TIZENHETEDIK FEJEZET.

(Nagy mulatság a drenki öregeknél.)

Ez az egész elaboratum ugyan a főispán részére készült (Findzsa asszony adatbeli hozzájárulásával), de kiszakítva belőle pusztán a voglányi járást, Noszty Ferencz is hasznát vette.

Illő szófogadással mindenben ennek alapján kezdte meg működését járásában, mindenekelőtt Palojtay Istvánt keresvén fel Drenken. Az öreg úr ódon kuriában lakott, a falu végén. Különben minden ódon volt körülötte. Öreg faóriások meredeztek égnek a kertben, divatból kiment csézák és bricskák álltak a kocsiszínben, valamennyi a legjobb karban, mert mindent kimélt és soha semmit se változtatott. Még a ruháját is mindig ugyanabból a posztóból vágatta. A cselédei hasonlóan többnyire vén tuskók voltak, egy bérese száz és két tavaszt számlált (arczképe gondolom meg is jelent a Vasárnapi Ujságban). Valaha a Simonyi regimentjében szolgált, mint huszár s mutogat is ő kelme egy makra-pipát, a mit a hires versaillesi zsákmányolásból elemelt, mely szerinte valamelyik franczia királyé lehetett. (Alighanem a XIV. Lajosé, incselkedett az öreggel Palojtay.) Daru Jóska ebben az időben már semmit se dolgozott, csak pipázott (abból a fent említett tajték pipából) és nyáron a gyümölcsösre ügyelt, a mi nem volt valami fontos feladat, mert a gyümölcsfák is elaggottak és nem hogy gyümölcsöt hoznának, de már virágozni is lusták voltak. Bent a házban is ócska és kedves volt minden, a kályhák, a bútorok és maga az asszony is, jóval öregebb az uránál, minthogy Palojtay az első felesége halála után annak anyját vette el, hogy együtt sirathassák az elköltözöttet. Az anyósa, a ki már a nyolczvan körül járt, olyan eleven, fürge volt még most is, mint egy fürj. Egész nap sürgött-forgott, tett-vett, bodros főkötője szinte csillogott a fehérségtől. Keményre vasalt szoknyái vigan suhogtak, az övéhez tűzött kulcsok fiatalosan csörömpöltek. Az egész megyének ő volt a legtiszteltebb matrónája, kinek hírnevét csak emelte csodálatos karrierje, hogy anyósból feleség tudott lenni. Pajzán nyelvek azt beszélik, hogy Károly Albert főherczeg látogatása is (a mit roppant irigyeltek tőle a mágnáskodó nagyobb családok), arra a kiváncsiságra vezethető le, hogy ezt a világra szóló anyóst akarta látni ő fensége.

Palojtay ezentúl is «mamának» hítta feleségét s példás szeretetben éltek együtt. Bár kétezer hold földjük volt, mégis a kisebb nemesekkel és lateinerekkel barátkoztak, a rangtartó uraknak: Nosztyéknak, Ragányoséknak, Homlódyaknak, Horthoknak fittyet hányva – s innen az óriási népszerűség, mely Palojtayt és Fruzina mamát környezte.

Zimankós idő volt, február elseje.

Zimankós idő volt február elseje, este felé, mikor a Noszty Feri kocsija befordult a bontóvári útról Drenknek. Nagy hóbunda takarta a mezőket és az utakat, csak a varjak feketéllettek a csillogó fehérségen és a falvak szélein a disznópörkölési helyek. Noha az új fogaton sok kifogásolni való volt, most mégis nagy kedvteléssel hajtotta Feri, orosz trappereket képzelve élénk fantáziával a pejkók helyére. Erősen elhatározta magában, hogy az új hivatallal ő maga is új, komoly emberré lesz, de úgy járt, mint a szenvedélyes alkoholista, mikor pálinkás butykost lát, mindjárt visszaesik régi nyavalyájába; a mint markában érezte a gyeplőket, keblét legott gentryérzelmek kezdték magasra dagasztani. A czikázó, csengő-bongó szánok, melyek részint megelőzték, részint szembe siklottak, felköltötték benne a rossz dæmont s azt jártatta mindenek felett eszében, miként tehetne annyi pénzre szert, hogy egy mutatós négyest szerezhessen. Barátok szerzése volt útjának a czélja, ezt kívánta tőle a sógor. Nagyon helyes, de aztán így egészítette ki az alapgondolatot: barátokat szerezni, a kik giráljanak neki. Az eskü emléke, melyet apjának tett, hogy soha se veszi többé igénybe a váltókat, a csengős fogatok zajába fult.

Palojtay szűz dohányt vágott a nagy ebédlőben az asztalon, Fruzina mama pedig befőttes üvegek felett tartott szemlét, mikor az asztal alatt heverésző «Mászlás» nevű hires vizsla morogni kezdett s nyugtalanul hegyezte a füleit. Minthogy Palojtay és felesége egy kicsit nagyot hallottak, a vizsla mindig velök volt s ő jelezte, ha valaki érkezett odakünn.

– Vendég jött – mondá Fruzina mama.

– Még pedig idegen – jegyezte meg Palojtay – mert megyebeli úri ember mind tudja, hogy holnap kell jönni.

Hm, biz az fináncz is lehet. Be kell takarni a dohánykát. Hamar ráterítettek egy abroszt s azzal a vendég elé siettek volna a vizitszobába, hogy itt ne érje őket; de a jött csinos fiatal ember megelőzte őket, hirtelen belépett, zuzmarás bajuszszal, kivörösödött fülekkel és orral.

– Kivántam tiszteletemet tenni kedves urambátyámnál és édes asszonynénémnél – szólt magát illedelmesen meghajtva.

– Isten hozott, kedves öcsém – kiáltott fel élénken a gazda – de ne vedd rossz néven a gyengülő emlékezetemnek, hogy nem tudom, voltaképen ki vagy.

– Noszty Ferencz, az új szolgabiró vagyok.

Az öreg úr meghökkenni látszott egy kicsit.

– Ej no beste lélek, hát te vagy az, a kivel a törvényt pofonütötték?

Fruzina mama közbelépett, eltaszította pajkos dévánsággal az urát a fiatal ember elől…

– Eredj te hóhér! Még bizony nem átallod összeszidni az öcsémet a részeges Kaby miatt.

S ezzel megölelte Ferit és egy atyafiságos csókot czuppantott az orczájára.

– Sokat tánczoltam valamikor az apáddal – szólt és szemtől-szembe figyelmesen megnézegette a jöttet. – Épen ilyen volt valamikor.

– No, ha az apád képét viseled fiu – kaczagott fel az öreg úr kedélyesen mintegy nyitányul, hogy most fog élczet mondani – akkor viseled az én képemet is, mert ámbár nem szavaztam rá, ez idő szerint apád a képviselőm. Hozd idább hát azt a fizonomiádat, a mely voltaképen az én fizonómiám, hadd csókoljam meg magamat.

S most már ő is összecsókolta az új szolgabirót.

Hanem azért tovább is tettette magát, hogy haragszik és el is kezdte legottan indokolni.

– Hát nagyon rám ijesztettél ficzkó, mert tudd meg, hogy magyar dohányt vágtam odabent a másik szobában és minthogy ez tiltott cselekedet, ilyenkor fázom a hatósági közegektől. Még a szivem is elállt dobogni.

– Legalább nem kopik addig – felelte Feri. – Egyébiránt én örök hallgatásra kötelezem magamat.

