TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Csiga-biga nyujtsd ki szarvacskádat!)

Feri se mondatta kétszer, röpült, mint a nyíl, utána, és még előbb érte utól, mintsem a fiatalság közé nyitott volna a negyedik szobába. Már a harmadikban elfogta, a hol egy pár középkorú menyecske dominózott fiatalabb férfiakkal.

– Várjon csak, kisasszony, várjon csak!

Mari visszafordult a hangra (tudta már, kié), el se bámult, mikor meglátta, csak megállt szó nélkül, elsápadt és mereven bámult rá.

– Talán a mama kíván vissza? – kérdé tétovázón, miután némileg összeszedte magát.

Feri maga is bizonyos lámpalázt érzett, nem tudta, miként kezdje.

– Nem, nem.

Tehát?

Ez a kérdés azonban nem volt kifejezve hangban, csak a Mari szemeiből lehetett kiolvasni.

– Ösmeri kisasszony a czinkotai kántor históriáját?

Mari a fejével biczentett, miközben bársonyos szempillái lecsukódtak. Jaj Istenem, mit fog hallani?

– Én is mondhatnám, – folytatá Feri, – most azt gondolja, hogy a voglányi szolgabiró áll előtte, pedig…

Mari remegni kezdett. Tehát mégis ő volna? Édes Szűz Mária, Boldog Asszony anyácskám, ne hagyj el! Balkezével egy öreg karszék faragott szerecsenyfejét fogta meg, hogy el ne essék, mert szédült, jobbjával a csontlegyezőjét terjesztette ki az arcza elé.

– Pedig a Palojtay István uram követe áll most maga előtt, a kit azzal bízott meg küldője, hogy engesztelje ki, hogy bocsánatot kérjen előbbi tréfás kifejezéseért, mert azzal ijesztették meg, hogy maga megneheztelt. S ezt úgy akarja jóvá tenni, hogy ezt a szép rózsát küldi. Azzal bízott meg, hogy engesztelés jeléül tűzzem be a hajába.

Mari elmosolyodott. Tehát mégsem ő. S ezzel egyszerre visszatért a ruganyossága, bátorsága. De a mosolyába belevegyült egy kis méla szomorúság, a miért nem ő.

– Mit? Maga akarja megtűzni? Hát még mi? Hogy a hajam közt babráljon? No és még mivel bízta meg a kedves Pista bácsi? – kérdé élénken nevetve.

– Sajnos, ezzel az én szerepem véget ért, – hajtá meg magát tréfás czeremóniával.

– De teljes sikerrel, mert elfogadom a rózsát, betűzöm a hajamba és otthon esetleg le is préselem.

– És nem haragszik?

– Sőt. Egyebet se szándékozom csinálni, mint egész este haragudni. Hiszen «haragszom rád»-ot játszunk odabent. Nem tart velünk?

– Nincsenek ismerőseim és nem is szokásom a játékból való harag, – felelte Noszty szomorúan.

– Pedig olyan mord tekintettel méreget, mintha én rám is haragudnék.

Feri ábrándosan rázta meg fejét:

– Oh dehogy, inkább félek magától.

– Hát olyan rettenetes vagyok?

– Isten ments! A mit mord tekintetnek gondol, az inkább bizonyos szomorúság, a mely elfog.

– Ha engem lát? No, maga szépeket mond nekem.

– Bizonyára úgy van ez, de nem a maga személye miatt, hanem…

– Hanem? – kérdé a leány merészen.

Feri úgy tett, mintha megrestelné, hogy olyan czéltalan okvetetlenkedésbe bocsátkozott.

– Eh, bolondság. Nem érdemes, hogy beszélgessünk róla. Biztosítom, kisasszony, hogy nem érdekli.

– Ohó, követ úr! Így nem szabadul. Ön felpiszkálta az alvó szörnyeteget, a kiváncsiságomat, most már ki kell azt elégítenie. Csak halljuk most már.

– Hát az az egész, ha már mindenáron kívánja, hogy megmondjam, – szólt Noszty látható kedvetlenséggel, – hasonlit valakihez, a kire nekem nem jó gondolni.

A szegény Mari megint elvesztette elfogulatlanságát. Újra kigyult az arcza, elhomályosodtak a szemei, szive hangosan dobogott, és olyan ügyetlennek érezte magát, mintha üvegből lenne a lába: se szólni nem tudott, se elmozdulni nem mert.

– Tehát szent a béke Pista bácsival? – szólt Noszty, mintegy az elbocsátást várva.

Csak a szemeivel intett és az ajkszögleteit vonta össze egy bucsúmosolyra, de azt is csak félig, egész mosoly nem lett belőle, mindössze két vagy három rizskásaszerű hófehér fog villant meg a piros ajkak közül.

Feri visszament a vén emberek közé, egykedvű, közömbös arczczal, mint egy diplomata; ha a cselszövő Máli néni látja most, bizonyosan megczirógatja az orczáit (hja, a Noszty-vér nem tagadja meg magát.) Mari pedig a fiatalság szobájába nyitott be, de egyik sem volt ott lelkileg, a hol a testével. Különösen Mari sokat adott volna egy félórai magányért, hogy átgondolja, meghányja mindazt, a mi lelkét foglalkoztatta. A Noszty legutolsó szavai mint valami vérpezsdítő fluidum járták át egész lényét. Azt mondta, nem jó gondolnia valakire, a ki ő hozzá hasonlít. Hátha a somlyói leánykát érti? Hátha mégis a somlyói vadász ő? S ebben az esetben az előbbi nyilatkozatában benne van a szerelmi vallomás is.

Ideges nyugtalanság fogta el, de nem a kellemetlen, lehangoló idegesség, ellenkezőleg, olyanforma volt, mintha láthatatlan szellemek mézbe mártogatnák a lelkét, de voltak a méznek keserű rétegei is.

«Ha csakugyan a vadász volna, – mondá magában, – csak nem lenne olyan csacsi, hogy rám ne ismerne. Nem, ő nem a vadász.»

«Azaz, hogy mit beszélek, – felelte kis vártatva önmagának – hiszen én magam is csak olyan csacsi vagyok, hogy nem ismerem fel határozottan. Lehet biz az, hogy a vadász.»

«Igaz azonban, hogy én mégis legalább ismergetem őt, fürkészek utána, gyanakszom a személyében, míg ő, úgy látszik, nem is gondol arra az eshetőségre; ha ő volna, lehetetlen, hogy ne gyanakodnék, mert az arczom az, a termetem is az, mosolyom, szemem, hangom, mind az, – tehát mégse a vadász.»

