TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Az olvasó visszavitetik a régi időkbe, mikor még a méz is édesebb volt.)

Harminczöt évvel történetünk kezdete előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életczéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. A kinek az sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett multjára, mint a ki nem hiába élt e sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban, vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóni színűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke s még csak egy karczolást se ejtett rajta. A pipa-faragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri-utczában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elujságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő-műhely belső életéből. Hogy t. i. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.

– Bravó, tantika!

És igaz is volt. Ez a mi mostani alsórekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harmincz pengő forintokért havonkint, a mi akkor szép pénz volt, mert kilenczven huszas lakott benne; egy húszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.

Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s a mi jó megjelent a könyvpiaczon, azt menten megszerezte. A helyett, hogy elment volna devernálni a «Két kék bakokhoz», vagy a «Két pisztoly»-ba, vitte a könyv-zsákmányát a Frühjahrsfeld-utczai tiszta kis szobájába s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre s a mi termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem birta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, a kiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, a mi akkoriban a magyar földön termett és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomatására. Örök szégyen az akkori nagy urakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, a hol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meg szivek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, a hol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, a kiké nem volt.

A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, a hol senki sem kereste volna. A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, a hová szállt. Abban az időben, a melyről irunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagy uraknál is, csakhogy azt még nem láttuk – vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni.

Tóth Miskának a könyveken kívül egyébiránt volt még egy mágnese: a Nemzeti Játékszín. Dehogy is maradt volna el valamelyik előadásról, kivált ha történeti darabot adtak. Míg egy szomorú napon ennek is vége szakadt – egy jó barátja kedvéért. Velkovics Gyurinak hivták a barátját, ugyanabból a városból való volt, a honnan ő: Nagy-Szécsényből. A szüleik szomszédok voltak és komák. A Velkovics uram szűcsműhelye egy házban volt a Tóth Máthé pékboltjával. Úgyszólván egy családot képeztek s ép annyira szerették egymást az öregek, mint a fiaik, kikből mind a ketten diplomás embereket akartak faragni.

Tóth uram prókátornak szánta Miskáját, de az anyja ellene szólt:

– Soha. Nem adom a fiamat olyan mesterségre, a hol annyit kell hazudni.

Tóthné papot akart belőle, de ezt meg az apja kifogásolta:

– Eredj te golyhó, hiszen a papnak még többet kell hazudni. A mi annyival rosszabb a prókátorénál, mert ezt nem illik el nem hinni.

Egymás iránti gyöngédségből mindenik elejtette időközben a maga kedvencz tervét, s mikor arra került sor, hogy a két egyforma korú fiúcskát Losonczra viszik a nagy iskolákba, abban állapodtak meg kölcsönösen, hogy Velkovics koma döntse el, mi legyen a gyerekből.

A koma nem vonta meg a jó tanácsot:

– A mi fiunk doktor lesz, hát legyen a Miska is doktor.

Ezt pedig azzal indokolta, hogy ők (Velkovicsék) már nagyon öregek, nem pörlekednek senkivel, fiskálisra nincs szükségük, a helyett sokat betegeskednek, tehát doktorra van szükségük. De egy doktor mégis csak egy doktor, míg ellenben ha a Miska is doktor volna és valaki megbetegednék a két család közül, még konziliumot is lehetne tartani. Már pedig milyen szép és úrias dolog, mikor híre terjed a városkában, hogy Velkovics uram vagy Tóth uram fölött konziliumot tartottak ma a doktorok.

De biz ezzel se fegyverezte le a péket:

– Micsoda? – kiáltá és a félszemével a feleségére bandzsított, – hisz a doktornak kell a legtöbbet hazudni. És ez még a papénál is rosszabb, mert soha se lehet rájönni.

Ebben az anyóka is osztozván, végre sok hánytorgatás, keresgélés után kikotorászták a mérnöki pályát, az egyedülit, a miben nem lehet hazudni.

Őszszel aztán a jövendőbeli inzsellér és doktor egy becsületes német származású pipametszőhöz, Stromm Adalberthez kerültek kosztba Losonczon. Stromm mesternek magának is volt egy tanuló fia, ifjabb Adalbert, a kivel a fiúk összepajtáskodtak. Őszinte, szinte megható barátság fejlődött ki köztük.

Kedves, könnyed, gondtalan évek következtek egész a rhetorikáig; gomboztak, labdáztak, pigéztek és egy kicsit tanultak is; eminens azonban csak Miska volt közülök, kiről a professzor urak azt tartották, hogy nagy koponya és sokra viszi az életben, ha valahogy útközben el nem veri a ragya. Éles esze volt, daczos nyaka, józan itélete.

És csakugyan ő tört le legelőbb. Egy kis kolera szaladt végig az országon s apja, anyja meghalt váratlanul, nem hagyván maguk után egyebet, csak jó emléket az ismerősöknél. Abból azonban nem lehet kosztot fizetni Stromm apónál; ezzel tisztában volt Miska s a temetésről visszamenve Losonczra, azzal az elhatározással állított be a műhelybe, hol az öreg Stromm dolgozgatott, hogy az új helyzet szerint helyezkedik el a világban.

– Stromm úr, – mondta, noha eddigelé bácsinak szokta nevezni, – szüleim meghaltak és nem maradt utánok semmi vagyon.

– Hallottam, édes fiam, – sajnálkozott a derék mester.

– Ebből aztán az következik, Stromm úr, hogy nem birom tovább fizetni az ellátást.

– Ej, ne törődj te ilyenekkel! A hol két paniperda jóllakik, ott a harmadik nebuló se pusztul éhen.

– Nem kell nekem kegyelemkenyér, Stromm úr, – vágott közbe a fiú keményen, – köszönöm alásan a jó szivét, de nem kell.

– Ejnye, forgós adta! – csodálkozott a jó ember, és a szemöldei felszaladtak a homlokára, – hát mi a mennydörgős fityfene kell?

– Eddig én fizettem önnek, most már azt akarom, hogy ön fizessen nekem.

– Hogy-hogy, barátja az erénynek? (Stromm úr nagy előszeretettel tanulta el az ilyen diák-kiszólásokat.)

– Hát úgy értem a dolgot, hogy én évekig nézegettem itt a műhelyben, miképen faragják önök a pipákat és metszik, otthon aztán a vakáczióban én is próbáltam a faragást és azt hiszem, hogy hasznomat veheti.

– Ugyan ne izélj, te bolond!

De a fiú addig erősködött, addig követelt, engedjen hát neki a szerszámaival itt a műhelyben egy pipát csinálni s olyan határozott, imponáló volt a föllépése, hogy az öreg Stromm nem volt képes megtagadni a kivánságát.

– Jó no, bánja a szösz, ronts hát el egy darab tajtékot, ha már annyira rátérdepeltél a lelkemre.

Nevetett, hagyta, oda se nézett többé, méltóságán alul tartotta volna felülni, úgy vette, mint egy gyerekes szeszélyt s kiment inkább a kertbe a palántáit öntözni. Miska pedig egész délután dolgozott szorgalmasan, s mikor a mester este akaratlanul oda pillantott s meglátta egy makrapipának a kibontakozó nemes idomait, a finom vonalakat, a karcsú nyakat és a ráfaragott vizsla félig elkészült figyelő fejét, ijedten csapta össze a kezeit és megrázta a diákot.

– Vesd le a csizmádat, hé, hadd nézem meg hamar, nincs-e lúdlábad, nem vagy-e maga az ördög? Mutasd csak ide azt a pipát?

Megnézegette, megforgatta, csóválta hozzá a fejét, dörzsölte a szemeit, nem álmodik-e, elimádkozott hamarjában egy hiszekegyet, keresztet vetett magára, aztán így szólt:

– No hát, fiam, te nagy talentum vagy. Vétek lett volna neked a könyvek közt megpenészedni. Itt maradsz a műhelyben s úgy lesz, a hogy te mondtad, most már én fizetek neked, de egyszersmind megmutogatok még egyet-mást.

Miska tehát fölvette a zöld kötényt, kimaradt az iskolából és ott dolgozgatott az öreg Stromm oldalán két-három évig. Mindjárt az első pipáját a híres Bornemissza csendbiztos vette meg a kirakatból, a mi nem csekély dicsőség volt. Mert a nagy csendbiztos, kinek halála után még sok évtized múlva is bornemiszáknak nevezték abban az egész országrészben a pandurokat, egyszersmind nagy pipaértő hirében állt s elég volt egy mestert kiemelni a homályból maga az a tény, hogy az ő szájában látták az alkotását.

Miska hova-tovább olyan pipákat készített, hogy addig szállt-szállt a hírük, míg a Nagy István uram fülébe is eljutott s elcsalta a legényt magához Pestre.