– Nem ér semmit. Ennek csak egy orvoslata vagyon – folytatá az öreg úr – ha az illető hatósági közeg is beáll bűnrészesnek, vagyis ha aláveti magát annak a szabálynak, hogy velem együtt szívja ki a felvágott dohányt. Nos ráállunk?

– Attól függ, kedves bátyám uram, hogy hány pipányit vágott fel?

– Hát egy nehány pipányit.

– Mégis mennyit?

– Lehet vagy kétszáz pipára való.

– Tyüh? Hisz az egy hétig is eltartana.

– Attól függ, hogy milyen pipás vagy.

– Csak egy félórára jöttem urambátyám, hogy magamat bemutassam.

– Bolond beszéd. Láss a vacsora után Fruzinka. Nem lehet én nálam, fráter, egy félóra alatt bemutatkozni. Ne nézz engem olyan semmi embernek! Mert én a szolgábirámról minden áron tudni akarom, hogy iszik, hogy kártyázik és hogy tánczol.

– No hát jól van – hagyta rá Noszty, hetykén belevetve magát egy karszékbe – hozza hát ide bátyám azt a pipát, hadd gyujtsak rá, aztán holdvilágos este van, elmehetek én éjfélkor is, szivesen teljesítem a kivánságát a vacsoránál. Megpróbáljuk az ivást és egy kicsit kártyázhatunk is.

– Látom, hogy jól nevelt ember vagy, hékás, de ne kezd a hivatalodat mindjárt sikkasztáson, – mert a tánczolást már úgy látom el akarod sinkófázni.

– Hiszen nem vagyok én medve, hogy a bátyám uram mindenképen meg akar tánczoltatni.

– Medve bizony nem vagy, hanem gavallér csak talán vagy és itt annyi szép leány és menyecske lesz a környékről holnap, hogy még a sánta ember lábai is megmozdulnak. Holnap van a Fruzina mama születésnapja, ezt aztán emberül szoktuk megtartani. A ki kabátos ember van a vidéken, az mind itt lesz, ha csak nem ágyban fekvő beteg, azt a csúfságot hát nem teszed az én öregemen, hogy ilyenkor menj el a házból.

– Hát persze, hogy nem megyek.

– No már ezt szeretem.

– Jól fogsz mulatni, majd meglátod. Itt lesz a czigány is Bontóvárról. Most küldtem el értük két béres-szekeret és tizenkét bundát, hogy meg ne fagyjanak.

– Hol veszi urambátyám azt a sok bundát?

– Esett juhbőrökből férczelik össze erre az alkalomra a szolgálóink.

Noszty tehát ott maradt éjszakára Palojtayéknál, miközben igyekezett az öreg úr kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat s szóba hozta a főherczeg látogatását, a mi kedvencz beszélgetési tárgya volt Palojtaynak.

Ettől rögtön bőbeszédű lett. Elmondta, hogy itt volt ennél az asztalnál s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet főzzön neki, hát főzött is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.

– Úgy beszélsz, – fortyant fel Palojtayné – mintha egyéb se lett volna.

– Persze volt egyéb is, egy teljes franczia ebéd, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt izlett neki, a turós csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta «oh istenem, szólt, olyan ízű, mint a mosott ruha». Általában különös emberek ezek a főherczegek. Soha se tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az ereikben. Mikor először jelentette ezelőtt hat esztendővel, hogy a vizi vadászat idejére hozzánk száll, egy csomó anekdótás könyvet hozattam Pestről, Bécsből, hogy az ötleteket megtanulva, tudjam mivel mulattatni. Bevágtam úgyszólván szóról-szóra a könyveket s ebédnél vagy vadászat közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha valami apropos-ra került, de a főherczeg hideg maradt, mintha fából volna az arcza kifaragva, a legkaczagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem; hogy él, csak az ásításából és pillái rezgéséből látszott. Már-már kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen és semmivel sem birom felrázni, midőn véletlenül valami elhalaszthatlan teendőm jutott eszembe s minthogy rossz a memoriám, nehogy elfelejtsem, kihuzom a czeruzámat és az ing-manchettára jegyzem fel: Mit ír ön? kérdezte. Megmagyaráztam neki, hogy rendesen ide szoktam jegyezni egyet-mást. «Pompás gondolat – mondá – ezt én is megtanulom.» «Iskolás koromban szoktam meg – folytatom, mert ide jegyeztem ki leczkémből a schlagwortokat, hogy a tanárokat bolonddá tegyem.» A főherczeg édesdeden kaczagott fel: «Das is gut» kiáltott fel – sehr gelungen – és megint csak kaczagott, hogy a ház is rengett és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre mintha a fejembe lőtték volna, kitaláltam, mi kell a főherczegnek s sorra előszedtem hajdani diák csinjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen lappáliákat, melyekben mindég a professzorok húzták a rövidebbet és a melyeken senki se nevet már napjainkban. Kifogyhatatlan derültség kisérte ezeket, ő fensége fel volt villanyozva, hahotázott, tombolt, hanyattvágta magát a kanapén s kijelentette, hogy egész életében nem mulatott még ilyen jól és nem talált ilyen kitünő vadász-czimborára. Egy nappal meghosszabbította nálam való időzését s azzal búcsuzott el, hogy megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a főherczeggel édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy szeretetreméltó férfiú vagyok, a kit ki akar tüntetni, vagy a kibe beleszeretett. Mindössze eltaláltam a gyengéjét. S az ő gyengéje is bizonyos pszichologiai igazságon nyugszik. Neki minden ember a nagy uraktól és államférfiaktól kezdve az apró emberekig mindig csak kelemeset mondott és tett, kivévén gyerek korában a nevelők és professzorok, ezek az ő életét is megkeserítették, ők tehát az egyedüli ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rossz akarat, a mely egy emberi szívben szükségképen megterem, míg nálunk eloszlik ezerfelé, e szegény jámbor főherczegeknél pusztán az ártatlan professzorok nyakába szakad. Azért mulatott jól az én diák csinjeimen, mint a hogy te mulatsz most az én előadásomon, mert te meg, imposztor, az én gyengémet találtad el.

Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot kérvén, hogy holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a kakasokkal kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett, országos és megyei közügyekről, a hogy ez már szokás magyar anyától született emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a themákból, az örök forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parthie piquetre vállalkozván. Palojtay kimelegedett a somlyaitól (Tóth Mihály termése, – dicsérte a gazda), ingujjra vetkőzve csinálta a hatvanasokat és kilenczveneseket, már szinte az éjfélhez járt közel az idő, mikor valami kopogásféle hallatszott az ablakon.

A gazda megrángatta a falon levő zsineget, mely a szomszéd szobában alvó inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik vége, mert az inas, Mucskó Berti, szintén nagyot hallott, túl lévén ő is a nyolczvanon. Nagy lassan előkullogott, ásítozva.

– No, mi a szó? – kérdé nem minden boszúság nélkül.

– Nézd csak apuska, – mondá a gazda a kártyáit igazgatva, – valaki az ablakon kopogtat már harmadízben és nem lehet meglátni, mert jégvirágos az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.

– Hát én nézzem meg, úgy-e? Mert én nem vagyok kimelegedve, úgy-e?

– Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem kártyázol, ráérsz felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, ki az és mit akar?

Az inas kiczammogott kedvetlenül, dörmögve s elmult vagy negyedóra, míg visszatért.

