TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Bizonyos vadász különös tapasztalatokat tesz.)

Ha Tokaj a bortermő hegyek királya, Somlyó se kutya, nagy oligarcha Somlyó is. Aranyszínű nedve Grand Vin, s behűtve a világ bármelyik pecsenyeborával fölveszi a versenyt. Hanem az a baja a kereskedelemben, hogy nem egyforma; egyszer gyengébb, egyszer erősebb, egyszer aromásabb, néha csak savanykás, máskor savanyú. Sok függ attól, mikor szüretelik. Eltalálják-e az időt, a mikor már érett és a mikor még nem túlérett.

Az idő előtti szüretelés rendesen megrontja a bor minőségét, az idő utáni a mennyiségét, mert a darazsak és seregélyek is osztoznak a szőlőtulajdonosokkal. Azért tehát mindenféle furfangos módokat kieszelnek, hogy a szüret idejét eltalálják s ezáltal a darazsak és seregélyek ingyenélő hadának gátat vessenek a szőlő megdézsmálásában. A szőlőérés idején innen-onnan szedve, néhány fürtöt tesznek két tégla közé, a téglára aztán rááll egy jól megtermett pápai czivis (mert többnyire a pápai czivisek tulajdonai a hires szőlők) s ha szétfrecscsenvén a nedv, hirtelen lehuppan alatta a felső tégla, akkor megtartható a szüret, de ha csak lassan, alig észrevétlenűl nyomódik az alsóhoz, akkor még várnia kell.

A Kohlbrunn-féle szőlőben, vagyis most már a Tóth Mihály úréban egészen más az eljárás. A praktikus amerikánus mindenütt behoz egy kis újítást. Tóth Mihály uram ugyanis tanulmányozta a rókák természetét s rájött, hogy a róka a savanyú szőlőt megugatja. Ha tehát a szőlőkben tartózkodó róka nem ugat többé, ez annyit jelent, hogy immár a szőlő nem éretlen és meg van vele elégedve. Mindezeknél fogva minden teremtett lények közül a róka a legilletékesebb faktor arra, hogy a szüret idejét meghatározza. A gyakorlati élet azt követelvén, hogy a gazda mindenütt a szakismeretet honorálja, Tóth úr meghagyja a vinczellérnek, Bugri Mártonnak, kinek csinos kunyhója volt a szőlő alján, hogy mikor a róka abbahagyja őszszel az ugatást, annak rendje és módja szerint azonnal üzenjen Rekettyésre.

A csősz nem egészen osztotta ezt a tervet.

– Hiszen mind szép ez, téns uram, a róka csakugyan ugatja a savanyú, éretlen szőlőt és ha hallom, hát tudom, hogy legalább a polyhosokon és a hársfalevelű fajokon még alszik a bor, de ha nem hallom a róka ugatását, ez nem jelenti okvetetlenül a szőlő megérését, hanem jelentheti azt is, hogy nincs a szőlőhegyen róka.

Ez aztán olyan igazság volt, hogy az amerikánus se térhetett ki előle, pedig ugyancsak makacs volt abban, a mit fejébe vett.

– Hát tudja mit, tartson kend egy házirókát a szőlőben és a mikor kell, ő vele állapíttassa meg a szüret idejét.

Bugri apó szerzett is egy kis rókát, a kiből valóságos értelmes háziállatot nevelt, mely nem szokott el tőle, egész nap vigan barangolt a szőlőben, csak enni járt haza és éjszakára vonult be a kunyhó melletti kis házába.

Abban az esztendőben, a mikor a bontómegyei új főispán installácziója volt, daczára a Bugri apó ama mondásának, hogy sem a nagy hideget, sem a nagy meleget nem eszi meg előlünk a német, mégis elsikkadt valahol a nagy meleg, hűvös és esős nyár volt, a szőlőtőkék nagy termést hoztak, de a szem apró maradt és későn ért meg, a kis róka pedig rekedtre ugatta magát a Tóth Mihály szőlőjében. Egyszer aztán októberben mégis megérkezett az üzenet Rekettyésre, hogy «nem ugat már a róka Somlyón».

Nosza fölkerekedett erre az egész familia, Tóth uram, Tóthné asszonyom, Mari kisasszony meg a komornája, Kovács Klári, továbbá a szakácsné, az amerikai miss, a ki a háztartást vitte, mióta a Mari kisasszony nevelése befejeződött, számos ládákkal és élelmiszerekkel megrakodva megérkezének a somlyó-hegyi villába. Ezek voltak Tóth Mihálynak a legboldogabb napjai. Ide aztán rendszerint összehívta a rokonokat, eljöttek Velkovicsék Trencsénből, Stromm ezredes, a ki jelenleg szinte Trencsénben feküdt, azonfelül a pozsonyi sógorasszonyok és férjeik, úgy hogy néha három nagy üstben kellett a birkapörköltet főzni.

Noha már azok a víg szüretek régen elmultak, melyekről a Kisfaludy versei emlékeznek s melyekhez az ő regénye is szövődik a szép Szegedy Rózával, a világ kevésbbé szomjas már és sokkal boldogtalanabb, mint akkor, mikor még Badacsonyban, Somlyón azok a nagy «czéczók» estek, s aztán egy kis bogár is beleavatkozott a Noé apánk palántájába, mindamellett még zajos a Somlyó szüretkor, világítanak esténkint a pásztortüzek, mint apró csillagok, a kis fehér borházak ablakaiból gyertyafény csillog, néha elpukkan egy-egy pisztoly valahol, majd kurjantás hangzik a néma csendben, s innen-onnan messziről elmosódott zenehangokat hoz a venyigék és baraczkfák közt elsuhanó szellő.