Nemsokára odakerültek a pajtások. Az ifjú Strommot, a kit időközben katonaiskolába adtak volt, oda nevezték ki hadnagynak, Velkovics Gyuri pedig orvosnövendék lett s ismét együtt lakott Tóth Miskával a Frühjahrsfeld-utczai szobácskában. Csodálatos, hogy sem a nyalka huszárhadnagy, sem az Alma Mater «gólyája» nem resteltek a mesterlegénynyel barátkozni, ebben az időpontban lévén az ifjúság a legzöldebb; sőt bizonyos fokig tekintély volt Miska, a ki imponált nekik és a kire hallgattak. Megszokták fölényét még az iskolai padokban.

Megy az idő, forog a világ, kopik az ember. Egy nap, mikor Gyuri másodéves medikus volt, letette a kanalat meg a varrótűt örökre Velkovics Dávid uram is (Velkovicsné már korábban elhalt), s minthogy egy kis leányka is maradt (Fruzina), Gyuri taníttatására nem jutott pénz.

Gyuri végszorultságában egy Bécsben lakó rokonához, anyja testvéréhez, dr. Protokhoz fordult egy szép, érzelmes levéllel, anyagi támogatásért, mert a szülői házban gyakran hallott meséket a vagyonos orvosról, kinek tele van a szobája megrendelőkkel és a ki hallani se akar nővéréről, a szegény szűcsnéről, gőgje, vagy talán fösvénysége miatt. Dr. Protok nem is válaszolt a levélre, a mi roppant kétségbeejtette Gyurit, de Tóth Miska megvigasztalta:

– Ne félj, kenyeres. Ha minden gát szakad, itt vagyok én. Megosztom veled a keresményemet. Mindenképen el kell végezned az egyetemet.

S azontúl búcsút mondott az irodalmi műveknek, a szellemi szórakozásnak. Ő fizette a kosztot és a tandíjat Gyuriért, ő látta el apró kiadásait panasz nélkül, felhánytorgatás nélkül, gyöngéden, mintha csak a legtermészetesebb kötelességét teljesítené.

Így tartott egész két évig ez az apai szerep, nem kis erőfeszítéssel. Noha titkolta, sokszor nélkülözött, csakhogy a «student» ne szenvedjen hiányt semmiben. Mégis a student únta meg a helyzetet hamarabb.

Egy este, mikor fáradtan hazajött, nem találta otthon Gyurit, se a ládáját, csak egy levelét az asztalon.

«Kedves Miskám! Egy bolond mágnás paralyzis progressivába esett, a mi csinos kis szerencse rám nézve. Az egyetemen egy orvosnövendéket kerestek hozzátartozói, a ki állandóan mellette legyen, mint ápoló s kisérgesse Meránba, Monakóba és nem tudom én milyen fürdőkbe. A sallarium meglehetős, teljes ellátás a legfinomabb vendéglőkben, vele együtt s havonkint jelentékeny összeg készpénz. Annyira megúntam már az okos embereket az egyetemen, hogy ennek a bolond embernek a társasága különös ingerrel bir rám nézve. Varietas delectat. Én hát elfogadom ezt a majdnem kanonoki stallumot, mert nagyon bántott az is, hogy a te nyakadon élősködöm. Nem szóltam neked erről semmit, mert nem volt erőm tőled élőszóval elszakadni. Nem is szakadok én el soha, csak egy kicsit elmegyek s némi pénzt szedek össze, a melylyel aztán elvégzem az utolsó évet. Köszönöm neked az irántam való jókat, igérem továbbá, hogy sokszor foglak értesíteni hollétemről, helyzetemről és mihelyt lehet, visszatérek hozzád, stb.»

Miska megsemmisült, mintha valami nagy csapás zúzta volna össze. Egész éjjel idegesen járt föl s alá, kezeit tördelve: «Mért tette azt, mért tette?» Szinte nevetséges volt a bánatával, úgy érezte, hogy ezentúl már nincsen életczélja.

Gyuri szavának állt, szorgalmasan irogatott grófjáról (valami Plechnitz őrgrófról) és életfolyásáról, hol innen, hol onnan, Európa különböző klimatikus helyeiről, sóhajtozván leveleiben, hogy már szeretne egy kis töltöttkáposztát enni (ez a fényes hôtelek kosztja ellen irányult), vagy hogy már nagyon vágyik egy kis békakuruttyolást hallani… Ezt részint a hangversenyek iránti csömör fokozta, mert a beteg gróffal minden hangversenyre el kellett mennie, a zene csillapítólag hatván idegeire, de mutatkozott ebben honvágy is, mert a József-városrészben még akkor sok volt a békákkal benépesített pocsolya s esténkint ugyancsak hangos volt az a vidék, a hol Miska lakott.

Úgy vagy egy évig még csak volt némi humor a leveleiben. Néha valami pajkos kalandról is megemlékezett. Vidor életkedv bugyborékolt némely megjegyzéséből. Hova-tovább azonban rövidebbek és kedvetlenebbek lettek a levelei. Látszott, hogy únja már a dolgot. Egyszer ki is fakadt: «Úgy látszik, – írja, – kettőnk közül én vagyok a nagyobb bolond, mert ő bolond észszel bolond és nem tudja, hogy bolond, míg én józan észszel lánczoltam magamat egy bolondhoz és jól tudom, hogy az őrültség.»

Majd egészen kimaradtak a levelei, hetek, hónapok elmúltak, egy sort sem írt. Miskát elfogta a nyugtalanság. Hol van? Mi történhetett vele? Nem tudta, hova írjon neki, hiszen örökké vándorolnak, futnak, a tavaszt keresik.

Már épen arra gondolt, hogy a gróf Plechnitz-családhoz fordul útbaigazításért, mikor levelet kapott Gyuritól, melyben Bécsből értesíti, hogy elcsapta magától grófját és a jövő héten a keddi hajóval Pestre érkezik állandó ottmaradásra. «Állíttasd régi ágyamat szobádba», írja a «Post scriptum»-ban.

Megörült Tóth Miska és sietett a kaszárnyába Stromm hadnagyot fölkeresni, vele is tudatni a nagy eseményt: «Képzeld csak, képzeld csak, megérkezik kedden a fiú.»

Lázas türelmetlenséggel várták a keddet, kedden pedig a hajót. Ugyancsak szidták, hogy lassan czammog. Már este volt, mikor kikötött s Velkovics Gyuri ott állott velök szemtől-szembe. Bezzeg volt öröm, összetorlódott a sok nyájas szó. De megemberesedtél! No, csakhogy itt vagy! Úgy vártunk, mint egy püspököt. Hohó fiú, hiszen te tokát is eresztettél. De milyen csinosan van öltözve!… Nosza, karonfogták és nagy diadallal vitték az «Arany sas»-ba, mert csak meg kell inni a viszontlátás áldomását. A borjúbőrös ládát, meg a köpenyeget hadd vigye haza a hordár.

Valami kis nyegleség mutatkozott Gyurin. Nemcsak hideg volt egy kicsit a barátai iránt, de sehogy sem akart ráismerni a városra. Miféle statua ez itt? Hát a Nagy Kristóf, hiszen tudod. Ejh, az ördög emlékezne minden rongy faragványra! Hát az a templomféle ott micsoda? Hm. Az a belvárosi plébániatemplom. Különös, fumigáló hangon beszélt, rosszul leplezett fölénynyel. Barátai titkon összenéztek: ej-ej, mi lett ebből a jó fiúból; az arczán is volt valami arrogáns, ellenszenves vonás. Ugyancsak mindent kifogásolt az «Arany sas»-ban is, olyan lehetetlen nevű ételeket követelt, hogy a másik asztalnál ülő Józsa Gyuri odaszólt a pinczérhez, mintegy czélzásul a tökéletlen fiatal ember kivánságaira:

– Hozzon nekem egy czápát, Károly, de egészben és rántva, öntött salátával.

Restelték Tóth Mihályék az esetet, de csak mégis megbocsátottak lelkükben Gyurinak. Hja, ilyen a világlátott ember! Valóságos nagyzási hóbort volt tőlük, hogy ilyen nagy uraknak való vendéglőbe hozták, a fogadtatás nagyobb pompája miatt s ime, a helyett, hogy el volna ragadtatva, mindent fitymál, az asztalkendőtől kezdve az utolsó mártásig, mint egy elkényeztetett spanyol grand.

A borocskától mégis átmelegedett lassankint s elmesélte utazásainak tarka-barka élményeit, egész addig, míg a gróf baja Ischlben mintegy hat héttel ezelőtt dühöngő örültségbe csapott át, úgy hogy nekirohant Gyurinak, meg akarta fojtani, akkor aztán fölszedte sátorfáját és egyszerűen elszökött tőle, meg se állván Bécsig, a hol egy hónapig tartózkodott.

– Mit csináltál ott annyi ideig? – kérdé Adalbert.

– Egy kis dolgom akadt, – felelte rejtélyesen.

– Aha! Valami szoknya, – mosolygott Tóth Miska.

– Hé garçon, pinczér, – parancsolá Gyuri. – Nincsenek franczia boraik?

– De igen is, vannak.

– Ide egy kis rajnait, úgy-e fiúk?

– Úgy látszik, nagyon megpelyhesedtél a gróf mellett, vélte a hadnagy.