– Ki volt? Mit akar? Csak nem vendég?

– Egy zsidó fiatalember.

– Micsoda? – ugrott fel Palojtay dühösen. – Hol az a korbács? Hát korcsma az én házam? Hát ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen kopogtatni? Ejnye, mordizom adta, ez már több az egynél. Hol van? Ereszd le rá a kutyákat a lánczról.

– Itt van az előszobában.

– Beeresztetted? Én hozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska? Hát nem tudod te, hogy én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te vén szamár.

– Már azt pedig nem teszem, – felelte Mucskó nagy flegmával.

– Mit? Nem teszed, – s villámok jelentek meg a szemeiben, – a mit én parancsolok…

– Az Iczik zsidóné fia, azé a szegény özvegyasszonyé, a ki a templom mellett lakik, a rozzant házikóban.

– Mit bánom, akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?

– Hát úgy mer, hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a halálán van, s borostyán-csöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.

– Hm, – szólt Palojtay megjuhászodva, – az a beteges, sovány asszony az úgy-e, a ki némi füszerrel s nyáron gyümölcscsel kereskedik?

– S úgy tartja fenn az apró gyermekeit.

– No hát adunk neki borostyán-csöppeket. Küldd be azt a süldő zebedeust.

Egy tizenhat-tizenhét éves kamaszt tuszkolt be kis vártatva az apuska, a ki vagy a hidegtől, vagy a félelemtől reszketve állt meg az ajtónál, összehúzva mellén a kopott zöld női wiklert, melybe be volt burkolva.

– Mi baja az anyádnak? – kérdé Palojtay.

– Görcsei vannak, – szólt siránkozó hangon, – már napok óta igen gyenge.

– Ki mondta, hogy borostyán-csöppeket vegyen?

– Ezek szokták fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.

Palojtay könyvtárszekrényében tartogatta kézi patikáját, onnan vett ki egy kis üveget, a melyből átöntött valami keveset egy üres üvegbe.

– Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort itatnál az anyátokkal; van borotok?

– Van otthon. Árulunk azt is.

– Azt igya meg a béka, meg a kutya, a mit ti árultok. Hanem egy kis erős tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk csak? (Az öreg úr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat, még utoljára is nekem kell lemennem a pinczébe. Nagy hideg van odakünn, apuska, mi?

– Borzasztó hideg van, – felelte Mucskó.

– Azért mondod imposztor, hogy te szeretnél lemenni a pinczébe. Nem találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen expedicziók, öreg vagy s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána, nem lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a bekecsemet és keresd elő a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg asszonynak egy pár kortyot. Így, most jól van. Eredj előre, világits a gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém (ez a szolgabirónak szólt), hogy ez a ficzkó valamit addig el ne lopjon. Te pedig Slajmi (ez a zsidófiúnak szólt) eredj közelebb a kályhához és melegedj meg.

Az öreg úr csakugyan nem restelt a térdig érő hóban végigmenni az udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pinczébe s felhozni egy kis itczés üveg tokaji esszencziát.

– De nehogy megkóstold útközben, te gazember figyelmezteté a suhanczot, átadva neki az aranyszinű folyadékot, és nehogy egyszerre találd az anyáddal megitatni, mert menten tánczra kerekedik és férjhez megy.

Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk számára is hozott, megtöltött két kis poharat s koczczintott a vendégével.

– Mi értünk is meghalt a Jézus Krisztus, – jegyzé meg kedélyesen, némi felköszöntés gyanánt, – azaz, hogy megfeszítették a zsidók.

– Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert úgy látom nem olyan nagy antiszemita, mint a milyennek tartják.

– Mit beszélsz? – csodálkozott az öreg. – Hogy én nem vagyok antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a megyegyűléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.

– Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint a minek az imént tanuja voltam?

Palojtay furfangosan mosolygott.

– Nem érted te a csiziót, öcsém. Mert látod, úgy van az, hogy én alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra haragszom, a kikre én szorulok rá; azokra, a kik én rám szorulnak, nem haragszom.

S hogy im így kivágta magát, erre a dicsőségre még egy-egy kupicza tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt és a gyertyáját eloltotta is egy szép, czirádás ezüst koppantóval, sokáig hánykolódott, elmélkedvén párnái közt, hogy milyen bolond ember ez az új szolgabiró, a ki még őt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a közügyekben fáradozni?

Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon volt az egész ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malaczvisítás, baromficsipogás hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a Babilon-tornyát építenék, s valamennyi fölött, mint valami tábornoki parancsszó, uralgott a Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb a kamra előtt őzet s nyulakat nyúztak az ambituson. Azután a vendégek kezdtek érkezni a megye távolabbi részéből, csöngő-bongó szánokon, nehézkesen gördülő nagy batárokban. A bemutatkozásnak nem volt se hossza, se vége. Az urak kártya-parthiekká alakultak át, az asszonyok pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók előtt máglyatüzet gyujtottak meg, hogy a vendég cselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a közeli falvakból is ömlöttek a vendégek, úgy hogy hova-tovább szűkebb lett a lakosztály, mivelhogy télen csak az innenső részét lehetett a szobáknak használni. A kuriát a hires utazó Palojtay, István úr öregapja építtette, nagy fantaszta volt s talán Persiában is járt, a hol a sah palotájáról vette a burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért tette, elég az, hogy a «Paszománt» nevű patakot, mely átszeli a kertet, keresztül vezette a fundamentum-falba illesztett rostozaton a szobák egy részén, úgy hogy keresztül folyik rajtok és hűsen tartja őket; nyáron például úri élvezet a patak csörgése mellett szundikálni a divánon, vagy csibukozni, azonfelül pisztráng-tenyésztést is próbált ott a leleményes ős, hanem bezzeg télen nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig penészesek lévén a falak, nemcsak kifűthetetlenek a szobák, de nem is használhatók. A halála lenne a falak dögletes kipárolgásától, a ki most ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bizvást eltörülhetné a király a halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.

Ily viszonyok mellett csak nehány szoba jutott a vendégeknek, s a mint egyre gyűltek, mindig több-több butort kellett kivinni. Ágyak, almáriumok apránkint kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a székeknek van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, a kire Palojtay bácsi nem mondana élczet, még a főherczeg ő fensége kedvéért sem, t. i. Hatvani professzor uram, a ki ismerte azt a bűvös fortélyt, hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés szerint egy pillanat alatt megtágítani öblös palota-termekké.

Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok, délczeg fiatal úrfiak fejtőztek ki rendre a különféle bundákból és prémes csurapékból, melyeket halomra hánytak az első szobában. A mennyi csókot ezektől kapott ma Fruzina mama, jó hogy át nem lyukadt az arcza vagy a keze. Hát még a sok jókivánat!

Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy ficzánkoló lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyző is, tanítók leányzói és baronesszek (Mezernyéről a báró Krackner kisasszonyai), de szinre nézve egyformák voltak az érkezők: vörösek és fehérek, – vagyis vörösre mart a csipős hideg minden orrt és minden arczot, s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zuzmara. Csakhogy aztán Fruzina mama nyájas szólamára: «tessék, tessék beljebb kerülni, édes lelkem», beléptek a bundaszobából a nagy zöld szobába, melyet két vaskos kályha fűtött kívülről, némely haj kiengedett, megfeketedett, némely arcz kifehéredett, vagy rózsaszint váltott, másik a sárga szint vette fel, míg ellenben maradtak hajak és szakállak, melyek megtartották a fehér szineiket azon túl is.

Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek este felé, de azért igen jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna elhajítani, a hogy szokás mondani, de egy gyujtó tekintetet sokkal észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy Fruzina néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben legkevesebbet beszélnek az asszonyok? A szükség nagy tanítómester és «sok jó ember elfér együtt», olyanforma pótigazság, mint a hiányos emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom, – de alapjában mégis csak vatta. A szobákban beállott szorongás rendesen minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy van odakünn, hogy: «ki a szabadba!». A vendégek már tudják és magukkal hozzák a fiatalok a korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mamut-szem (így hivják a tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják a partra a czigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem sötétedik és megjelenik a hirnök: «tessék vacsorálni jönni».

Odasietett és kezét nyujtotta.

Most is úgy volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártya-szoba (pedig az immunis hely) sem védte meg Noszty Ferit.

– Eredj ki öcsém. Jégre magyar! – dirigálta Palojtay. – A mi kártya-asztal elfér, adjuk át whistező öreg hölgyeknek és uraknak. A ferbli majd csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is találhatsz magadnak!

Hát el is ment az új szolgabiró s meglepte, elkápráztatta a tündéri kép, mely a Mamut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a strucztollas és virágos női kalapok szinpompája, a sehol véget nem érő fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdő.

Megállt a jégtábla szélén és az összképben gyönyörködött, midőn látja, hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarczolt, szinte porzó tükörlapon.

Odasietett és kezét nyujtotta, hogy fölemelje. «Köszönöm», – mondá a nőcske gépiesen s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt. Összerezzent s egyszerre kék lett az arcza. Minden vér elszállt abból, csak a fagy ereje maradt rajta, az pedig kék szint ad a vér nélkül.

Feri is csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.

– Nem ütötte meg magát? – kérdé.

– Oh nem, – rebegte és reszketett. – Egy kicsit meglazult a korcsolya-szijj, azért estem el.

– Megengedi, hogy megigazítsam. Noszty Ferencz vagyok, az új szolgabiró – mutatta be magát mosolyogva, – a kit most sokan szidnak.

De még ki se mondta egészen s a leány még nem ért rá felelni, mikor mint a villám, két korcsolyázó gavallér termett ott, nyilván bizalmas emberei. Az egyik báró Krackner (a Mezernyén lakó nyugalmazott tábornok fia), már messziről kiabálta:

– Így kell a kis gonosznak! Isten büntetése. Megszökött előlünk.

A másik Sipos István volt, a bontóvári fiatal törvényszéki elnök, csinos ember és nagy stréber. Azonfelül pompás korcsolyázó, a ki mielőtt megállt volna Mari előtt, egy művészi pirouettet vágott ki, a mi a korcsolya-sportban olyan virtus, mint mikor a legszebb irású hivatalnok kacskaringós manu propriát vagy czirádát kanyarít ki a neve végén pont helyett.

– Maga is itt látta? – kérdé Tóth Mari.

– Hogyne! Hiszen nem vak az ember, hogy a csillaghullást se vegye észre. Úgy nézem, megoldódott a korcsolyája.

S abban a szempillanatban már le is kuporodott, féltérdre ereszkedve és igazgatni kezdte a szíjjakat, mire az ehhez készülődő Noszty Ferencz szerényen félre állott.

– Sapristi! – duzzogott a kis báró, kit soványsága miatt «Keszeg báró»-nak neveztek a bakfischkörökben, – mindig elszedi ez az ember előlem a legjobb falatokat. Pedig én voltam itt az első egy lóhosszat. Az enyém volna a korcsolyamegigazítás joga.

– Ne haragudj, kis báró, – kérlelte kedélyesen az elnök, – inkább vegyük úgy, hogy a te nevedben igazítom fel a Mari kisasszony korcsolyáját.

– Az nem megy.

– Dehogy nem. Ha a király nevében igazítom az emberek ügyeit-bajait, miért ne igazíthatnám a korcsolyákat Krackner báró nevében?

– Azért, mert én nem vagyok király.

– De a kinek igazítom, az királyné.

– Ugyan, ugyan! szégyeneljék magukat! Hát nem tudnak valami okosabbról beszélni? – feddette őket Mari. – Bárcsak királyné volnék!

– No, ugyan mit csinálna?

– Nyomban fölmenteném mind a kettőjüket a szolgálattételtől.

Vidáman mosolyogtak ez évelődésre, pedig volt benne egy kis komolyság is. A kisasszony olyanformán érezte, hogy az urak gyors megérkezése valami kellemes helyzetből zökkentette ki, de mindez csak zavarosan jelentkezett fejecskéjében. A feltünő hasonlatosság lepte meg, de még azzal se volt tisztában, hogy valóságos hasonlatosság-e az, vagy csak emlékeztetés a somlyói vadászra. És a hang is, csodálatos, mintha a hang is az lenne. Meglehet, képzelődés, beteges érzékek, homályos álmok űznek vele csalfa játékot. Noszty Ferencznek, az új szolgabirónak mondta magát. A Nosztyak nagy urak, templomok patrónusai. Hatalmas középületek, romban heverő várfalak beszélnek róluk, a köztermekben felfüggesztett ősi arczképek, buzogányos, pánczélos lovagok viselik ezt a nevet. S maga ez a Noszty Ferencz, mint a náluk megfordult vendégek elbeszéléseiből tudja, előkelő, finnyás úrfi, volt huszártiszt, a ravasz, hatalmas képviselőnek a fia, mit keresett volna a pápai csizmadiák és mesterlegények közt? Bolondság ilyesmit elképzelni és mégis sokért nem adta volna, ha csak egy perczig hagyják még vele beszélni, csak még egyszer nézhette volna meg jól, csak még egy-két szavát hallhatta volna. Mindezek torlódtak össze fejében, s szivébe nyilallott ez a vágy, nem birt tőle szabadulni.

De hasztalan, vége volt, elmult, mint a füst, az érdekes idegen eltünt a sok bámész tarka-barka úri nép közt s tekintetével nem merte kutatni, nehogy a gavallérok észrevegyék, a kik már az imént is szinte bántó módon szorították hátra, mintha bosszankodnának, a miért fölemelte, mintha valami olyanba ütötte volna az orrát, a mi az övék.

Ohó, drága uracskák! Még nem vagyunk annyira! Kezét mérgesen ökölre szorította. De ki vette volna azt észre? Hiszen a keze muffban volt.

A két gavallér közrevette, mindenik egy-egy karját fogva, elvitték onnan, sebesen röpülve tova hármasban, mint a nyíl. Az volt a helyzet, hogy Tóthné a két ifjúra bízta Marit, Mari pedig azzal pajkoskodott, hogy meg akart tőlük szökni, természetesen csak játékból. Egy ilyen megszökésnél esett le az imént, – a két «zsandár» megfogta és erőszakkal utaztatta fel és le a nagy jégmezőn. Csak mikor már elfáradtak, hagyták, hogy egy kicsit kifújja magát és hogy ők egy kicsit udvarolhassanak. Mari azonban kedvetlenül felelgetett arra a tömérdek badarságra, a mit az aranyifjúság udvarlásnak nevez. Minden jel oda mutatott, hogy most is meg akar szökni, de most már talán nem is egészen játékból.

