I.

Mikszáth Kálmán annak a nemzedéknek szellemét képviseli irodalmunkban, a mely gyermekkorát az abszolutizmus idejében töltötte ugyan, de már a kiegyezés utáni világban cseperedett fel s lépett ki az életbe. Mint a korszak jellemző képviselői csaknem mind, ő is faluról, a kisnemesség köréből indult el, hogy aztán életét a nagyvárosban élje, a nélkül, hogy a nagyvárosi életbe bele tudná magát élni. Ez a származás és az ettől meghatározott nevelkedés adja meg gondolkodásának, izlésének, érdeklődéseinek körét és anyagát.

A falusi ember nyugodt, passzivitásra hajló temperamentumát nem bírta soha levetkőzni s munkájában is mindig van valami kényelmesség, a mely szereti a dolgokat a könnyebb végükön megfogni. Az urbánus társadalmi élet idegen előtte, nem is érdekli, a parlamenti folyosó és a politikai klub teljesen kielégíti társaságra való igényeit. Szinház, zene, képzőművészet alig érdekli. Olvasmánya nem sok, de válogatott: az angolok közül Carlyle, Macaulay és Dickens – a történetírók és a humoristák – érdekelték, egy időben úgy látszik az oroszok is, de már a naturalizmus nagy világáramlatának nem volt rá semmi hatása. Szerette a kuriózumot, a furcsaságot emberben, dologban egyaránt s bámulatos érzéke volt minden iránt, a mi jellemző és tősgyökeres. Nagyon kifejlett volt a családi érzéke; azok közül való volt, a kik odahaza élnek, mindenhova máshova csak járnak. Szerette a politikát, de nem becsülte túlságos sokra, inkább az érdekességét látta, mint a komolyságát, hajlandó volt mulatságos játéknak nézni, mint valami nagyszabású kártya-parthiet. Ragaszkodott parlamenti tagságához, de politikai ambiczió nélkül; párthoz, vezető államférfiakhoz való ragaszkodását inkább a személyes rokonszenv irányította, mint a politikai elveik és módszereik helyességéről való erős meggyőződés. Szerette a vidám beszélgetést; nem azt a társalgást, a melyben az egyik elbeszélő inspirálja a másikat, az egyik megjegyzés pattantja ki a másikat, hanem az adomázást, melynek az a lényege, hogy egy beszél és a többi hallgatja. A természetből csak a gyermekkorában megszokott dombos nógrádi tájaknak volt rá mélyebb hatása. Bár lakott Szegeden, sokat járt az Adria mellé és a stájer hegyekbe, alig találni irásaiban képet, melyet ezek sugalltak volna neki. Szkeptikus volt és irónikus, a lelkesedés elragadtatásait nem ismerte, mindig ura volt önmagának; nem kelt ki magából soha, nem adta oda magát semminek teljesen. Önmagában befejezett, kerek egyéniség volt, nem volt egyetlen olyan pontja sem, a melyen beleolvadt volna valami másba, rajta kívül állóba. Viszont beolvasztott magába mindent, a mi kívülről érte. Egész lényével benne gyökerezett abban a földben, a melyből származott, a maga társadalmi osztályának világfelfogásában, érzésében, előitéleteiben és hagyományaiban. Harmincz évnél hosszabb ideig élt Budapesten és a nagyvárosi életnek semmi nyoma se maradt sem egyéniségén, sem munkáin: mintha csak az ablakon át nézte volna a körülötte folyó városi életet.

Gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok körében töltötte, serdülő korában ezekhez járultak a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai, legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradtak szeme előtt egész életében. Később még gyarapodott galériája a parlament alakjaival, kik között férfikorát töltötte. Ezekről is sokat írt, de többnyire journalistikai jellegű dolgokat; még nagyszabású szatírája, Az új Zrinyiász is alapjában véve nem más, mint az ő különleges journalistikai műfajának, a parlamenti karczolatnak legnagyobb arányú s irodalmi magaslatra emelt példája. Képzelete a tornáczos kuriák, falusi parókiák és a zsupfödeles parasztházak körül járt legszívesebben.

Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjúkori benyomások hogy rakódtak le, rétegenkint, az emlékezetében. Mikor parasztokról ír, megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra. Legtöbb paraszt-történetébe egy alakkal többet képzelünk bele, mint a mennyiről ír: a kis fiút, a ki ott ténfergett a falusi emberek közt, hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken, megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történetekben a gyermeki perspektiva nyomait.

