HUSZONHATODIK FEJEZET.

(A regény véget ér.)

Haza iszen csak haza megy az ember, de hova lett az otthona? Hol van a régi nyájas fészek? A családi lámpa szétveti derült fényét a falak között, a kis Mari felkuszik az ölébe, körülczirógatja: hol jártál apókám? Az anyjuk elbeszéli az otthon történteket, bizalmas szót váltottak erről-arról, miközben elálmosodnak és csak az óra ketyegi az ő örökös tik-takjait a nyugalmas csendben…

De hol van ez mind? Pokollá változott a paradicsom. Az asszony elvonul a kuczkóba és sír mindenütt, a hol nem látják. Mari egy hervadó liliom benyomását teszi. Sugár alakja meg van törve. Megrezzen minden ajtónyitásra, mintha üldöznék. Összerázkódik apjának tekintete előtt, mintha a hóhérját látná. Mindenki kerüli a másikat. És ez a közös boldogtalanság átragad még az oktalan állatokra is. Bligi nem csóválja a farkát (hihetőleg egy pár rugás hajtotta bizonyos passziv rezisztencziába), a kanári nem énekel (nem kapott czukrot napok óta, talán vizet sem), a tyukok se gyülekeznek a tekintetes asszony körül, ha az ambituson mutatkozik. S ehhez a hangulathoz talál a külső természet.

Jégcsapok lógnak le az ereszről s ha megenyhül az idő, elkezdenek csepegni; a házfedél is folytonosan könnyezik, a szél dudorász a kéményekben. Az adja a könnyeket a síráshoz, ez a hangot, és összeütik csonttá fagyott galyaikat odakünn a fák: ezek adják hozzá a tapsot. Valami végtelenül sivár, kínos boldogtalanság terpeszkedik el és lenyom, összetapos mindent.

– Szereted azt az embert?

Nem, ezt nem lehet sokáig kitartani. Még eddig szóba nem hozta Tóth Mihály az esetet, de a mikor a bálingi kastélyból visszatért, Klári szobaleány által behivatta feleségét és Marit szobájába.

Halotthalványan jöttek be, örülve, hogy ime, megmozdul a jég, és mégis szepegve, hogy mi lesz. Tóth Mihály helyet csinált a rendetlen szobában a feleségének, leseperve egy székről a tajtékdarabokat, Marit állva hagyta.

– Mária, – mondá a leányához intézve szavait, és az erős férfinak reszketett a hangja és melle úgy járt, mint egy fujtató, – nem akarok arról a dologról beszélni, érted-e, sohase akarok róla beszélni, hát csak arra felelj, a mit kérdezek, se többre, se kevesebbre.

Mari a fejével bólintott.

– Szereted azt az embert?

– Szeretem.

– És azt hiszed, ő is szeret téged?

– Azt hiszem.

– Miből hiszed? Semmit se titkolj el. Úgy beszélj, Mária, mintha az Istennek felelnél most.

Mari érezte a pillanat jelentőségét és elbeszélte a somlyói esetet, ismeretségét a vadászszal, a ki előtt ő magát szobaleánynak adta ki, majd ismét találkozását Palojtayéknál.

Tóthné a kezeit csapta össze.

– Miket beszélsz te gyermek! Oh, te álnok baziliskus kigyó, a ki még az én Argus szemeimet is ki tudtad játszani. Pedig mindjárt észrevettem, hogy az egyik arany hajtűdet elhagytad valahol. Hát most tudom már, hogy ott ráztad ki. Pedig tizenöt forint volt darabja. Pesten vettük, annál a vörösorrú ékszerésznél a Váczi-utczában, a kinek a felesége aznap megszökött… Mondták is, kivel. Nem emlékszel rá?

Ez a kérdés Tóth Mihálynak szólt, de az csak ránézett szigorúan, az összevont szúrós szemöldjei alul, mire elhalt ajkain a szó.

Pillanatig kínos csend állott be. Tóth Mihály behúnyta a szemeit, mintha maga elé idézné az elbeszélt somlyói jelenetet s nézelődne benne a saját tekintetével.

– Egyre felelj nekem, Mária, – szólt aztán jéghidegen. – Hozzá mennél?

– Hozzá, ha megkérne.

– Már megkért. Levelet írt.

– Valahára, – sóhajtott Tóthné s Mari arczát gyönge pír vonta be, de csak átfutón, mint a késpengét a lehellet.

– És hozzá mennél, – kérdé rikácsoló, zordon hangon – akkor is, ha kisülne, hogy ez mind csak komédia volt, kicsinált dolog a hozományod elkaparítására?

Mari megreszketett, mint a nyárfalevél, az eszterga-kerékbe kellett fogódznia.

– Nem mennék hozzá, – rebegte csendesen, elhalón, összetörve.

– Elmehetsz, édes leányom, – mondá az apa szeliden, szinte megkönnyebbülve és az ajtóra mutatott.

– Én is menjek? – kérdé Tóthné.

– Nem, te még maradj Krisztina…

Mari eltávozása után a feleségéhez fordult:

– Arra akarlak kérni, Krisztina, szoktasd hozzá Marit apródonkint, hogy ő nem lehet a Noszty neje; kimélni kell a gyermeket, egyszerre talán erősen érintené elhatározásom, de apródonkint hozzászokik.

– Mit beszélsz? Hiszen megkérte.

– Megkérte, de nem adom.

– Mihály, Mihály, gondolj az Istenre. Gondold meg, mit cselekszel a rettenetes nyakasságoddal. A leányod még talán kibirja, de én nem birom ki ezt a gyalázatot. Nem merek emberek szeme elé menni. Én nem birom ki, Mihály.

– De mondtam már neked, hogy Noszty váltót hamisított Strong ezredes nevére.

– Nem bánom én, akármit csinált is. Itt nem Nosztyról van szó, hanem rólunk és leányunkról. Ámbátor olyan rokonságba bekerülni maga is egy nagy ternó, Mihály… Tekintsd a kisírt arczomat, tekintsd a meggyötört lelkemet, ne hagyj kérlek bennünket ebben a gyalázatban.

