TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Melyben leíratik, milyen finoman mulat a kisvárosi polgárság, ha úgy esik a sora.)

Feri előtt most már tisztán mutatkozott a tényállás, Mindent kitalált. Nagy segítségére volt a kép, melyet Máli néni festett meg Tóth Mari jelleméről. Mégse bolondság a psychologia. Biztos kulcs némely zárhoz.

Ime, hogy világosodik meg a láthatár! Az mondatott, a leányt a kishitűség emészti, hogy a vagyonáért kapkodnak utána, senkinek se hisz, a tükrének se. Hiába mondja anyja: «hiszen gyönyörű vagy, kis virágszálam». Ejh, ugyan melyik anya nem tartja szépnek a rút magzatját? Hiába állítja ugyanezt környezete: ámitás, vígasztalás, gyöngédség, hízelgés. A tükör is ezt mondja. A tükör nem hazug. De hazug a szem, mely a tükörbe tekint. Hiszen talán a varangyos béka is szépnek látná magát?

E gondolatok közt vergődik lelke, itt a szüreti magányban is, a hol érdekes esemény készülődik. Ez a szüreti mulatság a Findura szőlőjében. Bizonyosan hallott róla beszélni, nevezetes eset itt a hegyen. Ott lesznek a környék összes szobaleányai és a mesteremberleányok, szóval közönséges társaság. Az ördög súg neki egy gondolatot. Az ördög jó czimborája a tépelődőknek. Az ördög hozzá oson és körülbelül ilyeneket mondhat: Tudod mit, te Mari, ez volna ám a jó alkalom, hogy a marczangoló kételyeidet eloszlasd, könnyen eldőlhetne most a dolog. Mutatok én neked egy föllebbezési fórumot, a melyik itélni fog a te szemed, az anyád szeme, a környezeted bókjai, a tükröd incselkedései és a te skrupulusaid fölött. Könnyű és közelfekvő dolog, valóságos Kolumbus tojása, a mellett úri tréfa és egy csöppet sem veszedelmes, mert téged ott senki sem ismer. Vedd fel a szobaleányod gúnyáját és eredj arra a mesterbálra, állj be a tánczosnők sorába, ott éppen csak annyid van, a mennyit a természet adott, ott csak azt itélhetik meg, azért aztán meglátod, mit érsz, petrezselymet árulsz-e, vagy lépesmézet? Méresd meg végre, mit nyomnál a mázsán pénzed nélkül…

Biz ez így volt egészen s Tóth Mari e perczben valóban ott állt meghúzódva a tánczosnők nagy csapatjában, remegve, lázban, hányattatva a visszatetszés szorongó érzései és a helyzet ujdonságának ingere között, míg a szobaleánya, Klára hátramaradva úgy tett, mintha arra sétálván, pillanatnyira megállt volna az istenadta nép ártatlan mulatozásait nézni. Az igazat megvallva, jobb szeretett volna most a saját ruháiban lenni a kisasszony helyén, de hát a drágalátos angyal kedvéért meghozta az áldozatot. Csak már vinnék is a tánczba szegénykét! De még eddig nem akadt senki. Istenem, de nagy marhák az emberek.

Kevély testtartással riszálta magát, csipkés napernyőjét kaczéran feszíté a nap felé. Némi kárpótlás a tánczért. Mert hiába, szép dolog, ha az ember előkelőnek érzi magát. Hátha még a lorgnettet is elhozták volna! Szinte úgy rémlett neki már így is, mintha más vér pezsegne ereiben. Élvezte a mesterasszonyok reá tapadó irigy tekintetét. Szerencse, hogy ő nem látott be a koponyájokba, mert bizony oda az a megfigyelés nyomódott be, hogy ime egy szakácsné, a kinek az úrnője nyilván nincsen otthon, minélfogva beleszabadult a garderobe-jába.

– Uczu ni, uczu ni! Ki jön itt, ki jön itt? Répási bácsi jön itt. Vivát, vivát!

Vidám kurjongatások fogadják mindenfelől. A kis hordót gurítja elől Pali inas, utána lépked egy senátor komolyságával ő maga, az oldalánál pedig egy puskás ember.

Némelyek a hordót veszik pártfogásba, hogy csapra üssék, mások az öreghez sietnek. Köztük Katka is, a Répási szikraszemű szép leánya, a kinek átadja a sült foglyokat. Sokan a délczeg fiatal vadászt méregetik kiváncsian, míg egyszer csak annak is akad ismerőse.

– Hopp, hopp! Itt vagyok! – kiált feléje Brozik, a vendéglős; hozzá rohan és viszi egyenesen a leányaihoz. – Karolinka, Tinka, hol vagytok? Tánczost hoztam, az ebugatta. No, az derék, hogy mégis eljött.

Répásiné asszonyom (a legnagyobb nyelvű asszony Pápán) megorrolja Brozik uramnak ezt az eljárását s odaszól az urának:

– Miféle szerzetet csípett fel kigyelmed megint?

Mire felelte Répási János kenetteljesen:

– Asszony, azt én teneked meg nem mondhatom.

– És ugyan mért? – pattant fel a kardos asszonyság haragosan.

– Mert nem tudom.

– Hát mért nem kérdezte meg tőle, mikor idehozta?

– Mert tudd meg, oktalan teremtés, hogy Répási János nem lévén a szószaporítás embere, nem elegyedik a haszontalan részletek szemelgető morzsolgatásaiba.

