakot, a karjaiba szorítja, álmát, haragját lecsókolja.

De mit mondanának majd ehhez azok a tiszta égi szemek, melyek most a pillák selyemrojtja alatt vannak elrejtve? Mit mondanak, ha majd megnyilnak? Jaj, azok a szemek!

És Noszty nem karolta át, a mint akarta, hanem a helyett letérdelt az ágy melletti szőnyegre s gyöngén megérinté a párnán nyugvó kis kezet.

– Mari! – szólt halkan.

Erre a hangra feltekintett félébren, félálomban, meglátta Nosztyt, valami mosolyféle suhant át az ajka balszögletében, aztán újra lecsukta nyugodtan a szemeit. Azt hitte, álmában látja Nosztyt. S ez jól esett neki.

– Itt vagyok. Én vagyok, – ismételgette Noszty hangosabban s kezébe vette a kezét.

Mint a megriasztott madár, a hogy a szárnyát idegen érintésre szétcsapja, elhárítólag emelte fel a karjait s egy velőtrázó sikoltással bujt a paplan alá az álla hegyéig.

A rémületé volt az első mozdulata, a szeméremé a második.

Feri bűnbánó hangon beszélt hozzá:

– Bocsássa meg, oh, bocsássa meg, hogy ide jöttem. Ne haragudjék, édes Mari. Nem akarok semmi rosszat. Csak azért vagyok itt, hogy meghallgasson és igazat adjon nekem.

Az pedig egy szót se felelt. Ajkai mozogtak, látszott, hogy beszélni akar, de nem tud, mintha megnémult volna. Finom orrczimpái remegtek, homlokán a rettenet verejtéke gyöngyözött. Majd végre hangos sírásban tört ki. Noszty pedig csak egyre ismételgette, hogy ne haragudjék és ne féljen tőle, mert ő nem akar tőle semmi rosszat.

A könnyek igazi fegyverei a gyengébb nemnek; Feri elgyengült, Mari megedződött általuk.

– Távozzék innen – kiáltá váratlanul, élesen s almavirágszín karját végig húzva a szemén, végig kente rajta a könnyeket. – Ha ebben a pillanatban nem megy, föllármázom a kórházat!

És keze a zsinór felé nyult.

– Hasztalan – felelte Noszty – a zsinórt elvágtam.

– Becstelen! – sziszegte a leány megvető hangon. – Nem félek magától. Én amerikai leány vagyok. Velem nem olyan könnyű elbánni.

Erre a bátor hangra Feri úgyszólván összetört.

– Oh Mari, ne legyen olyan kegyetlen – esengett – ne itéljen olyan keményen. Hibás lehetek, de nem becstelen. A módok és az eszközök, a melyekhez nyultam, talán kifogásolhatók, de a czél…

E pillanatban nagyot lobbant a gyertya utolsó lángja s egy szörcsenéssel kialudt, homály támadt a szobában.

Mari felhasználta ezt, a paplan alatt az ágy lábához csúszott, fürgén mint a gyík, ott hirtelen átvetette magát az ágy deszkáján s egy iramodással az ablakpárkányon termett.

Noszty csak az alsószoknyák sustorgását hallotta, aztán valami fehéret látott megvillanni a sötétben, csak akkor vette észre, hogy voltaképen mi történt, mikor onnan fenyegette meg:

– Ha ön nem megy, én megyek. Leugrom innen, – s ezzel csavarni kezdte az ablak kilincsét.

Noszty ijedten fordult meg.

– Mari, Mari, az Isten szerelméért, megálljon. Térjen vissza az ágyba és hallgasson meg. Ha ön elküld, miután meghallgatott, esküszöm az élő Istenre, távozom a szobából.

– Hát jól van, beszéljen, – mondá, s egykedvűen lógázta a lábait a párkányon ülve. Már egy csöppet se félt, érezte, hogy ő van fölül.

– Jöjjön vissza, kérem, mert ott megfázik. Az a halál ott!

– Távozzék az ágytól, távozzék a kályhához, akkor visszamegyek. És esküdjék meg, hogy nem közeleg az ágyhoz, eskűdjék meg az anyja sírjára, mert az anyját talán szerette.

– Szerettem, és esküszöm az ő sírjára, hogy mindenben engedelmeskedni fogok magának.