Noha lassan mozdul a kálvinista ember, az a ténykörülmény, hogy nehány éven át a Kohlbrunn-féle szőlőn termett a legjobb és a legkeresettebb bor, arra a meggyőződésre vitte a szőlőtulajdonosokat, hogy mégis Tóth uram találja el leginkább a szüretelési időt, a minek a házirókája az oka, nem csoda tehát, hogy a róka, melynek «Hanzi» a neve, valóságos intézménynyé nőtte ki magát; az óriási viták, melyek annakelőtte lezajlottak a szőlőtulajdonosok kisasszonynapi és azutáni tanácskozásain a szüretelés terminusának meghatározására nézve, a hatalmas beszédek a darazsak, seregélyek és a csatangoló kutyák pusztításairól, mind a lomtárba került ócskaságok, mert a Tóthék rókája, a Hanzi dönti már most el a terminust, a mi Pápa városában dobszóval hirdettetik ki s futótűzként terjed el.

– A Hanzi nem ugat többé.

Erre a varázsszóra nagy kongás-bongás támad az egész városban, üres hordók guríttatnak ki a félszerekből, a melyeket megforráznak. Társzekerek húzódnak végig a Somlyó felé vezető úton, újonnan vasalt kádakkal megrakva. Oláhczigányok jelennek meg az utczákon üstökkel és mindenféle bográcsokkal, bognárok lázas tevékenységgel rakják össze a szétesett dongákat, kovácsok forrasztják a szétpattant abroncsokat. A «Sas» vendéglő és a többi kisebb megszálló helyek vendégszobái megtelnek idegen pofájú alakokkal, ezek a szállingózó borkereskedők, kik a mustot veszik meg a hegyen, hogy mikor aztán megérik, palaczkokba szűrve, az egész világba elterjeszszék a nemes folyadékot, mely mint a parázs tűz fut végig az emberi ereken, melegíti a vért s kergeti a gondot.

Leginkább csak az urak mulatsága ez. Szőleje csak a jobbmódú polgároknak van. De az idén a vagyontalan osztály is megmozdult. Az iparos ifjúság megvette a lábán a Findura Máthé szűrszabómester egyholdas szőlőjének a reménybeli termését és kivetette köztük annak árát (valami két forint esik egy fejre) és most szüretet fog tartani nagy parádéval, vidám tánczczal egybekötve, melyre a város minden tisztességes hajadon leányzója, a ki valamelyképen az iparososztályhoz húz és tartozik, illő tisztelettel hivatalos. Hideg ételek, sütemények a hölgyek által hozatnak. A bográcsos húst nemzetes Tajtiné és Komoráné asszonyok fogják főzni. A zenét Rupi Jóska bandája szolgáltatja. Szóval gyönyörű dolog lesz.

A hogy a Hanzi róka elhallgatott, legott kivonúltak a rendezők s vékony nemzetiszín pántlikákkal kezdték diszíteni a szőlőtőkéket, mintha bizony lehetne őket szebbekké tenni, mint a milyenek, szines papirból csinált lánczgirlandok és lámpák csüggtek alá a diófákról. A borház előtti gyepet kisintelték sima tánczterületnek. Csak már most valahogy bolondjába eső ne szakadjon erre a sok csecsebecsére. Bent a városban is megindult a lázas nyüzsgés-mozgás. A leányok ingvállakat, szoknyákat varrtak, a majszternék tepertős pogácsákat, fokhagymás borjúczombokat és kövér ludakat sütöttek nagy tepsikben, lévén valamennyi igen jó borkorcsolya. Ekként indul meg egy egész nehezen mozduló város egyetlen róka után, ha az jól és helyesen tölti be a maga hivatását.

De még messzebbre is elértek a Hanzi elhallgatásának következményei. A «Griff»-be az esteli vonattal egy csinos fiatal vadász érkezett, szürke zöld hajtókás zekében, zöld mellényben, szürke kamásnis lábszárakkal, a fején fajdkakastollas kalap volt, a vállán puska és sárga bőrtarisznya. Lehetett nagy úr, de lehetett egyszerű urasági vadász, a ki talán a kastélyba akar elszerződni. Az ördög ismeri ki magát ebben a szélhámos világban.

A fiatalember szobát kért, megvacsorázott, vacsora közben beszélgetést kezdett a korcsmárossal.

– Messze van innen a Somlyó?

– Közel van.

– Mikor kezdődnek a szüretek?

– Néhol már holnap, de általánosan csak holnapután.

– Kaphatok reggel kocsit, mely oda visz?

– Kocsit mindig lehet kapni.

– Van ott valami vendéglő?

– Nincs. De nem is szükséges, hogy legyen. Mindenütt főznek ott holnap, hát bizonyosan ott is, a hova uraságod megyen.

– Nem gondolnám, – mondá a vadász mosolyogva, mert én ott senkit sem ismerek és senkinek se vagyok vendége. Csupán bizonyos szőlő iránt érdeklődöm.