– Nem segíthetek Krisztina. Nem tudok olyan gonosz, kegyetlen lenni, hogy odahajítsam leányomat a gazembernek, mikor tudom, hogy úgyis ellöki magától, ha a hozományát elkölti, és visszajön fonnyadtan, talán nyomorékká téve, mert arra is fogadok, hogy verni fogja. Ne kívánj tőlem ilyet, Krisztina, csupán azért, mert az ilyen eseteknek ez a szokásos eligazítása. Krisztina, kedves öreg feleségem, – kiáltott fel, – bízzál bennem!

Közelebb húzta székét hozzá s hosszan kifejtette nézeteit. Kiszinezte a Noszty léha lelkületét, könnyelmű jellemét; «gyanakszom, – mondá, – hogy nem is szereti Marit, hanem rendkívüli ügyes módon hálót vont körüle, de ennek még utána kell járni.» Felölelte az egész kérdést s megvilágította. Mari még boldog lehet. Elveheti valami szegény, derék fiú. Legrosszabb esetben nem megy férjhez és akkor is nyugodt életet folytathat. «Semmit se viszünk el előle a másvilágra.» De a Noszty-féle házasságból nem háramolhat semmi jó, rettenetes zátonyok, viharok, szerencsétlenségek, talán nyomor, kétségbeesés várnak rá. Mindezt szépen okadatolta, valószínűvé tette s mikor már azt hitte, hogy meggyőzte az asszonyt, az egyszerre felugrott mérgesen.

– Elbizakodol a saját eszedben. De vannak náladnál okosabb emberek is. Itt volt ma a tiszteletes úr, mialatt oda voltál, bölcs ember, jártas a világ folyásában s azt mondja: «Vadmacska harapását vadmacska nyálával kell gyógyítani.» Nosztyval kell összeboronálni Marinkát. Igali a te embered, becsületes, hű lélek s ő is azt vallja: Fedél alá kell a megázott portékát tenni, – s a fedél – a főkötő. Az mindent betakar. És ne légy vak, Mihály, ne légy vak! Vedd figyelembe az előnyöket is. Azt a kevély, nagyúri rokonságot, a Horthokat, a Homlódyakat, mikor majd Mihály-napkor egész rajban húznak a fogataikon Rekettyésre, elől a Mari sógora, a főispán…

– Krisztina, – förmedt fel Tóth Mihály haragosan, – ha ilyen szamárságokat beszélsz, elmehetsz te is lefeküdni.

– Mihály-napkor már ezek a mostan ellett kis malaczkáim jókorácskák lesznek és…

– Szünj meg, kérlek.

Tóthné szellemi egyénisége hasonlatos volt valamely edényhez, melyen bizonyos ponton repedésnek vagy nyilásnak kell lennie s ehhez jutva a beszélgetési anyag, szétömlik, s egy mellékvonalon elfoly.

– Azért se, – pattant fel és a csipőire rakta kezeit. – A te neved az én nevem is, forgós teremtette (és a szemei szikráztak), a te becsületed az én becsületem is. Olvastad az ujságban, hogy mi kapaszkodtunk a nagy urak után, de azok nem vettek fel a szekerükre… Mintha mi kináltuk volna fel a leányunkat Nosztynak. Ez áll rólunk az ujságban. Hát lehet azt úgy hagyni Tóth Mihály úr?

– Nem lehet, – felelte Tóth Mihály és olyan szinű lett, mint a kakastaraj. – Engem is bosszant, legközelebb megiratom azzal a tolvaj Klementyvel úgy, a mint volt. Az a legkisebb. Klementy jó pénzért még az igazat is képes megírni. Teljesen romlott ember.

– Hiszen jó, jó édes uram – szólt most már szeliden (oh mennyi változatosság van ezekben az asszonyokban) s hozzá simult, vállára tette a kezét, – de az emberek vagy hisznek a lapnak, s ha hisznek, ő tőlük függ, hogy az első közleménynek hisznek-e vagy a másodiknak. Lásd mennyivel szebb lenne másképen czáfolni meg ezt a dolgot. Hogy azok a kevély peczkes urak, azok a felfujt dámák a nagy piperéikkel ide gyüljenek egy napon a mi kuriánkra s lássák végig vonulni a falukon a népek, a kik kiszaladnak a csengős fogatok zajára a kapuik elé vagy a kis kertjeikbe s mondogassák egymásnak. Hova mennek? Hát lakodalomra Rekettyésre. Tóth Marit veszi feleségül Noszty Ferencz. Ez volna nekünk az elégtétel meg a Marinak. És mondok neked még valamit, édes öregem. Ha már olyan nagyon ki nem állhatod azt a szegény Ferit, hát ne adjuk ki a leányt a házból, csak esküdjenek meg, adjon neki nevet, aztán menjen Isten hírével, és ha megjavul valaha, elnyeri a kegyedet, kiállja a próbaéveket becsülettel, jőjjön vissza, vagy maradjon el örökre, ha neked úgy fog tetszeni, vetsz neki egy pár ezer forintot, – szóval mindent csinálhatsz, hanem most esküdjenek meg. Azt azonban előre kikötöm, hogy a miss ezzel az alkalommal nem ül asztalnál, mert emlékszel a Homlódyné sárga ruhájára, a melyikben egyszer nálunk volt…

– Nem, nem emlékszem, Krisztina és ne is bántsd most a sárga ruhát, ez a te előadásod nagyon megfogott engem. Eredj most lefeküdni, Krisztina. Nekem ezen gondolkoznom kell. Nem gondoltam volna Krisztina, hogy valami megingathatna. Azt hittem, már mindent megrágtam. Pedig hát ez még itt van. Majd megmondom neked azután, mit határoztam.

Két napig, két éjjel berregett megint az eszterga: ennek a zúgása mellett szokott gondolkozni Tóth Mihály.