«Vagy ha mégis a vadász, no, akkor ugyan csekély benyomást tettem rá.»

(És szinte már olyasvalamit kívánt az istenektől, hogy inkább ne legyen hát a vadász.)

Szegény kis Mari! Egy láthatatlan mérleg himbálózott gondolatában folytonosan s ezer apró dolgot és megfigyelést rakott a serpenyőkre, hol ide tett valamit, hol amoda, megint átrakta és a mérleg szüntelen hullámzott, mozgott és nem állt meg eredményt mutatni. Bolondság, bolondság! Nem lehet a ködöt meg a virágillatot megmérni.

Ebből a sok kombinálásból, találgatásból és fejtörésből nemcsak hogy semmi haszon nem volt, hanem ellenkezőleg, kár, mert olyan szórakozottan játszott és ferdén felelgetett, hogy mindennemű ékszereit, karpereczét, gyürűjét, kis ezüst gyüszűjét zálogba szedték el s miután már az se futotta, még a kamélia rózsáját is oda kellett adni a hajából a végrehajtónak, a bontóvári törvényszéki elnöknek, a ki már törte is a fejét a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kiváltási módokon, mikor egyszerre megszólalt a kis harang a vacsorához, s ki-ki szerezvén párt, a minőt lehetett, megkeresték helyeiket a nagy ebédlőben.

Mondani is fölösleges, hogy óriási vacsora következett, a melyben mindenki megtalálta az izléséhez és a gyomra állapotához való ételeket, a becsináltaktól kezdve a franczia konyha mártásai és könnyed omlette soufléei között, elvegyítve félig véres angol húsokat és puddingokat, valamint a szokásos nemzeti csemegéket: malaczpecsenyét, töltöttkáposztát, túróslepényt, hurkakolbászt, melyek magyar embereknek és isteneknek valók, de inkább isteneknek, lévén az ételek halálosak, az istenek pedig halhatatlanok. Az ételeknél még csak a toasztokban volt nagyobb bőség s ezek nagy része Palojtayné egészségére zengett, úgy hogy Fruzina mama alig győzött koczczintgatni ürmösös poharával.

De mindez nem sokat érdekelte Marit. Az estének az az általános nevezetessége, hogy a Palojtayné nem tudom hányadik születésnapja, csak a felületen úszott, külön-külön mindenféle más nevezetességek tolakodtak elő vagy bujtak ki. Mari előtt például az a jelentéktelen esemény dagadt meg nagygyá, hogy a malaczpecsenyénél, a mint egyszer lopva ráemelte tekintetét Nosztyra, a ki rézsut átellenben ült az asztalnál két szép menyecske, Pázsith Gusztiné és Gyurtsányiné között, épen abban a pillanatban röpült a Noszty tekintete is Mari felé (vagy hogy mindig ott kujtorgott már azelőtt is) szóval nagy összeütközése lett ebből két égő planétának, hirtelen mindenik elkapta a maga tekintetét s Mari azonfelül elpirult és a tányérjára nézett, mint egy bűnbánó Magdolna, miközben ekképen elmélkedett:

– Ha elszomorítja az én arczom látása, hát ugyan minek nézeget?

A Feri környékén egy kis feleselés támadt. Klementy szerkesztő a vad toasztok során Tóth Mihályt is felköszöntötte, de annál az ékes mondatnál, hogy tekintsünk vissza a multba, közbemordult Kaby Józsi:

– Én ugyan nem tekintek, mert ott minket megvertek.

– Van ott elég dicsőség följegyezve a történelemben, – folytatá a szónok.

– Egyetlen egy trükk van, az, hogy Zsigmond királyt becsuktuk Siklós várába, – disputált Kaby. – Hogy jött ki onnan, azt szeretném én tudni.

S fenyegetőleg rázta meg az ökleit.

– Bizonyosan valamelyik Noszty eresztette ki jó pénzért, – hasadt ki valahonnan egy gunyoros hang.

Feri szemeiben, ki eddig hallgatagon ült két csinos szomszédnője közt, villám gyúlt ki. Hamarporú ember volt, fölszisszent s harsányan, fenyegetőn mondá:

– Valaki mostan kőbe hágott. (És háborgó tekintetét körülhordozta a patkós asztalon.) Ki volt az?

Szép volt így felindulva, mint egy fölriasztott tigris, kit nyíl hegye ért. Marinak legalább nagyon tetszett.

Síri csend következett. Senki se felelt.

– Egy német van köztünk, – csóválta a fejét Kaby Jóska és röhögött.

Klementy ezentúl háborítlanúl folytatta toasztját, mely abban csúcsosodott ki, hogy a modern kornak másféle hősei vannak, mint azelőtt; a Lehelek, a Botondok, Kinizsiek kora lejárt, éljenek a Tóth Mihályok, a kik nem a törököt verik meg, hanem a zsidót, ősi földet szereznek becsületes munkájukkal és azt úgy művelik, hogy a legöregebb gazdák is bámulják.

Tóth Mihály, a ki valamivel lejebb ült, a leányával átellenben, láthatólag röstelkedett, a szeleburdi szerkesztő dicséretei általában gyanús természetűek s legott megindúl nyomukban a találgatás, mennyibe kerültek. Tisztes, deresbe vegyülő haju öreg úr volt, kemény, határozott vonásokkal, keveset beszélt, de mindég higgadtan. Magas, kidudorodó homloka, tiszta fényű szemei kiváló értelmet árultak el, csak az esetlen mozdulatain látszott a mesterember.

– No, no, – szólt csendesen, s igyekezett mindjobban elbújni a nagy testű mezernyei tiszteletes asszony válla mögé, kinek lovagjáúl volt odaültetve.

Mindamellett sokan felálltak Klementyn kívül is, s odajárultak koczczintani a kevésbé rátartó urak közül, még Noszty is:

– Noszty szolgabiró vagyok.

– Azt vettem észre, – mosolygott Tóth Mihály.

– A másik pólus, – folytatá Feri, – a munka emberét kívánja megtisztelni a munkátlanság embere.

– Munkátlanság! – kottyant bele Klementy. – A hogy vesszük. Ki szereti a munkát? Bolond, a ki szereti. Nem igaz, mi? Appellálok minden okos emberre. Lám a méhek a legmunkásabb állatkák, de még azok se szeretik a munkát. Azt hallom, kivittek egy köpüt Braziliába, s látván, hogy ott örökös nyár van, gondolták magukban, minek dolgozzunk – és nem dolgoznak többé.