A két zsandár minden mozdulatát, minden tekintetét leste, – a tekintetének pedig nem birt parancsolni, hogy ne kutasson, valahányszor a tónak a kastély-kert mögötti széléhez ért, a hol a vendég urak és hölgyek, paraszt menyecskék, suhanczok nézték a festői látványt.

– Keres valakit? – kérdé a gyanakodó Krackner.

– Azt hiszem, – felelte gépiesen.

– Hogyan? Maga nem tudja, ha valakit keres, hogy bizonyosan keresi-e?

– A mamát nézem, – dadogta zavarral.

– A mamát? Hiszen a mama bent ül a meleg kályha mellett s azt mondotta, hogy semmi szín alatt sem jön ki. Azért bízta ránk magát, hogy őrizzük.

– Akkor legalább mulattassanak!

– Hiszen mulattatnánk mi, de ha nem akar mulatni.

– Az csak annak a jele, hogy nem nagyon találékonyak és hogy én meg már nagyon fáradt vagyok.

– Hahó, van egy ötletem! – kiáltott fel a báró. – Várjanak egy kicsit!

Egy iramodással átröpült a túlsó partra, a hol Krackner báróné üldögélt, egy számára kihozott öreg karszékben, az iringázó leányait tartva szemügygyel.

– Kelj fel mama, add ide a székedet, – mondá a bárónőnek.

– Minek az neked? kérdé a tábornokné, a lorgnettjén nézve meg a fiút.

– Kell a karriéremhez, – felelte nyeglén a fiatal úr. Eredj, te rossz fiú! Mindig áldozatokat kívánsz tőlem!

S ezzel felkelt, Arthur pedig megfogta a karszéket s mint valami pelyhet, hajtotta maga előtt, mig csak oda nem ért Marihoz.

– Üljön bele kisasszony, ha fáradt. Voltunk eddig lovagok, leszünk ezután lovak, tolni fogjuk. Hát nem jó ötlet ez tőlem?

Mari beilleszkedett a karszékbe, a két udvarló pedig belefogódzott hátúl s mint a szánkót szokás, csúsztatta maga előtt, hol lassan, hol sebesen, a mint parancsolva volt, biztatva egymást: Gyi Lámpás, Ráró!

Közben még beszélgetni is lehetett.

– Hallotta-e, hogy nagy főispáni bál lesz a farsangon? ujságolta a biró.

– Ah! – mondá Tóth Mari unottan.

– Még pedig kettő is, – sietett jólértesűltségét bizonyítani a báró is, – egy úgynevezett általános bál, melyre meg lesz híva minden jobb család a megyében, tudja, egy afféle «jó kabátok bálja», a másik pedig egy szűkebb körű, melyre csak az arisztokratikusabb családok kapnak meghivót. Ez lesz az igazi. Sapristi, erre elmegyünk. Lábnak Patikárius Pestről, gyomornak Sacher Bécsből.

– Ott úgy látszik, olyanok lesznek, a kiknek csak lábuk és gyomruk van.

– Hahaha! – kaczagott a kis báró. – Maga ma ballábbal kelt fel, szép kisasszony és sapristi, az epécskéjét rajtunk, az arisztokráczián tölti ki… hahaha. Nagyon kedves.

– A főispánné már meg is érkezett tegnapelőtt, – egészíté ki a legfrissebb hireket Sipos István. – Nagy fogadtatás volt a vasútnál.

– Szép asszony? – kérdé a bárócska. – Láttad?

– Átkozottul szép.

– A Nosztyak mind szépek, keskeny lábaik és picziny füleik vannak.

– Úgy? A főispánné tehát Noszty-leány – kérdé Mari.

– Noszty Vilma.

– Úgy gondolom, egyetlen leány – mondotta Mari, pedig tudta, hogy egy fivére van.

– Dehogy. Egy fivére is van. Az új szolgabiró, Noszty Ferencz.

– Miféle ember?

– Nem valami jó firma – jegyezte meg az elnök.

– Melyikük ismeri?

Egyikük se jelentkezett.

– Pedig itt van a társaságban Palojtayéknál.

– Melyik az? – érdeklődött Krackner.

– Én nem fogom megmutatni. Majd kitalálhatja a keskeny lábáról és a kicsiny füleiről, melyek a Nosztyék tulajdonát képezik.

– Magának nagyon rossz nyelve van, kisasszony.

– Nekem? Miért?

– Mert ezzel körülbelül mindazt elsorolta, a mivel még birnak a Nosztyak.

– Tönkre mentek?

– Valami háromszáz holdja van még az öregnek, de tele adóssággal s az is haszonbérbe van adva tizenkét évre.

– Hop! Tisztelt lovak! – kiáltott fel most Mari élénken. – Álljunk meg, – azaz forduljunk jobbra! Ott valami történik.

– Csakugyan, tartsunk arra!

Biz ott csata volt. A Palojtayék vendégei, a kiknek nem volt korcsolyájuk, hanem csak nézni jöttek a fiatalságot, apránként megúnták magukat, mint a Mátyás hadai a Duna jegén. Ebben a nagy semmittevésben, üres locsogásban valamelyik pajzán menyecske (ha jól tudom, a csintalan Pataky Istvánné) egy hógomolyát gyúrt és megdobta vele a viczeispánt, a ki fiatal korában udvarolt neki, mire az alispán, mint udvarias, gavallér ember, hasonlóan egy hógolyóval visszadobta a szép asszonyt. Hiszen csak felelni is kell az ilyenre és végre csupa tréfa az egész. A viczispánnét azonban, noha ma van először úri társaságban, mióta Rágányosék mulatsága palotahölgygyé avatta, megmarta erre a zöldszemű szörnyeteg, s szemet szemért, ha a férjemuram úgy tesz, eb ura fakó, ő sincs fából, nosza hamar ő is gyúrt egy hógalacsint és a daliás Ulrik János főcsendbiztost szemelte ki incselkedési tárgyúl. Lett nagy nevetés ezekre a jelképes udvarlásokra s uczu neki, egy bolond százat csinál, az egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni. Mint a ragadós nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra, keresztül-kasul, össze-vissza röpködtek a hólabdák, mintha fehér galambok szállnának, kergetőznének és egymást kereszteznék a levegőben, valóságos konfettijáték kerekedett ki belőle, ámbár annak akkor még hirét sem hallották Bontómegyében. Sikongatás, panasz, vidámság, kaczaj támadt nyomában, a kezük beledermedt, a toillettek megnedvesedtek, némelyiknek a szemébe csapódott a hógalacsin s tele lett még az inggallérja is hó-pihével, de mindegy, azért ők mégis jól mulattak.

Kis vártatva Marit is oda szállították lovagjai, lecsatolta a korcsolyáját s elvegyült a csintalankodók közé. Szerette volna lerázni a két gavallért, de azok sehogy sem akartak elmaradni s ha egy kicsit odább mentek is, csak azért tették, hogy megdobálják. Ámor ma letette tegzét s más szerszámhoz nyúlt. Innen-onnan is jött egy-egy löveg, mely neki szólt. Egyszer aztán, mikor azt hitte, hogy nem figyelik, ő is kihúzta kezét a nyakán lógó muffból s lehajolt, hogy golyóbist csináljon.

Lopva indította el szemeit megkeresni a fiatal szolgabirót, épen az alispánnal beszélgetett.

Már-már meglóbázta kezét, mikor az az ötlete támadt, hogy odaállt a kövér Rajcsányiné háta mögé s onnan védett helyről követi el a rettenetes merényletet.