Harmadnap azután behívta az asszonyt mindjárt reggel:

– A dologból nem lehet semmi, – mondá. – Meghánytam, megvetettem minden oldalról, de nem lehet. Lehetne, ha mi örökké élnénk. Minthogy azonban ez nem valószínű, hát nem lehet. Utálom a nevet, mely leányomé lenne, de ezt még lenyelném. Világosan látom azonban a jövendőt, hogy ez az úr élne és visszaélne a férji jogaival, pumpolná a szegény asszonyt, s halálunk után elszedné mindenét. Mari jószívű teremtés, a nevet, melyet visel, tisztítaná, mentené minduntalan, s vitetnék feltartóztathatlanul, vitetnék a hinár felé. Azért hát nyugodj meg, Krisztina… Jól tudom, hogy tegnap is Voglányban jártál és a voglányi asszony megtöltött téged, de a dologból nem lesz semmi.

– Utolsó szavad ez?

– A legutolsó. A te hiúságodért sem áldozom fel leányomat.

Tóthné e naptól kezdve nem sírdogált többé, száraz szemmel járt-kelt a lakásban, de ha valaki figyelte volna, ez szinte aggasztóbb volt, mint mikor még sírt, mert a szemekben valami különös merev, jéghideg kifejezés ült. A hangja is megváltozott, nem volt meg se a katonás parancsoló árnyalata többé, se a rendes köznapi szürkesége. Lassan, vontatva, édeskésen beszélt, mintha egyenkint kóstolgatná a szavakat, a mellett nem evett és lehetőleg kerülte Tóthot. Tett, vett, foglalkozott, de az is olybá tünt fel, mintha készülődnék valahova. A fehérneműit átrakta az egyik szekrényből a másikba, leveles fiókjait felturkálta, némely papirokat elégetett, másokat különböző színű szalagokkal megjelölve csomagolt el. A ruháit, wiklereit is előszedegette, egyikre-másikra megjegyzéseket és rendelkezéseket tett. Ez legyen a Kláráé, ez legyen a Borcsa szolgálóé, ő szereti a kéket. Ezt a néhány vég vásznat oszszátok fel a béresek között, hogy ha már egyszer nem lennék. Mert sohase tudhassa az ember, mikor hívják. El ne felejtsétek, a mit mondtam. A mentémnek a gombjait küldjétek majd el a tiszteletes asszonynak, mert neki nagyon tetszettek. Aztán, hogy úgy legyen a szavaim szerint. Mert én előre megmondom, hogy kisérteni fogok.

Mindezt nem vették ugyan szentírásnak, de mégis feltünt a cselédeknek. Tóth Mihály ellenben csak azt látta, hogy az asszony már nem sirdogál. No hála Istennek. Most még ugyan neheztel rá, az látszik, de nem baj, csak hadd fújja ki magát. És hát a végén minden a rendes kerékvágásba ugrik. Jó az isten, jót ad.

Hogy kitérjen az otthon komor hangulata elől, egész nap a határban kódorgott puskájával. Az emberek rosszaságát a szegény nyulaknak kellett megkeserülniök a bőrükkel. Ilyenkor aztán, ha a határ túlsó végén érte a dél, haza se ment, hanem Mezernyén ebédelt meg a fogadóban Pázmár doktor társaságában, a ki egy nap azt a váratlan kérdést intézte hozzá:

– Mit csinálnak otthon a patkányok?

– Miféle patkányok? – kérdezte Tóth.

– Azt hallom, hogy a tekintetes urék háza tele van velök.

– Nincs nálunk egy fia se.

– Hm, – morgott a doktor elgondolkozva, – elég baj, hogy nincs.

– Maga ma humoros kedvében van, Pázmár, alkalmasint meg akar nevettetni, de félek, ez most alig sikerül.

– Én meg attól félek, hogy meg fogom ríkatni.

– No, no.

– A tekintetes asszony tegnapelőtt itt járt nálam és erőnek erejével mérget kért tőlem.

– Az én feleségem? – kérdé Tóth elhalaványodva.

– Igen, ő. Mondhatom, mindjárt gyanus volt. Arcza sárga, mint a viasz, a szemei tétován járnak. Kérdeztem tőle, mire kell a méreg? A patkányokat említette, de a dúlt tekintetéből, zavarából azt véltem kiolvasni, hogy másra gondol.

– Oh, Istenem, de csak nem adott neki?

– Természetesen nem adtam, de azért tessék vigyázni, mert az asszonyok furfangosak az ilyesmi megszerzésében.

Hát iszen nem is kellett több Tóth Mihálynak, fölkelt és rohant haza, meg se állt sehol, csak a felesége szine előtt.

– Krisztina, – szólítá meg szeliden, – eljöttem neked megmondani, hogy máskép határoztam.

Tóthné csodálkozással emelte rá a tekintetét; a hang a Tóth Mihályé, – de Tóth Mihály nem szokott máskép határozni. Ez megfoghatatlan.

– Nem voltam igazságos, – folytatá Tóth úr.

Tóthné letette kezéből az imakönyvet, a melyből olvasott, de semmit se felelt, még mindig kételkedett.

– Hibás szempontból itéltem meg a teendőket, mintha Mari kizárólag az enyém lenne, pedig csak a fele az enyém, a másik fele a tied.

– No látod, – mondá az asszony és behunyta a szemeit.

– Elhatároztam Krisztina, hogy a kettőnk akarata teljesedjék, félig a tied, félig az enyém. Ez az osztó igazság. Még ma megírom Nosztynak, hogy megkapja a leányunkat.

Tóthné kinyitotta a szemét, de már nem az előbbi szemek voltak, a tétovák, a szárazak, szakadt belőlük a könny (tudott már megint sírni) s a könny alatt valahol ott lappangott a mosoly.

– Oh Mihály, édes uram, bocsáss meg – rebegte elérzékenyedve, csendes zokogásban – köszönöm neked, hogy visszahívtál.

Tóth Mihály nem kérdezte, hogy honnan hívta vissza. Értette. És az ő szíve is elfacsarodott arra a gondolatra, hogy már ő útban volt.