A vendéglős barátságosan pislantott rá, aztán végigsimítá tenyerével fején a gyér haját, megcsörgette zsebében az aprópénzt és így szólt:

– Az ilyen csinos fiatalember, uram, mint ön, nem vesz ott éhen holnap, ez az én véleményem, de még szomjan se, ez szinte az én véleményem, és ha önnek az volna a véleménye holnap, hogy fölkeresne engem az iparosok szüretén, a Findura-féle szőlőben, hát azt mondanám, hogy Isten hozta és a többi.

– Köszönöm szépen, kedves vendéglős úr, bizony nem lehetetlen, hogy odahajt a szükség. Ön e szerint künn a hegyen lesz?

A korcsmáros nyeglén vonogatta a vállát.

– Mi tagadás benne, ott leszek, kiviszem a leányaimat, az iparos ifjak vidám, nagy ünnepélyt rendeznek. Kivették bérbe a Findura szőlőjét. Tetszik talán ismerni Findurát?

– Nem ismerem.

– Hát kivették és szüretet tartanak. Olyan az (és most a vadász felé kacsintott), mint mikor a bolhák köhögni próbálnak. Mi a menykőbe köhög a bolha, mikor nincs tüdeje? De hát azért ők mégis szüretet tartanak és az én leányaimat is meghivták. Tetszett már látni a leányaimat?

– Bizony még nem láttam.

Szétnézett és egy testes nőszemélyre mutatott, a ki nekivörösödve a konyhai tűztől, egy messze illatozó fokhagymás rostélyossal futott végig az éttermen egy sarokasztalhoz, a hol a szokásos törzsvendégek ültek, a szerkesztő, a polgármester, egy-két fiskális és a postafőnök.

– Ez a kisebbik, a Tinka, – folytatá, – a másik, a ki most nyilván a konyhában van, még ennél is csinosabb.

A mi bizony nem is mutatkozott fölöslegesnek, mert Tinka szeplős volt, mint egy pulykatojás, és idomtalan, nagycsontú, mint egy tehén.

– Nem tehetem meg, hogy el ne menjünk, mert az egyik fiam székálló legény és benne van a rendezőségben. Ámbátor egy vendéglős mégis csak több, mint egy iparos s ha az ember maga nem becsüli meg a saját rangját, hogyan becsüljék meg mások? De én túlteszem magamat, mert úgy gondolom, hogy a vendéglős olyan, mint a sántával való ferbliben a tizes… tetszik ismerni a sántával való ferblit?

– Mindenesetre.

– Természetesen, – darált tovább a csacska vendéglős, – hiszen látom, magyar anya szülte. Nos, a sántával való ferbliben a tizes a felsők közt felső, az alsók közt alsó, vagyis a vendéglős az iparosok közt iparos, az urak közt úr… ez az én véleményem.

– Ismeri ön a hegyet? – kérdezte a vadász.

– Mint a tulajdon tenyeremet. Szolgálhatok talán valamivel?

– Ismeri Tóth Mihályt?

– Tóth Mihályt nem ismerem, de a szőlőjét tudom, hol van. A régi Kohlbrunn-féle szőlő. Sokat szaladgáltam benne.

– Nem tudja, itt van-e már Tóth úr?

– Itt kell neki lenni, ez az én véleményem, mert ma nálam járt a vinczellérje és egy csomó öreg hordót vett, ki is fizette. Holnap reggel elszállítom. Ön talán ismerőse Tóth úrnak? Azt mondják, nagyon gazdag és derék ember.

– Nem vagyok ismerőse, hanem arról a vidékről való vagyok, azért érdekel.

– Nemde urasági vadász?

– Igen, urasági vadász vagyok.

– Mindjárt az volt a véleményem. És miféle uraságé?

– A báró Kopereczkyé.

– Sohase hallottam ezt a nevet, – dörmögte a korcsmáros. – Hm, már a mágnások is sokan vannak. Az ördög gondolná, hogy annyi sokan vannak, elszaporodtak, mint az egerek, hanem azért többnyire jól élnek, ez az én véleményem.

– Brózik! – kiáltá most egy harsány hang a törzsasztal mellől, mire a testes vendéglős, felismervén a polgármester úr hangját, megfordult a saját tengelye körül, mint egy pörgetyű s elhagyván fiatal vendégét, rohant a nevét kiáltó hang felé.

A fiatalember pedig fizetett ezek után és felment a szobájába. Reggel korán felkelt és szemügyre vette az udvart.

Egy katonatiszttel találkozott a garádicson, a ki rábámult és felkiáltott:

– Kriszti Gott, Noszty, te vagy az, vagy a lelked?

A vadász összerezzent.

– Pszt, – figyelmeztette halkan. – Ne kiabálj kamerad. Inkognitóban vagyok, Fitos Jánosnak vagyok a vendégkönyvbe beírva.

A tiszt nevetve csapott a vállára:

– Ej lurkó, lurkó! Még mindig a régi rossz csont. No hát nem találkoztunk. Szervusz kamerad.

S ezzel fölment a lépcsőn, Noszty pedig lejött s érdeklődni kezdett az elszállítandó hordók iránt.

Az volt a terve, hogy miután a hordókat a Tóthék szőlőjébe viszik, felkuporodik jó maga is a szekérre s így jut el odáig, a nélkül, hogy útközben fűtől-fától kérdezősködni kelljen a szőlő után s esetleg áruló nyomokat hagyjon hátra.