Ezzel aztán leült Répási egy hosszú asztalhoz, mely tele volt rakva félig üres palaczkokkal, poharakkal, kancsókkal, valamint üres tálakkal, melyeken állati csontok fehérlettek, szóval a déli lakoma romjait mutatta az asztal, melynél mindössze néhány öreg mester kvaterkázott, Répásiné asszonyom ellenben nem pihent meg ezzel, sőt csak most ereszté meg nyelvét kedvére, az öreg asszonyok felé fordulva:

– Nem bánom én, akárki legyen, ha mindjárt valamelyik álruhába öltözött Esterházy is, de a mi szemtelenség, az mégis szemtelenség. Hogy jut ahhoz Brozik uram, hogy viszi a maga leányaihoz, mint valami megtalált pecsérke-gombát? Ha már az urammal jön ide, no ugy-e, azt hozta volna magával az illedelem, hogy nekem, vagy az én Katámnak mutassák be, de nem, ide karikázik a csámpás lábaival és viszi a gyönyörű kisasszonyainak: «Karolinka, Tinka, egy tánczost hoztam nektek». Hogy ki nem ég a szeme! Hiszen nem azért mondom, mintha egy és más, az én Katámnak kellene. Minden uijára három van. Nem hogy tánczos, valóságos kérő. De nem adom ki a házból, hadd élje még egy kicsinyt világát, ugyis csak addig a mienk, mig velünk van. Ember legyen, a ki kiemeli a fészekből, azt mondom. Válogathatok, ráérek. Egyetlen leány, mindene van. Szép ember jön, engem ugyan el nem kápráztat, hiszen Kata is szép, nemes ember jön, no hát Kata is nemes, Répási de eadem, ügyes ember jön, ügyes a leányom is, gazdag ember jelentkezik, ejh, hiszen elég vagyona van a Katának, nem szükség magát eladnia, okos ember kéri, Kata is okos, hanem igen is, ha valami becsületes, erényes ficzkó akad, hát nem bánom, vigye Isten hirével…

Ezalatt Noszty felakasztotta puskáját egy diófára, s egy pár szót váltott a Brozik-leányokkal, kik édeskésen vigyorogtak a szemeibe.

– Tánczoltak-e sokat?

– Csurom víz az ingem, – selypíté Karolinka.

– De szeretném látni, – tréfálkozott Noszty.

– No nézze meg az ember, mindjárt illetlenségen kezdi.

– Láttam önt az este, – panaszkodott a másik leány, – de maga rám se nézett.

– Nagyon el voltam álmosodva.

– Meg van a puska töltve? – kérdezte a vendéglős, a fegyver finom damaszt csövét vizsgálgatva.

– Az egyik csöve.

– Jó volna kilőni, – vélte Brozik úr, – az ilyesmi élénkíti a mulatságot, ez az én véleményem.

– Hát lőjje ki!

Brózik úr leakasztotta és sokáig nézegetvén azt, czélzott vele erre felé, arra felé, ijesztgette a közellevőket, azután megkérdezte a vadásztól:

– Mit kell meghúzni, hogy elsüljön?

Noszty megmutatta neki, mire elsült a fegyver s nagy sikoltozás, ijedelem támadt, kivált az idősebb asszonyok közt, kik szintén több asztalt ültek körül. Csakhogy itt nem bor volt a czilinderüvegekben, hanem kávé, melyet otthonról hoztak s víz gyanánt hörpentgettek. A kannák czitromos vízzel voltak megtöltve, azokból merítettek a gavallérok a tánczosnőiknek s apró bögrékben szaladoztak vele. A mulatság folyt, de már lankadtan. Majd estefelé élénkül fel újra. Most délután lusták az emberek. Nagyobb része emészt a fák alatt, némelyek el is aludtak a gyepen és mélyen hortyognak, a mi furcsán olvad bele a muzsikaszóba, mintha a brúgónak lenne még egy mellékhangja. Alig tíz-húsz pár ropja még folytonosan a csárdást. Egyik-másik legény kidől, de viszont sorba állnak a pihentek, s hop-hop, húzzad Rupi, hajrá Rupi, ha elszakad az a húr, megfizeti ez az úr… Délelőtt még sok mindenféle inger volt. Egy-egy szerelmes párocska, ha megúnta a tánczot, szüretelni ment, s a venyigék között bujkálva, míg a szőlőszemeket csipegették egyenkint a lelógó fürtökről, sok egyéb édességhez is alkalom nyilt. De most már le van tarolva a szőlő, nincs azon még egres se; Kóta Béni, a hetyke székálló-legény, ki a tánczosnője, Macskás Terka kivánságára, hogy egy kis szőlőt ehetnék, felkutatta tőkéről-tőkére az egész kibérelt területet, utoljára se talált egyebet, csak egy sündisznót a barázdán, a mit csintalan jó kedvvel odahajított a tánczoló párok közé. Bezzeg lett riadalom, sikoltozás, rémület. A jámbor sündisznó véletlenül épen a kaczkiás Szüts Mihályné finom habvállára pottyant és megszurkálta. (Úgy kell neki, minek hagyja nyitva a testét.) Összeesett, elájúlt, úgy kellett fellocsolni. Volt nagy gabalyodás, vidámság, nevetés, a kedélyes tréfából kisarjadzó.

Aranyat ér az efajta fűszer ilyenkor, midőn már a fáradtság jelentkezik, kivált a férfinépnél. Keresztbe áll a legények szeme, mert sokat ittak, csunyák mint az ördögök, hajuk belóg a homlokukba, a bajuszuk lekonyul. Egyébkor sem csinosak, kevés bennök a daliás elem, szépek csak az úrfiak és a parasztlegények, kiket a legédesebb, legegészségesebb anya szoptat, a föld; a gyalu, fürész, bicska, olló, varrótű mostoha szüle, ki keservesen táplál, kajlákra hajlítja lábaikat, görbére a hátukat s valami elkényszeredett, kelletlen árnyalatot lop be az arczvonásaikba. Hanem a leányféle, az szépen megterem a műhelyek környékén is, mint a hogy a muskátli virít a cserépben, vagy a kocsikenőcsös skatulyában is, de az akácz nem.

A leányok itt is takarosak, tessék csak körülnézni, egyik szebb, mint a másik, és ők nincsenek is még kifáradva, csak a frizuráik és a toilletjeik mentek tönkre. A szoknya kiszakadt ránczaiból, a fodrok megtépve, czafatokban lógnak le, de hisz épen ez a szép, mert ez jelzi a kapós leányt, – a fehér ingváll piszkos a sok izzadt tenyértől, némelyik leányon ki is van égetve, mert a gavallér, ki nem fér a bőrébe s égő szivarral tánczolja a mártogatóst, tánczosnője vállára hajlítván a fejét, hogy a női nyak illatától megmámorosodjék, akaratlanúl, de sokszor selymaságból is odanyomja a szivar tüzes végét; fölszisszen a fájdalomra s beáll a gyors beavatkozás szüksége, az oltás, – a mi nem kis gyönyörűség a tenyérnek, mert hát biz az becsúszik ilyenkor tilos helyekre is, ráfogván, hogy a tűz odább harapózott, – szóval alaposan kell eloltani. El is alszik aztán a terjedő tűzszikra az ingvállon vagy a kaczabájon, csak kormos szélű lyuk marad utána, de kigyúl a helyett az arczokon és a szemekben.