– Ugy? Akkor jól van. (Most már szinte tetszett a dolog Marinak.) Mindenekelőtt húnyja be a szemét és forduljon el.

– Ha elfordulok, akkor minek húnyjam be a szememet, ha pedig behúnyom a szememet, minek forduljak el?

– Csak semmi okoskodás.

Noszty a kályhához ment, a mit azzal konstatált, hogy fölemelte a piszkáló vasat és felturkálta benne a parazsat a hamu alól. Azalatt Mari visszasuhant az ágyába.

– Hát már most, mondja meg, hogy jutott ide és mit akar?

– Engem a szerelem hozott ide, az olthatatlan, a zablát, fegyelmet és akadályt megvető, mindent összetipró lázas szerelem.

– Ne mondja! – szólt közbe Mari nyujtott, gunyolódó hangon. – Oh, szegény ember!

– Képzelje magát helyzetembe. Megszerettem egy leánykát, egyszerű sorsú gyermeket, önt Mari, mikor még azt hittem, komorna. Ő volt életem, kerestem mindenfelé, ábrándoztam felőle s ime sorsunk összehoz, kisül, hogy ideálom dúsgazdag kisasszony, ön Mari. Mindjárt éreztem, akkor, hogy szerencsétlenség ért. Vissza akartam vonulni, de ön bátorított s végül, hiszen tudja, ebben az alakban is majdnem kalászba szökött már a boldogságom, mikor az ön apja megjelent és a sógorom előtt kijelentette, hogy mindennek vége szakadt. Képzelheti azt a bánatot. Egy összetört szerelem is megölhet egy embert, de két összetört szerelem egyszerre, ez már nem a halálba kergeti, hanem messzebb, a pokolba. Hányszor kiáltottam fel az Istenhez gyötrelmemben: Isten, Isten, minek tetted azt? Legalább hagytad volna meg Klárit. Az is elég lett volna nekem, hogy keressem, hogy gondoljak rá, tudjam, hogy megvan valahol, de mért tetted nekem a világot egészen üressé?

A dallamos, behizelgő hang megrezegtette a Mari lelkét, egy szot se felelt, csak sóhajtott: hiszen ő sem bánná, ha megvolna a vadász valahol…

– Hát már most mi tévő legyek – folytatá Feri keserűen, miközben leült a fáskosárra – vártam, hogy talán jelt ad, csak egy parányi jelt és küzdeni fogok, a hogy a közönséges életben küzdenek az akadályokkal és diadalra viszik szerelmüket igen sokan. De maga úgy tett, mintha soha semmi se történt volna köztünk. Maga úgy látszik, azokhoz a virágokhoz tartozik, a melyeket mindennap más-más vízbe kell tenni, hogy éljenek. Maga engem sohasem szeretett.

Mari nyugtalanul mozdult meg a párnák közt.

– Az nem igaz.

– Egy jégcsap nem lehet hidegebb, mint a milyen ma irántam volt.

Mari észre se vette, hogy megint fordult a koczka, támadóból védekező lett.

– Ne gondoljon rosszat felőlem. Nem magához vagyok én kegyetlen, de én magamhoz. Megparancsoltam a szívemnek, hogy: «ne mozogj», megparancsoltam a szememnek: «ne árulkodj», és magának úgy látszik, hogy szót fogadtak, de én tudom, hogy nem egészen. Magamat kell elszoktatnom a reménytől, apámnak a kijelentése után, hogy ön nem becsületes ember és sohasem lehet az én férjem.

– És megmondta az apja a bűnömet?

– Igen, mondott valamit, talán nem az egészet, úgy sejtem, nem az egészet, de eleget.

– Tehát ön is elitél, Mari? – fakadt ki Noszty, és olyan tompa volt a hangja, mintha a föld alól jönne. – Értem, hogy az apja ilyen, de hogy egy szerelmes leány szerelmét gyökerestől fújja el az első szél, az mégis lehangoló, sivár dolog. Hiszen nem öltem embert. Igaz, hogy bűnös vagyok, meggyónom őszintén, de hány fiatalember keveredik ilyesmibe, a a kiből később derék ember lesz. A helyzet, a szorultság, az éhség viszi rá.

– Hogyan, az éhség is? – csodálkozott Mari.

– Sokszor az is. Beismerem, megtörtént velem, de soha nyilvánosságra nem jutott, nincs is semmi bizonyíték rá és végre megfizettem.