– Ejnye, ejnye, Klementy, – pirít rá Findzsa asszony, miután már a Tóth Mihály körüli diskurzus általánossá vált, – mi lelte, hogy ma így antalkodik? Előbb dicsőíti a munkát, most meg már leszólja a sárga földig.

– Mert én sokoldalú ember vagyok, – védekezett sunyi ábrázatát mind a két kezével megvakarva, – és csak Noszty úrra értettem, a ki nyári éghajlat alatt született.

– Csakhogy az én nyaram csak az én tavaszomig tartott, – felelte Feri némi keserűséggel, – és ezentúl bizony már nekem is munkával kell megkeresnem a mindennapi kenyeremet.

– Nem szakad meg abba a méltóságos úr, – nevetett a szerkesztő.

– Ugyan hagyja, kedves szerkesztő úr, ne méltóságozzon engem.

– Kérem, kérem, császári királyi kamarás, tehát méltóságos.

(Hm, tehát kamarás, – sóhajtott Mari, – azért olyan rátartó.)

– Az csak a kriptának szól, – felelte Noszty szerényen, – a családi csontoknak. Nekem magamnak inkább csak a «tekintetes» titulus jár, s ezt is azzal a tudattal kell viselnem, hogy más alkalmasabb, erőteljesebb emberre volt szabva.

– Ujhuj! – rikkantott közbe a pofitos Kaby Jóska, a ki ide figyelt félfüllel, máskor lőnye ember, de ha bort lát, szaporamalom. – Ne resteld! Mit restelled? Vármegye kenyerét a ki kapja, az marja. Én se restelném, ha én húztam volna ki alólad a gyékényt, hát punktum. Csak egyet ismerj el, bruderkám, hogy hunczut a német. A miért én viszont elismerem, hogy az a jó, mert ha a német nem volna hunczut, nem tudnánk kire haragudni s a nélkül rég belénk penészedett volna a nemzeti virtus.

Erre aztán úgy illett, hogy Noszty, mint fiatalabb, átsétáljon a tulsó oldalra és a Kaby Józsi poharát megérintse a maga poharával.

– Kellemes fiatal embernek látszik, – jegyezte meg Tóth Mihály Nosztyra, a szomszédasszonyhoz fordulva.

– Hm, – felelte a tiszteletesné csókaszemével a fiatal emberre pislogva. – Azt hallottam, hogy egy kicsit lacsuha természetű. Az apja se egészen kóser ember. És milyen gőgös, kivált az országgyűlési cziklusok közepén. Egy «Pesti Naplót»-t hord szüntelen zsebében s mikor valaki olyan jön szembe az utczán, a kit nem akar megismerni, kiveszi, beletemeti a fizimiskáját és az olvasást mímelve megy el az ember mellett.

Többé-kevésbbé efféle semmiségek mondattak és történtek az asztalnál s természetesen sokáig ki nem elégíthették az igényeket, kivévén az emberiség «tisliző» részét. A mindkét nembeli ifjúságnak a talpa viszketett, tánczra készülődének, az öreg urak a kártyaszobába vágytak, a tantuszaikhoz, s türelmetlenül lesték, mikor bont asztalt az elnöklő Fruzina mama. Bontana is, ha a locsi-fecsi Podwolski pontot tudna csinálni; szines szerelmi kalandjai egymásba fonódnak, mint a szederindák.

Végre azonban mégis fölemelkedik a háziasszony s az a bizonyos suhogás támad, mint mikor egy nagy madárcsapat felrebben. Hangzanak is mindjárt a vezényszavak. «Ki az asztalokkal!» zsibong az ifjúság. «Előre uraim, a miből élünk!» sorakoznak csatarendbe a kártyások. Csak az örök szomjúság rabszolgái várják gyámoltalanul, hogy melyik szobát teszi meg a háziúr «kredencz»-nek, a hova aztán be lehet húzódni iszogatni, disputálni, csibukozni, sőt még dalolni is.

Feri az öreg urakhoz csatlakozott s leült az egyik tarokasztalnál gibicznek, a Tóth Mihály háta mögé (ki tudja, mire lesz az jó valamikor). Ott különben hasznát is vették, mert az egyik partner, Palojtay, váltig futkározott, hol ide hívták, hol oda hívták rendet csinálni, s ilyenkor, mert az idő pénz, hogy folytonossági hiány ne legyen a játékban, ő helyettesíté a házigazdát. Egész este nem mozdult, anekdottákat mondott, savanyúvizes bort töltött a játékosoknak és kiszolgálta őket. Szóval hasznos ember volt, megbecsülték, s a mikor Tóth uram valami nagyobb játékot akart kimondani, «ultimót», vagy «szólót», mindég hátrafordult, a mint ez már illendő dolog a rokonszenves gibiczczel szemben, s csak ha az jóváhagyólag intett a szempilláival, kiáltotta ki nagy élénkséggel:

– Solo, ha vizet iszom is!

Pedig a nagy teremben, a hol a táncz folyt, erősen várta «valaki». Ha tudta volna, talán otthagyta volna a hatalmas skiz szürke hiveit, vagy hogy talán tudta és azért nem hagyta ott.

A csillár gyertyái már körömhegyig égtek a nagy teremben, új gyertyákat raktak fel a cselédek, hullámzott a sokaság, a mamák bóbiskoltak a szögletekben, a tánczosok nagyrészt már kifáradtak és újak szilajodtak neki. A pletykázó szobákból, a kredenczből bekukkantak az unatkozók, csak ő nem mutatkozott, a kit Tóth Mari várt. Különös ember! Gőgös-e, vagy világgyűlölő? Valóságos rejtély. Bizonyosan befogatott már és elment. A mennyire az udvarlóitól tehette (nem nagyon tehette, mert körüldöngték, mint a méhek a jázmint), mindég figyelte az ajtókat, jöttek-mentek az emberek, de ő nem mutatkozott. Szeretett volna kérdezősködni felőle, de nem mert. Fruzina mama bizonyosan tudja, mert ő tőle nyilván elbucsúzott, de Isten ments meg Fruzina mama előtt szóba hozni, gyík szeme van, mindjárt leolvasná velök a titkos gondolatait. Ámbár iszen azok se olyanok, hogy szégyenkeznie kellene miattok, ha csak nincs alattuk még egy réteg: a legtitkosabb gondolatok.

