HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

(Disputa.)

Zách Klárának ama bizonyos esete óta nem volt olyan nagy szenzáczió Bontó vármegyében, mint a Szent Sebestyénbeli éjszaka. Sőt ez még különb csemege, mert a régiből csak az egyik fél idevaló (Bontóvár földesura a Rágányosok előtt Zách Félix volt), de most mind a két fél helyi nevezetesség. No már hallatlan, mik történnek! Nem állhat már sokáig a világ. Korhadt már ennek minden küllője, kereke. Ki gondolta volna arról az angyalképű leányról! Milyen naiv volt, mintha kettőig se tudna olvasni! Oh, Jézuskám, Jézuskám, de nagyot hibáztál, hogy megváltottad ennek a világnak a bűneit. Hadd veszett volna el mindenestől.

Gyorsan, mint villámlás, úgy futotta be a vármegyét a pikáns hír. Mezernyén, Bontóváron, a falusi kúriákon csak erről beszéltek. Poharak és kávéscsészék között, és mindenütt, a hol ketten-hárman találkoztak. Kiszivárogtak a részletek is mind, mind, okos emberek, leleményes eszű asszonyok összeállították különböző alakba és formába, a hogy az építőkoczkákat szokták a gyerekek, szétszedik, összerakják s ki-ki a saját fantáziája szerint épít belőlük.

Onnan kezdődik, hogy Tóth Mari nem jött haza éjjelre a főispánéktól, a hol palotahölgy volt az erdélyi udvarnál. Sokan irigyelték is érte. Ki hitte volna, hogy az udvarból egyenest a chambre separéba kerül. (Szegény Zách Klára is az udvarnál járt rosszul.) Hát várta Tóthné otthon s miután nem jött a leány, nagy nyugtalanságában utána küldte hajnalban hintón az angol társalkodónőjét és Igali uramat, a kasznárt. Eljutnak a Gyíkig, hát uramfia, a híd el van rontva, azt mondják, nem lehet átkelni. Mit csináljanak? Nosza hamar valahonnan egy csónakot. Átkelnek a zajló folyamon s egyenest Voglányba tartanak gyalog. Képzelhetni a szegény vérhányós misst abban a hóban, könnyű czipőben, nehéz bundával a fonnyadt vállain. Bezörgetnek Voglányba: hol a kisasszony? Szerencsére ott van a doktor (mert a tatár princesse beteg), az felvilágosítja őket, hogy a kisasszony jó helyen van, a Szent Sebestyénben, az apja toronyszobájában, az éjjel oda szállásolták el a fiatal Nosztyval, befűtöttek a szobájában, aztán átjöttek ide, hát nincs, hála Istennek, semmi baja, most bizonyosan jóízűn alszik.

Így jutottak aztán a Homlódyék kocsiján a doktorral együtt a Sebestyénbe, a hol a zörgetésre kinyilván az ajtó, előtárult a nevezetes jelenet.

De persze két eleje van ennek s két vége, mint a kiflinek, a mit Tóth uram sütött valamikor. Onnan is kezdődhetik (s úgy is adják elő némelyek), hogy Homlódynénak kellett volna Marit hazavinnie, hanem Homlódyné útközben beteg lett (Hiszi egyébiránt a piszi) s épen Voglány közelében harapott bele a gyomorgörcs, úgy hogy Homlódyné természetesen kiszállott és azt mondta a kocsijukban ülő Nosztynak: «kisérd haza Marit», és haza is kisérte volna a nemes gentleman, ha lehetett volna; de a Gyíkon a híd természetesen el volt rontva, csodálatos, milyen véletlenek játszanak közbe az élet drámáiban, a szolgabiró, Malinka úr, épen aznap rendelte el a híd megcsinálását (bár véletlenül nem volt semmi baja) s az utibiztos föl is szedette éjjelre. (Gyönyörű kis eset ez, a szolgabiró mint hajtó az Ámor vadászataiban.) No, most aztán kezében volt a madárka, s vitte Mezernyére, mint a macska a zsákmányát… úgy lesz azonban valahogy, hogy a pintyőke se csipogott valami nagyon.