Az udvaron csakugyan ott állt már a társzekér, hordókkal megrakva. Bizonyosan ez az! A rúd végibe járom volt illesztve, ennélfogva ökrök lesznek befogva. Hm, annál jobb. Hisz akkor fel se kell ülnie a szekérre, elég lesz, ha a nyomában ballag, puskával a vállán, s a hova majd befordul a szekér, az lesz a Tóth Mihály szőlője. Semmi se lehet megfelelőbb ennél!

Mindenekelőtt megreggelizett bent az étteremben (a korcsmáros, mondták a pinczérek, már hajnalban kiment a leányaival), némi hideg sültet szerzett a tarisznyába. Az élelmezési ügy minden hadi műveletnek egyik legfontosabb része.

Vidáman fütyürészve indult meg aztán a szekér után, mely előtt négy sovány ökör szedegette kedvetlenül a lábait. Míg a síma út tartott a völgyben, a rétek és a suhogó kukoriczások között, addig szinte úgy látszott, mintha magától menne a szekér s az ökröcskék csak azért lépegetnének, nehogy hátbalökje őket a jármű, hanem a hegyen aztán kisűlt, ki viszi a terhet, az ökrök testén kidudorodó megfeszült inakból.

A Somlyó csaknem egy tökéletes, szabályos kúp, mintha egy óriás a kalapjából borította volna ki a földjét, a mintegy ezer holdnyi kúpot, mely voltaképen három kúpból áll. (Alakja a pápai tiarára emlékeztet.)

Tűzhányó volt valamikor; a legfelsőbb kúp tetején tisztán kivehető a kráter üstalakú öble és szerteszét hever a sok lávakő még most is, később aztán, úgy látszik, meggondolta magát, vagyis észretért a Somlyó, hogy mennyivel okosabb lesz másképen adni ki a tüzet, mint forró kőzetekben, forma dat esse rei és most már a legalsó kúpon díszlő venyigék gyümölcsén át jön ki a tüze. A pokolnak is vannak szerencsés ötletei.

Ment, mendegélt a vadász a kacskaringós úton mindig följebb-följebb, mindenütt a szekér nyomában, nézegetve a második, középső hegykúpon a szép bazalt sziklákat, vagy a dús terméssel rakott szőlőkön legeltetve szemeit. Egyik-másikról, különösen a hol csinos volt a borház vagy villa, azt kivánta, hogy bárcsak az lenne a Tóthéké (már szinte úgy vette, hogy akkor az ő tulajdona lesz), midőn az egyik bazalt szikláról egy sólyompár röpült fel ideg-izgató szárnysuhogással.

Hirtelen felemelte puskáját, rálőtt, de a két madár sértetlenül szállt tova.

– Jó szerencse, vadász úr, hogy nem talált, – szólalt meg a béres, ki érdeklődve állt meg a lövés hallatára, – nagy baj lett volna, ha meglövi a szent madarat.

– Miért? – tudakolta a vadász.

– Mert ezek eszik meg a seregélyeket és a mindenféle szőlőpusztító madarakat és talán agyon is vernék az olyan embert a népek, a ki egy sólymot elpusztítana.

– És sok van?

– Lehet vagy húsz pár a sziklák között. Az egész Dunántúl nincs egyebütt. Ezek is úgy maradtak itt, azt mesélgette az édes apám, a ki csősz volt a somlyói hegyen, hogy a régi nagy urak, a kik itten a várban laktak, ezeknek a madaraknak az ükapáival vadásztak volna, vagyis hogy a kisasszonyaik, de az még talán akkor volt, mikor még a puskát nem találta ki a német. Elég az hozzá, hogy a nagy urak elpusztultak, de valahogy itt maradt egy pár sólyom madaruk, s azóta itt élnek a sziklák között maradékaikban és a tulajdon szakállukra vadásznak. Ni, most is a vár felé tartanak.

Csakugyan nyugatra röpültek, a hol az Enyingi Török Bálint egykori vára meredezik… Ott kóvályognak, keringőznek, mintha várnák, hol nyilik meg az ablak s kinyújtja fehér kezét a várúrnő, hogy oda szálljanak.

A vadász kissé hátramaradt s a szekér nemsokára befordult a kecskerágóval szegezett hepe-hupás útról egy gondozott szőlőbe, a sárgára meszelt présház elé, hol néhány ölnyi terület gyepnek volt meghagyva. Itt kezdték lehányni a hordókat. Valami kabátos alak megjelent és beszélgetett egy kis ideig a lerakodó emberekkel. Távolabb a magaslaton állt a villa, csinos, földszintes épület verandával, vörösre festett zsindely-fedéllel, két kéménynyel; az egyik javában füstölt.

Noszty alkalmas leshely után nézett. Olyan pontot keresett, a honnan szemügyben tarthatja a házat és tájékát. Hiszen egyéb se kell, csak hogy Tóth Marit meglássa, habár csak egy perczre, míg valami jellemzőt, szembetünőt jegyezhet meg róla, melyből aztán ő magára ismerjen a Homlódyné reczeptje szerint.

A Tóthék szőlőjét egy keskeny út választotta el a Hipélyi-féle szőlőtől, a dülő-út somlyó-vásárhelyi kanyarulatánál öreg kápolna állt egy dombon, birsalmafáktól környezve. A kápolnában Orbán szobra. Könnyű lebernyegben, meztelen mellel van ábrázolva, egyik kezével homlokát törülgetve (nyilvánvaló czélzás, hogy meleg tavaszi napot kivánnak tőle, őt izzadó homlokkal képzelvén). A mit ő maga is érez, mert merev és gőgös a magatartása, mintha mondaná: «Én vagyok az a szent, a kitől a kálvinisták is félnek.»