– Mit beszél? Megfizette?

– Természetesen.

– És aztán?

– Széttéptem.

– De hát miről beszél maga?

– A váltóról.

– Nem értem.

– Hát iszen tudja, aláirtam az ezredesem nevét, mert pénzre volt szükségem, ezért kellett elhagynom az ezredet s ezért hagyott el most maga is.

– Nem, én erről semmit se hallottam, – tiltakozott.

– Pedig csak ez az egy fiatalkori botlásom van.

– Hiszen ha csak ez volna, – szólt Mari fitymáló hangon.

– Mondom, hogy ez.

– Ugyan menjen! Maga engem még e nehéz pillanatban is bolondá akar tenni. Mit bánom én, hogy mit firkált maga alá, mit nem firkált, de másról van itt szó, tisztelt úr.

– Ugyan miről?

– Én azt hittem, hogy az unokatestvéremről Velkovics Rozáliáról beszélünk.

– Hiszen ha csak az volna! – sóhajtott fel Noszty.

– Micsoda, maga azt oly csekélybe veszi, hogy egy leánynak megzavarja a fejét, házasságot igér neki s ugyanekkor egy más vidéken egy másik leány iránt tetteti a nagy, az észbontó, hogy is mondta csak az imént, – a lázas szerelmet.

Noszty nevetett.

– Nem volt az szerelem, – nem volt az soha komoly dolog, legyeskedtem körüle, megvallom, a hogy minden fiatalember megteszi, de mindez csak a felületen volt.

– Apám nem így adta elő.

– Apja nemeslelkű ember s a hibámat szinezte ki, ha ugyan hibának nevezhető, hogy a bűnömet ne kelljen említenie. Ő azt hitte, hogy maga előtt ez is eléggé elrettentő.

– Inkább, mint a másik. Hát azt állítja, hogy nem igaz? Hogy nem szereti Rozálit?

– Nem.

– Pedig ő… de mit is beszélek csak? Hát igazán nem tetszett?

– Azt nem állítom, hiszen sok leány tetszett már nekem, de szeretni csak egyet tudtam s az maga Mari. Mikor a somlyói hegyen a négyesre foglalkoztunk, ott láttam Velkovics Rózát is, ott beszélgetett magával, ha olyan nagyon tetszett volna, ott volt előttem, de épen azért mentem el, mert untam a vele való találkozást.

Ez igaz volt. Róza csakugyan ott volt akkor a hegyen. Ez az argumentum nagy csörömpöléssel esett be a mérlegserpenyőbe Feri javára.

Mari egy szót sem felelt, gondolataiba merült. Olyanba tünt neki, mintha egy nagy követ hempergetett volna el Noszty a szivéről s ez most meglágyult, hej, mert nem is ő (a szív) volt kemény, hanem a kő, mely rajta feküdt. Tehát látta Rózát a hegyen és még sem állott szóba vele. A kővel együtt megmozdult a moh, a mely benőtte, a Mari lelkiismerete is. Hátha szigorúan ítélték meg a szegény Ferit? Bizony nem volt szép tőle (Maritól), hogy olyan gyorsan alávetette magát az apja akaratának. «Hátha csakugyan lelketlen teremtés vagyok?» vádolta önmagát s holmi hősies, lázadozó érzések kezdtek a felszínre tolakodni.

E közben egyre világosabb lett a szoba, semmi kétség, virrad odakünn, éles kakaskukorékolások hangzottak fel a szomszédságban levő udvarokról, a leeresztett zsalukon át világosszürke sávok ereszkedtek be a szobába s a bútorok és apró tárgyak visszaöltözködtek velök az igazi formájukba.

– Jó, jó, – felelte Mari nagysokára, – de ebből még mindig nem tudom, mint jött be ide és minek? Azt állítja, becsületes szándéka van… Hát mit akar?

– Megmondom röviden. Kompromittálni akarom.

– Hisz ez gyalázat – tört ki Mari s hangjában a harag és fölháborodás ércze csengett.

– Nem, mert ez a szerelem kétségbeesett küzdelme.

– Szép szerelem – kaczagott fel a leány keserűen.

– Az utolsó fegyverem, kényszerítettek hozzányúlni, mert csak ez az egy reményem van, hogy hozzám adja az apja, ha előbb kompromittálom.

