II.

Alig van író az egész világirodalomban, a kinek elbeszélő hangja oly közel áll az élő szóhoz, mint Mikszáthé. Mintha csakugyan eleven beszéd csengene fülünkbe olvasásakor, folyton modulálódva: az elbeszélés folyamában nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél ellágyul, halk, alig észrevehető, de érzésünket épen ezért erősen ingerlő remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül – szóval él és a maga kifejező eszközeivel kíséri a történet folyamát. Ez Mikszáth közvetlensége, minden jellemvonása közt a legjellemzőbb. Nemcsak az előadásban magában van meg ez a közvetlenség, hanem a mű egész természetében, a mese alkatában, az ember és természetlátásban is.

Az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedségén kívül a hang eleven, emberi volta adja meg. Mintha minden szó egyenesen az ajkról lebbent volna a papirosra, még rajta van – hogy úgy mondjuk – a test melege. Ezzel életet kap a szó, nem marad csupán a képzetek és fogalmak kifejezője, hanem kifejezi ezeknek a beszélővel s a hallgatóval való titokzatos kapcsolatait is. A szó mögött ott áll az ember, a ki mondta s azzal, hogy hallom, bizonyos viszonyba jutok ezzel az emberrel is. Az élőszóval mindig így vagyunk, az írott szónak csak akkor van meg ez a hatása, ha nagyon közvetlen. A száraz, élettelen stíl csak fogalmakat közöl, a közvetlen stíl ezen fölül megpendít lelkünkben bizonyos húrokat, nem maradhatunk közömbösek az iróval szemben. Mikszáth hatásának lényeges tényezője, hogy stíljének közvetlenségével személyes kapcsolatokat teremt önmaga és olvasója között.

A mese is mintha önkénytelenül buggyanna ki lelkéből, mint a földből a forrás vize. Semmi csináltságot nem érzünk, a minek papiros íze volna, az apparatus el van az útból takarítva s csak az eredmények vannak előttünk. A mese megindul és szabadon folyik, hol kiszélesedve, hol keskenyebb mederben, nagyokat kanyarog, máskor kis tóvá terjed szét, hogy aztán ismét tovább siessen s képzeletünket viszik magukkal hullámai, mint a folyóvíz a falevelet. A jelenetek nem egymásra következnek, hanem egymásba olvadnak, nem látni közöttük hézagokat, nem válnak el egymástól, mintha egyetlen folyamatos jelenet volna az egész. A mese önmagáért van, hogy szép legyen, kellemes legyen, érdekes legyen. Utólag észrevehetjük az író apparatusát, hogy itt is elrejtett egy gépezetet, a melyen a mese láthatatlan kerekei forognak, onnan is eltakarított egy sziklát, melyen illuziónk megbomlott volna, szóval, hogy mégis csak konstrukczió volt, a mit szerves folyamatnak gondoltunk. Olvasás közben nem hallottuk a gépezet zörgését, nem láttuk a vetítő lámpa fényét, azt hittük, élet van előttünk. Ha utólag rájövünk, hogy csak mozgófénykép volt? Nem baj, jól mulattunk.

A meséknek szövevénye a regény primitiv korára emlékeztetően egyszerű. Egy cselszövény, egy titok, a melynek nyitját keresik, egy ötlet, a mely fordulatra hoz mindent – rendszerint ez a központja mindegyiknek. Könnyen átláthatnánk az író szitáján, ha engedne belenézni. De nem enged, folyton újabb, meg újabb érdekességekre irányozza figyelmünket, minden jelenet magában érdekel, a míg olvassuk és minden jelenet mintha csak arra való volna, hogy megvesse az utána következő érdekességeknek az alapját.

Mikszáth kompozicziójának az adja meg művészi közvetlenségét, hogy nem látszik kiszámítottnak; mintha kitűzött czél nélkül, magától folyna a mese. Az epizódok kiszélesednek s csak mikor visszatérnek az eredeti mederbe, látni, hogy egy sereg szál fonódik belőlük az egészbe s e miatt szükséges volt, hogy kiszélesedjenek. Az olvasó szinte részese a történetnek s vele megy jelenetről-jelenetre. A jelen érzése tölti el egészen. Ez a jelen-érzés maga az élet; a mikor igazán él az ember, a pillanatban él, a multba vissza és a jövőbe előre csak az elmélkedés óráiban gondolunk, mikor az élet-érzés le van fokozódva. Ezért oly elevenek Mikszáth történetei.

Mikszáthban erősen ki volt fejlődve a plasztikus látás ritka adománya. Egy szempillantás alatt megelevenedik, dimenziókat kap nála minden, ember, táj, élettelen tárgy. Azonnal meglátunk mindent, meg van világítva minden annyira, a mennyire kell, a szemünkbe szökken minden úgy, mint a valóságban. Ez onnan van, hogy Mikszáth legelőször mindig szemléletünket ragadja meg s azon keresztül jut el képzeletünkhöz, hogy felgyújtsa benne a valóság illuzióját. Ez a jellemzés közvetlensége.

Ő maga is írás közben mintha szemmel látná a történetet, az alakok mozgását, olyan erősen, mintha előtte volnának. Mintha valami karzatról nézne alá a világra, a hol az ő kedvére, mulatságára mozog minden. Karzatról: mert Mikszáth felülről nézi az embereket, bizonyos távolságról. Nagyon éles szemével mindig azokat a vonásokat látja, a melyek pillanatnyilag fontosak, a melyekkel az illető alak résztvesz az épen most folyó dolgokban. A mint más vonásokra van szükség az esemény megváltozott körülményei között, eltűnnek az előbbiek s helyükbe pattannak azok, a melyek épen kellenek. Így játszanak előttünk az alak jellemvonásai, mindegyik az élet, az akczió pillanatában, a mikor az illető lényének középpontjában vannak. Innen a plaszticzitás hatása, a megelevenedés.