Ezt a helyet választotta Noszty, ez volt a legalkalmasabb pont, itt gyanutlanul heveredhetik le a gyepre, legfeljebb fáradt vadásznak gondolják, vagy valami hitbuzgó ifjoncznak, a kit a fagyos szent vonz ide, senkinek se lesz föltünő. Pajkos lepkék iregnek-forognak, kergetőznek a napfényben, mézes szőlőtől részeg darazsak döngnek s sárgarigók fütyülnek a fákon, de senki se gyaníthat rosszat, csak a birsalmák lombjai susogják: «Jazon van itt, az arany-gyapjut ellopni.»

Feri egész kényelmesen látta innét a vörös ház életét. Csakhamar meggyőződött, hogy Tóthék már itt vannak. Egy-egy női alak jelent meg a verandán, majd ismét eltünt. Később aztán ebédhez terítettek a nagy kőrisfa alatt. Három hölgy ült az asztalnál és egy férfi, de természetesen nem lehetett tisztán kivenni egyiket sem. Ennek tehát nem volt semmi gyakorlati haszna. Közelről kell látnia Máriát, a nélkül, hogy magát feltünővé tegye. Hogy mikép fog ez megtörténni, el nem birta gondolni egyelőre, de hát iszen arra való a gondviselés. Az ügy most már a szőnyegen van. Valami csak lesz. Valaki csak közbeavatkozik. Vagy az Isten, vagy az ördög.

Az Isten jó a jókhoz, segíti a hiveit, a kik valamit akarnak, segíti, de többnyire csak egy kicsinyt, a fele fáradságot nekik engedve át, segíti állandóan: az ördög jó czimbora, ő is segíti az emberét, igaz, hogy csak egy darabig, de a meddig segíti, nagyon segíti.

Úgy látszik, ez az ügydarab neki lett beosztva.

Mert alig hogy megéhezett Feri és falatozni kezdett a tarisznyája tartalmából, hasmánt feküdve a gyepen, egy óriás pipacsvirágot látott úszni a Tóth-féle szőlő baraczkfái között… a mi természetesen nem lehetett pipacsvirág, hanem piros napernyő. Felkönyökölt s kitünt, hogy két fiatal nő lépeget a barázdán az út felé. Szive nagyot dobbant. Felismerte Tóth Marit. Felugrott s a kápolna mögé húzódott, félfejjel kihajolva nézte őket.

Igen, Tóth Mari volt. De micsoda finom, törékeny termet, milyen rithmikus mozdulatok. Igaza van Homlódynak, ennek a lépése valóságos muzsika. S aztán az a szépen ivezett homloka! Hát még a fitos orra s azok a mindenféle görbületek a kis pikáns arczocskáján! Feri el volt bájolva, szinte felszisszent a szépsége láttán. Tényleg egyik érdekes példánya volt Tóth Mari azoknak a teljesen szabálytalan szépségeknek, kik nem mindenkinek tetszettek, de ha egyszer tetszenek, nem lehet belőlük könnyen kijózanodni, mert a szabályos szépségek többé-kevésbé másolatok egymásról s könnyű az egyik helyett másikat találni, egy kis különbségen túlteszi magát a szem, de a szabálytalan szépségek unikumok, jaj annak örökre, a kibe mélyen belevésődik egy ilyen arcz…

Tóth Mari barna falú foulard-selyem ruhát viselt, finom vonalú fehér patkókkal mintázva, s széles szalmakalapot, margaretha virágokkal, mely hátrataszítva, úgyszólván a hátára lapult, látni hagyva gyönyörű tömött haját, mely koszorúba volt fonva a feje körül. Ezt jól az eszébe véste Feri.

Ez az, a mire szüksége van. Könnyű selyemruha, fehér patkókkal, szalmakalap margaretha virágokkal. No meg a dogg, a ki előtte ment, kiöltött nyelvvel, nagy lihegve. A dogg is megemlítendő a hirdetésben. Ejnye, de jó volna, ha a nevén szólítaná, – akkor a dogg neve is bent lehetne a lapokban, minden félreértés elkerülésére.

Csak kivánnia kellett. Hiszen azért volt közel az ördög.

– Bligi! – szólt most Tóth Mari kedves, csengő hangon, s megütötte napernyőjével a kutyát. – Eredj vissza, Bligi. A hova mi most megyünk, ott nincsen rád szükségünk. Hallod-e, Bligi?

Tehát Bliginek hivják a kutyát. Feri kivette a czeruzáját s felírta a nevét. De a Bligi csak nem akart tágítani az úrnője mellől, daczára, hogy a másik nő is mindenféle mozdulatokkal biztatta a visszamenetelre.

A másik nő, talán jó lesz azt is érinteni a leirásban (ha ugyan Máli néni szükségesnek találja), szinte fiatal leány volt, ép oly vézna, filigrán, mint Tóth Mari, de jóval kisebb termetű, s egyébként is ég-föld különbség a két teremtés közt. Széles pogácsaarcza volt, mint a bagolyé, hegyes orral, öltözetét egy cseresnyeszin szoknya képezte csipkés köténynyel, s ugyancsak csipkés ingváll, rózsaszín szalagokkal diszítve, kalapot nem viselt, hanem egy sárgarózsa volt beszúrva szurokfekete hajfonata közé.