Micsoda gazdag kincses bánya nyilt meg ez esettel a rágalmazó, fürkésző, oknyomozó, következtető, bonczoló és egybekapcsoló elmék előtt. Pletyka-smaragdok, topázok és sűrű tüzű opálok hasadoztak ki az egyes homályos szögletekből. Mikor már kicsodálkozták magukat azon, a mit tudtak, azt kezdték feszegetni, a mit még nem tudtak. Az szinte még érdekesebb.

– Hát mért nem vette el feleségül, hisz elég gazdag?

– Mert talán nem adták hozzá.

– Hiszen épen az a megfoghatatlan, miért nem adták?

– Vagy talán ő, Noszty, nem akarta elvenni – vélték mások – mert hisz jószántából helyeztette át magát a járásból. Ez arra mutat.

– Ejh, ha nem kellett neki a leány, akkor nem csinálja meg a mezernyei botrányt.

– Hm. Az is igaz.

Ezer meg ezer kérdés merült fel. Vajjon, hogy jutott hát a Mari szobájába? Meg lehet ebbe bolondulni! A leánynak kellett őt beereszteni. Vagy volt talán egy másik kulcsa is! De ha egy másik kulcsa volt, akkor előre készült. És ha előre készült, akkor aztán a híd elromlása is előre kicsinált dolog, valamint Homlódyné megbetegedése – a mi ahhoz is ürügy, hogy a doktort eltávolítsák Mezernyéről. Sőt ebben az esetben világos, hogy Homlódyné tudott a merényletről és Malinka hasonlóan. No, ha pedig Malinka tudott, akkor a főispánné is tudott. Ezt Findzsa asszony állította, a ki még hozzá tette azt is: «mert a mit az egyik tud, azt a másik is tudja, de a mit én tudok felőlük, azt még eddig senki sem tudja».

Hop, milyen új perspektiva megint! Ha a család tudott róla, hisz akkor az nem egy futó pásztoróra kedveért történt, ez ki van zárva, ezért nem mentek volna bele ilyen rút cselekedetbe, itt nagy főbenjáró okoknak kell meglapulva lenniök valahol alul, valahol mélyen az esemény mögött, azért tehát csak ásni, ásni, egyre ásni, míg a bánya mélyéből kihozatnak.

Addig is azonban a kívülről jövő apróságokat és értesüléseket is szorgalmasan fölcsipegették, hogy Noszty Ferencz még akkor reggel egyenest a járásába vonult, mint a menekülő bűnös, sehol meg nem állva, csak épen tíz perczig Bontóváron, a meddig a «kék golyónál» megreggelizett, a hol Klementy szerkesztővel beszélgetett (mert az az imposztor is mindenütt kivirít) továbbá, hogy Tóth Mihály az nap jött haza valami hosszabb útról és a mióta megtudta Igalitól a történteket, senkihez se szól, senkit látni nem akar, bezárkozott a szobájába, ül az esztergánál és hajtja-hajtja a kereket éjjel-nappal, az ételt is csak úgy az ajtón teszik be neki egy kis asztalkán, de csak annyit eszik, mint egy kanári, vagy annyit se.

Hogy im annyit súgtak-búgtak mindenütt, immár a Klementy lapja sem hallgathatott s megjelent a «Csavaros észszel kifundált szerelmi kaland» czímen az egész esemény leírása nemes diskréczióval, csak a kezdőbetűkkel jelezve a szereplőket és némi tapintatos körülírással, hogy «a mint Mezernyéről írják lapunknak». N. F. úr egyik szeretve tisztelt országgyűlési képviselőnk fia, ki a megyénél is jelentékeny állást foglal el, egy idő óta élénken udvarolt T. M. kisasszonynak, egy Amerikában saját ernyedetlen szorgalmával nagy vagyont szerzett, előkelő polgár és nagybirtokos szép leányának stb.