Nincs, nincs. Oh dehogy! Semmi sincs. Mindössze tánczolni szeretne a méltóságos kamarás úrral. Egy kis ártatlan kiváncsiság az egész. Úgy rémlik neki, hogy a csárdástánczáról holt bizonyossággal meg tudná állapítani, ő volt-e a somlyói vadász, vagy nem, mert ez a bolondos kérdés még mindég ki nem párolgott a fejéből, nem is akar és nem is fog, talán örökön örökké megmarad a gyanúja és boszantani fogja. Mert hátha alakoskodik a kamarás úr? S oh, milyen bosszúság, az ő (a Mari) szeme is csalódhatik az arczban, emlékezete a hangban, – hanem ha tánczolhatna vele egyet! Minden hazudhat, csak a láb nem, mely egyforma rithmusban igazodik a muzsikához.

Hogy ez a kivánsága nem teljesült, udvarlóival éreztette, a kik hosszú orral szóródtak szét. Az elnököt megsértette valamivel, duzzogva befogatott és hazament, a kis báró pedig a mamájához sietett panaszkodni:

– Mari rosszul bánik velem. Úgy látszik, semmi se lesz a reményeidből. Hagyj nekem békét ezzel az arany békával. Én holnap visszamegyek Pestre.

– Persze. Az orfeumi dámádhoz. No hallod, abból semmi se lesz. Hát miből következteted, hogy rosszul állnak az ügyeid?

– Azt mondta megvet, ne kerüljek többé a szeme elé

– És miért?

– A miért, azt mondja, én kiáltottam közbe a vacsoránál, hogy Zsigmond királyt valamelyik Noszty bocsátotta ki a siklósi börtönből jó pénzért, s aztán mikor Noszty fenyegetőleg jelentkezésre szólította föl a közbeszólót, meglapultam, mint a gonosz a fűben.

– Miért is nem jelentkeztél?

– Majd bolond vagyok, hogy felaprított volna az a tigris pofájú.

– Igaz, igaz – mondta a bárónő megsimogatva fiacskája szöszke fürtjeit – de látod, az ilyen éretlen leányok szeretik a hősöket, magokba falják a regényekből. Legalább eltagadtad volna, hogy te kiáltottál közbe.

– Az ám. Hiszen akartam én. De ráismert a hangomról.

– Te! Ha az a te hangodat száz közül megismerte, holott én se ismertem meg, akkor az bizonyosan szeret téged. Légy nyugodt, megbékültök.

S ezzel fölkelt és fölkereste Tóthnét, hogy fia ügyét megfeljebezze nála. Tóthnénak, ki egy csoportban beszélgetett, igen jól esett, hogy a báróné bizalmasan félrehivta és hogy az egész világ látja, a mint az ablakmélyedésben tárgyalnak együtt. Egy két mézes-mázos szó elég volt s Tóthné jól fel volt húzva, a milyen jól csak fel lehet húzni egy hibátlan szerkezetű ketyegő órát.

– Oh Istenem, – mondta a befejezett beszélgetés után visszatérve csoportjához, – milyen más ez az arisztokráczia! Milyen finomak ezek a nők! Még a hangjuk is olyan lágy, mint a brüsszeli csipke. Csak azt nem értem, hogy miért hiányzik elől a két felső szemfoga és hogy nem csináltat helyettük álfogakat. Párisban ismertem egy Lambelle nevű grófnőt, annak is épen ez a bizonyos foga hiányzott. Talán divat. De ezer bocsánat, meg kell keresnem a leányomat.

Föltette a lorgnette-jét némi előkelő reminisczencziák szerint s körülnézett, de csakhamar visszafordult.

– Oh nem, nem. Talán még sem divat. A Lambelle grófnő fogát a hátas lova rugta ki s nem föltehető, hogy a ló tudta volna a divatot… Ámbár azt mondta a komornyik, hogy igen magas vérű ló volt. Az úr meglőtte szegény párát… Oh, még most is sirhatnék, ha a szegény lovacskára gondolok.

E közben megpillantotta Marit, a csillár alatt.

– Szent ég – kiálta hozzá tipegve. – Mind a ruhádra csepegnek ezek a gyertyák. Azt gondolod, hogy Worth úr ingyen adja a ruhákat. Gyere csak, gyere, gonosz gyermek, hadd mossam meg a fejedet. A bárónő panaszkodik, hogy rosszul bánsz a fiával.

– Azzal az apalin szívüvel – mondá a leány fitymáló hangon.

– Már akármilyen szívű, de ez a szív hozzád húz. Én nem mondom, hogy borulj az ölébe és ez nem is valami elegáns dolog, azt se mondom, hogy menj hozzá férjhez, mert tudod, hogy az apád milyen bogaras, de legalább szépen bánj vele, mert minden esetre megtiszteltetés, hogy egy arisztokrata…

– Pakfon arisztokráczia – dünnyögte ajkait elbiggyesztve.

– Az arany veled vegyülne hozzá.

– Nem szokás az aranyat pakfonnal vegyíteni, mama.

– Neked ma valami bajod van, Mari.

– A fejem fáj mamácska.

– Talán haza akarnál jönni.

– Azt hiszem, jó volna, ha hazamennénk.

– Eredj hát, keresd meg az apádat valahol a kártyázók közt és figyelmeztesd a hazamenetelre. Majd otthon beszélünk a dologról.

Mari végig ment a szobákon és sok kérdezősködés után végre ráakadt a szobalabirintusban a kártyabarlangra s élénken elpirult, mikor betoppanva ott látta Nosztyt az apja mellett, kéklő füstfelhőbe takarva.

– A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni.

– Engem keresel? – mosolygott rá az öreg Tóth olyan szeretetteljes pillantással, mint a minővel a pagátot veszi észre az ember.

– A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni.

– Ohó! Az lehetetlen!

– Miért apa?

– Mert két ultimó van rajtam és egy solo.

A leány ráemelte szemeit, hogy hol van hát rajta az a két ultimó, a mitől nem mozdulhat, s úgy tett, mintha csak most venné észre Nosztyt.

– Hát maga nem tánczol?

– Nem! – felelte kurtán.

– Nem is szokott?

– Nem igen.

– Sohase tánczolt?

– De igen, egyszer-másszor.

– Eredj csak fiacskám innen a füstből, – szólt az öreg Tóth, – mondd meg a mamának, hogy várjatok még. És talán te is fordulj még egy-kettőt, míg itt a kártya fordul.

Mari hidegen biczczentett a fejével Noszty felé, sarkon fordult, szoknyái megsziszegtek s azzal szapora léptekkel elhagyta a szobát, de kis vártatva visszatért ijedt arczczal.