Egyre közeledtek a kápolna felé.

Nyilvánvaló, hogy ez a Mari kisasszony szobalánya.

Egyre közeledtek a kápolna felé. Talán épen oda tartanak? Feri szepegett. No iszen, csak az kellene, hogy észrevegyék leselkedését. Legott összeomlana minden. Pedig most már benne volt a vadász-hevületben. A vadászéban, a ki eleinte csak azért indul a vad nyomain, mert pecsenyére van szüksége, mert éhes, de a mikor meglátja a vadat, egyszerre lázba esik s megmámorosodik a szenvedélytől.

A leányok meg-megálltak útközben, mintha tanácskoznának. A mozdulatukról azt lehetett kivenni, hogy a szobaleány erősen ellenkezik valamiben, mert a kisasszony a lábával látszott toppantani s egész alakja parancsolást fejezett ki, mire a szobaleány balra fordult és egy keresztbe futó barázdán leszaladt a szőlő aljára, a vinczellér gunyhójába, melynek ajtaján eltünt.

A kisasszony ezalatt a középső barázdán várakozott, hátracsuszott kalapját lecsatolta és kezében lóbázta, mialatt a napsugarak hatalmukba vették élénk kis arczát és glóriával öntötték körül.

A szobaleány kijött a kunyhóból s titokzatosan intett a kezével, mintha mondaná: «Jöhet.»

Tóth Mari óvatosan nézett körül előbb s azzal ő is félretért az útból és a kunyhó felé libegett. Nemsokára eltüntek mind a ketten, magokra zárva az ajtót.

Mindez különös és rejtélyes volt. Miért mentek oda? Mit csinálnak ott? Hátha várnak valakit? A dolog veszélyesen hasonlít valami légyotthoz. Hátha itt Pápán, vagy a szőlőkben lappang valami titkos udvarló, s azért potyog az a sok kosár Rekettyésen?

Még nem is volt szerelmes s máris féltékeny. «Hát nem vagyok én bolond?» – morogta, fölfedezvén magában e nevetséges érzelmet. De nem tehetett ellene, noha egyelőre minden dolgát elvégezte és már mehetett volna, mégis ott maradt a kápolna mögött, valamiféle lelki kényszer nyomása alatt, bevárni a történendőket. Egy czigarettát sodort, miközben a pók nézésébe merült, mely a maga hálóját a Szent Orbán lámpása mellé fonta, hogy mikor meggyujtják, az odaverődő muszlinczákat és bogarakat kénye-kedve szerint elfogdoshassa. A XIX. század pókja sokkal értelmesebb állat, mint a minő például egy őskori pók lehetett. A modern technika vívmányai nem hagyják hidegen. Ha az emberek kifundálnak valamit a magok érdekében, azt ő is igyekszik kiaknázni s ime kombinál és olyan helyre építi rablóvárát, a melyhez közel van az éléstár.

Valami lusta nagy bogarat úgy sikerült befonnia, hogy az most kínosan vergődik a hálóban. Ezt nézi érdeklődve Noszty. A pók fel s alá szaladgál a selyemnél is finomabb síneken, nagy sürgés-forgásban van, mint a halász, a ki czápát fogott. A Goliáth-rovar egy-egy kétségbeesett mozdulatot tesz csápjaival a kibonyolódásra, s ilyenkor szakadnak a fonalak, de a leselkedő pók egy iramodással hirtelen ott terem s csodálatos takácsművészetével szinte észrevétlenül, egy szempillantás alatt igazit valamit s újra be van bagyulálva a hálózatba.

Feri ráfújja a czigarettafüstöt a kis semmiházi pókra s azzal mulatja magát, hogy az most már a gömörgő füstöt is a saját hálójának nézi s minduntalan bele akar szaladni a semmibe. Egy öreg kecskebak, a ki a kápolna körüli gyepen legelész, bámész szemeket látszik vetni a pókkal incselkedő vadászra s elégedetlenül rázza fejét, azért-e, mert egy vadméh mászott a fülébe és ott döng, vagy mert az a gondolat motoszkál a fejében (hiszen a kecskében van filozófiai hajlam), hogy a kis semmiházi, a pók, meg a nagy semmiházi, a vadász, voltaképen egy mesterségben dolgoznak most.

S mint a hogy a póknak egyik szeme mindig rajta van a zsákmányán, Feri úrfié sem téveszti a kunyhó ajtaját. Jól látja, hogy ime kilép a szobaleány és az úrnője járását, mozdulatait mimelve (ejnye, akasztófára való fruska), könnyedén, mint egy zerge, átugorja a garádot és megindul az úton lefelé, silphid, ringó lépésekkel.

Majd kilép a kunyhóból Mari kisasszony is, egy darabig azzal vesződik, hogy a doggot betuszkolja, rázárja az ajtót, megindul a szobaleánya után s alkalmasint látván, hogy az őt utánozza, hasonlóképen ő is annak félszeg mozdulatait, esetlen fejtartását veszi fel oly hiven, hogy egy vérbeli szinésznő se jobban. Feri urat kaczagásra ingerli ez a kis tréfa. Mennyi ügyesség, mennyi pajkos humor van ebben a leányban! Sóvárgó tekintete szinte elnyelte. Milyen nagyon illik neki a tetetett ügyetlenség! Szeretett volna utána kiáltani: «Bravó, Mari kisasszony!»