Szobájába vonult, megírta a levelet Noszty Ferencznek, melyben röviden, szárazon értesíti a házasságba való beleegyezéséről. Sehol egy szemrehányó szó, sehol egy frázis. Kéri, hogy Bontóváron találkozzanak az esküvő határideje és egyebek megbeszélése végett. A történtek után még korai volna egy rekettyési találkozás. Kimélni kell még a nők megrendült idegzetét.

Egyuttal másik levelet is írt Pápára t. cz. Brozik Dániel vendéglős úrnak. Húsz akó bor ajándékot igér neki, ha a szolgaszemélyzet s esetleg más beavatottak meghallgatásával megbízható adatokat nyomoz ki a harmadévi somlyói szüreten megfordult vadászról, a kit akkor Patkónak hittek és a Griffben volt szállva.

Nosztytól gyorsan megjött a válasz, utána csakhamar találkoztak Bontóváron, jelen volt Kopereczky báró is, kitűzték az esküvőt virágvasárnapra s ezzel ennek is elvetették a gondját.

Kopereczky egyéb fontos részleteket is szeretett volna szóvá tenni, de minthogy nagy volt a feszesség, nem igen látszott kívánatosnak. (Még nem elég száraz a tapló, még nem fogna.) Különben is kijelentette Tóth úr: «A mi a többit illeti, hagyjuk az esküvő utánra.» Tehát virágvasárnap délután négy órakor a mezernyei templomban.

– Talán legjobb volna, tekintettel a tekintendőkre, – vélte Noszty, – csendben tartani az esküvőt.

– Ellenkezőleg, – szólott Tóth Mihály, – a feleségem a legnagyobb pompát akarja. Tudják, milyenek az asszonyok!

– Hát legyen pompa, – hagyta rá a főispán. – Én veszem a kezembe, én leszek a násznagy is.

Egyszeribe híre száguldott a megyében az érdekes esküvőnek. Hát mégis! No ez derék. Hja, azé a kalács, a ki először beleharapott. Szem nem látta, fül nem hallotta pompa lesz – mondják – az esküvőn. A pékné kívánta úgy. Oh jaj, minek köhög a légy, mikor tüdeje nincsen! S a kevély családok készséggel hasra fekszenek az arany borjú előtt.

Tényleg újra megkezdődtek a családi értekezletek, melyek a nagymérvű előkészületekkel foglalkoztak. Egyes részletek szivárogtak ki innen-onnan. Hogy a Homlódy-fiúk Mátyás-kori apródoknak lesznek öltözve; az egyik a menyasszony uszályát viszi, a másik a vőlegény kardját fogja tartani, mikor az oltárnál lecsatolja. Még nagyobb parádé készül a nyoszolyólányokkal: a Horth, az Ilvánczy kisasszonyok, a Leviczky bakfischek, mind különböző századbeli ruhákat kapnak, a mi elbűvölő látványt nyújthat. (Lesz mit leírni Klementynek.) A főispánné magyar díszbe öltözik s pillangós főkötőjén állítólag rajta lesz a legendás fekete gyöngyökből az utolsó legnagyobb kettő. A mint a tavasz elkezdődött, az első langyos napok elbűvölő szürkeségében megkezdődött a lázas szabás-varrás, felpróbálás, megbírálás, átigazítás, az ezzel járó lótás-futás. Bontóvár minden szabója és varrónője munkába fogott, s dolgozni fognak addig, míg a fűz az első barkáját ki nem ereszti. Másrészről viszont az hallatszott, hogy az amerikánus százezer forintot vett ki a takarékpénztári tőkéjéből, s mikor a pénztárnok azt kérdezte, hogy talán birtokot vesz, azt felelte: «Dehogy, egy kis fehérneműt rendelt a feleségem a leánykának, azt kell kifizetni.» Szentséges ég! Hány alsószoknyája lehet annak?

Még jóval a tavasz előtt megjött Rekettyésre a Brozik Dániel levele is. Igen köszöni, írja, a húsz akó bort, mely Isten akaratából vagyon, mivelhogy szent karácsony éjszakáján megálmodta, miszerint kétszer szüretelt egy esztendőben. Nos tehát ez az első szüretje. Itt küldi érte, a mennyit sikerült kinyomozni az illető fiatal vadászról, ki Fitos János néven írta be magát a vendégkönyvbe, ámbár sehogyse volt olyan, mintha Jánosnak hívnák. Mivel már azóta sok víz elfolyt a Dunán, nem sokat lehet megtudni, de a béresem, a ki a hordókat vitte a tekintetes úr szőlőjébe, emlékezett, hogy nevezett Fitos János akkor déltájt, mikor a Findura szőlőjében az iparos mulatság volt, vele ment ki a hegyre, azaz a kocsi mellett bandukolt, kérdezett tőle egyet-mást, egyszer bele is lőtt egy sólyomba, de nem találta és sehol se maradt el tőlük, csak a tekintetes úr szőlőjénél, a mikor is leheverészett a kápolna mellett, mintha várna valakit vagy leselkedne valakire. Béresem ott látta őt feküdni a fűben, mialatt a présház előtt lerakta a hordókat, akkor aztán elment a béres és nem látta többet.

– Mindjárt gondoltam – dörmögte Tóth – a zsivány kétségkívül Marira leselkedett s nyomon követte őt, mikor elcserélt ruhában a Findura szőlőjébe tartott.

A levél további részében Fitos János megrovási kalandja foglaltatott a Findura szőlőjében való magatartása tekintetében, magának Brozik Dánielnek tapasztalatai nyomán, hogy a vadász közönséges fráter lehetett (Ez az én véleményem, hangsúlyozza Brozik a a levélben), mert a korpához hajlott. Noha saját leányaimnak mutattam be, mégis valami szolgálóhoz csapott, annál tolta a szelet, a ki bár csinos volt, de mégis csak szolgáló volt.