– No, mi baj megint?

– Nem merek kimenni, – mondotta szégyenlősen.

– Hogy-hogy? – kérdezte Tóth úr szórakozottan, a kártyáit rendezve.

– Egy nagy kutya fekszik a szomszéd szoba küszöbén. Olyan csunya! És rám vicsorítja a fogait, mikor át akarom lépni.

– Hát kergesd el! Mondjad neki, hogy «csiba te».

– Hiszen kértem már, de nem akar elmenni.

– Oh, te bolondos kis fruska! – nevetett Tóth úr, hogy a szemei is bele nedvesedtek – Kontra! Harmadik vétel!

– Az a Czuzka agár lesz – vélte a megkontrázott Palojtay. – Eredj, Noszty öcsém, vezesd ki a húgomat. Miféle gavallér vagy te? Különben nem bánt az, szivecském, senkit. Öreg kutya az már, még a nyulat se bántja, penzióban van.

Noszty kikisérte Marit, pedig szükség se lett volna rá, mert egyik udvarlója, Kevermesy Antal eleibe jött már felkérni egy walczerre.

– Nem adok kosarat, de csak egy tourra vállalkozom, mert már fáradt vagyok. Ugyan, kedves Noszty, vállalja addig ezeket az én családi csontjaimat.

Nosztynak dobta oda a szép faragású elefántcsont legyezőjét. Noszty elmosolyodott a czélzásra és elkapta ügyesen.

Nem sokára visszatért lihegve, a hol Noszty állt, a nagy terem ajtajához.

– Nos, nem vesztette el a csontjaimat?

– Megvannak. De maga úgy látszik elvesztette az én rózsámat, vagyis a mi rózsánkat.

– Dehogy.

– Hát talán nem tűzte fel, pedig úgy szólt az alkú?

– Feltűztem, tekintetes szolgabiró úr, igenis feltűztem instállom – szólt, kecsesen mórikálva magát, mint a parasztmenyecskék szokták a biróság előtt, – de valami más történt vele.

– Talán odaadta valakinek?

– Olyas valami, de mégsem egészen.

– Nem értem.

– Kiváncsi rá?

– Oh, hogyne.

– No lássa, én is kiváncsi vagyok valamire, a mit csak ön mondhat meg.

– Ugyan mire? – érdeklődött Noszty.

– Tudja mit, – indítványozta Mari, – tegyünk úgy, mint az ellenséges táborok; kicserélik a hadifoglyaikat. Én kielégítem a maga kiváncsiságát, maga meg kielégíti az enyimet.

– Nem bánom.

– Hát ki kezdje?

– Kezdje el a kisasszony.

– Jól van, de üljünk le ide, épen van itt két üres szék, mert én már nagyon fáradt vagyok.

Leültek két ablak közé, Feri egy nádszékre, Mari pedig elhelyezkedett egy magas bőr karszékben, olyan volt, mintha trónon ülne, lábait fölrakta a karszék alsó rámájára s gondosan, kaczéran elrendezte a szoknyája redőzetét, de annyit mégis künn hagyott az apró lábaiból, a mennyitől a szem megrészegszik.

– Hát hogy hova lett a kamélia, kérdi? Biz azt elvették tőlem zálogba. No, mit néz rám? A mi igaz, igaz. Ügyetlenül felelgettem a «Haragszom rád»-ban. És ez még semmi se volna, hanem elvették a broschomat és gyűrűmet is.

– Ki vette el?

– Egy fiatalember. És ez se volna még semmi, ha visszaadná, de nem adja.

– Micsoda? A gyűrűt se?

– Természetesen azt se.

Noszty nyugtalanul mozdult meg.

– Hogy lehet az?

– Megharagudott valamiért és hazament, a tárgyakat pedig a zsebében felejtette. És ezzel most már én készen vagyok.

– Vagyis, hogy most már én következem.

– Nincs másképen.

– Tehát parancsoljon.

Mari az egyik ablakfüggöny csücskét morzsolgatta, fejét a balvállára hajtván, lopva kémlelte a félig lecsukódó pillák alól a Noszty vonásait.

– Maga a vacsora előtt azt mondta nekem, hogy nem nézhet rám…

– Nem, nem azt mondtam, nem úgy értettem, – tiltakozott Noszty, azzal a fölényes mosolygással, a hogy egy nagyon komoly ember szokott végighallgatni egy bohó gyermeket.

– Ne vitatkozzunk kérem erről. Tudja, én amerikai leány vagyok, szabad levegőn és szabad beszéden növekedtem fel. Tudom, hogy maga indokolta, miért szomorítja a látásom. S épen csak erről az indokról van most szó. Magát azt a tényt, hogy engem nem szeret látni, kikapcsolom. No, meg van elégedve? Sőt megengedem, hogy húnyja be, ha akarja a szemét, mikor velem beszél… Kérem, kérem, ne szóljon közbe, mert mondom, nem ez a tárgy van szőnyegen. De az indokolása tett kiváncsivá. Ön azt mondja, hogy ismert vagy ismer valakit, a ki a csalódásig hasonlít hozzám. Lássa be, hogy ez engem felbirizgált és folytonosan csiklandozza azóta a fantáziámat. Az ember elvégre nem lehet közömbös a maga hasonmása, hogy is mondjam csak, a Doppelgängerje iránt, kivált ha asszonyfajta. Úgy szeretném, de úgy szeretném tudni, ki ő, hogy hívják, merre van hazája, milyen a lelke, a sorsa és mindent, mindent, a mi rá vonatkozik, mert úgy képzelem, hogy az nekem egyedüli testvérem a világ valamennyi emberi lénye között. Oh, mondjon nekem róla egyet-mást. De mi lelte, hogy úgy elszontyolodott?

Feri mélyen sóhajtott s pillanatnyi csend állt be; hallani lehetne a fejük feletti óra tiktakját, ha a muzsika nem szólna, s ha vagy tíz pár nem keringőzne a teremben. Hanem azért mégis csend volt az, csend a zajban, melyet csak ők észleltek, s csak őket nyomta.

– Inkább csak boszankodom, – szólt Noszty szembetünőleg kelletlenül, szinte vontatva, s bizonyos melancholiaszerű köd borongott a homlokán. – Magamra boszankodom, kisasszony, hogy olyasvalami csúszott ki a szájamon, a miről nem szokás beszélni. Nincs annak se értelme, se formája. De már megtörtént, s minthogy úgy állapodtunk meg, hát kielégítem a kiváncsiságát, de azt hiszem, nem lesz megelégedve.