– Hagyjatok békét, – vigyorgott Velkovics, az asztalra csapva a tenyerével, – Bécsben már a gyűrűmet adtam el, hogy a hajóköltséget fizethessem.

– Ez már nagy hiba! – szólt a hadnagy elszontyolodva. – Mit fogsz hát csinálni? Mi a szándékod?

Gyuri közömbösen vont vállat.

– Mit tudom én? Miska majd kigondol valamit.

A hadnagy léhának találta a választ és nem állhatta megjegyzés nélkül:

– Meg kell gondolnod, pajtás, hogy Miska keze munkájával, keservesen szerzi a pénzt.

– Ej, – vágott közbe Miska, megrestelve, hogy ilyen kényes irányban indul a szó, sietett elejét venni. – A míg nekem van, van neki is. Ez a regula nálam. Csak az a baj persze, hogy nem sok van. De mindegy, nem halt még meg a pénzek anyja!

Koczczintottak, ittak rá, de a hadnagy csak tovább nyomorgatta a fölvett thémát:

– Reménylem, teljes erővel nekidőlsz a félbenhagyott studiumoknak.

– Majd még gondolkozom erről. Egyelőre pihenek egy kicsit.

– Persze, nagyon elfáradtál, – gúnyolódott Stromm hadnagy.

E naptól fogva újra a régi élet kezdődött, Miska gondoskodott szobatársa minden szükségletéről, az ő nagy türelmével és gyöngéd előzékenységével. Csakhogy ez most már terhesebb feladat volt, mint annakelőtte. Gyuri azelőtt szerény volt, most követelő lett (Stromm hadnagy szerint: szemtelen). Nem akart többé eljárni a kis vendéglőkbe: «nem veszi be – úgymond – gyomrom a közönséges kosztot.» Minden nap előállott egy-egy bohókás kivánsággal, most új kalapot kivánt, majd valami különös peniczilus tetszett meg neki a kirakatban.

Stromm hadnagy, a ki eleinte sokszor volt velük, kijelentette, hogy ő már ezeket nem nézheti tovább.

– Gyuri szívtelen ficzkó. Teljesen jóllaktam vele.

Miska védelmébe vette.

– Igazságtalan vagy iránta. Egy kicsit elrontotta ugyan a könnyű élet, a gróffal való utazgatás, de majd meglátod, apródonkint rátalál a régi jó lelkére, hogy im, megszabadult a bolondtól.

– Hiszen ha megszabadult volna, de még nagyobb bolondra talált benned.

A hadnagy kimaradt, kettecskén éldegéltek ezután néhány napig, mialatt gyorsan laposodott a Miska erszénye. Egy nap arra biztatta fel Gyuri Maecenását, kérjen másnap délutánra szabadságot gazdájától mert ő akarja igénybe venni az idejét, de majd csak holnap mondja meg, mire.

Miska ebben se szegte kedvét, másnap azzal jött a Lícziniushoz, a hol ebédelni szoktak, hogy egész délutánja szabad.

– Nagyon helyes, e szerint ez az én délutánom lesz.

– Mit akarsz velem?

– Attól függ, – mondá Gyuri fürkésző tekintettel, – mennyi pénzed van?

– Bizony nem sok. Ha most az ebédet kifizetem, marad még két forintom.

– Összesen? – kiáltá Gyuri szinte szemrehányón, csaknem megbotránkozva.

– Sajnos, de úgy állok, – dadogta Miska elpirulva, de a mikor látta, hogy a Gyuri homloka elborul, fojtott hangon tette hozzá: Mire kellene?

– Szerettem volna egyszer mulatni. Tudod együtt, kettecskén. Valami ellenállhatatlan vágy ösztökél már napok óta, hogy egy kis «kirohanást» csináljunk.

– Ezért kérettél velem szabadságot?

– Megvallom, ezért.

– No és mit neveznél te kirohanásnak?

– Hogy először is egy fiakkert fogadnánk és kihajtanánk úri módon a Zugligetbe, például a «Szép juhászné»-hoz.

– Hisz azt még talán meg lehetne tenni két forinttal, de miből vacsorálunk ezután? Nem, nem, ilyen őrültséget mégse tehetünk.

– Hát nem tudnál valahol pénzt szerezni? – kérdezé Gyuri lágy, rábeszélő hangon. – Gondolkozz rajta, kis öregem.

– Most? Igazán nem tudnék; de holnap előleget kérek Nagy uramtól.

– Nincsenek valami ékszereid?

– Sem aranyom nékem, sem ezüstöm, – idézett Miska egy Szécsényben ismeretes követválasztási zsoltárból.

– Hát az az óra mit vétett a zsebedben?

A mesterlegény kemény, szigorú pillantást vetett barátjára, de biz az kiállta minden szemöldökrezgés nélkül. Nem látszott egy csöpp fogalmának sem lenni arról, hogy ő most komiszkodik. Egy nagy gyerek, gondolta Miska, szeszélyes, de ártatlan.

– Aztán mit akarnál hékás azzal az órával?

– Tedd zálogba.

– Az nem lehet, – pattant fel idegesen. Atyám vette ajándékba, mikor Losonczra vitt, hiszen emlékszel, az egyetlen emlék tőle. Nem sokat ér, klepszidra, de én nem válhatok meg tőle.

– Ejh, hiszen mindennap megválsz tőle, mikor este az asztalra kiteszed s nélküle alszol.

– De legalább beleketyeg az álmaimba.

– Hiszen kiválthatnád holnap.

– Nem, nem, ne kivánd tőlem!

– Tedd meg, Mihálykám, ha szeretsz.

Addig-addig czirógatta, kéregette, hogy nem bír neki ellentállni, bevitték az órát egy zálogházba és egy kocsit fogadtak, mely a Zugligetbe röpítette őket. A «Szép juhászné»-nál Gyurit csodálatos szomjúság fogta el.

– Mihálykám, fiacskám, tudod-e mit indítványozok. Csináljunk magunknak egy jó órát. Igyunk meg egy palaczk franczia pezsgőt.

– Félek, a vesztedet érzed, fiú, – intette Tóth Miska. – Mi lesz veled, ha ilyen szokásaid vannak? Sírni volna kedvem, nem pezsgőzni.

– Tedd meg csak ez egyszer. Sohasem kivánom többet.

– Becsületedre mondod?

– Arra. Csak a bizonyítékot akarom, hogy igazán jó szívvel vagy irántam.

– Hogyan kételkedhetnél ebben?

– Akkor hát hozasd meg a pezsgőt.

– Hiszen szivesen hozatom, nem a pénzt sajnálom, csak a saját gyengeségemet szégyenlem, hogy olyanban engedek, a mivel nem teszek veled jót és a mi mindenképen helytelen.

Denique, meghozatták a pezsgőt, nagyot durrant a dugó, Gyuri hurrah-t kiáltott hozzá, aztán összeütötték a habzó kelyheket s idogálás közben, a mint a rózsaszínű köd ereszkedett lassan az agyukra, a fölséges panoráma helyett, a mit Pest nyujthatott, Szécsény ugrott ki, a kis sárga házikó, a hol éltek, a hímes rétek, mezők, a hol imitt-amott egy-egy madárfészket tudtak, szállt, szállt képzeletük s fölturkálta a sok apró csínyt és minden egyebet. Milyen szép volt még akkor ez a világ!

Aztán ennek is vége volt, megitták az utolsó kortyot is.

– Minden órádnak leszakítsd virágát, – elméskedett Gyuri, – de sajnos, nekünk minden óránk az a te órád volt s annak a virágát már leszakítottuk, menjünk hát haza.

Vidáman, virágos kedvvel hajtattak vissza a városba, gangosan hátradőlve a puha kocsiülésen, mint a becsípett úrfiak és «arszlánok» szoktak.

A Váczi-utczában egy helyütt, épen a híres Klemitzer ékszerész ragyogó boltja előtt, megdöfte Gyuri botjával a kocsist.

– Hó, álljunk meg! Szállj le hű pajtásom, kamarásom. Még egy bolondságom van hátra. Hadd rázom ki azt is s aztán lássunk a komoly élethez. Gyere csak be utánam!

Gyuri e közben a Klemitzer-bolt felé lépkedett s megfogta a kilincset.

– Gyuri, ne okoskodj, hová mégysz oda?

– Gyere csak utánam!

– Nem vagyok bolond. Mi dolgod van neked ott?

– No csak gyere be, majd meglátod.

– Valami éretlen ostobaságot fogsz elkövetni.

– Szavamat adom rá, hogy semmi éretlenséget nem szándékozom elkövetni, gyere no, kérlek. Nem szabad engem elhagynod.

Utána ment, a pezsgő az ő bátorságát is megnövelte, de azért a háttérben maradt s nem minden szepegés nélkül várta, hogy mit akar Gyuri.

– Van-e valami szép, értékes aranyórája, Klemitzer úr?

Klemitzer kis vöröshajú emberke, meghajtotta magát és néhány csinos aranyórát mutatott.