Ez a rész már nem érdekelte Tóth Mihályt, átszaladt rajta, sőt abbahagyta, megérezte talán valami telepathia útján, hogy van valami jobb is és átsiklott szeme a levélpapir alján egy «utóiratra»:

«Mikor Fitos János a következő nap elhagyta a szobáját és elutazott, Tinka leányom, a kit érdekelt a vadász (mert meg kell hagyni, csinos ábrázata vala), az otthagyott papirosok közt, mert egész este írt, egy levéltöredéket talált, a mit megkezdett, de el nem küldött, mert talán nem volt vele megelégedve. A bohó leány, tetszik tudni, milyenek a leányok (hiszen a tekintetes úrnak is van), eltette azt a pár sor, mert gyűjtött afféle szamárságokat, hervadt lóheréket és szegfűket, hát én most ide mellékelem, hátha valami hasznát vehetné, ámbár nem tudható, kinek és hova szólt és ámbár egy gyalázatos ráfogás foglaltatik benne, a mely ellen én protestálok.

Elnyűtt, elsárgult papiros hullt ki a levélből. Tóth Mihály rögtön felismerte a Noszty betűit. Tényleg egy levél kezdete volt, mely szóról-szóra így hangzott:

Kedves Máli tante!

Sietve vetem e sorokat papirra egy poloskás pápai vendéglőben. Tervünk nemcsak sikerült, hanem jobban megy, mintsem álmodhattuk volna. Csak a kulcslyukon akartam bekukucskálni s ime, bent vagyok a szobában. Nemcsak megláttam Marit, hanem tánczoltam is vele, még pedig a nélkül, hogy tudnám ki, vagy hogy ő tudná, ki vagyok. Mesébe való epizód ez, nem is tudom, hol kezdjem, mert tekintve…

Eddig tartott a levél, de épen elég volt Tóthnak; diadalmasan tette le pápaszemét, mint a hogy egy csatából megtérő hadvezér köti le a kardját s még az okuláré üvegén is visszamaradt valami abból a ragyogásból, a mi a szemeiből kisugárzott.

– Aha! Hát megfogtalak, jó madár. Itt vagy már a lépemen. No, ez megéri a húsz akót!

Megelégedetten zárta be fiókjába a sárgult levéltöredéket, mely Máli tantenak szólt, míg a Bróziktól valót tárczájába tette.

Ettől kezdve megint a régi ember lett, kedélyes, nyugodt és elégedett. De leginkább feltűnt mindenkinek az az újabb szokása, hogy a legkomolyabb beszélgetés közben egyszer csak minden ok nélkül egy-egy édes mosoly jelent meg az ajkszögleteiben. Különösen Igali előtt volt ez rejtélyes. Csak a poétákon látni ilyet, kiknek pusztán a földi hüvelyük vagyon köztünk, de az eszük valahol a holdban jár s ha ott valami kedveset lát, ide telegrafál a szájuknak meg a homlokuknak, az egyikre varázsolván mosolyt, a másikra ábrándos ködöt; jóravaló okos ember azonban nem nevet, ha valami nevetőset nem hall vagy nem lát, csak abban az esetben, ha nagyon tele van töltve valamely furfanggal, úgy hogy hébe-hóban elcsöppen belőle.

Künn a gazdaságban gyakran veszi ezt észre Igali s találgatja magában, mi lehet. Mindeneket meghányván, egyszer csak, a mint szótlanúl egymás mellett mennének a csikó-iskola felé, ekképen véli eltalálni: Ez az én bolond gazdám alighanem annak a lakodalomnak örül, pedig ugyan nincs minek. S ezzel mennek, megkerülve a pajtákat, át a kocsisházak udvarán, egyik se szól egy kukkot sem, csak mikor a három topolynál ráteszi Tóth uram a nagy tenyerét az Igali vállára.

– Tévedsz, öreg, nem a lakodalomnak örülök én úgy, hanem valami egyébnek.

Se holt, se eleven nem lett erre Igali uram.

– Ej no, hm. Csak nem beszéltem megint hangosan? (És ijedten csapott a szájára.)

– De bizony hangosan beszéltél, bomolj meg. Hát örülök, mondom, mert okom van rá. Tudom, te is örülnél, ha egy beteg leányod volna és olyan gyógyszert kapnál valahonnan, a mitől az jobban lesz.

– Csak ne legyen drasztikus.

– Olyan is van, de enyhébb is. Ha a gyengébbik nem használ, előveszszük az erősebbet.

Azóta aztán a különös gyógyszer foglalkoztatta az Igali uram kiváncsiságát. Találgatta esténkint a feleségével, a ki ugyancsak nagy pletyka asszony volt s rendkívüli kombináló talentum, de semmit se birtak kisütni, pedig nyilvánvaló, hogy valami nagy dolog lappang a takaró alatt.

Jött, ment az idő; elment a hó, megjöttek a vizek; felzúgtak az erdők és öltözködni kezdtek; kijöttek a rögök alól a napfényre sütkérezni az «istenke tehenkéi», a hogy az együgyű nép azokat az apró piros, hosszúkás bogarakat nevezi, melyek a tavaszt bejelentik. A pacsirta ott fenn a megenyhült légben elkezdte csattogtatni a tavaszi himnuszt, a melynek hallatára kieresztette rügyeit a cseresznyefa és a baraczk s egyszer csak topp, eléugrott a várvavárt virágvasárnap is.