– Miért hiszi?

– Mert a Doppelgängerje nem a felső tízezrekből való.

Tóth Mari vállat vont s hanyagúl hátradobta magát a karszékben, mire összeomlott a ruhája előbbi redőzete s más hullámvonalak keletkeztek a fáczánszín szoknyáján.

Ferinek a szemét kápráztatta ez, elfordította a fejét, inkább nézett bele a csillár remegő lángnyelveibe; az nem olyan veszedelmes.

– Az iparosok egy mulatságán ismertem meg az elmult őszszel a Somló-hegyen.

Tisztán látott, hiszen már tudta és mégis a szédület fogta el, mikor most mint kétségbevonhatlan tény állt elébe, a mi csak sejtelem volt és később valószinűség. Sápadt lett, mint a fal és úgy érezte, hogy a szive hevesen ver, míg a torkát mintha egy csontos kéz szorítaná össze.

– Úgy?… Igen? – mormolta rekedten, – a Somlyó-hegyen? – Majd álmodozva tette hozzá: No és?

– Egy fiatal leány volt…

Egy kissé összeszedte magát, s hogy a megindulását palástolja, csintalan mosolylyal szólt közbe:

– Mindjárt gyanítottam, hogy nem egy fiatal zerge, vagy medvebocs.

– Úgy értettem, hogy lehetett volna menyecske is, de leány volt.

– Valami csizmadia-leány?

– Bizonyára szegénysorsú, a mint mondta, komorna vagy ilyesmi, valami úrnőnél.

– Természetesen nagy lábakkal és vörös kezekkel, – kötekedett Tóth Mari, fitymáló mozdulattal.

– Ejh, – pattant fel Noszty éles hangon, melynek érczét szokatlan melegség töltötte meg, – egy herczegkisasszony is elbújhatna mellette.

Lázas öröm öntötte el a leány vonásait, szemeibe fényes csillagok költöztek, arczán piros rózsák nyiladoztak egyszeribe. Milyen jó ilyenkor a legyező, melylyel mindezt el lehet takarni. Asszonyfegyver az, nem csupán csecsebecse.

– Ah, ah, – ismételte egypárszor gépiesen, mintha a többi nem érdekelné, szétterjesztve két karját, mint mikor a madár el akar szállni, vagy mint mikor az embernek ásítani van kedve, s fáradt derekát egyengeti. A nevelőintézetben csináltak így az unalom jelzésére, de mivelhogy illetlen volt, mindig hozzá szőttek valami alkalmas mondatot, melynek kapcsában a kezek eme kiterjesztése ártatlan illusztrácziónak tünt fel, pl. «Van nekünk egy tehenünk, ekkora szarvai vannak!» Ehhez a jámbor pajkossághoz nyúlt a gonosz vadász kijátszására. Tobzódott a lelke kéjes diadalban. Hm, itt vergődik most a hálóban. Úgy kell neki. Nem árt egy kicsit megkínozni.

– Ön, úgy látszik, egy mesebeli hamupipőkére akadt, kinek a lábára magától ugrik rá az aranyczipellő.

– Ráakadtam, de köd előtte, köd utána, mindjárt el is vesztettem, s nem hiszem, hogy valaha megtaláljam, – felelte Noszty szomorúan, csendesen, mintegy önmagához beszélve.

– Hogy-hogy?

– Nem akarta megmondani, hol lakik, kinél van, s minden keresésem hasztalan azóta.

– Oh, szegény ember! – sopánkodott Mari tréfásan. – S tényleg kereste?

Elemében volt. Nem tudott mit csinálni a pajkosságtól. A czipője sarkaival veregette a szék lábait.

Noszty csak a fejével bólintott, hogy kereste.

– Ej, Noszty, Noszty! – szemrehányólag fenyegette meg ujjaival, – mondja meg nekem, de tegye szívére a kezét és ne vegye tőlem rossz néven, hogy pártját fogom az én kis Doppelgängeremnek, mire való az, hogy keresi? Minek bántja szegénykét?

– Az már igazán az én dolgom, – válaszolta hűvösen és felkelt a székről.

– No, no, csak üljön vissza! Még nem végeztünk, uram. Nem szabad haragudni. Mondja meg nekem őszintén, ha már ennyi bizalomra méltatott, mi czélja van azzal, hogy keresi? Mit tenne például, ha megtalálná?

– Mit tudom én azt?

– Csak nem venné el feleségül?

– Ki tudja!

– Egy szobaleányt? Egy Noszty?

– Megtették ezt már nagyobb urak is.

Hanem iszen nem ment ez a beszélgetés komoly számba, inkább csak kötekedő incselkedés volt, s azt is hirtelen megszakította a Tóthné érkezése, ki már mindenfelé kereste Marit, hogy indulnak-e, vagy nem.

– Apa még nem akar menni, – jelentette Mari, s hófehér homlokán egy árnyék suhant el, az elégedetlenség, hogy zavarják.

– Jó, jó, de hát miért nem jössz az ilyet megmondani, látod, már a wikler is rajtam van.

– Elmerültünk, mamácska, – mentette magát mosolyogva, – egy érdekes thémába.

– Valami titok?

– Noszty úr beszél nekem valakiről, a ki nagyon hasonlít hozzám.

– Bolondság, bolondság, hadarta Tóthné – mikor olyan fityfirity iskolás lányka voltál, mindig azt mondták, hogy szakasztott olyan vagy, mint az apád, némelyek ellenben esküdöztek, hogy színről-színre engem látnak benned. No, ha ez igaz lett volna, akkor nekem is hasonlítanom kellett volna apádhoz, pedig én sohase hasonlítottam hozzá… azt kikérem. Ámbár nem mondhatom, hogy csunya ember lett volna, inkább csinos volt és a szemei is kékek voltak, sőt meglehet, hogy most is kékek. Tehát még visszavigyem a wikleremet, mit gondolsz?

– Vidd vissza, mama.

Tóthné szorosan a falak mellett, hogy a tánczoló párok fel ne lökjék, visszatipegett a bundaszobába, Mari pedig az elmélázó Noszty felé fordult.

– Mondja csak, tényleg nagyon hasonlított hozzám?

Úgy tett, mintha már elejtette volna a fonalat; mintha a lelke nem volna jelen s talán annál a másiknál kódorognék.

– Mit tetszik kérdezni? Őt? Oh igen. A megszólalásig, sőt a megszólaláson túl, mert a hangja is hasonlított.