– Nincs valami különösebb darab, kövekkel kirakva?

– Van egy, – mondá Klemitzer, – melyet Nádasdy grófnak készítettem, de közben meghalt és az örökösei nem akarták átvenni.

– Mutassa!

Gyönyörű órát vett ki egy bársonytokból, melyet rubintok és gyémántok diszítettek.

– Megjárja, – mondá Gyuri. – Hogy az?

– Ugyan ne bolondozz, Gyurka, gyere ki, – szólt közbe hátulról a jó barát, a kit nyúlszemeivel szeretett volna Klemitzer úr ledöfni.

– Hatszáz forint, – felelte Klemitzer.

– Megtartom, – mondá Gyurka. – Most már csak egy aranylánczot keressen hozzá!

Tóth Miska jónak látta erre egész az ajtóig hátrálni.

– Gyurka, Gyurka! – intette onnan még egyszer.

A lánczot azalatt kikereste Klemitzer, az épen száz forint volt.

– Tehát hétszáz forint összesen, – veté oda Gyurka könnyedén s ezzel megfogván az órát lánczostól, Miska felé nyújtotta:

– Gyere hát közelebb, kedves öregem, fogat fogért, órát óráért, fogadd el tőlem kérlek, ajándékba.

Miska bizony a világért se ment volna közelebb, hogy az órát fogja, a helyett inkább görcsösen fogta a kilincset, mert érezte, hogy most mindjárt jön a «stikli» csattanója.

Jött is, de nem a hogy ő képzelte, mert Miska kihúzott az oldalzsebéből egy vastag papir paksamétát, a melyet szétterítvén, kivillant egy nagy csomag ezres bankó, ezekből elnyálazott egyet, megfricskázta, aztán letette Klemitzer elé.

– Tessék belőle visszaadni!

De mire szétnézett volna a boltban, akkorra már Tóth Miska rémült arczczal ugrott ki s futott, futott lihegve, remegő szívvel, végig az utczákon, mint egy kergetett vad és meg sem állt, csak otthon, a Frühjahrsfeld-utczai kis szobában, melyet magára zárt belülről s végig dobván magát a kanavász divánon, keserves sírásra fakadt: «Jaj nekem, százszor jaj, kígyót neveltem a tejemen.»

Még le sem csillapodott a lelki háborgása, mikor Gyurka is megérkezett; hallani lehetett belülről, a mint megáll ott künn a robogó bérkocsi, majd kip-kop, ismerős ütemű léptek közelednek a kis szobához, megzörren a kilincs, de nem enged az ajtó.

– Miska, eressz be!

Semmi hang belülről.

– Ne tettesd magad, tudom, hogy bent vagy, látom, belülről van a kulcs a zárba téve, ne csinálj rossz tréfákat.

Mire hatalmasan kezdte az ajtót rázni, hogy az recsegett, ropogott a pántoknál.

– No hát bent vagyok, ha épen tudni akarod, – hangzott ki most tompán, szinte rekedten a Miska szava, – de szándékosan nem bocsátlak be, mert én becsületes ember vagyok.

– Hát mondtam én, hogy nem vagy becsületes? – kedélyeskedett Gyuri.

– Ládádat, köpenyegedet kitettem az ajtó elé, eredj Isten hírével, a merre a két szemed lát.

– Micsoda? Csak talán nem akarsz elkergetni magadtól, mint egy megveszett kutyát?

– De igen is, mint egy elveszett embert. Megsiratlak, de nem akarlak látni ezentúl, nem kivánok veled egy levegőt szívni többé. Ha bűnbe estél, én nem dobom rád az első követ, nem küldöm utánad a rendőrt, de közösségben sem akarok lenni veled. Menj, menj innen! Az Isten szent nevére kérlek. A mi útjaink elváltak örökre.

A künn levő fiatalember felkaczagott erre vidoran, édesdeden, az ártatlanság, gondatlanság ezüstös tiszta hangján. Miskának úgy tetszett ez, mintha egy csengetyű szólana, melyen nincs repedés, sőt karczolás se.

– Ej, ugyan ne okoskodj, legyen eszed, eressz be hamar! – sürgeté Velkovics még mindig nevetve.

– Nem, nem.

– Mindent megmagyarázok, kedves öregem, csak eressz be.

– Köszönöm, de nem vagyok hiszékeny. Annyi pénzt, a mennyit én nálad láttam, nem lehet tisztességes úton szerezni. Ezt az egyet tudom. A többire nem vagyok kiváncsi. Az Aladin csodalámpájának szellemei behatolhatnak mindenüvé, de az én fejembe nem. Távozz kérlek, ha már a gonosz útra tévelyedtél. Elégedj meg azzal, hogy már eddigi itt tartózkodásod is beszennyezett, magam előtt ugyan nem, de a mások szemében mindenesetre.

– Hiszen értelek, – felelt Gyuri, – tudom méltányolni eljárásodat, rossz tréfát csináltam, hát most iszom a levét, punktum, de ha egyszer mondom, hogy olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.

– Nem hiszem.

– De legalább hallgass meg.

– Nem hallgatlak meg.

– A gyilkost se itélik el kihallgatás nélkül.

– Én téged elitéllek, – kiáltá Miska ünnepélyesen. – Távozz közelemből, sátán!

– Ha már nem bocsátasz be, – esengett Gyuri, – legalább azt az utolsó kérésemet teljesítsd, hogy nyisd ki az ablakot, hogy adjak be neked egy irást.

– Minek nekem a te irásod?

– Elolvasod, aztán ha nem tetszik, visszaadod…

– Undorodom az érintésétől.

– És ha akkor mégis elküldesz, hát elmegyek szó nélkül, örökre, ellenben pedig…

– Mit akarsz az «ellenben»-nel?

– Ellenben leülök a küszöbödre s Isten engem úgy segéljen, nem megyek el onnan élve, míg ki nem jösz és végig nem hallgatsz.

– Jó. Végezzünk. Eredj ki az utczai ablakhoz, én addig kinyitom, tedd be az irásodat, mert én nem akarlak látni, elolvasom, visszateszem s onnan aztán elveheted.

Így is lett. Gyuri kiment az utczára, s kikeresvén a zsebében lévő iráscsomagból egy ívet, felágaskodott egy kicsit s becsúsztatta a zöldre festett zsalu bordái közt. Tóth Miska meghallotta a papirsustorgást, de ő feléje se ment hamarosan, csak később nyúlt utána, hogy figyelmesen átbetűzze a németül írt okmányt.

Sápadt arcza megszinesedett, apránkint, szive hangosan dobogott az örömtől, aztán egyszerre lecsapta az asztalra a papirost és kiszaladt kabát, mellény nélkül, hajadonfővel, a hogy otthon volt, az utczára, Gyurihoz, a nyakába ugrott, átnyalábolta, megropogtatta a derekát, összecsókolta két oldalról, aztán így a karjai közt vitte be a szobába, mint a kis gyereket szokás, hiába tiltakozott az ellene:

– Jaj, meg ne fojts! Huh, minden csontomat összetöröd. Eressz el, kérlek. Én csak fiakkerezni akartam, de arra nem gondoltam, hogy ilyen alkalmatosságon vonuljak be.

De Miska csak vitte, mint egy pelyhet s közbe nem győzte a bocsánatkérő szavakat keresgetni:

– Ne haragudj, – rebegte elérzékenyülten, – hogy megsértettelek.

– Meg biz a macskát. Adok is én a te sértéseidre valamit.

– Hát már most ülj le és beszéld el a dolgokat.

– Most már egy kukkot se mondok addig, míg a pipámat meg nem töltöd.

– Én pedig meg nem töltöm, azt elhiheted, ha örökre megnémulsz se. Mert a szegény pajtásnak megtettem eddig, de a nábobot én ki nem szolgálom.

– Jól van no, megtömöm magam, bár olyankor sohase szelel olyan jól.