Hát bizony nem uralkodik valami nagy gyöngédség vagy finom modor. De hát kinek mi köze hozzá, mikor a leányok meg vannak vele elégedve és így is boldogok? Anyáik, nagyanyáik mind így mentek férjhez, – nem lehet hát az rossz szokás. A tánczos legény nem megy a leányok csoportjához, mint az uraknál, hogy meghajtsa magát a kiszemelt előtt, hanem csak a félszemével kacsint, vagy a meggörbített ujjával int öt-hat lépésről. Ha aztán a jelre több leány rezdül meg és habozás támad, fenhéjázó móddal jelöli meg az igazit…

– Te gyere ide, te kis kancsal…

Vagy a hol előkelőbb a levegő (a minő például itt, a Findura szőlőjében), ott per «maga» vagy «kegyed» megy ilyenkor a megjelölés. «Maga kis dundi» (a mi iparos nyelven kövéret jelent), vagy «maga, maga, nagy szöszke».

Régóta állt már a «piaczon» Tóth Mari is, mert piacz az a szó szoros értelmében, a hol csak a «portéka» van kirakva. Az eladók. Ezek fölött tartanak szemlét a legények s sokszor fumigative int egyik-másik a kezével, hogy egy se tetszik neki. A menyecskének semmi helye a piaczon. A ki menyecskével akar tánczolni, azt valahol másünnen kell előkeríteni, s ez, mint a birka az úsztatóba, csak nagy húzódozva engedi magát elczipeltetni a táncz helyére, még ha úgy kopogna is a szeme egy-két forduló után. Úgy kivánja azt az illedelem, hát így csinálják.

Mari szerényen vonúlt meg valahol a harmadik sorban, meg se látszott kis finom arcza a sok mindenféle gurgulya-fej közt. Egy-egy leányt kihúztak az integetések, vagy a kacsintások mellőle is jobbról-balról, de neki nem akadt szerencséje. A mi nem csoda, mert igaz ugyan, hogy a szép arcz nagy segítség az ilyenben, meg a szép termet (ámbár azt nem látni a harmadik sorban), de vannak hathatósabb emeltyűk is, ilyen a nexus a mesterfamiliák és az ismeretség a legények közt; a hol leány van a háznál, ott rendesen vannak legényalkalmazottak a műhelyben, a kiknek úgyszólván kötelességük megforgatni a gazda leányait.

Mari kisasszony különben már megbánta merész kiváncsiságát, szeretne túl lenni a kalandon, megúnta a dangubálást,2) talán restelte is a szobaleánya előtt, édes örömest ott hagyta volna a «kirakatbeli» helyet, de az nem volt könnyű, mert a háta mögötti sorok úgyszólván elzárták útját. Épen mikor a visszavonulás módozatán töprengett a hamupipőke, egyszerre csak a sor előtt terem a vadász s félreérthetetlenül feléje int kezével.

Tóth Mari észre sem veszi; a balszomszédnéja, egy tömzsi vén leány löki oldalba:

– Magát hívja az az úr, nem látja?

Egész teste megremeg, minden vér arczába szökken s elhomályosúl előtte a természet, míg valami jóleső melegség fut erein. Hát mégis?

Az előző sorok megnyilnak előtte (mert rend van elől) s mintegy öntudatlanúl tántorog ki az ifjúhoz, a kire még csak most vet egy bátortalan tekintetet. Úgy rémlik neki, mintha ismerné valahonnan, mintha már látta volna valamikor a vadászt, a ki gyöngéden fogja meg a kezét (pedig nagy bolondság, mert még elárulja, hogy nem mesterlegény). De Mari nem vesz ilyet észre, nem lát, nem tud már semmit, átveszi fölötte az uralmat a zeneütem; meglendíti picziny lábát s azok szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át. Pedig ez még csak a lassú, a lépegetés költészete. Kellemmel teljes, előkelő mozgás, de már ki-ki csillan belőle a szilajság gyulladozó szikrája. Tánczos a párját elereszti, persze csak azért, hogy aztán elfogja, negédesen illegeti, hajlongatja magát előtte, Mari egy kicsit járatlan a csárdás zamatos fortélyaiban (hiszen Amerikában nem tanúlhatta ki), nem tud elosonni kaczérkodó incselkedéssel s elvegyülni idegen párok közé s mikor már-már megfogná legyeskedő kedvében a tánczosa, kisiklani karmai közül a pillangó illanásával, csalafinta kanyarodással, pedig csak úgy szép a fogdosó, ha nehézséggel jár. Ezúttal ugyan nem virtus; ott fogja el, úgy fogja el, a hogy akarja, mint a pihegő madárkát. A Rupi rárántja a frisset. No, most kell megnézni. Most jön a kopogós. Ejh, de tudja. Majd átkapja a Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját, mintha piskótát mártogatna édes tejben. Harmatozik immár a homloka s lóbálózik hajában a sárga rózsa… jaj, már le is esett.

Majd átkapja Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját.

Lehajlik érte Noszty hirtelen, de csak azt a kezét fejti le a leány derekáról, a melyikkel fölveszi.

A leány is leveszi a vadász válláról az övét s a rózsa után nyúl.

– Nekem adhatná, – mondja a vadász.

– Minek az magának? – feleli az vissza. (Most hallják először egymás hangját.)

– Hát csak. Eltenném magamnak.

– Úgy sincs már meg a szára, – ellenkezik a leány csendesen.

– Hiszen épen azért, nem veheti már hasznát.

– No ugyan maga meg nagy hasznát veszi, – évődik Tóth Mari.

– Ideadja?

Mari vállat vont, mire Noszty Feri az inge hasadékán át a keblébe csúsztatta a rózsát, de előbb megcsókolta.