Mikszáth nagyon ritkán rajzol embert magában, a mikor csak önmagával áll szemben. Emberei mindig másokkal való viszonyukban tűnnek elénk. Ez a mélység rovására esik. Mikszáth ember-ábrázolásában nincs is meg a nagy psychologus írók mélysége. De annál életszerűbb a hatás, mert úgy mutatja be az embereit, a hogy az életben is látni szoktuk az embereket. Az ő emberei sohasem jutnak abba a helyzetbe, hogy kitárják lelkük legbensőbb tartalmát, heves rázkódások nem vetik bennük felszínre a lelkük mélyén öntudatlanul szunnyadó erőket. Rendszerint kicsiny, köznapi embereket rajzol, a kik kicsiny, köznapi harczokat küzdenek, kicsiny, köznapi dolgokon mennek keresztül. Nekik azonban ezek a dolgok fontosak, – az életükre tartoznak.

Az az ellentét, mely a kicsiny emberek kicsiny dolgai és a fontosság között van, melylyel nézik és csinálják őket, adja humora egyik legfőbb elemét. Nem humoros dolog-e, mikor egy vármegye urai minden eszüket, minden ravaszságukat, minden erejüket megfeszítik, hogy megkaparintsanak egy szolgabiró számára egy hozományt? Vagy mikor emberek sorsa azon fordul meg, megkerül-e egy esernyő-nyél, a melybe egy hóbortos ember belerejtette a pénzét? Ilyen apróságok, az embereken magukon kívülálló dolgok döntik el Mikszáth embereinek sorsát, nem pedig az egész lelket összerázó belső események. Általában ő, mert felülről s messziről nézi az embereket, nagyon kicsinyeknek látja őket. Olyanformán van velük, mint Chamisso versében az óriás gyermek a szántóvető emberrel. Fölveszi, megforgatja, megnézegeti őket, játszik velük, mint valami játékszerrel. Humorának másik főeleme ebben van: a hogy az embereivel viszonyba lép. Mulat rajtuk s ezt a mulatságát szuggerálja ránk. Érdeklik, szereti nézni, a mint tesznek-vesznek, de nem veszi őket nagyon komolyan. Nagy gyermekek játéka – ez az emberi élet. A hogy a gyermek, ha katonásdit játszik, csakugyan katonának képzeli magát, úgy játszanak az emberek a pénzzel, a hiusággal, a szerelemmel, egész életükkel. Mindenük illúzió, ők maguk komolyan veszik, a ki kívülről nézi – az író – mosolyog rajta. Az emberi élet illuzórius voltának sejtelme tölti el Mikszáth humorát.

Az illuziónak szomszédja a hazugság s ezért szereti Mikszáth az olyan embereket, a kiknek az élete egy hazugságon alapul. A gazdatiszt, a ki tolvajnak hazudja magát, hogy legalább valamit megmentsen a vagyonból a tönkremenő grófi család gyermekeinek. A gróf, a ki beleszuggerálja magába a hazugságot, hogy a középkorban él, kastélya megvíhatatlan vár, szedett-vedett népe hadsereg. A szolgabiró, a ki az önzetlen szerelem hazugságával akarja megkapni a gazdag lányt. Butler gróf, a kit a Dőryek e galádul kitervelt kényszerrel hazudnak leányuk férjének. A sárosi gavallérok, a kik önmaguknak és egymásnak hazudnak a kölcsönkért jóléttel és a zálogházból egy napra kiváltott pompával. A mikor a hazugság így az ember életének fontos elemévé válik, akkor elhomályosul a határvonal igazság és hazugság, valóság és fantazma között, a mi rendkívül fokozza az élet illuzórius hatását, humoros színben tünteti fel az egész életet.

Harmadik forrása Mikszáth humorának a rendkívüli ötletesség. Tele van ötlettel, az elméje olyan, mint a leydeni palaczk, csak hozzá kell érni és pattognak belőle a szikrák. Össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat, mindenből ki tudja választani a szembeötlőt, fel tudja fedezni a legkülönbözőbb dolgok között a rejtett hasonlóságokat. Az ötlet néha lényeg nála. Egy-egy embere nem egyéb, mint egy elmés ötlet, egy-egy története egyetlen ötlet kacsalábán forog. Ezért szereti a furcsa embereket, a különczöket a bogarasokat. Minden különczség egy ötlet, emberben megvalósulva. Minden regényében van különcz, néha több is, néha ez válik a történet főalakjává. Legmélyebb s valamennyi közt egyedül tragikus színezetű regényét, a Besztercze ostromá-t a különczség e kedvelésének köszönhetjük. Ötletes a komponálása, az ember-rajzolása, stílje is. Olyan ez a stíl, mint a pezsgő, tele van ötlet-gyöngyökkel, a melyek kergetik egymást, összeolvadnak, szétválnak, – külön-külön színjátékok az egészben. Minden hasonlata ötlet és mindent ötlettel jellemez. Egy-egy mondása sokszor egész anekdota, a minthogy egész előadásmódja a magyar anekdotázásnak művészi kifejlesztése.