Rágyujtottak s letelepedvén egymással szemben a pipamodelekkel megrakott asztalnál, Velkovics Gyuri a következőkben beszélte el szerencséjét:

– Junius első napjaiban szöktem meg Ischlből a grófomtól s egyenest Bécsbe mentem, hogy onnan Pestre hajókázzam. Volt pedig összesen húsz forintom, beszálltam a «Vidám Pelikán»-hoz, azzal a tervvel, hogy az éjszakát Bécsben töltöm és reggel megyek tovább. Estefelé az utczákon őgyelegve, unalmamban egy czirkuszba váltottam jegyet, hol valami miss Lenora Walton produkálta magát, ingerlő, arasznyi szoknyácskában. Hogy szép volt-e? Gondolom. És hogy tudott lovagolni! Olyat még nem látott kend, bácsi. Egész Bécs bomlott érte, mert egész Bécs ott volt, vagy legalább nagyon sokan és mindenesetre többen egygyel, mint a mennyi az én tervembe beleillett. Azt a valakit sokallom ugyanis, a ki ellopta a zsebemből a tárczámat, úgy, hogy a czirkuszból kijövet néhány rézkrajczárral a zsebemben találtam magamat egy ismeretlen nagy városban. Elhült bennem a vér. Mit csináljak most? Neked akartam írni, de mi lesz velem addig, míg tőled segélyt kaphatok? Máris éhes voltam, de hogy vacsoráljak, a pénzem nem volt elég. Kétségbeesve töltöttem el az éjt a «Pelikán»-ban, mindenféle terveket szőve éhen-szomjan, a holnapi napra nézve, végre is nem volt más választásom, mint fölkeresni nagybátyámat, dr. Protokot, a ki ugyan rideg agglegény és fösvény, szívtelen ember, hiszen eleget hallhattad a nevét otthon, Szécsényben, mikor a szüleim szidták, de ilyen esetben talán mégsem hagy az utczán elpusztulni. Lázadozott bár bennem a büszkeség és a gyermekéveimben fölszítt gyűlölet érzése fejembe kergette a vért, de mégis erre határoztam magamat. Végre is könnyű volt választani a kigázolási módok közül, mikor csak ez az egy kinálkozott. Ej, mi bajom eshetik, ha megkisérlem? Legfeljebb kidobat a szolgáival és akkor se leszek már rosszabb helyzetben, mint most. Igen ám, de hol találjam én meg dr. Protokot, ebben a rettenetes városban? Reggelre kelve, az utczákon kérdezgettem hordároktól és egyéb járókelőktől, persze senki sem tudta, kicsoda dr. Protok, pedig hogy beszélte a mamám, milyen híres doktor, hogy egész Bécs róla beszél. Végre egy öreg úr azt tanácsolta, nézzem meg valamely kávéházban az orvosok lakjegyzékében, ott meg fogom találni. S tényleg kikerestem. Dr. Protok Vincze, lakik Kemettergasse Nr. 23. Félelem és remény közt hányattatva siettem a jelzett házhoz, egy kétemeletes komor, ódon és barátságtalan épülethez. Minden kopott, rozzant, földszint néhány bolt s egy kocsma a balszögletben, a «Százéves hollóhoz», a kapualja sötét, a lépcsők hepe-hupások, mégis igaza volt a szegény mamának, hogy sokan járhatnak Protokhoz, ugyancsak kitaposták lépcsőköveit a pácziensek. A csengetyű-zsinór után indulva, mindenekelőtt a házmesteri lakáshoz indultam tájékozódni, hogy hol lakik az öreg. A zsinór egy kis piszkos czellához vezetett az udvar mélyén, hol egy asztalkánál pápaszemes öreg asszony ült és nagy figyelmesen kártyákat rakott ki. «No, mi az?» förmedt fel bosszúsan, fel se nézve, a mint beléptem. «Hol lakik dr. Protok?» kérdém. Fölemelte balkezét, a melyben nem volt kártya és némán a mennyezet felé mutatott száraz, csontos ujjaival, hogy ott lakik. «Vagyis az első emeleten?» kérdém ismét, bővebb magyarázatot várva, mire kedvetlenül rázta meg a fejét és most már lefelé mutatott a kezeivel, hogy ott lakik dr. Protok. «Hogyan? A pinczében? – mondom én hitetlenül. – Maga tréfál velem anyóka. Fent is, lent is nem lakhatik a doktor úr.» Erre a megjegyzésemre elvörösödött az anyóka, látszott összehúzódó arczizmain, hogy köhögési roham környékezi, hirtelen kieresztett a szájából egy diót, melyet a kártyakirakás alatt különös babonából a nyelve alatt tartott (a hogy később megtudtam), s miután előbb kiköhögte magát, ekképpen szólott, vasvilla szemeit rám szegezve: «Hohó uracskám. A mit mondtam, mondtam. Heller anyó sohase beszél zöldeket. Dr. Protok lakhatik fent is, lent is, a szerint, a hogy én mutattam, a mint vagy az égbe ment, vagy a pokolba, mert Protok dr. meghalt.» «Oh Istenem, és mikor halt meg?» «Bizony már egy fél esztendeje.» «Ez aztán borzasztó!» mondám önkénytelenül, helyzetemre gondolva. «Mit, borzasztó? – fortyant fel az anyóka. – Magoknak betegeknek mindegy. Az egyik doktor olyan, mint a másik doktor. Egyik se tud semmit. De mit szóljak én? Engem itt hagyott könnyelműen, a nélkül, hogy gondoskodott volna rólam, a ház idegen kézbe kerül, s akkor Heller anyónak fel is út, le is út, a végrendeletben meg se említett, komisz kutya volt, ez az igazság.» «Úgy? A ház tehát az övé volt? – kérdém, – és ki örökölte utána?» «Ejh, valami vagabundus, a kit a hatóság azóta sem bír megtalálni, – felelte Heller anyó, – valami Velkovics György nevű lump diák.»

– Képzelem, mennyire megörültél – szólt közbe Tóth Miska, a ki elfojtott lélekzettel hallgatta eddig a történetet.

– Gondolhatod. Ez a szó szárnyakat adott, legott rohantam egy ügyvédhez, kivel megkerestük a hatóságnál a végrendeletet, melyet az imént nyujtottam be neked az ablakon s ki, miután személyazonosságomról is meggyőződött, ellátott bőven előleggel s egy hónap alatt lebonyolítá az egész örökséget. A házat eladtam kétszázezer forintért.

– De hát, hogy volt lelked mindezeket eltitkolni előttem?

Velkovics Gyuri hamiskásan mosolygott.

– Mert próbára akartalak tenni, hogy olyan igazi önfeláldozó barát vagy-e, a milyennek képzeltelek? Azért voltam olyan szemtelen és követelő irányodban.

– No és hogy vált be a próba?

– Túlhaladta várakozásomat.

– Hát már most mihez kezdesz azzal a sok pénzzel?

– Mindenekelőtt gondoskodom a saját kényelmemről és ez egyelőre abból áll, hogy szeretném, ha megint te töltögetnéd a pipámat, mint azelőtt, minthogy pedig te azt mondod, hogy a gazdag embert nem szolgálod, hát azért is meg amazért is, hogy a mi a tied volt, azt mindig megosztottad velem, most én is megosztom veled, a mim van.

– Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.

Ezzel benyúlt a zsebébe, kihúzta az egész szemkápráztató pénzcsomagot s az egyik köteget oda helyezte Miska elé.

– Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.

Miska incselkedő tréfának vette a dolgot s közömbös arczczal tolta vissza a bankjegycsomagot.

– No, csak tedd el és ne hozz kisértetbe, mert még el találom venni.

– Hiszen komolyan a tied.

Miska a barátja szemébe nézett s kiolvasván annak igaz szándékát, felette elérzékenyült.

– Köszönöm pajtás, szép tőled, de nem fogadhatom el, nem nekem hagyta azt a te nagybátyád. Az órát, a melyet felajánlottál a boltban, elfogadom emlékül, de hogy a vagyonod felétől megfoszszalak, ahhoz nekem nincs lelkem. Az ilyen ajánlatokkal csak megsértesz.

– Már megint okoskodol? – bosszankodott Velkovics. – Elrontod az embernek minden örömét a savanyú életnézeteiddel. Hát illik az tőled? Tedd el hamar azt a pénzt, ha mondom, mert még bajba kerülsz. Benyit a házmester, meglátja, rendőrért szalad s bevisznek. Te azt fogod mondani, hogy az én pénzem és csak rád akartam disputálni, én eltagadom, de különben sem akadsz olyan együgyű biróra, a ki elhiszi neked. Azért hát tedd el… no, szépen kérlek…

Összetette kezeit s meglágyította a hangját, mint mikor valami makranczos gyereket kell rávenni valamire.

– Nincs rá eset, – mondá Tóth Miska eltökélten. – Az ilyen regényekbe való nagylelkűségi rohamoknak rendszerint csak az eleje kellemetes.

– Nem értesz engem, ez az egész. Ne hidd, hogy csak bolondjába szórom ki a pénzemet, mint egy őrült, s ezért aztán vonakodol azt fölszedni. Úgy tekints engem, mint egy furfangosan számító üzletembert. (Hiába vigyorogsz, mert az így van.) Az okos tőkepénzes soha se teszi mindenét egy lapra, gyakran látni, hogy a fele vagyonát földvásárlásba fekteti, a másik felén papirosokat vesz, én a fele tőkémet átadom neked, úgy fogván fel a dolgot, mintha két részből állnék, ha az egyik felerészemen rosszul megy a tőkeszaporítás, a másik részen jól mehet. Az ember nem juthat olyan könnyen tönkre. Ne hidd, azért adom oda az örökségem felét, mert elszédített a sok pénz és nem tudok vele mit csinálni. Oh, én egy cseppet se sokallom, sőt azért adom oda felét, mert keveslem. A szerzés ördöge egyszerre szegődött hozzám a szerencsémmel s most szüntelen szurkál a sarkantyújával. Úgy bizony, kedves Miskám, nem a pénzemet osztom én meg veled, hanem voltaképen az eszemet és a szerencsémet egészítem ki a tieddel. Mert úgy értem a jövőt, hogy a száz-százezer forint tőkével mindenikünk valamely komoly munkához lát önállóan, tetszése, vezérlőcsillaga szerint és a százezer forint esetleg új százezer forintokat fog szülni. Lehet, hogy mind a ketten boldogulunk, akkor a százezer forintomat visszafizeted s ezzel vége –, lehet, hogy tönkre megyek s ebben az esetben hozzád fordulok: «most már te segíts ki engem»; megeshetik, a te puskaporod fogy el előbb s akkor egy szép napon bekopogtatsz hozzám és te hozod el az üres tarisznyát megtöltés végett.