És a hogy Tóthné asszony annak idején elképzelte az elbűvölő tavaszi napon, melynek mámorító verőfénye egész nap szólongatta a növényeket: «kijöhettek már a virágjaitokkal», kora délután megindultak Bontóvár felől a Rekettyésre vezető úton a szebbnél-szebb uri fogatok. Szent Isten, micsoda lovakat láthatott itt az ember. Hogy jöttek tánczolva, kényesen, hányva-vetve a nyakukat, villogó, csillogó szerszámokban. Elől Noszty Ferkó jött a négyesén, a feketéken, kék-vörös selyem pántlika-rózsák a lovak fején két oldalt. Nem ő maga hajtott, hátul ült most az apja mellett, drága vitézi öltözetben, vörös bársonymentében, medvebőr kalpagban, melyről fehér kócsagtoll lengett, (hej, de szép király lenne belőle), ámbátor az öreg se festett rosszul, gránátszin csurapéjában, fekete kalpagjából pedig akkora vörös leffentyű lógott le, hogy tán ezer forintot is megadna érte valami gazdag bontóvári kofa, ha megvehetné nyelvnek. Azután a főispán következett a négy óriás lovával, az anyaföld is megrengeni látszott a patkók csattogása alatt. A főispán mellett a neje ült tengerszin bársonymentében és annak a csattja smaragdok, rubinok, piros, zöld sávokkal festették át a rajtok nyalakodó napsugarakat. Pillangós magyar főkötőt viselt a méltóságos asszony, apró aranypikkelyek úgy reszkettek, úgy fénylettek rajta, mint a szent János-bogarak. Valami gyönyörü volt azt látni, hát még a vidám szép arczot alatta! A főispán a térde között tartotta az aranyos kardját, miközben jobbra-balra köszöngetett a falvakon. A szemben ülő Malinka úr ellenben egy virágbokrétával borított pálczát vitt óvatosan. És hol van még a többi! Se hossza, se vége. Rágányosék a czímeres batárban. A grófné fején egy akkora strucztoll, mint egy nagy páfrány! Horth úr a négy pej lován, ezüst csengőkkel, a melyek együtt muzsikát vertek ki, mint a koreai király palotája ereszén az üvegharangok. Négyes pony-fogaton jöttek a kis Horth kisasszonyok, a nyoszolyóleányok, egy kis törpe ember volt a kocsisuk és egy nyolcz-tíz éves kölyök ült mellette a bakon inasnak, ezüstpitykés dolmányban, ezüstpaszomántos piros sapkában, olyan édes látvány volt az egész, mintha valahol a liliputiak országában volnának elvarázsolva. De ki győzné mind elszámlálni a ragyogást, a pompát. Azt a sok csipkét, brokátot, a tömérdek bársonyt, drágakövet? A szem is elfáradt, mire a tizedik, tizenkettedik hintó is átszaladt előtte, mint egy tündéri álom. Hiszen csak egy percz, meg se lehetett jól nézni. Sőt a végén már a feje is kóválygott az embernek s úgy rémlett neki, a tömérdek kápráztató szinbe belefáradva, mintha ő maga is egy papagálylyá változott volna. Már szinte az ment látványosságszámba, ha valamely egyszerűbb rokon hétköznapi fogata hozott be változatosságot. Klementy szerkesztőt például, a ki két rossz gebétől vont nyihócz fiakkeren ment, megéljenezték a falvakon, mert a szegénység is mulattató látvány ott, a hol ritkaságszámba megy.

Minden ablak megnyilt, a merre a hintók elrobogtak. Kandi asszonyfejek jelentek meg a muskátlis virágcserepek mögött, nem egy leány sóhajtott s elmerengett aztán, hogy vajjon mit csinál, miről gondolkozhatik most Tóth Mari?

Némelyek kiszaladtak az utczára, kiálltak a kapuk elé s utána bámultak a nagy porfelhőnek, mely a násznép nyomában kerekedett.

– Hm, sokra vitte dolgát ez a Tóth Mihály – mondogatták. – Pedig azt mondják, pék volt Amerikában. S ihol ni, most már méltóságos asszony lesz a leányából. Megérdemli különben, olyan, mint a galamb. Mit is csinál szegényke a sok páva között!

A legnagyobb érdeklődés természetesen Rekettyésen nyilvánult. Majd az egész falu künn volt az utczán, sorfalat képezve a Tóth-kuriáig. A férfiak tiszteletteljesen levették a kalapjaikat, míg a násznép átment. A kutyák lefeküdtek lustán a kapuajtók elé és nem ugattak, hanem csendes filozófiával pislogtak és morogtak. Talán azt morogták, hogy beh jó úrnak lenni. Kutya azonban nem sok volt a paraszt porták előtt, mert a jobban értesült részük ott portyázott a Tóth porta épületeinek tömkelegében, a hol különféle pecsenyeszagok javították meg a levegőt s bűbájos serczegések hangja izgatta finom halló szerveiket.

Tóth Mihály az ambituson fedetlen fővel fogadta az egyszerre bezúdult előkelő urakat, finnyás hölgyeket. «Isten hozta nálunk, Isten hozta» Azok megrázták a kezeit, megölelték, kedves bátyám uramnak vagy öcsémnek szólították, az asszonyok közül a nyájasabbak még csókot is czuppantottak a szépen beretvált, ránczos képére. A kedves asszonynéni után tudakozódtak, a ki bent a nagy szobában a pecsenyékkel, frissítőkkel, fejedelmileg megrakott asztalok körül foglalatoskodott s egyik ölelő rokoni karból a másikba jutott, a kis tatár herczegek pláne kezet csókoltak. «Oh, édes gyönyörűségek, ne fáraszszátok magatokat.» Csupa mosoly, csupa vidámság, csupa czukor volt minden; a kinyitott szobákat, vagy hatot, zsufolásig megtöltötték, a nagy tolongásban szinte elvesztették egymást az együvé tartozók. Kopereczky a feleségét kereste s panaszkodott, hogy a menyasszonyt még nem látta.

– Pedig azt most volna jó látni – felelte Horth.

– Miért?

– Mert bizonyosan, most öltözködik.

Klementy a buffet-asztalhoz telepedett. A tatár herczegnő Noszty Ferivel ütődött össze.

– Exekuczió! – kiáltá. – Hol az egy mázsa bombon?

– Megnyerte Máli néni, megnyerte – racscsolta ragyogó arczczal. – De mégis az a sorja, hogy előbb én jussak a czukromhoz.

– Ahhoz már nem sok idő kell.

Feri kihuzta az óráját és sóhajtott:

– Oh, jaj még egész negyed óra.

Klementy, a ki kibékülési koczczintásra hivja föl a buffet körül szorgoskodó Igalit, bizalmasan súgja a fülébe, Ferire czélozva:

– Még nem is övé a rekettyési uradalom és már is racscsol.