Sokszor meg is mondja a fiatal korra való visszaemlékezés melancholikus hangján, hogy emlékeit írja meg, egyszer-másszor szerepelteti is önmagát, a parasztok között ténfergő gyermeket, történeteiben. De a többi paraszt-rajzokon is megérezzük, hogy milyen szemmel nézte egykor azokat az embereket, a kikről szól; osztozott a falu közvéleményében, ezzel együtt tartotta őket nagyon okos embereknek, vagy bolondoknak, furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek; érezzük, hogy mulatott vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti padokon tágranyitott, mindent meglátó gyermekszemmel hallgatott s melyeket most játszi humorral mond el, megindulását csak néha engedve keresztülcsillogni.

Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy jóformán csak azt rajzolja a paraszt-életből, a mit a gyermek is meg tud látni. A vasárnap délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek meghányása-vetése, a kovácsműhely pletykálkodásai – ezekben és effélékben alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzolja a parasztokat, akkor a munka maga alig szerepel, annál többet a munkaközben folyó tréfák, dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét, nyomorúságos, egyhangú életét, tudatlanságát – mindazt a sok nyomorúságot, melyben egész életén át benne él, melyet úgy megszokott, hogy észre sem veszi, mint a hogy nem veszi észre a levegőt, melyben lélekzik: ezt nem vette észre a gyermek, a ki a paraszt álláspontjáról nézi a parasztot s ezért nem szól róla az író sem, a ki a gyermek benyomásait rajzolja meg.

Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire különböznek Mikszáth palócz-rajzaitól azok, a melyekben a szegedi parasztokról vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte, s a felnőtt ember attitudéjében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a pontos, rendkívül éles megfigyelésen alapszik, objektivebbek, markánsabb körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontur-rajzok, nincs meg bennük a tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palócz-rajzokban. A szegedi parasztban valami kuriózumot lát, a palócz nemcsak egyes különösségeivel érdekli, hanem egész lényével.

Az egy Jókait kivéve senki regényirásunkban a parasztot úgy megeleveníteni nem tudta, mint ő. De rajzai nem intimek, úgy ábrázolják a parasztot, a hogy mások szemeláttára viselkedik, sohasem úgy, a hogy önmagával szemben áll. Parasztjai kívülről vannak megjelenítve, nem belülről, látvány, nem együttélés alapján. Szeretete a paraszt iránt nem is intimitáson alapszik, hanem a magasabb társadalmi osztályból való ember megbecsülésén; a magyar parasztot, kivált a palóczot, jóravaló, erős, derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni benne. A keményfejű, ravasz, érdekeit, igazát megvédő palóczczal szemben mennyire másnak látja a tótot! A mi abban energikus keménység, az ebben jámbor szelidség, a mi abban ravaszság, ebben félszeg, ravaszkodó együgyűség, a mi abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás. Becsületes, szelid, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel különb, imponálóbb náluknál a magyar! A tót nép fantasztikuma azonban néhány pompás kisértetlátó történetet adott neki, a melyekben még ma is érezzük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a szklabonyai kis fiú érzett.

A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai következnek. Ezek sokszor feltünnek egy-egy munkájában, ha nem adtak is neki annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a diákkori szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, a hogy a kisvárosi kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat rajzolja és bizonyára diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú bokájú, libegő szoknyájú polgárlányok, a kik egy-egy történeten hirtelen átlebbennek. Selmecz és egyéb felvidéki városok polgárságának képei ezek, olyan polgárságé, melyben még ma is elevenen élnek a régi bástyák közé szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári gőgjükkel, korlátoltságukkal. Innen van véve a régi szepesi polgárságnak képe is az író utolsó regényében, A fekete város-ban Ezeket a polgárokat Mikszáth majdnem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja. Valamikor a faluról a városi iskolába került diák is bizonyára furcsáknak, nevetségeseknek találta őket, a minthogy a kisvárosi diáknak mindig is legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárok rovására nevetni.

Ugyanebből a korból valóknak látszanak a falusi apró gentryre vonatkozó emlékek. Mikszáth maga is ebből a kicsiny birtokon élő apró gentryből származott s róla rajzolt képein megérzik, hogy a színeket hozzá odahaza, a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból, mulatságokból vette, a melyekben a vakáczióra hazajáró diák már részt szokott venni. Ezeknek a kis uraknak is, mint mindennek, meglátja a humoros vonásait, de a tisztelet bizonyos nemét hozta magával irántuk gyermekkorából; szüleinek barátairól van szó, a kiknek, ha maguk közt észreveszik is fonákságait, furcsaságait, idegenek előtt kimélettel beszélnek róluk. Sohasem bánik el velük olyan kegyetlenül, mint például a nyárspolgárokkal s ha rossz embert rajzol közülük, önkéntelenül tragikus vonások vegyülnek a humoros rajzba. Egy vonás pedig különösképen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülőkori emlékek alapján készültek: majd mindegyikükben feltűnnek az apró gentry leányai, olyan színezésben, a hogy egykor a diákgyerek gyuladozó képzelete látta őket. Ifjú pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek a lányalakoknak a vonalaiban.