– Azt hiszi?

– Meg vagyok róla győződve. Igen is bevallom, hogy ez mind azért történt. Azért hoztam ebbe a toronyszobába, mert kulcsom volt tőle a csapóajtóhoz, melyet egy alkalommal édes apja ajánlott fel használatra, beteg aggastyánnak átidomítva magamat, idejöttem a kórházba, fölvétettem magamat és lopva, titkon onnan osontam fel, hogy itt a lábaihoz borulva kérjem tettemért bocsánatát. Oh Mari, édes Mari, itt vagyok most és várom, itéljen el, ha van hozzá szive, itéljen el, a miért olyan nagyon szerettem, hogy mindent mertem érte.

Mari hevesen fordítá el fejét a falnak, mert azon a helyen, a hol most feküdt, hirtelen nedves lett a vánkos.

– Künn az ajtónál lövöm főbe magamat.

– Megbocsátok önnek, – szólt zihálva, szakgatottan, – nem neheztelek, higyje meg, hogy én is… de ne beszéljünk erről, váljunk el szépen, én senkinek se fogom megmondani… (előtörő könnyek elnyomták a hangját, sipogóvá lett) a mi itt történt, soha, soha, de most távozzék… távozzék kérem, nagyon kérem… parancsolom.

– Jól van, – mondta ünnepélyes pathoszszal Noszty, – megyek Mari, ha elküld, megesküdtem, hogy elhagyom szobáját, ha követeli, hát elhagyom, de a szobájával a világot is. Künn az ajtónál lövöm főbe magamat (kihúzta táskájából a revolverét) s csak az a kérésem van, ha a lövést hallja, mondjon egy miatyánkot, hogy elszálló lelkem a maga imájába fogódzzék.

Mari nem bírta többé magát visszatartani, hangosan fölsírt s a jóságnak ez a szent zsolozsmája betölté a kis szobát, látta könnyein keresztül is a megvillanó revolvercsövet Noszty kezében, ki az ajtóhoz lépve, rátette kezét a kilincsre.

– Ne, ne, – kiáltá ágyában felülve és a karjait önkénytelenül kinyújtotta, mintha erőszakkal vissza akarná tartani velök. – Ne menjen még! Ne menjen így… Ne menjen sehogy sem!

– Mari! Édes boldogságom! – olvadozott Noszty. – Hát nem küld el?

– Nem, nem küldöm el. (Sóhajtva hozzá tette.) Hátha az Isten is így akarja. Nincs erőm magát elküldeni. Nincs, nincs. Isten legyen hozzám kegyelmes. Ő tudja, miért nem adott nekem több erőt.

Kezeit összetette mellén és úgy látszik, most rebegte el azt az imát, a mit Noszty kívánt tőle.

– Engedje meg, hogy oda mehessek, hálám jeléül a kezét megcsókolni.

– Egy tapodtat se. Ott kell veszteg maradnia, – mondá a leány szigorúan és most már, miután átesett az elhatározáson, egész nyugodtan. – Mondja csak, nem fázik?

– De fázom. Hűvös van.

– Akkor hát rakjon tüzet a kályhába. Aztán beszéljük meg a dolgokat. Hisz már reggel van.

Feri ügyes volt, nemsokára vidám tűz lobogott a kályhában; a rubint szikrácskák ott duhajkodtak, játszadoztak a rostélyajtó előtt s ki is ugráltak a pajkosabbak a lyikacsokon. Feri oldalt ült, a lábait melengetve s olyan csinosnak látszott Mari előtt, mint még egyszer sem, a mint bágyadt arczára, összecsapzott, rendetlen hajára valóságos fénylő glóriákat vetettek a lángok.

– Hát igazán szeret? – kérdezte önkénytelen, vagyis csak gondolta, maga restelte legjobban, mikor az felelt rá, miből kisült, hogy hangosan mondta:

– Lehet-e az még kérdés ezek után? De hát maga szeret-e?

– Egy kicsit, – suttogta szemérmesen.

– És lesz-e a feleségem?

– Ha az apám engedi.

– Most már engedi, nyugodt lehet.

Egy darabig elhallgattak, a tűzbe merengtek.