A terjengős közleményt nem annyira a tények előadása tette nevezetessé, hiszen a tényeket már mindenki ismerte, inkább a mártás okozott feltünést. És volt abban tendenczia is elrejtve, a mely többé-kevésbbé a Noszty malmára hajtotta a vizet (nem volna csoda, ha kisülne, hogy ő maga sugalmazta). Az szaladt itt ki a tollból, hogy a T. család már régebben észrevette, sőt ápolta a fiatalok közt szövődő gyöngéd viszonyt, abban a hitben, hogy Hymen rózsalánczához fog vezetni, úgy, hogy a sajnálatos eset is egyike azoknak a felfricskázásoknak, melyekben a modern kor egyik legsivárabb nyavalyája, a fölfelé való kapaszkodás, részesül olykor a Nemezis részéről, mivelhogy (és most már nemcsak balra sujt, hanem jobbra is sujt a fényes és igazságos toll) a nagyralátó gentry úrfi laza, kaszinói erkölcseivel csak a rózsa letépésére gondolt. Végzetül egy kicsit megpiszkálta Malinka h. szolgabirót is, írván, hogy hírlik (s ő csak fentartással közli), miszerint a szolgabiró azért rontatta volna le a rekettyési hidat azon éjjelen, hogy nagyúri kollegáját ibolyafaló «stikli»-jében segítse, de ez majdnem hihetetlenül hangzik. Egyébiránt juventus ventus, – fejezi be egy bölcsnek nyugalmával, – Boccacio óta mindig történtek effélék, s mint ilyen esetben többnyire, most is különféle következmények várhatók.

No, ebben igaza volt Klementy úrnak. Az első következmény az lett, hogy Igali uram, a ki hízott koczákat hajtott be Bontóvárra eladni, azon melegiben találkozott vele a sörházban s egy bikacsekkel úgy elverte a közleményért, hogy hordágyon kellett hazavinni s két lesütött szemű apácza borogatta egész éjjel.

A másik következmény a Malinka Kornél h. szolgabiró nyilatkozata, ki légből kapott, aljas koholmánynak nevezi azt a hírlelést s csatolja a hó 19-ikéről kelt jelentését Klincsók György megyei útbiztosnak, mely a híd megrongált voltáról szól. Őt tehát hivatalos akta fedi. Az pedig, hogy a híd megcsinálását már mindjárt 19-ikén rendeli el és azt akkor éjjel nyomban foganatosítják, nem képezhet ellene komoly vádat. Azért gáncsolni a vármegyét, hogy valamit gyorsan csináltat, lehet ugyan – de még eddig sohasem történt.

Kis dolog ez különben. Ha valami feldől vagy összeomlik és az ott egerésző kotnyeles macskának benszorul a lába vagy a farka, vigye patvar. A főfigyelem Rekettyés felé fordult. Mit fog csinálni ezek után Tóth Mihály? Mi lesz a szegény kis Mariból? Ez az érdekes.

Csakhogy épen erről nem volt szabad beszélni Rekettyésen. Szomorú karácsony köszöntött be. Némán járt-kelt a háznép, mintha halott lenne a háznál és maga a halott is köztük járna. Élő kisértetek ezek. Kapuk, ajtók bezárva. Még a Betlehemeseket sem eresztették be, mint egyébkor. Ne mondja senki, hogy leszállt az angyal. Ne hazudjék. Elszállt az angyal. Krisztus se született. Vagy ha született, minek született? Nem nagy látszatja van, hogy itt tanított.

Negyed-ötödnapra, karácsony másodünnepén végre kijött a gazda, mint a medve a barlangjából, az ünneplője volt rajta, befogatott s átment a bálingi kastélyba gróf Topsichhoz. Ott épen vendégek voltak, Tóth Mihálynak jó ismerősei: Palojtay és a víg Podwolski gróf.

Topsich gróf nagyra nézte Tóth Mihályt, hideg eszű, józan embernek tartotta, most pedig kétszeresen megbecsülte, tudván a csapást, a mi érte.

– Hozta Isten, hozta Isten a tekintetes urat, – sietett eleibe kezet szorítani.

Podwolski fel volt villanyozva. Nevezetesebb ember nem is jöhetett volna Bálingra ez idő szerint, még ha Bismarck lenne is. Podwolski szenvedélyesen szerette a pletykát. Csak a Palojtay becsületes arczán tükröződött mély részvét; ő nem bírta eltitkolni, igaz barátja volt a Tóth-családnak.

– Nem jár nekem az a czím, méltóságos uram, nincs diplomám, – szabadkozott Tóth Mihály, – nemes ember se vagyok, sőt most már kevesebb vagyok a semminél is.

– Ejh, nem kell azt olyan nagyon szívére venni, – vágott közbe Podwolski gróf rögtön, in medias res akarván bocsátkozni, – hiszen magunk is voltunk fiatalok, kutya mája, sőt a mi engem illet…

A házigazda a kabátját rántotta meg a csacska öregnek, a mi azt jelentette, hogy nem jó irányba van a rúd fordítva.