Kigyúlt erre a leány, mint a láng, röstelkezni látszott, úgy érezte, hogy egy kicsit tovább ment egy ismeretlen, alantas állású ifjúval, de ez csak pillanatig tartott, hiszen nem is ő van itt voltaképen, hanem a szobaleánya, Kovács Klári, és a mi a rózsát illeti…

– Hiszen nem az enyém, – fejezte be a gondolatát hangosan.

– Hogy nem a magáé? – csodálkozott Feri ravaszúl, hiszen erről a fejről esett le, vagy talán ez a fej se a magáé?

Mari az ajkaiba harapott és nagy zavarba jött, hogy most majdnem elárulta magát a fenhangon való gondolkozással, lesütötte a fejét és mosolyogva mondá:

– A fej ugyan az enyém, de úgy érzem, mintha nem az enyém lenne, mert egy kissé elszédült a tánczban.

Feri erre rögtön abbahagyta a tánczot és az álldogáló tánczosnék sorához vezette.

– Pihenjen meg egy kicsit, de még talán jobb volna, ha leülne valahol, talán ott az asztalnál, ha helyet szorítanának. Nincs ott valami ismerőse?

– Nincs, nincs, – felelte kedvetlenűl, mert egy csöppet sem volt még elfáradva és csak zavarában, kifogásnak rántotta elő a fejszédülést; szeretett volna még tánczolni.

– Hogyan, senkit se ismer? Tehát nem pápai a kisasszony?

– Sem pápai nem vagyok, – mondá halkan, – sem kisasszony.

Noszty ijedten látszott fölszisszenni:

– Oh Istenem! Hát már férjnél van?

– Nem úgy értem, – felelte szégyenlősen, miközben a kendőjével legyezte magát.

– Hanem?

– Úgy, hogy én csak szegény szobaleány vagyok, egyszerű cseléd.

Ez a fölfedezés láthatólag elkedvetleníté Nosztyt; hozzá tartozott ez a szerepéhez, melybe apránkint kezdett bele jönni. Úgy tett, mintha egyszerre nagyon elhidegült volna, elbocsátotta a Mari kezét.

– Nem gondoltam volna, – mormogta csendesen.

A leány kiváncsisága föl volt már ezzel piszkálva

– Hát mit gondolt?

– Tudom is én? Mit gondol a seregély, ha valahol egy szép szőlőfürtöt lát? Csak nem hiszi talán, hogy ez akkor azt mérlegeli, a gróf tőkéjén nőtt-e az, vagy egy közönséges zsellérén?

– Hanem megeszi, ugy-e? – felelte rá Mari hirtelen. – No, köszönöm. Maga engem meg akart enni.

– Miért ne? Hiszen megenni való.

– Ugyan menjen! Talán mézeskalácsos, hogy olyan pazarúl bánik a mézes szavakkal?

Noszty kitért a felelet elől, vagy nem hallotta a megjegyzést, mert megfordúlt és körültekintett a tarka-barka mulatozók csoportjain.

– Sehol se látok valami üres ülőhelyet, – mentegette magát bosszúsan, – s nekem sincs itten ismerősöm.

– Alkalmasint maga se idevaló.

– Én csak átutazó vagyok, de megálljon, látok valamit…

Noszty észrevette a ponyt, a Répási uram hordóját, ott állt kipányvázva a gyepen, az ördög se törődött már vele, – hát bizonyosan üres.

Otthagyta tehát Marit és fölkereste a szabót, hogy engedje át a ponyt egy a fáradtságtól kimerült leánynak ülőhelyül.

– Hm, – dünnyögte Répási, – a hordó is kimerült, a leány is kimerült, hát összeillenek.

– Elvihetem?

Répási uram felhajtott egy pohár bort s nagy lendülettel felelte:

– Egy kősziklát láték idejövet, mely kettérepedt, hogy helyet engedjen egy vadrózsának, mely nem tudott a kő alól kinőni; Répási János se bugyborékolhat kegyetlenebbül, midőn egy rózsabimbó számára az elhelyezés mivoltja helyeztetik tárgyalás alapjául, és mikor Répási Jánosnak meg sem kell repednie e miatt.

Feri hát odagurította a hordót a leányok csoportjához és megkinálta Marit a leüléssel.

– Tessék, édes lelkem, üljön le. – Ez a lelkem megszólítás is most már stylszerű volt a vallomás óta. (De ’iszen érti magát a gyerek.)

Az ülőke elhozatala olyan nagyszerűen gavalléros tettnek tűnt itt fel, mint mikor herczeg Montrose bíborköpönyegét teríté le a sárba, hogy egy hölgy száraz lábbal léphessen ki a kocsiból a csónakjához. Az általános figyelem Noszty és Mari felé fordult. A bámulat megaranyozta Nosztyt. Ejnye, de csinos fiú! De ugyan hova tette a szemét? Az irigység nyilazni kezdte Marit. Ki lehet? Honnan jött? Ki ismeri?

– Furcsa puska, – ereszté ki fulánkját Répásiné. – Úgy áll rajta a ruha, mintha vasvillával hányta volna rá valamelyik béresünk.

(Ezzel azt is jelezte az ifjuság előtt, hogy béreseik vannak odahaza és pedig többen.)

– Ugy mórikálja magát, mint valami úri kisasszony, – vélte Komádi Józsefné asszonyom, a csinos fűszeresné, a benczésekkel átellenben.

– Pedig csak szobacziczus, – világosította fel Erzsi, a hajadon huga, – mert éppen mellettük tánczoltam, mikor azt mondta a vadászának, hogy ő csak cseléd.

– Ejnye, a szemtelen! – pattant fel Csömör Andrásné, kinek már meglehetősen félre állt a kontya, mert tisztelője a boritalnak. – Hogy mer ide tolakodni, rangbeli perszonák közé? Nem hordóra kellene ültetni az ilyet, hanem kalodába.

– No, no, nem cseléd az, – csillapította Kevély Istvánné a megbotránkozókat. – Nem látják kegyelmetek, hogy milyen harmatos fehér keze van; nekem is ilyen volt, mikor még kisasszony voltam (a kántor leánya volt S.-Vásárhelyről), aztán milyen gyémántos arany karperecz csillámlik a kézcsuklóján.