Mikszáth témáinak anyagában a negyedik legdúsabban termő réteg a vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, az élete pályáját kereső fiatalember szemével nézte s megismerte egész körét, de abban, a hogy látta, nincsenek meg a nyomai annak a gyermeki naiv szemléletnek, melyet a többi körökről rajzolt képeiben láttunk. A kiegyezés utáni gentrynek ő a leghívebb és legpontosabb festője irodalmunkban.

Jókai egész lelkével a 48 előtti és az abszolutizmus korabeli életben élt és azt a nemességet rajzolja, a mely nimbusza tetőpontján, történeti szereplése legszebb tényének, az 1848-iki törvényeknek világításában áll. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabiró világ képeivel humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet látja, a mely törvényesen lemondott ugyan előjogairól, de a hatalom megtartására folytonos erőfeszítéseket tesz, a mely az állami, gazdasági és társadalmi rend hirtelen átalakulásában megtizedelődött s a vármegyeház fellegvárába vonulva küzd a régi hatalom maradványaiért.

Mikszáth gentry-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is magával ragadta a pusztulás melancholiája. Bár tisztán látja azokat a hibákat, melyek miatt a gentry egy részének szükségszerűen el kellett pusztulni, melancholikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a négylovas magyar urak alól, hogy foszladoznak az egykor büszke, oszlopos kúriák. A mit akkor, a nyolczvanas évek általános hangulata szerint a gentryről írt, annak hangulata a pusztulás humorának hangulata, kevés szatirikus ízzel. Az író rokonszenve alakjai mellett áll. A szatirikus elem, bár egyelőre még keserűség nélkül, mind erősebb lesz – pl. a Gavallérok-ban – s legkésőbbi korszakból való gentry-képeiben még sötétebben színez. A Noszty fiú már egyenesen hatalmas persiflage-zsa a gentrynek. A családi politika, mely egy család zsákmányává, vagy néhány család vetélkedésének harczterévé teszi a vármegyeházát, a határtalan léhaság, a melyben feloldódik minden erkölcsi ellenállás, a pénzvágy, a mely a becstelenséget is magától értetődőnek tartja, a komoly közdolgoknak léha játékká való sülyesztése, a közhatalomnak magánczélokra való felhasználása – ezek azok a jellemvonások, melyek a Noszty fiú-ból, mint a vármegyei élet jellemző vonásai tünnek elő. Ez a regény tükröt tart a vármegye urai elé. Torzító tükör-e? Mikszáth nem annak szánta. Szatirikus nem lehet el bizonyos torzítás nélkül, Mikszáth ezen a mértéken nem megy túl; az olvasónak folyton az az érzése, hogy ő csakugyan ilyennek látta a vármegyei urakat s hogy tipust akart rajzolni, nem tendentiosus torzképet. S a kép annál élesebb, mert az okosság, a becsületesség, a komoly jellemszilárdság megszemélyesítőjéül a meggazdagodott iparost állítja vele szembe.

Semmivel sem jár jobban a gentrynél, sőt még rosszabbul jár a mágnás. Ha sorra vesszük Mikszáth mágnásalakjait – nem sokan vannak – alig találunk olyat, a ki ne volna ellenszenvesnek rajzolva. A gentry akármennyire léha, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás egyéb hibáin kívül még nyegle, keményszívű és rideg is. Mikszáthban jellemzően fejeződik ki az az ellenszenv, mely a kisebb falusi gentryben a mágnások ellen él.

Mikszáth műveiben változatos képekben tükröződik a harmincz-negyven év előtti magyar vidéki élet egész köre. Gyakran tükröződik a magyar mult egy-egy képe is; számos elbeszélése s néhány regénye történelmi korszakba vezeti az olvasót. A történelemről nem volt mély felfogása, történeti képei alapjában a mai élet képei, elmúlt idők kosztümjeiben. A mult lelkébe való elmerülést nem találjuk meg nála, a történelemnek inkább anekdotikus vonásai érdekelték s a mélyreható históriai tanulmány szükségérzete sem volt meg benne. Az ő terrénuma a megfigyelés és ha néha meglepő valószerűséggel hozza ki az elmúlt korok gondolkodásmódjának egy-egy vonását, megismerni rajta, hogy visszakövetkeztetés révén, a mai életre vonatkozó megfigyeléseiből kiindulva jött rá. A történelmi anyag költői feldolgozásában Jókai tanítványa, Jókainál is kevesebb történeti érzékkel.