Igali a fejét csóválja s elvegyülvén a vendégek között, hangosan gondolkozik:

– Az esze tisztúl tán Tóthnak, hogy ezt az imposztort is meghívta.

Tessék, tessék uraim, hölgyeim, – tipeg-topog fürgén, ujdonatúj czinóberszinű selyemruhájában Tóthné, – egy kis frissítőt. Ugyan, kérem, falatozzanak egy kicsit. A kocsi kirázta már az ebédet. Tessék kérem alásan. Vagy lesz vacsora, vagy nem lesz. Igen örülök, hogy szegény házamat megtisztelték. Nagy szerencse az ránk nézve. Ne adjanak kérem kosarat. Ha tudnák, milyen szívesen látom. Oh Istenem, Istenem. Itt van ez az őzecske, fiatal, puha, mint a vaj, az uram lőtte. Az meg ott vaddisznó. Alul van a soványabbja. Jaj, hisz a lelkemet is odaadnám.

Ilyen szives kinálások között egyszer csak úgy elgurult valahova a jó asszonyság, mint a hogy egy gyűrű szokott elgurulni, nem látta többé senki. Egyik-másik kereste. De aztán magától is rájöttek, hogy bizonyosan Marit öltözteti most. A menyasszonynyal mindenféle bajok vannak ilyenkor. Elájul, akaratos, szeszélyeskedik, valami elromlik a toiletten, egy kapocs lepattan valahonnan, a czipő nem akar felmenni. Nosza hamar egy kis rizsport kell beleönteni. Szaladj fiam, Klári, keresd meg valahol.

Noszty Feri egyre türelmetlenebb lett. Az óra már el is hagyta a négyes számot és még mindig nincs itt. A násznép is kezd türelmetlen lenni. Az egyik rész kiváncsi, a másik rész már szeretne átesni rajta. A párok igazodnak, milyen sorrendben mennek majd a templomba. Kopereczky megúnta tartani a nászbotot, az öreg Rágányos már a tarokhoz szeretne ülni (kár az időért), a Boccacio-jelmezekbe bujtatott Homlódy-fiúk minduntalan birkózásba kapnak, félős, hogy kárt tesznek az apródi ruhában, mielőtt a parádén átesnének, Klementy már minden toilettet följegyzett, csak a menyasszonyé van hátra. Az bizonyosan Worthtól való, s ritkított garmonddal lesz szedendő. Az asszonyok a százezer forintos kelengyét szerették volna látni és megbirálni, de senki se volt, a ki megmutassa, s a kitől kérdezték, mind azt mondta, hogy nem tudja, hol van. A Leviczky kifent bajúsza idegesen rángatózik. Noszty Pál unatkozva csórikálja markában a három gutaütés ellen való gesztenyéjét, szóval mindenki türelmetlen. «Ejnye, de sokáig öltözik.» De legtürelmetlenebb a vőlegény. Váltig kérdezgeti a fel s alá szaladgáló inasoktól, szobaleányoktól, a kit házbelit előtalál, mennyire van már a kisasszony, de csak vállat vontak, hogy nem tudják s olyan ostobán óvatos arczot vágtak (kivált a fehérnépje, melynek az arczán jobban meglátszik a zavar), mintha valami nagy turpisság iránt vallatná őket a csendbiztos.

– Ha nem tudod, eredj fiam, Klára, kérdezd meg. Mondd meg, hogy siessen a kisasszony, hogy már nagyon várjuk.

Fiam Klára elment, de többet vissza nem került. Ejnye, ez mégis furcsa Feri boszankodni kezdett.

– Hop, Julcsa lelkem, tedd le csak hamar azokat a tányérokat, keresd meg Mari kisasszonyt s gyere jelenteni, mi van vele, hogy még fel nem öltözött. De itt legyen az egyik lábad!

Lelkem Julcsa is eltünt és ő se került vissza többé.

Az óra pedig elütötte az egynegyed ötöt, azután megint olyan nyugodtan ketyegett tovább, mint azelőtt. Feri azonban tűkön állt s hetykén szólt oda Kopereczkyhez:

– Majd megnézem én magam.

Nagynehezen utat hasított magának az ebédlőben és az ebédlőtől balra eső kisebb szobában a rezsgő-mozgó atyafiság közt, miközben díszkardja a lábakba és a szoknyákba akadozott, bomlottul csörömpölvén. A kis szobából egy szűk átjáró vezetett a nők intimebb szobáiba s ebből egy kis ablak nyilt a ház mögötti gazdasági udvarra.

Végigment a sikátorszerű átjárón s a Tóthné szobáján megnyomta a kilincset, de be volt zárva (a Mari leányszobájába pedig csak a Tóthné szobáján át lehetett jutni). Kopogott, de semmi életjel. Megfoghatatlan!

Nyugtalanul tekintgetett szét, mikor egyszerre megpillantotta a kis ablakon keresztül, hogy a gazdasági udvaron, mely csak ebből a kémlő ablakból volt áttekinthető, épen e pillanatban kászmálódik föl Tóthné egy zárt batárba, mire pattan az ostor s nyomban megindul a batár.

Az is feltünő volt, hogy egy félszer alatt vagy harmincz-negyven béres dangubál és pálinkát iszogat, botokkal, vasvillákkal vannak fölszerelve, mint valami verekedésre készülő tábor.

Itt valami különös történik! Rossz sejtelem nehezedett rá.

El, vissza! Embert, asszonyt, tyúkszemet, uszályt nem tekintve, valóságosan átdöfködte magát, a násznépnek hagyott három szobán, ment egyenest a balra eső lakosztály felé, melynek a legvégén a Tóth úr eszterga-szobája is volt, – hátha ott öltöztetik Marit, a könyvtárszoba melletti benyilóban.

De mikor a harmadik szobába ért, épen akkor lépett ki a könyvtár-szoba ajtaján Tóth Mihály, négy szivar-dobozt hozva a hóna alatt.

Be sem várva, míg közelebb jutnak, riadtan és mohón kiáltja eleibe Feri:

– Hova ment a mama?