– Persze. Tudjuk, – gúnyolódott Somlói Veronika, a vén leány, a ki ugyancsak ki volt festve és jól tudta, hogy mit ér a látszat. – Bizonyosan a kegyelmed ura csinálta.

(Kevély István uram ugyanis rézműves volt.)

Úgy Noszty, mint Mari, semmit sem sejtettek e fenekedésekről. Noszty leültetvén a kisasszonyt, elvegyült a tömegek közé. Érezte, hogy a Voglányban kifőzött terv jobban sikerült, mint remélte és most már fejlődésképes, de nem szabad rohamosabban érlelni. Egy kis időt hagyott Marinak, míg lelke fölszívja a beadott mérgeket.

Már szinte megijedt, hogy többet adott be belőlük, mint kellene. Csak egy kávéskanállal egyszerre, – így diktálja az okosság. – Azért hagyta ott egyedül.

Marinak úgy tetszett az elmult negyedóra, mint egy szép, kedves álom, melyből még kár volt fölébredni. Okolta magát, a miért elriasztotta a tánczosát azzal a vallomásával, hogy szobaleány. «Mindegy, – sugdosta a hiúsága, – tetszettél neki, az bizonyos, nyilván beléd szeretne, ha volna rá alkalom, s ha nem lennél cseléd, hanem valami mesterleány.»

Hisz az is vagyok, – felelgette önmagának, – pékmester leánya vagyok, csakhogy a kifli-királyé, királykisasszony…

Bolondság, bolondság, fűzte odább a gondolatait, miközben visszaigazgatta azokat az engedetlen hajszálakat, melyek kirázódtak tánczközben a fonatokból és az égő arcza körül repkedtek, a mint magára hajtotta a szelet csipkekendőjével. – Kétségtelenül hibáztam és ha a mamáék megtudják, nagy patália lesz belőle… Jaj Istenem, csak meg ne tudnák! És ha már elkövettem a hóbortot, legalább mulattam volna, de elrontottam a mulatságomat a vallomással. Ez volt tőlem a második ostobaság. Azt értem el vele, hogy most itt hagyott a gavallérom a faképnél. Ejh, mindegy. Hiszen a voltaképeni czél mégis el van érve. Egy legénynek megakadt rajtam a szeme, hát mégis szép vagyok valakinek…

S egy kedves, szelid mosoly osont el ajkain.

Aztán nem is az utolsó legény szeme akadt meg rajta, hanem a legcsinosabbé valamennyi között. Két dióbarna szem, finom, vékony bajusz fölött. Megint elkezdte fejét törni, hogy honnan oly ismerős neki a fiatal ember. S e végből ismét és ismét fölkereste a tekintete. Oh, csakis e végből. Hopp, megvan, eszébe villant. A Vörösmarty «Szép Ilonkájá»-nak illusztráczióiban szakasztott ilyen a vadász, a kiből aztán Mátyás király hámlik ki.

Noha kitalálta, mégis önkéntelenül is figyelemmel kísérte a vadászt. Röstelkedve érte magát ezen a hóbortos érdeklődésen, fülig pirult, de (s ez a gyanús), azon nyomban megtalálta a mentséget, a mivel a belső kis biró száját bedugta. Ejh, ugyan mi van abban? Hiszen ki érdekelje az idegen tömegből, ha épen az az egy ember nem, a kinek megtetszett? E sokaságból kétségkívül leginkább ő áll hozzá legközelebb… azaz csak állt. Ámbár ki tudja? Hiszen miért ne jöhetne még vissza?

Tehát már várta. Várta a nélkül, hogy tudná, hogy várja. Feri hidegen, közömbösen őgyelgett, majd itt, majd ott tünt fel, beszélt egy kicsit Brozikkal, majd Répásival, ezzel az utóbbival koczczintott is, miközben odajött a Répási leány, a szikraszemű, megösmerkedett vele s egy darabig beszélgettek, nevetgéltek. De micsoda kedvetlenítő nyugtalanság lepte meg Tóth Marit ezalatt, szeretett volna már haza menni, de nem volt ereje fölkelni a hordócskáról.

Próbálta elterelni gondolatait a vadászról, de nem egészen sikerült, majdnem akaratlanul is rátévedt a tekintete s kisérte mindenüvé, látta, a mint elválik a Répási leánytól (no, hála Istennek), megkönnyebbszik, érezte; most egyenesen a leányok sora elé állt a vadász szemlét tartani, hogy tánczosnőt válaszszon közülök, sokáig nézett ide, oda, bizonytalanul, habozva, aztán mintha nem talált volna senkit, eleresztette a jobb kezét, melylyel inteni szokás és elment a sor előtt, kezeit hátra téve. Így ment el Mari mellett is, lassan, gondolatokba mélyedbe, a nélkül, hogy észrevette volna, csak mikor már áthaladt, fordult meg, s mintha csak történetesen esnék, hátra szólt:

– No, kipihente már magát?

A Mari szíve elkezdett hevesebben dobogni, de ezt magának sem merte bevallani.

– Körülbelül, – felelte.

– Nem tánczolnánk még egy kicsit? – kérdé nevetve.

– Nem bánom, – mondá a leány fojtott hangon és felemelkedett ülőhelyéről.

A hordóra rögtön leült Süvegjártó Ágnes. Noszty elkezdett tánczolni, de alig perdített egyet-kettőt Tóth Marin, mikor a selyma Guba Pali fölhajította duhaj kedvvel a Kolotnoki Jóska selyempántlikás kalapját a diófára, s az ott maradt lógva fent a galyak között, Kolotnoki fölmászott a kalapjáért s ha már egyszer ott volt a magasban, az a gavalléros gondolata támadt, hogy miután a banda épen a fa árnyékában állva muzsikált, leereszt a Rupi hegedűjébe egy ezüst forintost. A forintos azonban a primás orrára esett, úgy, hogy abból legott megeredt a vér. Látván a saját vérét folyni a kabátján (ámbár a czigány szereti a pirosat), ezúttal rémülten ejté el hegedűjét, valóságos halálordítást hallatva, mely csak fokozódott azáltal, hogy a szerencsétlen hegedű épen egy kőre esett és megrepedt, a mely körülmény folytán stradiváriussá lépett elő. Nagy galamuta támadt ebből; Rupi jajveszékelésbe tört ki a drága hegedűje miatt, a banda többi tagjai, látván vezérük katasztrófáját, keresztbe tették vonóikat, a brácsás vízért szaladt, lemosni a Rupi arczát.