– Ugyan ne hallgasson rá, kedves szomszéd, hanem üljön le nálunk és mit hozzak, szivart vagy csibukot? Ugyan ne hallgasson rá.

– Köszönöm, de inkább szivart kérek.

– Tudja-e, hogy igen szép öntől, a miért meglátogatott, valahára hogy meglátogatott.

– Dologban jöttem, méltóságos uram.

– No, ugyan? – kérdé a gróf várakozó kiváncsisággal. – Akarja talán, hogy négyszemközt beszéljünk, négyszemközt?

– Sohase volt titkolni valóm, úgy öregedtem meg.

– Szép szokás, – méltányolta Topsich, – bárcsak az egész emberiség ilyen átlátszó volna… az egész emberiség.

– Ugyan hagyd el, – csacsogott Podwolski, – mire valók volnának akkor a vizsgáló birák és a fürkésző detektivek?

– Ne zavartassa magát, kedves szomszéd, ne zavartassa…

– Hát biz én azért jöttem, méltóságos uram, – kezdte Tóth Mihály, elsimítva szürke haját a homlokáról, – hogy mint közvetlen szomszédnak, felajánljam a rekettyési birtokomat megvételre, nagyon olcsón adnám.

Már ezt Palojtay se állhatta szó nélkül.

– Micsoda? Csak nem akarod komolyan eladni?

– De, – felelte Tóth Mihály eltökélten.

– És miért?

– Mert el akarok erről a vidékről költözni. Hiszen nem szükséges bővebben magyarázni okaimat.

Topsich a fejével bólintott, hogy nem szükséges. Azután másodszor is biczczentett egy kisebbet, mert hozzá volt szokva a véleményét ismételni.

– Hm, – felelte aztán egy kis szünet multán, mialatt Palojtay idegesen járt fel s alá, – az eset kétségkívül felette kellemetlen. Sajnálom, úgyszólván meg vagyok rendülve… Nekem is vannak leányaim s az ember nem tudja, milyen gazembernek neveli… micsoda gazembernek. Minélfogva, ha egy hű barátra, őszinte tanácsadóra van szüksége, itt vagyok, hic sum (ezzel megragadta és melegen rázta meg a Tóth kezét), de ha a vételről van szó, hát nem vagyok itt két okból. Először, mert nincs pénzem, másodszor, mert nincs lelkem hozzá, hogy elősegítsem távozását erről a vidékről, a melynek ön valóságos atyja és jótevője. S pénzt még talán kapnék valahol, de lelket nem kérhetek a zsidótól… lelket nem kérhetek.

– Mert az nincs neki, – jegyezte meg Palojtay.

Tóth Mihály nem birta eltitkolni a csalódás kedvetlenségét.

– Pedig azt reméltem, – hebegte zavartan.

– No, no, csak nem kell ilyenekbe reménykedni. Aludni kell rá egy kicsit és nem hirtelen határozni. Vannak dolgok, a melyek csak bizonyos távolságból láthatók tisztán. Tegyen le az efféle tervekről. A mi megtörtént, megtörtént, nagyobb dolgok is estek már. El kell őket igazítani, punktum. És nem kétségbeesni. Okosan kell eligazitani és megmenteni, amit lehet, – néha azt is, a mit nem lehet. Ha nem vagyok indiskrét, úgyis in camera charitatis vagyunk, tett már ön ebben a famózus ügyben valamit?

– Nem. Semmit.

– Hogyan? Ön semmit se tett? Hallod, Palojtay, ő semmit se tett eddig. Mit szólsz ehhez Podwolski? Teringette, hisz ez nem jól van… Hallod-e, Palojtay?

– Hát mit tehetnék? – kérdezte Tóth Mihály szenvtelen arczczal, a vállait vonogatva.

– Felelősségre kell vonni a tacskót, – mondá dühösen Palojtay.

– Felelősségre? – felelte bánatos mosolylyal Tóth. – Gondolkoztam már erről. De arra az eredményre jutottam, hogy ha én lövöm le, akkor engem becsuknak s ez megint csak az én családomnak baj és szomorúság.

Podwolski egy széken himbálta magát s egyre hunyorgatott a másik grófra, mintha mondaná: «igazi filiszter gondolkozás», hangosan pedig jóakaratúlag jegyzé meg, egy hősnek a leereszkedő allürjeivel.