De vajjon hova mennek? – töprengett magában, s messziről követte őket, nagy megnyugvással, hogy a vinczellérkunyhó mégsem volt találkahely.

Így mendegéltek dévánkodva a szobaleány a kisasszony, a kisasszony pedig a szobaleány testtartása szerint mórikálva magát, a mi felette mulatságos látvány volt Nosztynak. A Klempa szőlőjénél egy pocsolya képződött a tegnapi esőzéstől, ennek a vizénél megálltak és a mint a tükörben szokás, sokáig nézegették magukat, telhetetlen kaczérsággal. A szobaleány körül is tánczolta a pocsolyát, mint egy gonosz villi, mindenféle illegetéssel és hátraszegzett fejjel, hogy lásson valamit a víz fenekén.

Aztán megint felkerekedtek, megint mentek egy darabon s ő is utánok, míg végre a Martay-féle pléhfedeles borháznál egy gyalogútra csaptak át, mely kecskerágó bokrok között, rézsut vezetett valamerre.

Ez volt a válópont. Feri úr ideérve, búcsút vett lelkében «jövendőbelijétől», ki már jó messze haladt társnőjével. Még egy végső pillantást vetett utánuk, mielőtt nekiiramodnék a városnak. Alakjukat félig eltakarták a bokrok, csak a vállaik látszottak és a fejek, a margarethás kalap, meg a sárga rózsa a szobaleány hajában. Hanem nini…

Feri úr különös felfedezést tett. – Annyira élénk volt a megdöbbenése, hogy hangosan kiáltott fel:

– Hopp! Álljunk meg csak!

A szobaleány most majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kisasszony, holott pedig azelőtt a kisasszony volt nagyobb, mint a szobaleány. Hopp, álljunk meg csak, hogy lehet ez?

Egész bizonyosan emlékezett rá, hogy így volt, mikor a házból kijönni látta őket, pedig mikor ezt a megfigyelést tette, akkor egész közel voltak hozzá. Úgy van, úgy, egymás mellett állottak a saját szőlőjükben, a középbarázdán, tanácskozva, s Mari nagyobb volt, holott kalapja a hátára csúszott, most a fején pipeskedik s mégis kisebb a szobaleánynál. Megfoghatatlan dolog!

Ejh, bolondság! Hiszen egyszerű oka lehet. Mari esetleg valami mélyedésben megy, a szobaleány meg magaslaton.

Csakhogy Ferinek úgy tetszett, hogy míg a síma dülőúton mentek is, magasabb volt a szobaleány. Persze most már nem lehetett megállapítani, de majdnem esküt merne rá tenni. Boszankodott, hogy elébb nem vette észre, de ez nem csoda, mert akkor egész alakjuk s egymást mimelő taglejtéseik vették igénybe figyelmét, míg most a gyalogúton, a hol a bokrok miatt jóformán csak a fejeik láthatók, fel kellett tünnie a különbségnek.

De vajjon valóban utánozták-e egymást? – Noszty fejében váltig erősbedő gyanú támadt. Hol volt az eszem eddig? Mért hittem inkább azt, hogy két nagy utánzó tehetség került az utamba, mint az egyszerűbbet, a mindennapit és közelfekvőt, hogy azért osontak be a vinczellér kunyhójába, mert toilettet cseréltek?

Hova-tovább mind érdekesebb perspektiva nyilt meg előtte. Hát így vagyunk? A napnál világosabb, ruhát cseréltek a kunyhóban. S mi következik ebből? Az, hogy a kisasszony kalandra megy, még pedig a szobaleány képiben. Szent Isten, milyenek ezek a mai leányok!

De hát mit ér az ilyen sopánkodás? Az embernek végre is meg kell házasodnia, kivált ha az ostáblán csak ez az egy mozdulata van. Ha a mai leányok romlottak, hát romlottak, az ember nem választhatja se a múlt, se a jövő generáczióbelieket, még kevésbbé veheti el élettársul a kegyes életű püspököket, csak mégis a mai leányok közül kell kihúzni egyet. Lehetőleg olyat, a kinek a talpához minél több föld van hozzáragadva.

Csak egy másodperczig kedvetleníté el a fölfedezés. Jobban átgondolva a helyzetet, még örült neki. Iszen hát miről van szó? Egy titoknak jött nyomára, a minek esetleg hasznát veheti. Határozottan voltak vigasztaló oldalai a helyzetnek. A kisasszony a szobaleány álarcza alatt folytat szerelmeteskedést bizonyosan valami alantas emberrel, tehát nem veszedelmes vetélytárssal. Nos, ez a kis árnyék föl sem ér majd a leendő dámához, mint a hogy a királynak se számítanak azok a csinyjei, melyeket holmi Mátyás diákok és kóbor lovagok neve alatt inkognito elkövet. Hanem már most az a fő, ha már ilyen világító szálat csúsztatott kezébe a sors vagy az ördög, hogy egész végére járjon.

Ezzel letért ő is a gyalogútra. «Lássunk világosabban», – mormogta, s megbiztatván egy kicsit a lábait, csakhamar utolérte a leányokat, vagyis csak a nyomukban maradt egy puskalövésnyire.

És csakugyan némi világosság nyilt, a mint a kanyargó gyalogút végre kilátást nyitott a szőlőhegy tulsó oldalára. Lent a hegy tövénél nagy népsokaság hullámzott egy szőlőben, a fákon nemzetiszín zászlók lengtek, a czik-czakkos mezei utakon a város felől egyre sereglettek a tarkábbnál-tarkább alakok. Mint valami máktábla, úgy virítottak a különféle szinű női parazolok. Egy-egy hűs széláram, mely a fák leveleit megmozgatta néha, valami olyasféle elmosódó hangot hozott, mely erősebb korában czigányhegedűből születhetett.