– No mi az? – riadtak fel a tánczosok. – Hát miért nem muzsikáltok, hékás?

Rupi még mindig kiabált, átkozódott czigány nyelven, mire a többiek is nekibátorodának:

– Nem urák ezsek, – mondá a flótás és kezdte a flótáját a szarvasbőr-tokjába csúsztatni.

– Reselt figét ezseknek, nem muzsikát, – vélte a czimbalmos, – szúrják le elíbb a hegedí árát!

Nosza odaugráltak a rendezők a sztrájkolókhoz, észretéríteni igyekezvén az elkeseredett Rupit, hogy így, amúgy, hiszen Kolotnoki jót akart, pénzt hagyított le, ki tehet arról, hogy rossz helyre esett, hiszen a pénznek nincsen esze (pedig dehogy nincs). Rupi váltig csökönyös maradt, míg végre tömérdek huzavona, fenyegetés, gorombáskodás, könyörgés után sikerült őt megnyugtatni tíz forintnyi kárpótlás ünnepélyes igéretével, a mi nem is volt túlzott összeg, ha meggondoljuk, hogy az utolsó stradivariusok egyikének összetörését volt hivatva fedezni.

Míg az alkudozások tartottak, a sokáig húzódó szünet bő alkalmat nyújtott a csevegésre, azokról a bizonyos csacsiságokról, melyek semmikép se alkalmasak a följegyzésre.

– Még nem is kérdeztem, hogy hívják? – kezdé Noszty.

– Találja ki!

– Juliskának?

– Nem.

– Hát hogy?

– Klárának.

– Klára szép név, de hát a vezetékneve?

– Minek azt tudni? – vélte Tóth Mari. – Ne legyen olyan kiváncsi.

– Arra gondoltam, hogy ha talán egyszer kedvem jönne levelet írni.

– Nekem? – szólt a leány ijedten. – Oh, hiszen az lehetetlen.

– És ugyan miért volna lehetetlen? A posta elviszi akárhova.

Mari habozott egy perczig a felelettel, miközben fülig pirult.

– Az asszonyom sohase engedne meg ilyen levelezést.

– Különös asszonyság lehet, – jegyezte meg Noszty vidáman, – csak nem valami apácza-fejedelemasszony?

– Nem, nem, de mégis…

– Egyszerűen ne mutassa neki a levelet.

Mari nem felelt, de Noszty örömét találta őt ebben a kérdésben megkínozni, sarokba szorítani.

– No ne okoskodjék hát, Klárika, mondja meg a czímét kérem, – rimánkodó, lágy hangon ismételgette, – mondja meg, ne keserítsen meg, hiszen olyan szomorú még gondolatnak is, hogy sohase lássam többet… de persze maga nem bánja…

– Hát mit tehessek? – rebegte bizonytalanul, nagy zavarral.

– Mondja meg a czímét és a többit bízza rám, – suttogta a vadász mámorosan.

Tóth Mari megrázta a szép fejét tagadólag, s álmatag tekintetét lesütötte.

– Nem mondhatom meg, épen azért, hogy ne írhasson… nem akarom.

– De hiszen nem mutatná meg az asszonyának.

– Meg kellene mutatnom, – felelte akadozva, mert tudja meg az igazat, mert, de ne nevessen ki kérem, nem tudok olvasni.

– Oh, szegény kicsikém! Szegény kicsikém!

Jó szerencse, e pillanatban megszólalt a zene, mozgásba jöttek megint a lábak és megpihenhettek a nyelvek. Mari szabadabban lélegzett, Noszty azonban a boldogtalan szerelmest adta, daczosan szegte le fejét s elfordította tánczosnéjától. És mintha keserű érzései annyira kicsordultak volna, hogy a lábába is jutott, vad szilajsággal járta a tánczot. Ahol ni, Brozik uram is beugrott s épen Répásiné asszonyommal (mintha elefánt tánczolna a tehénnel), mindkettőjükről csorgott a verejték, a Brozik nagy tokája ide-oda rengett, míg a Répásiné pufók arcza szinte már a kékbe játszott a fölhevüléstől.

– Talán már elég is lesz, – lihegte. – Öregek vagyunk már, szomszéd.

– Többet ér egy negyedórai napfény télen, mint egy egész napfényes hét nyáron. Ez az én véleményem, szomszédasszony lelkem.

Széles jókedvben, ott rezegtetve magát és méltó terhét közvetlen Noszty mellett, miközben barátságosan ütött rá a vállára:

– Sohase halunk meg, vadász uram.

Noszty dühösen fordult meg, hogy megfenyítse, a ki vele komázni mer, de meglátván Brozikot s eszébe jutván, hogy hol van, egy mély sóhajjal felelte:

– Bárcsak már meghaltunk volna!

– Hát mi a baj, haj, haj, hop?

– Nem akar a rózsám szeretni, nyögte ki keserű panaszát a vadász, mire úgy látszik, megesett a tánczosnéja szíve, önkéntelenül hozzásimult, szinte hozzátapadt.

Delejes áram futott erein keresztül s szenvedélyesen magához szorította, – pedig ez már nem is tartozott a szerephez.

– Nem tud olvasni? – suttogta lázasan. – Hát a szemekből sem tud?

– Nem próbáltam, – lihegte a leány ábrándosan. – Jaj, agyonszorít!

Legott elbocsátotta a derekát, aztán már csak előtte czifrázta, szép, formás mozdulatokkal, daliásan, mind a két kezét a csipőjére téve. Addig-addig iregtek forogtak, míg egyszer csak odaértek a czigány elé.

Feri egy bankót csúsztatott titokban a primás tenyerébe s parancsoló mozdulattal kiálta rá:

– Ácsi more! Ez jön most.