– Hiszen mind szép ez így elméletben, de a harmadik eshetőséggel nem számoltál.

– S melyik az?

– Ha mind a két tarisznya üres talál majd lenni.

Velkovics vidáman vont vállat.

– Eb gondol ilyenre. És hát végre is ott leszünk, a hol voltunk. Megmaradnak a szép emlékeink.

– Neked talán megmaradnak, de az én lelkemen még azonfelül megmarad egy mázsás kő is, hogy én kisérleteztem el a fele vagyonodat. S ez a kő nagyon nyomna engem. Láthatod tehát, miért nem mehetek be ajánlatodba, mely rám ilyen hátránynyal végződhetnék, egyenlőtlen helyzetet teremtve.

– Lári-fári. Micsoda nevetséges okoskodás! Vagy veszed a pénzt egy-kettőre, vagy itt a szemed láttára elégetem, oly igazán, a mint Velkovics Györgynek hivnak. Add idébb csak kérlek azt a kéngyertyát!

(Kéngyertyának a gyufát hivták akkoriban, mely épen abban az évben volt új találmány.)

Oly határozott mozdulattal nyúlt a kéngyertya után György, hogy a milyen szenvedélyes természetű, szeles és hirtelen akaratú volt, a fenyegetés beváltásától komolyan tartani lehetett. Az okos, higgadt Miska nem találta ezek után czélszerűnek az ellenkezést. Sőt a mint tovább gondolkozott, szerencsésnek kellett itélnie a Gyuri szándékát, épen Gyuri érdekében.

Elvitázhatlanul volt Gyuriban némi uralkodási hajlam, aztán egy kicsit keleti, ábrándozó természet. Nád, a ki a szél ingása szerint hajlik. Azonfelül szép fiú, kaczér asszonyok kezébe kerülhet. Isten tudja, mennyit fog rontani jellemén az örökség is. Hátha gyorsan nyakára hág? Ebben az esetben milyen jó lesz, ha megmarad az a rész, a mit Tóth Miskánál hagyott?

Ekképen szőtte gondolatait Miska. Hiszen ő átveheti, de nem fogja tekinteni magáénak, úgy veszi, mintha valami letét volna, vagy ha hozzá nyúl is, csak biztos szaporítás czéljából teszi. De ezt nem szükség most kijelenteni. Csak higyje Gyuri, hogy véglegesen neki adta. Hiszen épen ez a forma a szerencsés. Igy könnyebben lesz önmérséklő a költekezésben, gondolván, hogy a nála maradt fele rész voltaképen az egész vagyona.

Sőt hova-tovább hömpölygette elméjében, mindjobban kialakult és módosult a dolog. Milyen bolond voltam, – gondolta – nem akartam elfogadni Gyuri ajánlatát, pedig ha Gyurinak nem jut eszébe, magamnak kellett volna kiravaszkodni, hogy ketten gazdálkodjunk önállóan a pénzzel, a mi később kifejlesztheti a versengést, hogy ki bir többet produkálni s ilyen valami rugó okvetlenül szükséges a Gyuri könnyed alapjellemének megedzéséhez. Miska tehát elvetette első gondolatát, hogy letétnek vegye a kapott összeget, ellenkezőleg, hozzá nyúl, jövedelmező üzletbe fekteti, tekintvén azt kölcsönnek, melyet valamikor busás kamatokkal kell visszatéríteni.

Átvette a pénzt és most már elkezdődött a tervezgetés. A szerencséből se jó a nagy adag. Se aludni, se enni nem tudtak a sok szines tervtől, a sok álmodozástól, sehogy sem birták elhatározni, mihez kezdjenek. Egyelőre abban állapodtak meg, hogy egy kis világot próbálnak, megnézik előbb az európai nagy városokat, hogy az oda való emberek mit csinálnak.

Az első állomás Bécs volt, hol a «Stadt Frankfurt»-ba szálltak. Velkovics már teljesen otthon volt Bécsben s nagy kedvteléssel vezetgette tanulékony és ámuló barátját az ős császárvárosban.

A «Stadt Frankfurt»-ban egy pozsonyi öreg úrral ismerkedtek meg, bizonyos Kohlbrunn Frigyessel, a ki egy hires orvostanárral kezeltette lábbaját s e végből hosszasabban tartózkodott Bécsben. Az öreg úr unta magát esténkint az étteremben egyedül s engedelmet kért, hogy átülhessen beszélgetni a fiatal honfitársakhoz és áthozhassa söröcskéjét. Nyájas, kedves modorú úr volt, de minden ravaszság nélkül való. Apránkint megismerkedtek s némi bizalmas viszonyba jutottak, különösen Miskával rokonszenvezett, a ki gyakran maradt otthon vendéglői szobájában, olvasgatván napközben is, míg Gyuri apró kalandok után futkározott a városban. Ilyenkor szobáikban is felkeresték egymást egy kis csevegésre, az öreg úr elbeszélte, hogy ő kékfestő Pozsonyban és az üzlete meglehetősen megy, csinos vagyona van, úgy hogy minden gyereke ötvenezer forintot fog kapni; ilyenkor kidüllesztette a mellét és bizonyos önteltséggel szippantott burnótjából. Ilyen beszélgetések alatt Miska is kigombolkozott s bevallotta, hogy valami üzlethez szeretne kezdeni, csak azt nem tudja, mihez, épen abban fő a feje.

– Hogyan? Üzlethez? – csodálkozott az öreg úr. – Hát nem tanuló úrfiak az uramöcsémék?

– A barátom orvostanhallgató, de én csak mesterlegény vagyok, vagyis voltam.

– Ah! – szólt az öreg úr meglepetve, gőgös tekintettel mérve végig a szelid Tóth Miskát, – és milyen mesterséget tanult?

– Pipametsző voltam.

– Pfuj! – kiáltá megvetőleg. – Hiszen az nem is mesterség. Mióta a szivornyát (a szivart hívták így némelyek) feltalálták, a pipák halála már csak rövid idők kérdése.

Azóta szembetűnően hidegebb lett s bizonyos fenhéjázó modorban érintkezett az ifjakkal, de Tóth Miska a maga szerénységével és egyszerű jóságával észre sem vette s egy nap bizalmasan tanácsot kért Kohlbrunn úrtól, mint tapasztalt üzletembertől, hogy pénzét, melylyel majdan valamit kezdeni akar, hol és milyen formában helyezhetné el teljes biztonságban olyan helyre, melyhez távoli városokból is könnyű és egyszerű volna a hozzáférés, mert idegessé teszi a zsebében hordania.

Kohlbrunn úr egy régi bankházat ajánlott a Kärntner-strassen, de arra a kérésre, hogy Kohlbrunn úr talán oly jó lenne és őt, a járatlant oda kisérné, kereken kijelentette:

– Ej, barátom, maga túlságos sokat akar. Csak menjen el egyedül, senki sem fogja önt meglopni. Azok ott becsületes emberek. Aztán én a fájós lábammal csak kocsin mehetnék s ez az ön tőkécskéjének bizonyára nem volna előnyére. Mennyi pénzt akar ön letenni? – vetette oda mellékesen.

– Mintegy kilenczvenkilenczezer forintot.

– Hogy? Mit mondott? Kilencz ezeret?

– Kilenczvenkilencz ezeret.

– Készpénzt?

– Igen.

– Nem mesél ön?

– Itt van az oldalzsebemben.

– Teringette! Hiszen ez rengeteg pénz! Megyek édes fiam, hogyne mennék! Ennyi pénz megérdemli a gondot és a körültekintést.

Elkisérte Miskát, de kapott is a lábába olyan nyilallást utána, hogy a hires orvostanár állítólag ráparancsolt, egy perczig se maradjon gondos ápoló nélkül, a mit Kohlbrunn úr olyan jól megfogadott, hogy stafétát küldött Pozsonyba s mindjárt két ápolónőt is hozatott, a két hajadon leányát, Zsuzsannát és Krisztinát.