– Nem kell ám a fegyvertől félni, az ebugatta. Nem harap az, csak elsül.

– Nem félek tőle, gróf úr, higyje meg, – mentegetőzött Tóth.

– Hiszem, lelkem, hanem volt-e már párbaja?

– Az is volt már.

– Igazán?

Topsich gróf közbe szólt:

– Ej persze. Hisz a Rágányos arczán az a nagy vágás tőle való. Én voltam e párbajnál a Rágányos segédje.

– Sapristi, gratulálok, – ugrott fel Podwolski. – Hallottam erről valamit. Úgy-e Párisban?

– Igen, Párisban – vallotta ki Tóth Mihály röstelkezve.

– Mért nem szóltál te nekem soha erről? – csodálkozott Palojtay.

– Mert soha se volt szó róla.

– Sapristi, sapristi – toporzékolt Podwolski. – Hisz ez valami. Az ördögbe is, ennek örülök. Tudja mit Tóth úr, legyünk ezentúl pertu. Hozass fel egy kis cognacot János, hadd igyuk meg a brudert ezzel a vadállattal.

– Ne okoskodjál most Podwolski; – mond a gazda – csengess az inasnak vagy keresd meg magad a cognacos üvegeket, ott vannak az ebédlőben, de hagyj most bennünket komolyan beszélni. Ne okoskodjál Podwolski.

És Podwolski nem is okoskodott tovább, hanem csendesen, észrevétlenül kiosont megkeresni a vidámító folyadékokat.

– Hol is hagytuk el? – folytatá a gróf. Igen, tudom már. Azt mondja ön, rossz, ha önt lövik le, rossz, ha ön lövi le őt, nos megengedem, a praktikus eredmény sehogy se kielégítő, ön pedig a praktikus eredmények embere. Azt azonban elfelejtette, hogy a felelősségre vonás úgy is csöppenhet, hogy Noszty kényszerítve lesz elvenni a leányát… úgy is csöppenhet.

– Köszönöm szépen – szólt megvető mozdulattal Tóth Mihály. – Ez a becsöppenés már megvan. (S ezzel egy levelet húzott ki a zsebéből.) Noszty úr már tegnapelőtt írta ezt a levelet, melyben bocsánatot kér s újból megkéri leányom kezét.

– Bravo – kiáltá Topsich.

– Hisz akkor minden reparálva van – viszhangozta megelégedetten Palojtay.

– Mért volna reparálva? – csodálkozott Tóth.

– Mert nevet ad a leányodnak, jóvá teszi a dolgot.

– De ha én nem adom a leányt.

– Csak nem bolondultál meg, hogy oda ne add?

– No azt csak nem teszi? – erősködött Topsich is.

– De megteszem, mert nem bolondultam meg – mondta sziklaszilárdan Tóth Mihály.

A két derék úr neki rohant erre, mint két hörcsög, egyik is, másik is a fülébe beszélt, hogy két kézzel kell kapni az ajánlaton, nem is szabad rajta gondolkozni, már azért sem, mert nincs választék, csak ez vagy semmi. Példákat hoztak fel, hogy így ment férjhez Vinkóczy Erzsi is Somolyaihoz, Szuhay Matild egy pesti fiskálishoz, Komáromy Eszter Soós Pálhoz, pedig micsoda kevély kisasszony volt – de már ennek ez a módja. Az emberek lassankint elfelejtik, aztán végre is csak abba a matrikulába kerülnek, a hová amúgy jutottak volna.

– Csakhogy én amúgy se adtam oda, mikor először megkérte – vélekedett Tóth úr.

– És mért nem? – kérdék egyszerre.

– Mert gyenge jellemű, mihaszna embernek véltem ismerni.

– Akkor talán igazad volt – mondá Palojtay elgondolkozva – esetleg én is azt tanácsoltam volna, de most oda kell adni.

– Föltétlenül – bizonyítá a gróf.

– Ej, ej méltóságos uram, hogyan beszélhet úgy egy olyan nagyon okos ember, mint méltóságod, hogy most odaadhatom, hát most már talán derekabb ember lett az úrfi, mióta ezt a gyalázatot elkövette?

Topsich elmosolyodott az apai elfogultságon, Palojtay ellenben dühös lett.