– Jaj, de szeretném ismerni, – csacsogott a leány, megeredt a szava, mint a forrás vize, ha a rajta fekvő kő elgurul. – Ha én király volnék, vagy mit beszélek, királyné és volna ilyen hasonmásom, palotahölgynek tartanám magam mellett. Milyen pompás dolgok sarjadzhatnának ebből!

– Ugyan.

– Két személyben volnék, s ha olyat tennék, a mi a királynénak nem illik, ezt akkor ő vállalná. Ha az urammal kellene valami kellemetlen dolgot igazítani, a másik személyemet küldeném, kivált a mikor mérges lenne az uram, t. i. ő felsége. (Édesdeden nevetett hozzá, s Ferit is láthatólag gyönyörködtette a rakonczátlan vidámsága.) Aztán mi mindent lehetne csinálni! Egyszer csak azt írnák a magyar ujságok, hogy a királyné megjelent ma Bontóváron a református templomban és együtt énekelte a hívekkel a zsoltárokat, mire a bécsi ujságok vadul czáfolnának, hogy ez nem igaz, mert a királyné ugyanabban az órában reggelit adott Bécsben a Hofburgban s a cercle után kikocsizott Ferenczy Idával a Práterbe. Hahaha. Milyen marakodás, veszekedés lenne ebből.

– Ej, ej, Mari kisasszony! Hát így csapná be az alattvalóit? Csakhogy azoknak is volna ám eszük.

– Rá nem jönnének, higyje meg.

– Dehogy nem. Ferenczy Ida határozna. A hol Ferenczy lenne, az vétetnék igazi királynénak. A két egyforma királynéhoz két egyforma Ferenczy Ida is kellenék.

Egyre beljebb csúsztak a «zöld», beszélgetésbe, akár egy backfisch és egy gimnázista; napsugárból, ködből, naiv bohóságokból font kötél-létrán lépegettek az égbe. S útközben úgy nekimelegedett a Noszty szive, hogy a jóság harmatját izzadta ki; restelni kezdte, hogy ilyen alattomos tőrt vetett az ártatlan, kedves leánykának. És talán vissza is riad az utolsó perczben, ha meg nem vigasztalja, hogy nini, hiszen Mari is komédiázik. Ohó, hisz akkor az ő dolga nem galádul kivetett háló, hanem szabályos lefolyású párbaj. Hát csak hadd folyjon tovább. Annyi különbség azonban mégis volt, hogy Mari nem láthatta a Noszty hamis játékát, Noszty előtt ellenben Mari minden kártyája úgyszólván kivolt terítve.

– No, csak sok mindenféle tarka-barka dolgot lehetne csinálni egy tökéletes hasonmással, – erősködött Mari, – akár hiszi, akár nem. Vegyük csak például a mi esetünket, mit szólt volna mélyen tisztelt kamarás úr, ha én azt találtam volna mondani az imént, mikor a somlyói leányt említette, hogy itt vagyok, ragyogok, én vagyok az?

– Egyszerűen nevettem volna, hogy maga milyen tréfás kedvében van.

– És nem hitte volna el?

– Nem hát. Mert nem csak szeme van az embernek, hanem esze is. A szememmel elhinném, az eszem azonban ellentmondana, mert hogyan juthatott volna el a kisasszony egy közönséges iparos-mulatságra?

Mari felkelt a székről, Noszty elé állt s meghimbálván a szoknyája két szélét, csupa merő csintalanságból meghajtotta magát, kislányos czeremóniával.

– Úgy, a hogy eljuthatott a méltóságos kamarás úr.

– Hja, az más. A belindek kiüti a fejét a parkban, a réten, az árokban és mindenütt, de a pálma csak a maga levegőjében és földjében.

– És hátha nemcsak mondanám, hanem tényleg is én volnék a somlyói leány?

Hangja reszketett és mereven nézett a Noszty arczába; még csak egy pillája se rezdült meg.

– Isten ments, – mondá csendesen.

S ez láthatólag lehangolta Marit.

– Nem is örülne neki?

– Ellenkezőleg.

– Miért? – kérdé halkan; visszaült a székébe és a szemeit lehúnyta.

– Mert a mikor feltaláltam volna, jobban elveszteném őt, mint mikor nem tudtam, hogy hol van s legalább gondolkozhattam felőle.

– Nem, nem értem önt, – tagolta a leány rekedten, s feje a vállára billent, mint az eltört növény virágpártája.

– Pedig világos. Maga milliomos leány, én szegény ördög, s oly messze volna tőlem, mint az egyik planéta a másiktól. De szerencsére nem így van.

– Jól van, végeztünk, – szólt Mari, s kevélyen fölemelte a fejét, mint a páva (Oh, de gyönyörű nyaka volt) – hanem akármilyen nagy is a különbség, uram, a szegények és gazdagok közt, azért mégis van egy megjegyzésem.

– S ez?

– Hogy a ki mivel tartozik a másiknak, azt köteles teljesíteni. Hallja ezt?

(Egy franczia négyes első akkordjait kezdte pengetni a banda.)

– Ön egy négyessel maradt adósom, mikor őszszel a Somlyó-hegyről eltünt. Igaz, vagy nem igaz?

S gúnyosan nevetett a szeme közé.

– Klára! – hebegte Noszty elkábultan. – Oh Istenem, csakugyan maga az? Lehetséges-e, vagy álmodom?

Oly természetesen adta a meglepetést, hogy egy nagy szinésznek is becsületére vált volna.

– Én ezt a négyest most exequálom.

Erre aztán nem tehetett egyebet, odanyújtotta a karját Marinak és szépen beálltak a sorba a gyülekező párok közé.

– Hiszi-e már, hogy én vagyok?

– Igen, – felelte Noszty zavartan, mintha még most sem szedte volna össze magát – a személyazonosság meg van állapítva.

– Mégis igaz, hogy csak a hegyek nem találkoznak, – mondá álmatag arczczal Mari.

– De még azért sok érthetetlen van.

– Van, van, – hagyta rá a leány, s szelid panaszkodás borulata rezgett hangján.

– Például, miképen jutott oda a kisasszony?

– Csitt! Valahogy ne említse a szüleim előtt, ők nem tudnak erről. Egy kis pajkos csíny volt tőlem, egy rossz szeszély, de ők, ki tudja, mit gondolnának. Tartsa örök titokban és ne feledje, hogy magának is sok van a rováson. Mért szökött meg előlem?