Mi természetesebb, mint hogy most már a leányok is megismerkedtek fiatal embereinkkel. Egy kicsit libák voltak, de elég csinosak. Tizenkilencz-húszéves korban minden leány szép és kivánatos. Krisztinának nagy kék szemei voltak és pompás sárga haja. A szemeit gyakran rajtafelejtette Miskán, mikor a vendéglői asztalnál szemben ültek; egyszer reggel Tóth Miska elhaladván szobájuk mellett, a mint épen a szobaleány belépett, megpillantotta a nyiló ajtón át Krisztinát fésülködőben, a sárga agyagszínű haja a sarkáig ért s ezt nem birta többé elfelejteni. Ugyancsak lehettek valamely vonzó tulajdonságok Zsuzsa kisasszonyban is, mert Velkovics Gyuri egy nap kijelentette, hogy Bécs a legunalmasabb város a világon s épen nincs benne semmi megnézni való. Mi mindent gyüjtöttek össze például a Wittelsbachok Münchenben, de ezek a Habsburgok, úgy látszik, hiába éltek a világon. Nincs ezeknek semmijök, – csak a népeik szeretete. Ezen aztán mindnyájan mosolyogtak. De mindegy, indokolásnak ez is elég volt, hogy Gyuri otthon maradhasson délutánonkint, legyeskedni a Kohlbrunn-leányokkal. Kortársak beszélik egyébiránt, hogy Zsuzsának fiatal korában olyan termete volt, mint egy szarvasé s olyan piros kis szája, hogy szinte tüzet látszott lehelni.

Kellett a dologban valaminek lenni, mert hiszen a fiúk se voltak épen vakok és akármint szidták is Bécset, mégse birták elhagyni, noha Páris volt kitűzve a következő tartózkodási helynek. Kétszer-háromszor is elhalasztották útjukat, különböző ürügyek alatt. Szembetünő módon folyt a flirt, az öreg Kohlbrunn nagy szabadságot engedett a fruskáknak, néha szabad volt nekik a Práterbe is kirándulni a két fiatal emberrel. Így tartott ez hetekig és bár már a szálloda személyzete is mindent kitalált, mégsem akart semmi nevezetesebb lépés történni, mintha csak csigák volnának Ámor szekerébe befogva, maga Kohlbrunn úr már azon gondolkozott, hogy hazaküldi a két leányzót és másik kettőt hozat fel (még három volt odahaza), mikor végre megnyilatkozott Velkovics Gyuri egy unalmas, esős délután, a mint épen az étterembeli asztalnál ültek, egy elköltött ebéd után a feketekávénál, megkérte a Zsuzsika kezét.

A kékfestő nyájasan bólingatott szürke fejével, de mielőtt válaszolt volna, egy gonosz tréfát engedett meg magának. Villámhirtelen lekuporodván az asztal alá, mintha valamije leesett volna, észrevette, hogy az abrosz alatt a Krisztinka keze a Miskáéban pihen, minélfogva ekképen felelt Velkovicsnak:

– Örömmel fogadom s szerencsémnek tartom az uramöcsém tisztes szándékát, de egy kis kifogásom van a személy ellen.

– Ohó! a Krisztinát nem engedem.

Velkovics Gyuriban elhült a vér.

– Nem az uramöcsém személye, de a Zsuzsikáé ellen. – Egy fogadásom van, – folytatá a kedélyes kékfestő, – hogy Krisztina előtt egyetlen leányomat sem adom férjhez. Azért ha úgy tetszik, várja meg, míg Krisztina férjhez megy, vagy pedig vegye feleségül Krisztinát.

Erre aztán csupa láng lett Tóth Miska is, Krisztina is, s az előbbi fojtott, rekedt hangon hörögte:

– Ohó. A Krisztinát nem engedem.

– Mindjárt gondoltam, – nevetett a furfangos kékfestő, – mert már napok óta látom, hogy kettőtöknek csak két látható keze van az asztalnál.

Igy lett egyszerre két eljegyzés és azután két menyegző, melyet illő vidámsággal ültek meg Pozsonyban néhány nap mulva.

Kohlbrunn úr szavatartó ember volt, legott kifizette vejeinek a hozományt s Miska szinte csodálkozva gombolta azt be, hogy ime, a Gyuri százezer forintja milyen könnyen szült neki ötvenezeret, – mert hiszen Krisztinát hozomány nélkül is el lehetne venni.

A párisi utat nem ejtették azért el, csakhogy most már nászút lett belőle.

Másfél mézes hónapot töltöttek együtt Párisban, tervezgetve a két férj, hogy mihez fogjanak, s mulatozva a két asszonyka. Velkovics olyasfélét emlegetett, hogy hazaérve mindenek előtt hozzálát a nemesség megszerzéséhez, a mi könnyen kivihető, csak egy pár befolyásos ágenst kell jól megkenni Bécsben. Hogy azt mondja, sokat beszélt ezekről és a megszerzés módjáról, az apósa és Zsuzsanna is szeretné.

– Szóval én nemességet keresek, – hajtotta egyre Gyuri. – Magyarországon szükséges. És te mit szándékozol.

– Én meg olyan országot keresek, a hol a nemesség nem szükséges, – felelte Miska, Amerikára gondolva, a hova gyermekkora óta vágyott, utazási könyvek által fölpiszkált fantáziával.

Noha három hónapra volt határozva a párisi tartózkodás, a második hónapban a kis Velkovicsnét már elfogta a honvágy s váltig nyafogott: Menjünk már haza! Micsoda unalmas város ez, a hol még németül sem tudnak! Nem, nem, én már nem maradok itt tovább.

Velkovics tehát érzékenyen elbucsúzott Miskától, Velkovicsné pedig Krisztinától és hazamentek Pozsonyba, a hol Velkovics csakugyan megszerezte a nemességet, lobodi előnévvel, a personális Szerencsy István révén, kinél a Kohlbrunn nővére, Ludmilla, szakácsné volt, egy kis jószágot vásárolt közben Trencsénben, de minthogy nem értett a gazdálkodáshoz, csakhamar ellovazta a maga százezer forintját, a mikor aztán közbelépett Kohlbrunn papa s rákényszeríté, hogy a felesége megmaradt hozományával valami üzlethez fogjon. Kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen az ujdonsült nemes, így nem illik, úgy nem illik a czímert megfertőzni, de kényszerhelyzetbe jutott s minthogy semmihez sem értett a világon, csak a prémekkel való bánáshoz, a mit apjánál, a szécsényi szűcsnél látott, egy prémárú üzletet nyitott Pozsonyban, mely azonban nem nagyon virágzott, a gazdag dietai követek többnyire Bécsben vásárolván szeretőiknek a muffokat és a czobolyprémes felöltőket, de mindenesetre legillőbb foglalkozás volt Velkovicshoz, mert tigrisek, medvék, kék rókák és más nemesebb állatok bőre egyáltalában nem vethetett árnyékot a kutyabőrre.

Tóth Miskáék még Párisban maradtak egy darabig, aztán pedig átvitorláztak az új világba, miután előbb Londonnak is szenteltek egy pár hetet.

– Azokban az országokban álljunk meg, – szokta mondani Miska, – a hol már királyt nyakaztak. A hol még nem nyakaztak, ott nem érdemes megállni.

Végre hát abba az országba jutott, a hol még sohasem volt király. Ez az igazi. Itt már nemcsak megállni érdemes, de letelepedni is.

Eleinte csak mint utasember nézett szét s tanulmányozta a new-yorki életet. Az ember minden új országban macskakölyök egy ideig, csak hetednapra nyilnak ki a szemei. De ez a hetednap eltarthat hét esztendeig vagy holtig is. Nagy dolog látni, tudni.

Egy-két havi ott tartózkodás után elhatározta, hogy hasznát veszi művészetének, tajtékpipákat fog metszeni s e végből műhelyt rendezett be s mikor már több pipát készített, egy kis boltot nyitott, remekeit a kirakatba helyezve el, gondolta, tódulni fognak hozzá az emberek s csengő dollárokkal fizetik ügyességét, de számítása egy csöppet se vált be. Extra Hungariam non est pipa, non est ita. A yankeek és a matrózok, Amerika legerősebb dohányosai, a fa- és cseréppipákhoz voltak szokva, s épen úgy nem birtak érzékkel a pipák stylje, formái és ornamentikája iránt, mint a hogy senki sem törődik vele, hogy a kocsikenőcs milyen alakú dobozban legyen, mahagoni fából készíttessék-e, esetleg faragványokkal, vagy pusztán négy vékony deszkából üssék-e össze? A pipánál az a fő, hogy jól szeleljen s anyaga a dohánynedveknek minél jobban ellenálljon. A kiszívás nemes mestersége ismeretlen az amerikai férfi-ambicziók közt. Az, hogy valami tárgy, a mely fehér, sárgának, sőt feketének változzék át, teljesen impraktikus törekvés és csak abban az esetben érdemli meg a figyelmet, ha az illető tárgy lopott és a szinváltozás által felismerhetlenné lesz.