– Tudja, mit mondok, – törte meg a csendet Mari. – Én is szeretnék a tűzhöz menni. Ott aztán leülök maga mellé és beszélgetünk. Hanem előbb forduljon a falnak, fel akarok öltözni. Jó lesz?

– Isten ments, – ellenkezett Noszty.

– Szeretném tudni, miért?

– Mert sokat ér, hogy a kik ide jönnek, együtt találnak minket, de még többet ér az, hogy maga ne legyen felöltözve.

– Rettenetes – szólt Mari megborzongva. – Szegény apám! Mára várjuk haza.

– Mert lássa, a botrány lényege már megtörtént, azt már a víz se mossa el, a benzin se veszi ki, csak egy szer: a házasság. És a botrány akkor is bevégzett lenne, ha engem csakugyan elküldött volna. Tudja a történteket az inasom, a ki idáig kisért, megtudja az ápolónő, a ki keresni fogja most betegei közt az öreg vándorló órást és sehol sem találja, rájön Pázmár doktor, kitalálja Homlódyné, mert nem aludtam Voglányban s ez úton elterjed, mint a futótűz, megyeszerte. Szóval a botrány már megtörtént és most csak az van hátra, hogy minél több hasznot húzhassunk belőle ügyünkre nézve.

– Igaza lehet, – hagyta rá Mari elgondolkozva. Aztán a nagy szomorúságból egyszerre felkaczagott. – Mit? Beteg órásnak adta ki magát? De hogy jut ilyesmi az eszébe?

– Tudtam, hogy akkor bebocsát, mert sok rozoga óra van a Szent Sebestyénben s arra számít, hogy majd megreperálom.

S ezen aztán vidáman nevetgéltek mind a ketten.

De csakhamar elszontyolodtak egyszerre s jéggé fagyott a vér, kivált a Mari ereiben. Kopogás hallatszott az ajtón.

– Mari kisasszony, – csendült meg kívül egy hang.

– Bátorság, kedves Marim, – suttogta Noszty biztatóan, miközben kezdte levetni a kabátját. – Kérdezze meg, hogy ki az?

– Nincs hangom, – dadogta a leány reszketve. – Mit csinál?

– Levetem a kabátomat, hogy stilszerű legyen a látvány.

– Mari kisasszony! Mari kisasszony! – hangzott künn újból.

– Kérdezze meg, ki az!

– Ki az? – kérdé most Mari erősebben, de rekedten.

– Én, Pázmár doktor, – hangzott vidáman. – Jó reggelt kivánok. Itt vannak magácskáért Rekettyésről. Nyissa ki az ajtót!

Noszty megfordította a kulcsot a zárban kétszer és egy rántással feltárta az ajtót.

A doktor, Igali kasznár és az angol társalkodónő léptek be, azaz ott az ajtóban gyökeredzett meg a lábuk a meglepetéstől. Mari az ágyban feküdt, Feri pedig visszaült egy székbe és nagy egykedvűséggel kezdte a czipőit felhuzogatni.

A miss fölsikított a borzalmas schocking láttára s elájult. Pázmár doktor fogta át, különben összeesett volna, Pázmár maga is a szemeit dörzsölte. A tarka Zebedeusát, hát nem álom ez? Hiszen én a szolgabiró urat Voglányban hagytam. No, ez szép história. – S nagy zavarában a saját feje helyett ebben a nehéz helyzetben szórakozottságból a karjai közt tartott miss fejét kezdte vakarni, – a miről az azt hitte, hogy valami modern gyógyítási mód és szemlátomást éledezett. Csak a kasznár rendült meg egész lelkében s olyan keshedt fakó lett az arcza, mint egy halotté. Odament az ágyhoz s úgyszólván felordított, mint egy megsebzett vadállat.

– Oh, édes kisasszonykám, mi történt itt, mi történt?

Mari szeliden nézett rá az ártatlan, tiszta szemeivel. Nem bujkált azokban semmi bűn.

– Semmi más nem történt, kedves Igali bácsi, – szólt nyájasan, szokott csacsogásával, – minthogy én most már kompromitálva vagyok.

Az öreg úr szemeit elöntötte a vér, keze ökölbe szorult. Megfordult, rettentő tekintete Nosztyt kereste, de Noszty már akkor nem volt ott. Lassankint egyenesedett ki görcsösen összeszorult ökle, miközben remegő ajakkal suttogta: Gráczia a fejemnek.