Feje zúgott, szive hangosan dobogott, a míg egyre hajtogatta magában: «A macska fél, de én nem félek.» Végre aztán csakugyan elhajította labdáját s rémülten pillantott oda, hogy mi történt. Hát biz az szerencsésen a Noszty Feri mellét érte, talán épen a szive táján. Ki hitte volna, hogy olyan jól tud czélozni.

Noszty elmosolyodott, leverte mellényéről a havat és tovább folytatta a beszélgetést az alispánnal, mintha semmi se történt volna. Oh Istenem, milyen borzasztók a férfiak!

Mari aztán úgy elszomorodott ettől, hogy bekisértette magát a két ugrifüles által a házba és ott leült a mamája mellé, megterhelt lelkiismerettel, hogy megint több titka, több bűne van egygyel. Pedig nem tett valami nagyon rosszat. Hiszen a többiek is mind így vihánczoltak, bolondoztak. Igaz, hogy ismeretlen embert dobott meg, de hát a többi leányok is elkövettek efféle pajkosságokat. Legfeljebb illetlenség, a mit csinált. Sőt az se, mert ezzel vélte megköszönni, hogy az új szolgabiró fölsegítette, mikor leesett. Aztán nem vette azt észre senki. Ő sem. Nem is hederített rá. Látszik, komoly ember. Pedáns hatósági közeg, szolgabiró, a kihez instancziával kell járulni és nem hógolyókkal. De ha látták volna is, hát mi volna benne? A golyó el is tévedhetett. Érhette volna a szolgabirót arra az esetre is, ha valaki másnak van szánva, ha példáúl a viczeispánt akarta volna eltalálni.

Ilyen mindenféle mentségeket talált, és a mint ezek már teljesen megnyugtatták, akkor vette észre, hogy voltaképen nem mentségeket keresett. Valami mást, a mit nem talált meg.

Ezalatt gyorsan lehanyatlott a nap, de mit is ténferegne fent sokáig, mikor úgyis csak a fele napszámját végzi; nem melegít, pusztán világít, s azt is csak kedvetlenűl.

A gyertyák és lámpák kigyúltak bent, az estével a szél is felkelt és belevegyítette dúdolását a pecsenyék sistergésébe a Palojtay-portán, a vendégek lassankint besereglettek a szobákba s mint a hogy a teremtéskor szétválasztattak bölcsen a vizek a szárazföldtől, Fruzina mama is külön kergette az ifjúságot az öregektől, hogy ne lássák az egymás gyengéit; ezek maradtak pletykázni és disputálni a balra eső szobákban, amazok pedig bevonultak «hogy tetszik»-et játszani jobbra, míg a közbűl eső pajtányi ebédlőben nagy tányércsörömpöléssel iregtek-forogtak tatárarczú tenyeres-talpas szolgálók, rakván egymás mellé a terítékeket, a hogy a tekintetes asszony megparancsolta, jó sűrűn.

Feri nem csatlakozott az ifjúsághoz, pedig tudta, hogy Mari köztük van. Tudott az idegeinek parancsolni, hiszen elsőrendű játékos volt. S most jutott élete legérdekfeszítőbb játszmájához. Összes érzékei, tehetségei meghatványozódtak, még a lábujjaival is gondolkozott, – a hogy a nagy kártyásokról mondják. A «ferbli» két nagy regulája vezette. Az egyik el nem árúlni tudni az arczczal, hogy milyen «blatt» van a kézben. A másik elévülhetlen regula, hogy a ferblit két kártyából kell megjátszani, vagyis addig, míg nincs minden kártya kiosztva. A játék csak odáig ér valamit, a többi már csak bamba szerencse. A két első kártyából, szóval «blind»-re «kóstáltatni», vagy «javítani», ha az ember sokat akar «behúzni».

«Javítani» vélt hát a helyzeten, ha visszatartja magát s nem közeledik szembeszökő módon a leányhoz. Sokkal hazardabb volt, hogysem mindjárt a «zsinór» után nyúljon. A taktika adja meg a győzelmek borsát, savát. A katona is, a játékos is taktikával dolgozik. Ez az igazi, ehhez tartotta magát. A fiatalok közt különben sem voltak ismerősei, úgy hogy egyelőre csak alárendelt szerepet játszhatott volna Mari jelenlétében e roszúl öltözött vidéki majmok és falusi backfischek közt, kikkel nem lehetett egyébről társalogni, mint jelentéktelen helyi eseményekről: hogy Kracknerék feldőltek a múlt héten a szánkóval és Matild baronesznek az a szép kék blousea a csipkedudorokkal, tönkrement, úgy hogy föl nem veheti többé, hogy a szeles Rápoltiné kiejtette tegnap a bölcsőből a kis gyerekét, azért nem jöhetett ma, mert a baba beteg lett és alighanem rámegy a szegény kis lélek.

Feri inkább künn maradt az asszonyok közt, katona-históriákkal mulattatta Fruzina mamát és környezetét, a «századokat». A gunyoros Findzsa asszony nevezte el így, minthogy a háziasszony körűl a legidősebb hölgyek, egykori leányismerősei sorakoztak, de ott legyeskedett a dévaj öreg úr, Podwolski gróf is; csizmáján hetykén recsegett a talp, mert csikorgósra varratta még most is, s gavallérosan pengett a sarkantyú. A gróf csupa vidámság, csupa derű volt, bár már túl lehetett a hetvenen. Falun akadnak még ilyen életerős öreg urak. A feje fehér volt, mint a friss hó, az arcza piros, mint a rózsa s a beszéde csintalan, hetykélkedő, nagyzoló, mint valami kvietált huszárőrmesteré olyan helyen, a hol elvetheti a sulykot.

– Hát te öcsém mért nem hordod el innen az irhádat? – zsörtölődött a gazda Ferivel. – Mit udvarolsz itt a feleségemnek? Mars be a leányokhoz!

– Nem lehet, kedves bátyám. Nem illenék. Hiszen én most voltaképen nászúton vagyok az új hivatalommal.

– Ördög kell neked nem hivatal. De ha kellene se manipulálj elhasznált bélyegekkel.

Ezt a gonosz czélzást elértette Kaprinczy Balázsné és fölvette a keztyűt az érettebb női nem nevében.

– Mi is voltunk nyiló virágok valamikor s komám uram se volt fogatlan farkas, mint most. De ha hervadtak vagyunk is immár, azért ezt bizony nem érdemeltük, mert az elszáradt levendulának is van illata, forgós teremtette, és az öreg pemetefű is jó orvosság az olyan krákogó öreg salabakternek, mint a komám.

– Hiszen épen azért mondom, – nevetett Palojtay, – mert Noszty öcsém még nem krákogó salabakter.

– Noszty? – rikkantott bele Podwolsky gróf. – Hohohó! Noszty! Melyik Noszty? Mert annyi Noszty van, mint a hány tarka kutya a világon.

Az öreg gróf roppant örömet tudott mutatni, ha valami új ismerősre bukkant, a mi nem csoda, mert ritkán esett meg vele, ismervén már az egész világot. Birtokát még jóformán mint fiatalember vitalitiumba adta s azóta mint vendég vagy utas csavarog a földtekén; egy nap Kairóban van, a jövő héten disznótoron valami magyar faluban, a honnan a következő nap elutazik Monacóba és felteszi a croupiernél a mindennapi Napoleonját, egyformán fütyürészve s félrecsapott kalappal ballagván haza esténkint a Casinóból, akár nyert, akár vesztett.