S dalolni kezdte, tánczosnéjára szegezve izzó tekintetét (nem volt már ebben semmi mesterkélt többé)

Nézz rózsám a szemembe,
Mit olvasol belőle?

Mari eleinte puszta szónak vette, s inkább lesütötte a szemeit, semhogy bele mert volna velök nézni a vadászéba, fáklya a fáklyától gyúlik, jaj, dehogy nézne oda, hanem a legény nem engedte, s addig ismételte a dal első sorát, mindig csak azt húzta a czigány is, hogy feltünő jelenetté kezdett fajulni, – akkor már mégis csak czélszerűbb, ha bele néz.

Rávetette buzavirágszín szemeit, csak egy villantásra találkozott a négy szem, csak annyi ideig, a mennyiig a nyíl egy falevelet áthasít (de talán az is sok volt), aztán lehunyta, mintha megperzselődtek volna, rájok huzódott pihentetőül a selyemrojtos szemhéj.

Mit olvasol belőle?
Ugy-e azt mondja,
Ugy-e azt mondja…

Dalolta Noszty tovább, miközben megfogta a Mari kezét:

– No hát mondja már, hogy mit mond, mit olvasott ki?

– Azt, hogy maga bolondot űz belőlem, – felelte a leány tündöklő mosolylyal, a mely elárulta, hogy maga se hiszi, a mit mondott.

A párkák keze azonban sohasem pihen egészen, váltig új szálak fonódnak le a guzsalyaikról. Kolotnoki Józsi nagyon zokon vette a flótás mondását, hogy ők nem urak s hangulatot kezdett csinálni a rendezők közt a mellett, hogy ezt meg kell torolni, a flótás szemtelenkedett velök, ezt nem viheti el szárazon, meg kell a flótást verni, hogy lepedőben vigyék haza, ezt kívánja az iparos ifjúság becsülete. Ebbe bele is nyugodtak a többi rendezők, mert a becsület egyugyanazon koszttal táplálkozik, eltérő vélemények csak arra nézve voltak, hogy most lasnakolják-e el a flótást, vagy csak a szüreti mulatság legvégén? Sőt volt egy harmadik indítvány is, a fiatal Broziké, melyben szintén benfoglaltatott az elagyabugyálás, de úgymond, előbb be kellene bizonyítani, hogy urak vagyunk, ez pedig akként volna keresztülvihető czélszerűn és olcsón, ha valahogy egy négyest lehetne összehozni, mert a négyes okvetlenül imponálna a bandának s nagyra nevelné a mulatság tekintélyét a külvilágban is, ha híre menne a városban, hogy négyest is tánczoltak a szüreten.

Úgy ám, négyest, de ki tud négyest tánczolni? Nagy dolog az! Arra sincsen módja a szegény mesterlegénynek, hogy a fejét megrakná műveltséggel, nem hogy különböző ismeretek jussanak még a lábaiba is. Hiszen gyönyörű volna egy négyes, nagy eset volna, szó sincs róla. Findura bácsi holtig kevélyen emlegetné, hogy valamikor négyest tánczoltak ebben a szőlőben, de azért mégse tanácsos buga fővel neki ugrani, mert hátha valami világraszóló felsülésbe vagy nevetségbe lyukad ki a dolog, hanem egy kis előleges tapogatódzás nem árthat, hogy ki tud, ki nem tud, s hány pár állana ki a döntő perczben?

A fiatal Brozik bizatott meg ezzel, mire sorba vette a fiatalságot, s így jutott el Nosztyhoz is, megszólítván őt illő módon:

– Szokott kegyed négyest tánczolni?

– Csak nem akar engem tánczosnénak? – kérdé nevetve.

– Szeretnék egy négyest rendezni, ha elég vállalkozó akad.

Noszty a tánczosnéjához fordult.

– Akarna velem egy négyest tánczolni?

– Miért ne? – felelte Mari odaadón.

Úgy látszik, több helyütt is szerencsével járt a kis beesett szemű Brozik, mire hirtelen nagy nyüzsgés-mozgás támadt, mint a futótűz terjedt el a hír, hogy négyes készül, a mi csodálatosan fölajzotta az idegeket és emelte az önérzeteket. Mindenki nagyobbnak, előkelőbbnek érezte magát egy fokkal, kivévén azok a leányok, a kik nem tudtak négyest tánczolni s marczangoló lelkiismeretfurdalással mélyedtek el multjukban előforduló olyan mozzanatokba, melyek lehetővé tették volna a finom táncz elsajátítását.

A rendezők lázasan futkároztak ide-oda a nagy esemény küszöbén. Ezer és egy kérdés merült most fel (nem olyan könnyű ez, a hogy látszik). Megtanácskozandó, mikép történjék a megszólítás: Urak, hölgyek, vagy pedig: Férfiak és nők? Természetesen urak, hölgyek. De az egyes figurák egymásutánjával és elnevezésével sem volt egészen tisztában Brozik úr, hiába tanulta a mészárosságot Bécsben. Ezeket bizony magával Rupival kellett megbeszélni, e végből fölfüggesztették a tánczot s ujólag kisöpörték és kiegyengették a tánczhelyet.

Noszty ezalatt elbocsátván tánczosnéját, hogy a négyeshez majd visszatér, fölkereste idősb Brozik uramat, hogy valami ennivalót kerítsen tőle, mert a gyomor is megköveteli a magáét, – kivált olyan sovány ebéd és annyi testmozgás után. Hanem íszen egyéb se kellett, csak jeleznie, hogy éhes.

Ha eddig senki se törte magát őt észrevenni, vele megismerkedni, míg semmire se volt szüksége, most bezzeg tizen is rohantak az élelemmel rakott kosaraikhoz, fölséges hideg pecsenyék; malaczok, ludak, foglyok, nyulak, torták, fánkok és nyalánkságok kerültek ki a sustorgó zsiros papirosok közül.

– Ide, ide, öcsém uram. Ebből tessék kedves öcsém! Ne vesse meg a mienket. Tiszteljen meg minket is.

