UTÓHANG.

Az erdők elpusztításával elvesztek a bennök lakozó nagy állatok, bölények, medvék. Hiszen természetes valami. Ép úgy elpusztította a folytonos czivilizáczió és az iskola előnyomulása a babona, a miszticzizmus sötét rengetegeit, tehát szükségképen el kellett tűnniök e kiirtott homályokból a meséknek. A fantázia szivesebben táplálkozik a sejtésből, mint a tudásból. A nagy mesemondók eltüntek tehát a föld szinéről és vissza se fognak térni többé. Dumas, Hugo Viktor és Jókai után bezáródik a kapu és nem valószínű, hogy még valamikor megcsikorduljon sarkaiban.

Az elbeszélő és a szini irodalom most már a hétköznapi életből meríti tárgyait. De még nem egészen. Még mindig sok nyügözi a konvenczionális chablonokból. A szabályszerű elbeszélő művek (az akadémiai reczept szerint irottak) bizonyos unalmat keltenek, mint a szabályosan épített házak. Semmi sem lehet egyhangúbb, látjuk a nagy városokban. Holott a falusi házikók, hol az emberek külön-külön szükséglete és izlése érvényesül a legegyszerűbb formákban, változatos, kedves képet nyújtanak.

Csodálatos, hogy az emberiség e tekintetben milyen fiatal még és mennyire tele van naivsággal. Főleg a színpadi művek közönségénél tapasztalható. – Ott ül a nézőtéren s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szerető fiatalok dolga s még csak jobban romlik a második felvonásban; elszorult lélekzettel, remegő aggódással várja a fiatal pár sorsát. Pedig csak a szinlapra kell vetni egy tekintetet s ha az áll ott, hogy «vígjáték», még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben.

Nemde különös, hogy egy az érdeklődés megfeszítésére igyekező műben előre meg legyen határozva a végkifejlődés. Hát az életből van ez véve? Oh istenem, az élet nem olyan jóságos, hogy ezt garantálná a fiataloknak! Hiszen a konfliktusok nem volnának konfliktusok, ha muszáj volna jól végződniök… Inkább csak azért lehet ez így, mert a közönség még fiatal s nem bánja, ha az történik a darabban, a mit ő óhajt, hogy történjék. De nem kell-e egyszer ennek is megváltoznia, ha a közönség öregebb lesz?

Meggyőződésem, hogy úgy a szinpadi, mint, az elbeszélői thémáknak még mindig jobban kell közeledniök az élethez, lehányván azokat a békókat, melyeket az esztétika az öreg témákra azoknak a gyermekkorában rakott.

E szabályokból némelyek, még a legjobbak, a szinte nélkülözhetlenek közül is, ártanak a természetességnek és rontják az illuziót. Még tán a kerekdedség, a frappáns fordulatosság is. Hogy egy rossz hasonlattal éljek (de talán nem is rossz), ha egy ruhának azt az illuziót kell keltenie, hogy élő emberről van lehúzva, azt akkor nagy hiba kivasalni, ámbár különben a kivasalt ruha szebb. Úgy ám, de az élő ember idomait jobban mutatná kivasalatlanul.

Kétségtelen, hogy az elbeszélés a meséből keletkezett. A «hol volt hol nem volt» és a «még most is élnek, ha meg nem haltak» két czölöpe közt mozgott. Ez a tartalom lassanként beoltatott megfigyelésekkel és a közönséges hétköznapi viszonyok és élmények fájáról lenyesett galyakkal. A tündérek helyébe vérből és húsból való emberek állíttattak be, kiket emberi szenvedélyek mozgatnak s emberi csapások és szerencsék érnek.

De ha a meséből lett a regény s levetve gyermekczipőit, a mint attól folyton távolodott fejlődésében, ép annyira bizonyos, hogy útja végére még el nem jutott; még most is sok a mesterkéltség benne s a cselekmény szimmetrikus fölépítésében, az összefutó szálak elrendezésében a csináltság erősen érzik. Az olvasó első tekintetre észre veheti a történet kompoziczióján s anyagán is az író kezét és ízlését, holott csak a kidolgozáson és fölfogáson volna szabad éreznie.

Világos tehát, hogy az elbeszélő irodalom még mindig megy előre. Megy, de hova?

Én úgy gondolom, hogy a hirlapírói report felé. Itt fogja valahol megtalálni a tökélyt. De persze ép úgy nemesítse meg a reportot ezután, mint a hogy megnemesítette azelőtt a mesét. Nincs az a becses írói tulajdonság, mely ne érvényesülhetne ebben a rámában is.

A report az egyetlen, mely a maga eredeti természetességében folyik. Legközvetlenebb rajzolata a valóságnak s azonfelül szabad és független a szabályoktól. Valóságos «vadon gyermeke» a lapok roppant betűerdejében. A reporter közli velünk a nyers eseményt, felvonultatja az abban részt vett fő és mellékalakokat a nélkül, hogy kénytelen volna életfolyamatukból többet nyújtani, mint a mennyit az esemény megértése kíván. A reporter elmondván az eseményt, ép azon módon, mint a ki szőtte, maga a Végzet, szélnek ereszti az abban szereplő személyzetet, menjen ki-ki a maga útján, más érdekes vagy nem érdekes, de ezzel többé nem összefüggő események elé, holott az elbeszélő írónak (eddig legalább) kötelessége volt ezeket az alakokat mindvégig összetartani és munkája folyamán vagy végén róluk az olvasónak számot adni, hogy mi lett belőlük azontúl.

Mesterségünk jövőjére vonatkozó ilyenforma sejtelmek kapcsában tettem meg a kisérletet a fentebbi elbeszéléssel. Ugy képzelem a dolgot, mint rendszerint szokott történni a társaságokban, hogy szó van valamiről, mire egyik is, másik is előhoz egy esetet vagy egy példát, mely bizonyít vagy megvilágít. Nos mondjuk, hogy a «kicsikart» házasságok némely fajtája van szőnyegen s a disputa folyamán az én igazaim mellett felhoznám a Noszty fiú esetét Tóth Marival s mikor a történet bizonyító magvát elmondottam, mintha ezzel be is fejezném, nem törődve a személyek további sorsával. Ép ahogy a vonat beérvén végállomására, megáll és nem megy tovább, habár magok az utasok még be nem végezték az útjokat.

Csakhogy ezzel az újítási vágygyal kapcsolatosan előugrik a kétely is. Birkóznak, birkóznak és nem birják egymást földhöz vágni. Az ujítási vágy nagy hetykeséggel veri a mellét: «Hiszen igazam van», a kétely ellenben titubálva mérlegeli: Hátha csak a patkót vertem fel megfordítva a pegazusra s a lábnyomokat tekintve magamat is megtéveszt a hátravaló menés, mely előre való menésnek látszik?

Ily viszonyok között nem mervén dönteni se ide, se oda, legokosabbnak látszott egy kis barátságos egyezkedést kötni a két birkózó között, vagyis megtenni a kisérletet, de mindjárt azzal az engesztelő szándékkal, hogy a következő könyvemben, ha az isten erőt és kedvet ad, tovább folytatom bontómegyei ismerőseink sorsát.

Mikszáth Kálmán.