– Nem az úrfi lett derekabb, hanem a leányodban támadt hiba, hát nem akarod érteni? Hiszen nekem kedvenczem, úgy szeretem, mintha az enyém lenne, fáj a szivem, mikor kimondom, de ne csaljuk magunkat, a leány vásári portéka és most már kevesebbet ér, mint azelőtt. Lám a csikónak is, ha karóba ugrik, úgy-e mindjárt leszalad az ára?

– A leány nem oka. Valóságosan tőrbe lett csalva, válogatott gaz módon.

– A csikó se oka, de az mindegy, hiba van benne, punktum.

– Ah milyen nézetek ezek – szörnyülködött Tóth Mihály és izzadni kezdett az üstöke – az ember szinte kételkedni kezd, vajjon az emberek szoktak-e gondolkozni. Van mondjuk egy gazember, a ki elrabolja gyermekünknek a becsületét s akkor utána kell futnunk (már te szerinted Palojtay), hogy vigye el a leányt is, meg a hozományát is és ezt te reperácziónak nevezed, a gróf úr pedig mentésnek mondta (hogy mentsünk a mit lehet). Hogyan? Hát mentés ez? Hát reparáczió ez? Lássuk csak sorba. Eddig úgy-e tönkre ment a leány becsülete, de még megvan a fiatalsága, szépsége, hozománya. A gazember elviszi azt is. Apránkint tönkre teszi a szépségét, rosszul bánik vele, mert hisz gazember, talán veri is, mert gonosz, a pénzét elpocsékolja, mert lump s mikor semmije sincs, szépsége eltűnt, pénze elfogyott, teste roncs, akkor elhajítja – ha ugyan már hamarabb nem hagyta cserbe, valamely tulajdonság eltünésénél, mert lehet, hogy már a pénze elköltése után lerázza, a mi aránylag szerencse. Hát ez az a reparáczió, a mit olyan erősen védelmezett Palojtay? Csinos kis hülyeség ez, hallod (Tóth Mihály egészen kipirult és a gyűlölet zöld fényét lövelték a szemei e fejtegetés közben). Egészen ehhez a korhadt öreg Európához való, a hol mikor a franczia császárné terhes lett és fölvette a krinolint, az Istentől szép termettel megáldott nők is elrutították a termetüket és ezt hitték, hogy ennek így kell lenni. No ha én szép, karcsú nő lettem volna, én fel nem húzom a krinolint, annyit mondhatok. És ezt a krinolint se húzom fel, a mit az apákra szabtak, akár hogy kinevet is engem a méltóságos gróf úr. Reparáczió! Gyönyörű dolog. Az ember családi otthonába betör egy rabló, ellopja az ezüst kanalakat, nosza szaladjunk utána, megálljon tolvaj úr, tessék visszatérni és elvinni a villákat és a késeket is, mivelhogy az egy garnitura. Nos tehát, Noszty Ferencz úr is kéri ebben a levélben az egész garniturát ha-ha-ha.

A gróf nyugodtan tette le csibukját.

– És én mégis azt mondom, oda kell adni… mégis azt mondom.

– Az én érvelésem után?

– Az ön érvelésében vannak egészséges gondolatok, de van egy gyenge oldala is. S azt mondja az angol, minden láncz csak olyan erős, mint annak a leggyengébb lánczszeme… azt mondja az angol. A hasonlatáról, a kanalakkal, nem is szólok, kedves Tóth, mert nagyon sántít. Hogy az elrabolt kanalak után oda nem dobja a tulajdonos a tolvajnak a késeket és villákat, az bizonyos. Mert a kések, kanalak a saját használatunkra való tárgyak, míg ellenben a leányaink… nem akarom kiegészíteni a mondatot… a leányaink nem a tulajdonaink, a szó szoros értelmében, azokat idegeneknek neveljük, idegeneknek kell odaadni, a mi mindig lutri. De mi volt az? Mintha sikoltoznának valahol… mintha sikoltoznának.

– Asszonyi hang, – jegyezte meg Palojtay. – Pszt! A szobaleányok hanczuroznak.

Elhallgattak, figyeltek. Valahol az ebédlő felől hallatszott még egy sikoltás s aztán csendes lett minden.