Ha nem álltak is egészen jó lábon a finom előkelő tónussal, de a magyar vendégszeretet a maga teljességében duzzadozott. Tartaléknak eldugott pókhálós palaczkok kerestettek elő ugyancsak a kosarakból, vagy a krispinek és köpenyegek zsebeiből, zöldesbe játszó, aranyszin nedveikkel, melyek a városi pinczékből öreg korukban származtak vissza a hegyre, melytől eredtek. Egymásra liczitáltak a jó emberek. Ebből igyék, ez a jó! Mi az a poharában? Ugyan, öntse ki azt a lőrét! Eh, ne hallgasson azokra, kóstolja meg az úr az enyimet!

Így kinálgatták fölváltva, azt se tudta már, mit egyék, mit igyék, a sok szívességtől, a veszprémi püspök se duskál annyi jóban, le is telepedett az asztalhoz nagy kényelmesen, de még jól se lakott, már a czigány a négyes akkordjait kezdte jelezni, a párok immár sorakoztak kétfelől és a rendezők harsányan kiáltoztak.

– Urak, hölgyek! Kezdődik a négyes! Ide, ide a sorba! Ej no, gyüljenek már, kutya mérges teremtette.

Noszty is felugrott, sietett megkeresni a tánczosnéját. Körülnézett a leányok hullámzó során, de seholsem látta Tóth Marit, hanem a helyett megpillantotta Bligit, a doggot, a mint ott somfordált a leánypiacz túlsó szélén. Aha, a Bligi kiszabadult és idejött. No, a hol a Bligi van, ott kell lenni közel az úrnőjének is.

Abba az irányba indult egyenest és most már meg is pillantotta Tóth Marit, felismerte az aranyszínű hajkoronáról, ámbár háttal állt, egy csenevész baraczkfa levelei által részben elfedve, egy másik leánynyal beszélgetett, a ki széles karimájú, lilapántlikás szalmakalapot viselt, mely csak az állát engedte láttatni messziről. Úgy látszik, élénken folyt közöttük a beszéd. Vajjon kivel barátkozott meg?

Most egyszerre fölvetette fejét az idegen nő s Noszty lábai megdermedtek, arczát halaványság lepte el. Az, a kivel Tóth Mari beszélgetett, Velkovics Rozália volt, az ő egykori menyasszonya Trencsénből.

Velkovics Rozália! Álom-e vagy valóság? Talán csak halluczináczió, kisértet, mely a saját lelkiismeretéből kél ki? Hiszen mit keresne itt Velkovics Rozália? És hogyan eredhetne beszélgetésbe épen Tóth Marival? Annyi véletlen nem fér egy kosárba!… És mégis ő az, testestől-lelkestől, minden mozdulata rávall, ő szokta hol leszegni, hol fölhajítani fejét, mint a kényes paripa, a kezét is úgy lóbázza, nem minden kellem nélkül, sőt a lencse is ott van a balszeme alatt. Jaj, csak valahogy meg ne látta volna, mert akkor minden elveszett.

Egy másodpercz alatt kellett átgondolnia és mérlegelnie mindent. Szent Isten, milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!

Világos volt, hogy futnia kell innen, nehogy meglássa, ha meg nem látta eddig. De mit szól ehhez Mari, ki tán már várja e pillanatban tánczosát? A tánczos nem lesz elő, az már bizonyos. Nagy szégyen, hogy megszökött, de legalább még sem romlik el minden, mert egyetmást meg lehet később magyarázni, de ha kisül, hogy ki ő, hitvány parthie-vadászattá durvul a mai bájos kaland.

Pedig ez a játék már nem megy babba, nemcsak a Mari hozományáról van már szó (hiszen még elég pénzes leány akad az országban), hanem az ő szivéről is, mely nyugtalanul dobog és hánykolódik.

Önkénytelenül megfordult s mindenekelőtt belevetette magát a hullámzó embertömegbe, hogy észrevétlenül a puskájáig jusson s minél előbb elhagyja ezt a veszedelmes helyet, de a mint az asztalokhoz lopta magát, hol a puskája és tarisznyája volt felakasztva, a Répási uram háta mögötti szilvafán, felette koczkáztatott vállalatnak látszott a tárgyak leakasztása, mert a körülülők alkalmasint észreveszik, Brozik és Répási tartóztatni fogják, a rendezők, a kik most hajkurászszák össze héja szemekkel a négyes-tánczolókat, előreláthatólag közbelépnek, hogy ne menjen; ebből jelenet keletkezik, vagy legalább szóbeszéd és ráterelheti a Rozália figyelmét… Jó lesz vigyázni! Inkább a puska veszszen, mint a remény.

Noszty tehát arra határozta magát, hogy ott hagyja vadászkészségét, s mögéje kerülvén nagy ügyesen a ponyvákból készített szüreti sátornak, észrevétlenül leereszkedett a hegy legalján elhúzódó árokba, melyet a hegyről leszakadó vizek vájtak ki ott századok óta. Az árokban egy csöpp víz se volt, s minthogy kétrét meghajolva mendegélt benne egy darabig, teljesen láthatatlanná lett.

Csak messze, túl a láttávolon lépett ki onnan, hogy a völgy pázsitján kanyargó gyalogúton a város felé tartson. Előlről a pápai templom kettős tornya integetett feléje komoran, hátulról a négyes egyre bágyadozó zenéje csiklandozta. Épen a chaine anglaise figuránál tartottak most. Milyen jó volna ott lenni, a Mari puha kezét fogva, édes vallomásokat, apró szikrákat csalni ki belőle. Ki tudja, mi minden történhetnék még?

A nádason innen, a tocsogóknál, vadludak csapatja rebbent fel, a kukoriczásokból nyulak ugráltak ki szemtelen vakmerőséggel. Mert ilyen az élet. Mikor puskája van az embernek, kerüli a vad, mikor meg nincs puskája, ott ténfereg a lába alatt.

Igaz, nem valami nagyon érdekelte most a vad, jobban izgatta az a rejtély: hogy toppant ide Velkovics Rozália? A pokol lökte-e ki magából, vagy az ég küldte, hogy egyetlen húzással elrontsa mindazt, a mit az ördög épített?

De hátha mégsem volt Velkovics Rozália? – Hátha csak hasonlított hozzá és most őt csak egy képzeletbeli phantom, egy üres árnyék kergeti a paradicsomból?