Szóval az üzlet nem mutatkozott jövedelmezőnek, Miska hát csakhamar abbahagyta s egyebet próbált. Csodálkozott ugyanis, hogy az amerikai pékek csupán kenyeret, kalácsot és zsemlyét sütnek, az úgynevezett «szarvast» (alias sóskiflit), melyet édes atyja sóval és keménymaggal behintve a tetejét, oly pompásan tudott készíteni, nem ismerik. Összejárta mind a pékboltokat, tudakozódott a nevezetes sütemény után, melyre négyszeresen jobban ízlik a sör és a bor s miután többnyire hírét se hallották a benszülött pékmesterek és ebédelőtti sörfogyasztók, merész elhatározással, óriási reklámot csapva a lapokban és az utczai plakátokon, egy hatalmas sütődét állított fel s a város különböző pontjain egyszerre három üzletet nyitott, a hol az általa készített sóskifliket és pereczeket árulják.

Nagy szerencséje volt, épen jó időben, teljes szélcsendben, a new-yorki uborkaidény alatt lett piaczra dobva az élelmi czikk. Egész New-York megmozdult erre a hírre. A korcsmárosok, serfőzők majd megőrültek örömükben s egy varázsütésre teltek meg városszerte a süteményes kosarak, melyeket a vendégek elé raktak a mr. Tóth csodálatos félholdjaival. Micsoda fönséges találmány! A fogyasztás megélénkül. Mindenki az új találmányról beszélt. Az ördögbe is, ez nem tréfa! Megérdemli mr. Tóth, hogy az emberiség legnagyobb jótevői közt említtessék. Némelyek egyenesen Kolumbus mellé helyezték, kivált a korhelyek. Kolumbus több földet adott a világnak, mr. Tóth több szomjat. A kiváncsiság nőttön-nőtt. A sósperecz és a keménymagos szarvas még a szalonokba is utat talált, s mr. Tóth erszényébe csodálatos szaporasággal dőlt a pénz.

Üzleteit egyre bővítvén, kifli-király lett belőle s már a harmadik esztendőben megküldte Velkovicsnak Pozsonyba a százezer forintot, írván: «A kamat majd következik»

Újabb három év mulva, miután Velkovics a forradalomban tönkrement, újabb százezer forintot küldött neki azzal a biztatással: «Kamatok kamatja következik.»

Velkovics e második küldeménynyel visszavásárolta egyszer már elúszott trencséni birtokát, valamint csinos házat szerzett Trencsénben, a hol apránként népszerű lett, úgy hogy polgármesternek is megválasztották az egykori orvosnövendéket és szűcsöt, mivelhogy Trencsén város lakossága csupa iparosokból és lateinerekből állt, amazoknak jól esett, hogy szűcs volt, ezeknek, hogy egykor az orvosi egyetemen járt s mert valamennyien telivér polgárok voltak, nem adták egy vak lóért, hogy a polgármesterük nemes ember.

Mindezekről azonban csak levelekből értesült a new-yorki pék, ki valóságos nábob lett azóta és csak mintegy húsz év mulva került haza a halálos beteg Kohlbrunn apó kivánságára, ki még utoljára látni kivánta Krisztina leányát és ismeretlen unokáját, Tóth Marit.

Mire megérkeztek, akkorra már az öreg kékfestő csendesen pihent a szép pozsonyi temetőben, csak a frissen hányt rögöket láthatták. Tóth Mihály legott vissza akart fordulni, mert úgymond, az üzlet (mely óriási arányokat öltött azóta) nem nélkülözheti hosszan a főnököt. Velkovics (a kivel most rendbehozta a kamatok kamatjait is) nem engedte elmenni, várja be, ha már itt van, a végrendelet felbontását. A végrendeletből aztán kisült, hogy az öreg úr, ki ingatlanait igazságosan felosztotta gyermekei közt, Tóthéknak egy értékes szőlőt hagyott a Somlyó-hegyen.

Tóth Miska megint el akart menni, de Velkovicsék megint nem engedték.

– Ha már itt vagy, sógor, nézd meg legalább a szőlődet.

Tóthék tehát és Velkovicsék, a hol szinte növekedett egy kis fruska, a virgoncz Rozália, kirándultak egy napon a somlyói szőlőbe. Minthogy épen ősz volt, bár még jóval a szüret előtt, teljes pompájában mosolygott a csinos ingatlan új gazdájára.

Négy vagy öt magyar hold lehetett a szőlő, a Pápa felé eső oldalon, kényelmes villával a közepén. Pénzben kifejezve nem nagy örökség, ha Tóth Mihályról van szó: mi egy úrnak egy hagyma? És mégis valami csodálatos érzéstől kezdett dagadozni, mikor végigjárta reggelenkint a barázdákat s a venyigék buja leveleiről olyan ismerősen, üdén nézegettek rá a csillogó harmatcsöppek, mintha láthatatlan testű tündérek szemei volnának. A hamvas, aranyló szőlőfürtök ránevettek. A reggeliző rigók neki fütyültek. A fölásott föld lélekzeni, pihegni látszott s olyan aromákkal tölté meg a levegőt, mely mámorossá tette. Ah, micsoda szaga volt ennek a földnek! Egyszer csak azt találta mondani Tóth Miska, a ki eddig mindig sürgette a hamari visszautazást:

– Ejh, ha már egyszer itt vagyunk, itt is maradunk a szüretre. Megkóstolom mustban a boromat és legalább mulatunk egyet.

A venyigék pedig azt felelték erre Tóth Mihálynak: Mi se virágoztunk, csak gyümölcsöt hoztunk, te is csak dolgoztál, sohase mulattál: jól teszed, ha mulatsz.

Mélyen elgondolkozott a kifli-király. Csakugyan furcsa az, hogy a venyigének van a legjelentéktelenebb virága minden gyümölcsöt hozó és a legértékesebb gyümölcse minden virágzó növény között.

De a szüret még csak néhány nap mulva lehetne, addig elég ideje maradt Tóth Mihálynak, hogy a szőlője minden zeg-zugát bejárja s úgyszólván minden tőkéjét megismerje, ez dinka, ez hönigli, az góhér, muskotály, kadarka. Különös. Lassan-lassan ezek mind élőlényekké válnak és az ember tudja, hogy az egyik hönigli beteg, hogy amott a szögletben egy dinkának az életnedveit elvonja egy vadócz, azt ki kell onnan vágni.

A gazda jár, jár a barázdákon, méregeti a szőlőhatárokat, elmegy a grániczra, összehasonlítja a szomszédéval, ide egy lugast tervez, amott az aljat ki kellene ültetni őszibaraczkkal. A ház elé remek volna néhány vadgesztenye… a domb tetejére egy filagória. Mindez akaratlanul megy végbe az emberben s egyszer csak egészen a szivéhez nőttnek mutatkozik. Azon veszi észre magát, hogy szerelmes a szőlőjébe s hogy a huszonhárom kiflis-bolt New-Yorkban, a hol ezernyi ezer dollár forog meg naponkint, egészen másodrendű kérdés. Tóth Mihály egyszer csak elkezdett kedvetlen és komor lenni, váltig sopánkodva Velkovics előtt:

– Ej-ej sógor, mi lesz ebből a szőlőből gazdátlanul? De vétek ennek tönkre menni! Kire bízzam, kire?

– Add el, – javasolta Velkovics.

Azokkal a méltatlankodó szemekkel nézett rá, melyeket már látott egyszer a «Liczinius»-nál, mikor azt indítványozta, hogy tegye zálogba az óráját.

És hát mit toldjuk-foldjuk, az lett a vége, hogy szüret után, mikor megjött az elutazás napja, Tóth Mihály így szólt a feleségéhez:

– Krisztina lelkem, sokat gondolkoztam azon, a mit most mondok neked, hogy milyen formában közöljem. De forma ide, forma oda, vedd egyszerűen tudomásul szívem, hogy én többé nem tudok Amerikában élni. Nem tudom, mi történt velem, nem is akarok most azzal foglalkozni, de én nem vagyok többé a «kifli-király!»

– Tehát mi szándékod, édes Tóth? – kérdé Krisztina.

– Az a szándékom, Krisztina, hogy én most visszamegyek New-Yorkba, ti pedig maradjatok itt Pozsonyban. Feloszlatom az üzletet, rendbehozom a dolgokat és rövid idő mulva visszatérek, hogy sohase menjek el innen többé.

Krisztina a nyakába borúlt erre a szóra, de Velkovics is meg volt illetődve s örömkönny csillant meg szemeiben, mikor meghallotta a határozatot.

– Ember vagy Miska, – kiáltott fel és vadul rázta a barátja kezét, – meglásd, hogy ha itt nem dől is úgy a pénz a markodba, mint ott, százszor nagyobb boldogság az élet…

– Hát igen, – folytatá Tóth Mihály elgondolkozva, – magam is így gondolom, így reménylem, Gyuri, s azonfelül – tette hozzá kis idő mulva, – legalább magam kezelhetem a szőlőmet is.

Velkovics mosolygott; elgondolta, milyen furcsa Isten teremtése a magyar ember, kit egy örökölt szőlő a világ végéről is képes hazahúzni. No az igaz, hogy a Somlyó-hegyen van.

Így került haza az «Amerikánus», s itt, a mint láttuk, megvette a bontó-megyebeli alsórekettyési birtokot.