– Noszty Ferencz vagyok, – felelte Feri, elnyelve a bosszúságot, hogy a Nosztyakról oly félvállról szólott.

– Ferencz? Én is Ferencz, te is Ferencz, a császár is Ferencz. Mit tudom én abból, melyik malacz ki ökre?

Mindezt szeretetreméltó bonhomiával mondta, testének minden izma és porczikája mozgott, a szemei hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a szája szélesre szétnyilt és a tömött bajusza szálankint élni és ingerkedni látszott.

Feri elképedve nézett rá, mintha sértené a szó, de enyhíté a kedves, ennivaló mórikálás hozzá; gondolkozott, hogy mit feleljen, de nem is kellett, Fruzina mama mondta helyette:

– Palinak, követünknek a fia.

– Szervusz öcsém, agyagos, – kiáltá erre kitörő lelkesedéssel, mind a két kezét barátságosan, bensőségesen megrázva. – Hja, hja, – folytatá ezután elábrándozva és a nyelvével csettentve, – huj, de szép fejér teste volt az anyádnak!

Noszty Ferencz minden vére fejébe tolult, első gondolata volt, hogy felugrik és arczúl üti a tisztes hajú aggastyánt, de az olyan ártatlanúl nézett le rá, mint egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az örömtől, a hangja csengett-bongott az elevenségtől és a kandallóban is azon mód szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a tűzszikrák, mintha az ő szavait kisérnék és vele együtt pajkoskodnának.

– És honnan tudja azt maga? – kérdé a fiatalember fojtott, tompa hangon. Olyan sötét, nehéz volt minden szava, mint egy felhő, melyben villám lakik.

Mindenki érezte a helyzet kínos voltát s szorongva, elsápadva várták a kitörést. A fiatalember melle hullámosan emelkedni kezdett, orrczimpái lüktettek. Oly csend lett, mint a kriptában, csak a szivek dobogását lehetett hallani.

– Na! Honnan tudja?

Mindenki érezte a puskaporral telített hangból a készülődő robbanást, csak maga az öreg úr nem.

– Hogy honnan? – pattant fel kedélyesen hahotázva, nagy kedvteléssel ringatván magát a csipőin. – No nézd csak! Hiszen egy hajszál híjja, vagy annyi se, hogy nem én vagyok az édes apád, ebugatta és ebadta.

A vér lassankint szökött vissza fejéből, most már megfordítva, halotti sápadtság borította el arczát, s hogy remegő kezeinek munkát adjon, egy czigarettát sodort a jobbkezével, miközben a ballal bajuszát morzsolta, tépegette, nagy izgatottan.

Mindenki feléje fordúlt, mit fog tenni. Az emberek összenéztek, mintha mondanák: Ez mégis roppant tapintatlanság az öregtől. Szegény fiatalember, hogy háborog, hogy küzd magával! Kényes egy helyzetben van.

– No, mit morogsz, hékás? Mért nem szólsz? – piszkálta kedves kötekedéssel Podwolsky, a sarkantyúit összeütve.

– Azon gondolkozom, – felelte Noszty epés humorral, a szemöldjeit felhúzva, – hogy apagyilkos legyek-e ezentúl, vagy pedig ne legyek gentleman?

Bravó, bravó! Kitört a derűltség és a taps mindenünnen Az egész társaság mintegy lidércznyomástól szabadúlt. A «századok» összedugták a fejeiket és úgy dicsérték. Szellemesen felelt meg! Kedves fiatalember. Egy püspök se felelhetett volna meg bölcsebben ennek a Podwolskinak, ennek a bolondos öreg gyereknek, a kinek minden szabad. Mert ha valami vitézi pose-ba vágja magát, nevetségessé válik, ha pedig rá se hederít az öreg gróf csacsogásaira, czinikus hírbe keveredik, szóval vagy krakéler lett volna, vagy czinikus, így azonban pompásan ütött ki, apagyilkos se lett és megmaradt mégis gentleman. Hiába no, sokat tesz a finom nevelés!

Még Tóthné is odajött, a hol egy gyűrűben vették körül Ferit az öreg asszonyok, magyarázva neki a Podwolski csintalan szabadszájúságát. Bizony nagy Isten csodája, hogy még be nem verték eddig a fejét.

– Ha már eddig be nem verték, ezután már könnyebben elkerüli, – vélte az öreg Palojtay. – Ne hadd magad, öreg Ferkó!

Nem is hagyta az magát, sőt csak most kezdte megmagyarázni, mikép értette a dolgot.

– Hát úgy történt, hogy az öreg Balikán főispán volt akkoriban, mikor én fiatalember voltam. Felmegyek a megyeházára az előszobájába, hát ott találom azt a tacskót, Noszty Palit, akkor megyei aljegyző volt, és még egy csomó ügyes-bajost. Azt kérdi, mi járatban vagyok. Mondom neki, egy kis beszédem volna a főispánnal. «Most az alispán van bent, meséli, utána majd én jönnék, de szivesen engedem át a helyemet.» Megköszöntem neki és körülbelül így szóltam: «Félek, hogy soká várakoztatnálak, mert azt hiszem, hosszabban veszem igénybe idejét, reménylem, te nem sokáig beszélsz bent?» «Oh, semmi esetre sem», felelte. «Micsoda ügyben mégysz be?» «Bagatelle, mondá, mindössze megkérdezek tőle valamit.» «Akkor hát eredj be előbb te, nekem az kényelmesebb.» Be is ment a lurkó és örömtől sugárzó arczczal lépett ki egy pár percz múlva. Közvetlen utána a főispán elé járulok és ünnepélyesen megkérem tőle a leánya kezét, természetesen a nagyobbikét, mert a kisebbik tatár herczegnő, a mostani Homlódyné, még a bábúival játszott. A főispán fölszisszent meglepetésében s bosszúsan csóválta a fejét. «Ejnye, ejnye, elkéstél Ferkó öcsém, épen most igértem oda Noszty Palinak a leányomat. Hogy nem tudtál tíz perczczel előbb jönni!» Hát tudtam volna biz én, sőt maga Noszty ajánlotta fel, hogy menjek be előbb és ha szót fogadok neki, most akkor az én fiam volna ez a fattyú.

S édes szeretettel, szinte büszkeséggel feledte a szemét deli alakján.

– Nem is volna rossz, – jegyzé meg Tóthné asszony, szokása szerint összecsucsorítva száját, ha beszélt, – most már kész szolgabiró fia volna a gróf úrnak.

– Csakhogy ahhoz nyilván még hozzá szólt volna a Balikán kisasszony is, – kötekedett az öreggel Palojtay, – Noszty Pál különb legény volt ám akkor, mint te.

– Ritka szép ember lehetett, – erősítette Tóthné, – megvan az arczképe, gondolom, abból az időből, mikor először választották követnek, mentében, kardosan, kócsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott függ a vizitszobában, vagy tán nem is a vizit-szobában. Oh, hogy romlik, mohosodik az ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol van felakasztva. Persze, tizennégy szoba, nem győzi az ember észben tartani. És mennyi tömérdek takarítás jár azzal! Oh, Istenem, Istenem, minek is élünk? Talán csak azért, hogy a szekrényeket letörülgessük. De bizony Isten, alighanem a kasznárunk lakásában lóg a kép.