– De jól van, – folytatá Topsich, annyira belemelegedve a vitába, hogy az ilyen apró inczidensek fel nem tartóztathatták, – kapcsoljuk ki a hasonlatot és maradjunk a vita főanyagánál. Majd mindjárt megokolom én, miért kell a leányt odaadni ilyen esetben… miért kell odaadni. Azt már megmondta Palojtay, hogy az ilyen kompromittált szegény teremtésnek nagyban leszáll az értéke a leányvásáron, nagyban leszáll. Leszáll pedig a világ valamennyi házasulandó férfiával szemben, kivévén azt az egyet, a ki őt csúfságba hozta… kivévén ezt az egyet. Csak ez veheti még át a régi értékben… Nem hülyeség ez, kedves Tóth úr. Van benne bizonyos magasabb ethika és czélszerűség is.

E pillanatban nyitott be a belső szobákból Podwolski.

– No, megtaláltad a cognacot?

– Meg, de…

– Szent Isten, mi történt veled?

Podwolskinak az egész arcza össze volt karmolva, néhol lehámlott a bőr, néhol kiserkedt a vér, mintha valami herőczevágó karika szaladt volna végig a képén.

– Mert hogy rövidlátó vagyok, – nyöszörgött, – beleütöttem keresés közben a fejemet az almáriom üvegajtajába.

– Aha! – nevetett Palojtay, – csakugyan hallottuk a szegény üvegajtót, a mint elsikoltotta magát.

– Hagyjatok kérlek békét az ilyen izetlen vicczekkel! – tiltakozott szánalmas savanyúsággal, a mi roppant ellentétben állott örökké mosolygós, virágos kedvével.

– Nem addig, vén lator, míg színt nem vallasz, – piszkálta tovább is Palojtay, – hogy Tinka volt-e, vagy Málcsi?

– Ki látott már olyat, – dohogott az orrán keresztül, mely szintén meg volt karczolva, – tigriseket alkalmazni szobacziczáknak?

– Eredj a pokolba, – bosszankodott a háziúr, – minduntalan kizavarod az embert a mederből, épen akkor tereled el a figyelmünket, mikor már sarokba szorítottam ezt a makacs urat… egészen a sarokba.

Tóth Mihály a fejét rázta.

– Nem gondolnám.

– A mathezisnek engednie kell, kedves Tóth.

– Annak én engedek is, mert az nagy úr.

– No, az pedig olyan, mint a mathezis, a mit én mondtam.

– Hiszen valamennyit én is elismerek belőle – felelte az ő nyugodt, meggondolt modorában, – azt, hogy a leány értéke alászáll ilyenkor minden házasulandó előtt, kivéve azt, a ki kompromittálta. Ez vas. Ez úgy van. De hogy állunk a reparálás kérdésében? Hát igenis, reparálás volna, ha a kompromittáló egyén megfelelő parthie volt a leány számára már azelőtt is. De hátha nem volt megfelelő, mert a leány nagyobb értékű kérőkre tartott igényt? Hiszen akkor mégis csak devalválva van, ha hozzá megy. A méltóságod fejtegetése tehát, bocsánatot kérek, mégse mathezis. Ott logikus csak, a hol a leány, a régi igényei szerint is, nyer, vagy nem veszít azzal, ha meggyalázója oltárhoz viszi, de ez ritkán történik, mert a megfelelő házasulandó, ha akarja, megkapja rendes úton…

– A skatulyáival együtt, – kottyant bele Podwolski.

– A gyakorlatban majdnem kizárólag olyan csábítja el, a ki máskép meg sem kaphatná. Mit ér már most az az állítás, hogy a leány az illető kezén még a régi érték? Hiszen már abban mutatkozik, hogy nem a régi érték, mert hozzá ment.

– Quantum caput originale! (Milyen eredeti fej) – mondá Palojtay latinul, hogy csak Topsich értse, ki idegesen rezegtette a lábát, mint mindig, ha valamire nem talált hirtelen argumentumot.

– De lehetnek olyan esetek is – érvelt Tóth Mihály – hogy a leány értékcsökkenése még sincs arányban a hozományvadász értéktelenségével.

– Nem értem – szakítá félbe Palojtay.

– Képzeljük el, hogy a két nembeli házasulandók értéke súlyokkal jelöltetik meg, hogy a legkivánatosabb menyasszony például egy métermázsa…

– Sapristi!