Egy taplósipkás, mándlis polgár kicsi horháza előtt két nyársra tűzött foglyot sütött, élénken lobogó tűznél, melyet egy inasgyerek élesztgetett rőzsével, száraz venyigével. A mint később kitudódott, Répási János volt, a híres virágos szavú pápai «mérnök», – vagyis szabó, a ki azért nevezte magát mérnöknek, mert jómódú lévén, se nem szabott, se nem varrt, az a legények dolga, ő csak mértéket vett a megrendelő alanyokról. Máskülönben sem törődött valami nagyon sokat, hogy valamely fogalom megjelölésére a helyes szót használja, sőt épen arról volt nevezetes, hogy szabadon mert gázolni a magyar nyelv virágos kertjében, mint egy beszabadult bivaly.

Feri úr köszönt neki s tiszteletteljesen szólítá meg:

– Ugyan kérem szeretettel bácsi, miféle sokadalom az ott?

A taplósipkás ember körülnézett s noha csak egy helyen mutatkozott sokadalom a láthatáron, mégis megkérdé alaposan:

– Melyiket érti elméje rejtett kuczkóiban?

– Ott ni! A hova az a két leány tart.

Répási uram megpiszkálta előbb a tüzet.

– Hja, ott ma a vidámság szellentyűit prüszögtetik.

– Bált tartanak, – kottyant közbe az inasgyerek.

Mire hirtelen nagy csattanás következett, a mit Répási uram tenyere idézett elő a szabóinas pufók képén.

– Hogy mersz beleszólni, te láb, mikor a fej beszél? De nem is láb, te kisújj! (Majd ismét nyájasan fordult Noszty felé.) Irtani kell az ifjúság fattyúhajtásainak ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nőnének a kedélyzetei. Ámbátor igazat mondott ő, mivelhogy valóban a táncz tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblű ifjúság mindkét nembeli ágazatai.

– Igen, hallottam erről valamit, hogy szőlőt béreltek volna ki a fiatal iparosok és szüretet tartanak. Szabad vajjon oda elmenni idegennek is?

Répási uram meggondolkozott egy darabig, majd a következő rejtélyes választ adta:

– Ha hogy kézizzadtságbeli piszok terebesedik a körme alatt.

Látván, hogy nem érti meg a vadász, kedélyesen hozzá tette:

– Én se cselekedvén egyébképen, mivelhogy vágyaim zománczai engem is odahajtanak, feleségem és leányom ottlétének ténybeli árnyalatai miatt, elmeneteli akaratom csupán e két fogolynak lévén foglya; ők ugyanis nékiek elviendők. Ha a vadász úr türelmének szivárványai medrükből ki nem csapnak, míg e megdicsőült szárnyasok elvesztik jellembeli nyerseségüket, én magam, Répási János, vezérlem a vigasság ama völgyébe, mert ámbátor magam is szőlőtulajdonos vagyok, itt la, jussom vagyon vendéget vinni és én szeretem a fiatalságot… mert utóvégre a fiatalság sokat ér, már azért is, mert a fiatalságon sokkal jobban áll a ruha.

Feri köszönettel fogadta el a meghivást s késznek ajánlkozott, hogy megvárja a foglyok elkészülését; leült ő is a tűzhöz. A ruhamérnök végigmérte tekintetével és így szólt, inkább önmagához:

– Hm. A fehérnépek nem aprehendálnak meg.

Mialatt a foglyok vidáman serczegtek és szemmelláthatólag zsugorodtak, addig a ruhamérnök szája egyre járt s fejtegetései folyamán az az előbbi homályos mondása a köröm alatti piszokról, nyert valamennyit értelmezés tekintetében. Elmondta ugyanis, hogy a szőlőtelepnek mai szürete tanulságos példa a boldogulásra, mely az egyesülésben keresendő. Hogy azt mondja, minden ember körme alatt van egy kis feketeség, külön-külön piszoknak neveztetik, de ha az egész emberiség összerakná, a mi a körme alatt van, például a Karszt-hegységre, – hát egy pár hold fekete termőföld lenne belőle.

Megpirulván a szalonnával kellőképen megcsöpögtetett foglyok, miután egy régi ujságpapirba csavartattak, Répási uram felhúzta ünneplő dókáját, mely a borház ajtajának kilincsén lógott s taplósapkáját felcserélte fekete új kalapjával.

– A készenléti indulás párázataiba jutottunk, – mondá, – de talán ne menjünk gyalog.

Odaszólt az inasnak:

– Vezesd ki a ponyt, ördögfattya!

Mire az inas bement a pinczébe, mely a borházból nyúlt be a föld alá és kis vártatva egy liliputi, körülbelül fertályakós hordócskát hajtott maga előtt. Ez volt a «pony».

– Immár hömpölygesd lépteink előtt az úr nevében, amen, – rendelé a bolondos szabó, szótfogadott az inas s kellő ügyességgel gurigázta előttük a kis hordót a lejtős gyalogúton, hadd legyen fullajtár, hirdetve az egybegyült sokadalomnak, hogy kiváló személyiség érkezik, hozván magával ivó vendéget, de italt is.