Egyszerre derűltebb, világosabb lett a szoba s üdébb a levegője; mintha édes, tavaszi áram lopóznék be az ablakon, pedig hát nem lehet, hisz téli este van s az ablaktáblák le vannak téve, nem a tavasz jött, hanem Tóth Mari szaladt be a mamájához, annak a suhogó szoknyái csinálták azt a langyos csiklandozó szelet, mely a tavasz bűbájának adja ki magát.

Bár háttal állt Tóthné, tünődve, hogy hol is van voltaképen a Noszty-arczkép, mégis megérezte a leánya közelgését, legott hátra fordult:

– Mi bajod, báránykám?

– Nekem semmi, hanem a szoknyám kiszakadt a ránczaiból, igazitsa meg, mama. De van-e gombostűje?

– No, az volna szép, ha nem lenne, mikor apádnak ezer részvénye van a chicagói gombostűfabrikában, vagyis talán Dawenportban van az a gyár és ha jól emlékszem, nem gombostűket készít, hanem czérnát.

– Nem tudom, mama.

– No, nem tesz semmit. Hogy is mondta csak boldogúlt keresztapád olyankor, ha valamit nem tudott? Borzasztó az, hogy most már mindent elfelejtek. Így ni, most már rendben van a ruhád. Föl nem foghatom, hogyan szakadhatott ki. Talán valami szögben. Vagy pedig ráült valaki és te hirtelen fölkeltél. Kétségtelenűl vagy az egyik vagy a másik. Ámbátor bizonyosan lehetnek még többféle esetek, csak az eszünkbe nem jutnak. De nini, nem tudod fiam, épen arról beszéltünk, hogy a Noszty Pál arczképe melyik szobánkban van?

– A melyikbe viszszük, mamácska, mert egy poháron van kifestve.

– Igaz, persze, egy poháron. Hogy is tévedhettem annyira! – sopánkodott, egyenesen Ferihez intézve a szót, mindamellett kegyelettel őrizzük atyjaura potraitját. Ő valóban csinos ember volt, ámbár nincs szerencsém személyesen ismerni, legalább tudtommal nem, mert nem lehetetlen egyébként, hogy láttam is valahol… de ne szaladj, kérlek. Leányom, Mari – Noszty Ferencz, új szolgabiránk… Ugy-e már nagy leányom van, szolgabiró úr?

Mari gyöngén elpirúlt és egyetlen mozdulatra se volt képes, Feri meghajtotta magát.

– Volt már szerencsém találkozni a kisasszonynyal, – mondá, – csak azt nem tudtam, hogy a nagyságos asszony leánya.

– Ah, és hol?

– A jégen.

– Szeretem, hogy rám ismert, – vette fel a szót Tóth Mari, fojtott, reszketeg hangon, – így legalább meg is köszönhetem, hogy segítségemre volt.

– Miféle segítségedre? – kottyant bele Tóthné.

– Elestem, mama.

– Oh, te szerencsétlen gyermek! És ezt meg sem mondod nekem. Mutasd hamar, hol ütötted meg magadat? Istenem, Istenem.

– Sehol se, mama! Nem fáj semmim.

De Tóthné mégis megrémült és a kezeit kezdte tördelni.

– Mit tudod te azt? Oh jaj, hogy is küldhettelek egyedül? Mit mondjak az apádnak, ha megtudja?

– Ugyan, ugyan, legyen eszed, édes Tóthném, – csillapította Kaprinczyné. – Hiszen hallod, hogy semmije se fáj. Mit akarsz egyebet?

– Hogy semmije se fáj? – vágott közbe Tóthné, a ki csökönyös volt, ha valami irányban megindúlt. – Az semmit se bizonyít, édesem. Hányszor van az, hogy valaki fájdalmat érez, pedig voltaképen semmije se fáj s az orvos azt mondja: «maga egyszerű hippokonder, menjen haza és ne gondoljon a betegségére többet, mely csak az idegek csalóka játéka». Nálunk New-Yorkban épen a tőszomszédunkban lakott egy előkelő özvegyasszony, mrs. Schmitt, a ki azt érezte, hogy egy béka van a gyomrában, és mindennap elájult kétszer-háromszor a béka alkalmatlankodásaitól. Ő maga, Schmitt asszony, azt állította, hogy kis korában itta meg a békát s az ott nőtt meg a gyomrában; valami ilyest állított. De megállj csak, lelkem, mit is mondtam? Most jut eszembe, hogy voltaképen egér volt a gyomrában és ez megzavar most, mert most már persze ha agyonütnek se tudom, mit mondott, miképen kerűlt bele az egér, – minthogy azt természetesen be nem vehette vízben, mint a hogy bevehette volna a kis békát. Nem emlékszel, Marikám, hogy mit mondott? Hogy nem? Eredj, golyhó, tudod te jól, csak nem akarsz rajtam segíteni! Ilyenek ezek a gonosz gyerekek, ha megnőnek, kinevetnek bennünket. Elég az hozzá, bent érezte az egeret és váltig jajveszékelt, hogy mardossa és harapja. A doktor persze nevette az egészet, mert az egérhistóriában egy perczig se hitt. Alkalmasint nem mrs. Schmitt, hanem az egér miatt, mert az egér szívesebben húzódik meg egy hombárban, vagy egy ócska padlásszobában, mint a mrs. Skhmitt gyomrában, bármennyire előkelő és tiszteletreméltó hely légyen az különben, mert a lady egy tábornoknak volt az özvegye. A doktor ennélfogva egy egeret fogatott valahol s úgy tett, mintha belőle űzné ki, valamely hókusz-pókuszokkal, pedig az ő manchettája alul szaladt ki a kis egérke a kellő pillanatban, a miben aztán meg is nyugodott az asszony és semmiféle marást vagy harapást nem érzett belső részeiben ezentúl.

– Jó, jó, – jegyezte meg Fruzina mama, – de mi köze ennek a Mari eleséséhez, kedves Tóthné?

– Épen ez az, – végezte be Tóthné, – hogy ha lehetnek fájdalmak, a melyekhez nincsenek betegségi okok, viszont lehetnek betegségi okok, a melyekhez nincsenek fájdalmak. Ma már annyi mindenféle betegség van, hogy megbolondul bele az ember, ha rájok gondol.

– Nem csodálom, – elegyedik közbe Palojtay, – hogy annyi a képzelt betegség, mikor ezeknek olyan jó termőföldjük van, mint a szülők fantáziája. Ne hallgass anyádra, Mari hugom, sőt menekülj, mert még látleletet talál követelni a megütött helyekről s erre magam is vállalkoznám…

Mint a héja, hirtelen lecsapott rá Fruzina mama.

– Ejnye, Pista! Mikor nő be már a fejed lágya? Hogy nem szégyenled magad megpirítani azt a szegény gyermeket az ízetlen, durva ötleteiddel.

Palojtay erre a szájára ütött, behúzta a fejét engedelmesen a vállai közé, s látván, hogy Tóth Mari fut el onnan, mint az elriasztott őzike, egy fürge mozdulattal áthajolt a felesége feje fölött a tükör alatti márványasztalhoz, melyen egy cserépben kinyilt kamélia piroslott, egy bimbó s egy rózsa kandikáltak ki a húsos levelek közűl (a figyelmes Podwolsky hozta Fruzina mamának), nosza leszakította nagy hamar a rózsát és intett a szemöldjeivel Nosztynak:

– Szaladj csak utána, kérlek és add át nevemben, engeszteld ki, én magam most már nem merek a szeme elé kerülni.