– Már megint zavarsz bennünket Podwolski, megint zavarsz.

– Bocsánatot kérek – mentegetőzött Tóth úr – ha valami nevetségeset mondtam. Elismerem, nem mindig találom el a legszerencsésebb kifejezést. Hát jelezzük inkább számokkal az értékeket. A legértékesebb házasulandó feleket mondjuk száznak. A száz után jönnek a kilenczvenkilenczek és a kilenczvennyolczak és így lejebb-lejebb a kisebb értékűek, egészen a kettőig, egyig, a hol már az emberiség ocsuja van. No már most tegyük fel, hogy az én leányom a hatvanas számon állt az eset előtt. Következéskép őt is a hatvanas kérő illette volna meg, egy úgynevezett egyenlő házasság esetén s valóban mi szülők a Hatvanat vártuk a Hatvanhoz. S ime közbe jön a Tíz (Ennyire mérlegelem Noszty urat, de annyi sincs) közbe jön és kompromittálja Hatvanat. A Hatvan veszít e miatt, értékben leszáll harminczra, de a Tíz nem emelkedik azért, ezentúl is csak Tíz marad és soha sem képezheti a harmincznak a felét. A méltóságos úr és Palojtay barátom azonban mégis azt a tanácsot adják, hogy a Noszty ajánlatát el kell fogadni.

– Lári-fári! – csapott le most már rá Podwolski gróf. – Mit akarsz te? Ámbár nem ittuk még meg a brudert, de mindegy. Előlegezem neked. Micsoda bolond okoskodások ezek, se füle, se farka! Ezt így csinálják barátocskám egész Európában, a világ eleje óta. Ne akarj okosabb lenni, mint őseink. Mindig úgy volt. És okosan volt. Kivált mikor még Monte-Carlót föl nem fedezte Columbus Kristóf. Mikor még a kártyát föl nem találta Sorel Ágnes. Hát mi az ördögöt csinált volna akkor az elszegényedett nemes ember, hol regresszálhatta volna magát, ha az efféle szerencsejáték se lett volna? Elkezdett udvarolni egy módos leánynak s ez volt az a blatt, a min a szerencséjét kipróbálta, ha nem adták hozzá, kompromittálta, akkor aztán hozzáadták. Neked persze nem tetszik. De nem is csodálkozom. Az én praxisomban sem fordult elő, hogy valaki megsimogatta volna azt a kutyát, a melyik megharapta. Mind a mellett a kutya mégis kutya és jó hogy van. Ne is vergődj hát a kis szárnyacskáiddal, add meg magad, ilyen a szokás és punktum.

– Szokás, de rossz szokás, – felelte Tóth. – Hiúságokra, külsőségekre fektetett gyakorlása a szülői kötelességnek, a gyermek jövőjének előkészítésében. Ábrahám fiát akarta megölni áldozatul. Akkor az volt a szokás. Ma már becsuknák érte Ábrahámot. Holott ő legalább az Istennek akart áldozni, de az olyan szülék (a minőt belőlem szándékoznak faragni az urak) a közvélemény, vagy jobban mondva a pletyka szájának betapasztása miatt dobják oda gyermeküket egy gazembernek, a kinél biztos elzüllés éri. Ezzel a korhadt elvi tétellel már egyszer végezni kell és újat kezdeni, mert ez minden logika ellen való.

– Pedig az egész gentry így csinálja, bruder, – erősködött Podwolski.

– A logika nem törődik a gentryvel.

– De az arisztokráczia is azt teszi.

– A logika fölötte áll az arisztokrácziának is.

– Azt már tagadom, – fortyant fel Podwolski, s tekintetével a másik grófhoz fordult segítségért. – Hát nincs igazam?

– Ebben nincs, – felelte mosolyogva Topsich, – és abban se volt, hogy Columbus Kristóf fedezte volna fel Monte-Carlót.

– Olyasvalamit olvastam pedig a ficzkóról.

Így folyt ez a disputa szakadatlan, egész a vacsora idejéig, melyre Tóth Mihályt is marasztották, még a grófnő is előjött, hogy nem ereszti, de Tóth úr a grófnőnek is kosarat adott.

– Nem vagyok én grófi asztalhoz való ember, – mondá szerényen lehajtva fejét, s csak úgy dőlt a gőg minden szavából.

Befogatott… hazament.