Tóth Mihály rápillantott, az a ravasz rejtélyes mosoly jelent meg az ajk szögleteiben, melynek értelmét olyan régóta találgatja Igali.

– A feleségemet tetszik érteni? – felelte Tóth uram csendesen és olyan nyugodtan, mint egy patriarka, hogy e nyugalomtól szinte visszaigazodott a Feri megfeszült idegzete is, – a feleségem elutazott.

– Hogy lehet az? – pattant fel Feri, azzal a kritikusi fenhéjázással, mint mikor valami szarvashibát lát meg egy konczeptusban.

Tóth úrnak még csak a szempillája se rezdült meg, olyan üres, egyszerű beszélgetésnek találta ezt.

– Hát úgy lehet, hogy már a kellemesebb részt, kedves vendégeink érkezését, átélvezte, mindig vágyott erre és most, mikor a kellemetlen részek fognak következni, elutazott.

Ez furcsa felelet volt. S kivált a keserű íz, mely a hangjából kiérzett. Mélységes csend állott be. A zsibongó beszélgető tömeg, mely a harmadik szobába szorult, egyszerre megnémult. Tóth Mihály pedig ezalatt átadta a szivar-ládákat az oda siető Igalinak, aztán előre lépett az ajtótól, de nem abban az igénytelen görnyedt állásban, hanem olyanban, mint egy tigris, a ki ugrásra készül.

– Nem értem, – mondta Noszty Feri tompán s látszott, milyen nehezére esik magát visszatartani valamely élesebb szótul. – Az ilyesmi nem szokás nálunk. És hol van Mari?

– Mari is elutazott!

– Úgy süvített ez a három szó a levegőben, mint egy kilőtt parittyakő.

De talált is, Feri megtántorodott.

– Az nem igaz, – hebegte s olyan vörös lett, mint a skarlát.

Leirhatatlan zavar támadt. A mindenütt jelenlevő Klementy egy szempillanat alatt megvitte a hírt a szomszéd szobákba, pár szóval megmagyarázva, miről van szó:

– Teringettét, – hápogott az ujjait petyegetve – a lap alighanem rendkívüli kiadásban fog holnap megjelenni.

Mindenki ebbe a szobába iparkodott, de a másikba is elhallatszott a Tóth Mihály hangja; most meg már olyan volt, mint a mennydörgés.

– De bizony elutazott, még az éjjel, a Velkovicsné sógornőmmel és soha se kerül többé erre a vidékre vissza.

– Mi ez, mi? – kiáltá közbe Kopereczky és be akart a harmadik szobába furakodni, de lehetetlen volt. Rágányosné az otkolonos üvege után sikított, hogy hozzák hamar. (Az bizony megvan, de valahol Bontóváron). Homlódyné fölsziszszent, mint a kigyó: «Meg vagyunk gyalázva», majd oldalbadöfte legyezőjével távolabb álló férjét.

– No, lássunk most benneteket, a kik nadrágot viseltek.

A Tóth Mihály hangja pedig még csak jobban viharzott, és szinte zúgott, hogy a falak is rengtek belé.

– Ön, Noszty Ferencz úr, olyan gyalázatosan bánt a leányommal, hogy meg kellett neki szereznem az elégtételt, mely tiszteletreméltó rokonainak megjelenésében nyilvánul. Igen sajnálom s bocsánatot kérek, hogy ide kellett őket fárasztanom, de legalább attól a szégyentől menekedjék szegény gyermekem, mintha a történetek után a család nem akarta volna fölvenni maga közé. Bizonyára vannak önök közt uraim, gentleman-ek, a kik tudják ezt méltányolni.

Ferinek minden vére arczába tódult, orrczimpái reszkettek, melle zihált s az utolsó szavakat nem is hallva, (már ekkor erőt vett rajta a vadállati düh) Tóth felé rohant.

– Láttam az udvarban a felállított vasvillás, fütykösös béreseit, – kiáltá – de én nem ijedek meg azoktól.

– Hja, a ki háborúra készül, – mosolygott Tóth Mihály ingerkedőn, – táborának is kell lennie, olyannak, a milyennek.

– Haza akarok menni, ezredes úr.

– Ezt nem hagyjuk annyiban, – ordítá, s kitépte magát az őt visszatartó kezekből. – Ezért leszámolunk, pékmester! Leszámolunk…

S vérbeborult szemei vészjóslóan forogván üregeikben, fölemelt ökleivel már-már rávetette magát Tóthra, mikor egyszerre megnyilt a könyvtár-szoba ajtaja s egy magas, délczeg katona lépett be és rászólt éles hangon:

– Akar ön valamit?

Noszty Ferencz hátrahőkölt az ismerős hangra s félénken felpillantott, a honnan a kérdés jött.

Stromm ezredes állott a küszönbön összefont karokkal és ismétlé:

– Mit akar?

Noszty karjai lankadtan estek le s halotti sápadtság borította el arczát:

– Haza akarok menni ezredes úr, – nyöszörögte szánalmas, megtört hangon.

*

Egy negyed óra mulva magános fogat száguldott a Bontóvár felé vezető úton, utána vagy tíz perczes hézag jött, s csak akkor következtek megint hosszú sorban a pompás szerszámú négyesek. A merre mentek, a népek újra kiszaladtak bámulni. De most még jobban bámultak. Ejnye, de rövid lakzi volt Tóthéknál! Hogy lehet az? És nini, – nem is hozzák sehol a menyasszonyt.

A magányos kocsiban Noszty Ferencz ült. Előbb osont ki az udvarra, előbb fogatott be, mint a rokonok. Röstelkedett előttük. Lehorgasztott fejjel, összeesve ült egy darabig, de a tavaszi napsugár, mely új füveket és virágokat hoz a rétnek, új lombokat a fáknak a levetettek helyett, elkezdte őt is nyalogatni, égő sebét gyógyítgatni. S a mint egyre távolodott Rekettyéstől némi enyhítő, vigasztaló gondolatok lopóztak a bénító levertség érzései közé.

… Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél-szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és egy kis tűrhető kártyajárás.