Épen felelni akart Noszty, de nem lehetett, a franczia négyes nem alkalmas az ilyen kimagyarázásokra. Az ember nem maradhat meg állhatatosan a párja mellett, mint a becsületes, őszinte csárdásban. Csapodár, csélcsap táncz ez (vagyis inkább poétikus járkálás), olyan, mint a franczia lélek, határozatlan, vágyakozásokkal teljes. Az elegánczia mártásával föleresztett szeretkezés. Hivalkodó flirt, kecses szemle, s nem az érzéseknek mozdulatokban kifejezett óczeánja. A tánczos végig viziteli az egész hölgykoszorút, mint a vadméh, körüldöng minden virágot: illegeti magát előttük, hajlik, bókol, közéjük fonódik, meg elkapcsolódik, s megy tovább, tovább, mintha egy bűvös könyvben levelezne. A szemük közé mosolyog, megfogja a kezöket és egy-egy könnyed, finom fordulatot lejt mindenikkel, míg egyszer csak a figura végén megint visszakerül valahogy a párjához, a ki azóta szintén valamennyi kézen megfordult.

Mikor összekerültek, megint csak ott kezdte Tóth Mari.

– Hát igazán kutatott utánam?

– Igazán.

– És hogy?

– Ujsághirdetésekben.

– Ne mondja!

– Nem olvasta?

Mari a fejét rázta.

– Hiszen tudja, hogy nem tudok olvasni.

Édesdeden kaczagott hozzá; erre aztán Noszty is elnevette magát, mintha egy ezüst csengetyű szép harmóniában csilingelne együtt a kolomppal.

Elváltak a quadrille rideg szabályai szerint, meg összejöttek, útközben itt is, ott is egy-két szót kellett váltani ezzel vagy emezzel. Az öreg Podwolski, a ki szinte ott poroszkált a kolonban, kedveskedve súgta a Mari fülébe: «Ezek a zsivány Nosztyak mindig megelőznek.» Az egyik Klackner kisasszony hangosan mondá a háta mögött valakinek: Ma nagyon jó színben van Tóth Mari, – mire azzal felelt az a valaki: «Olyan, mint egy olvadó Gletser». Mari hátra se fordult, bánta is ő most, alig várván, hogy újra a tánczosához jusson. Dehogy veszítette volna el a fonalat:

– Megvannak még azok az ujság-lapok?

– Megvannak.

– Hozza el nekem egyszer! Elhozza?

– Minek?

Lomhán huzogatta a vállait, mintha feleleten gondolkoznék.

– Hát csak, – mondá azután vontatottan. – Hiszen nekem szóltak.

– Isten tudja, – felelte Noszty – inkább csak annak a másiknak, az árnyéknak, a ki volt és nincs többé.

– Ejnye Noszty! Ne legyen olyan szemtelen.

Megfenyegette az ujjaival.

– Jó, hát elhozom.

– Mikor?

– A mikor parancsolja!

– Hozza el holnap.

– Az nem lehet. A régi lapok a pesti lakásomon vannak, ahhoz legalább is egy hét kell.

– Hozza hát el egy hét mulva.

– Hol lakik?

– Oh, maga golyhó! – nevetett Tóth Mari. – Még azt se tudja? Alsó-Rekettyésen.

De mindezeket csak szakgatottan, közvetve, jóformán lopva lehetett megbeszélni, míg a négyes véget nem ért. Mikor pedig véget ért és Noszty a helyére vezette tánczosnéját, már akkorra ott állottak Tóthék az ajtónál, odaintették a leányukat.

– Nem vagy nagyon kimelegedve? – kérdé Tóth úr.

– Nem.

– Hát akkor menjünk, fiam; készülődj, búcsuzz, anyád már nagyon álmos.

Mari leeresztette kezeit, arcza megnyúlt, elkomorodott, egy ellenállhatlanul kedves grimacet csinált (a mi az öreg Tóthot mindig megigézte), s aztán azon az elkényeztetett, nyafka, elnyúlt hangon, melylyel makranczos kis leányka korában uralkodott az öregeken, s mely most is a szivükig hatott, mint édes emlék a multból, jelentette ki:

– Én még nem akarok hazamenni.

– Én még nem akarok hazamenni.

– Mit, te még nem akarsz? Hallod ezt Krisztina, a fruska még nem akar hazamenni? Hát mit csináljunk?

S ezen aztán olyat kaczagott, hogy a csipkefüggönyök mozogni kezdtek a hahotájától, mintha a szél lengetné. És minden nevetett köröskörül. Nevettek a gyertyák, lobogva, incselkedve, nevettek a tükrök, a virágok az asszonyi hajakban, az opálok, smaragdok, rubintok a fülbevalókban és násfákban, a buzogányos Palojtayak és a Stuart Mária-galléros Palojtaynék a falakról, mert hát olyan nevettető is, hogy ez az életúnt, törékeny, sápadt arczú kis Mari, a ki elálmosodik udvarlói közt otthon, a ki már ásít vacsora közben az utolsó ételnél, a kit mindig csak parancsszóval lehet kimozdítani otthonról, most megköti magát, hogy azt mondja, ő nem akar még hazamenni.

– Olyan nagyot nevettél, – mondá Tóthné – hogy kiment az álom a fejemből.

– És belement a ravaszság, mert ezt azért mondod, hogy a leányod akarata meglegyen. No, eredj hát még vissza, te kis korhely, te éji pille.

Majd félrehúzta Tóthnét egy szögletbe s hamiskás hunyorítással kérdé:

– Ennek valami oka van, Krisztina. Ez nagy változás. Nem vettél észre semmit?

– Nem, nem. Semmit se vettem még észre. A leányka még egy óra előtt haza akart menni, nekem is szólt, hozzád is elment. A változás hiszen kétségtelen, de azt mondják az orvosok, hogy az ember minden hét évben megváltozik, minélfogva talán az elmult óra alatt telt le a hetedik év… De talán nem is a doktorok mondják, mert azoknak úgy sem hisz az ember, hanem annyi más embertől hallottam ezt, hogy már szinte azt hiszem, én magam találtam ki. Gondolod, hogy nem így van?

– Ostobaság! – felelte Tóth Mihály, nem kell ahhoz hét esztendő, elég ahhoz egy csinos bajusz.

Azon meg aztán Tóthné nevetett édesdeden, s óvatos macskaléptekkel húzódott a leánya után, de úgy, hogy az ne lássa, ne tudja, meg-megállt valamely a hátak és vállak által védett helyen, s a hónok alatt nézett szét, föltéve lorgnette-jét is, hogy azt a bizonyos bajuszt fölfedezze.