ELSŐ FEJEZET

Szerző mentegeti magát, amiért eskűje ellenére hatodszor is útra kelt // Elfogadja a seborvosi állást a »Queen« fedélzetén // A németek megtámadják a hajót // Szerző kétségbeesett helyzetében már-már halálra szánja magát és különös körülmények között partraszáll Capilláriában

Az olvasó bizonyára csodálkozni fog, hogy annyi keserű tapasztalat ellenére s miután csak a legcsodálatosabb véletleneknek köszönhettem, hogy imádott hazámat és forrón szeretett családomat viszontláthattam Redriffben – s hogy esküvéssel tett fogadalmam után, mellyel szeretett nőmnek megigértem, hogy ezentúl békében és nyugalomban szentelem életemet neki és leányaimnak: mégis, hatodizben is rászántam magam, hogy mint seborvos, résztvegyek egy nagyon is bizonytalan kimenetelű úti vállalkozásban.

Annál csodálatosabb ez, minthogy forrón szeretett nőm, Faremidóból való visszatérésem óta, anyai és hitvesi kötelességének tökéletes átérzésével igyekezett meggyőzni a vállalkozásaimban rejlő sokféle veszélyről, melyek testem épségét, sőt életemet fenyegetve egyszersmindenkorra lehetetlenné tehetnék, hogy családfői hivatásomat, az ő és leánykánk fenntartását betölthessem.

Imádott nőm mintaszerűen példás hitvesi magatartását nem győzöm eléggé hangsúlyozni: annakidején igen szép leány volt, akinek sokan udvaroltak s szerették volna elvenni s ő, miután számot vetett a lehetőségekkel, nagylelküen engem választott, hozzám kötve sorsát s nekem ajándékozva azt az örömet, amit szerelme nyujtott, neki is, meg nekem is. Azóta soha egy pillanatig sem szünt meg az erényes és magasröptű hitvesnek ama kiválóságát gyakorolni, ami a házasélet legszentebb feladata: hogy engem férji hivatásomnak minden erőmmel való betöltésére buzdítson. Egész életét a jó feleség ama legfőbb kötelességének szentelte, hogy engem szüntelen és állandóan figyelmeztessen és nógasson arra, ami az igazi férfi legszebb ékessége: a feleség és család iránt táplált mindent feláldozó önzetlenség. E hivatásának és kötelességének minden más szempontot, minden léha örömet alárendelt – önzetlenül és rajongó hittel egyre azon fáradozott csak, hogy én azzal az önérzettel állhassak embertársaim elé, amit a feleségéért és családjáért rajongó és nekik mindent odaadó, értük mindenről lemondó férfi öntudata nyujt.

Hogy engem ilyen eszményi férj és férfi gyanánt tiszteljen és becsüljön mindenki: ez volt csak velem törődő feleségemnek minden törekvése. Sokszor, ha hitemet vesztve, vagy elbúsulva, vagy elfáradva a nehéz munkától, amivel családomat fenntartottam: léha szórakozásban akartam feledést keresni – az ő erős és önzetlen akarata mentett meg attól, hogy valamikor úgy beszéljenek rólam unokáim, mint könnyelmű és gonosz emberről, aki még a családjával sem törődött. Ilyenkor nem kímélt fáradságot, hogy visszaadja önbecsülésemet. Figyelmeztetett rá, hogy itt meg itt még lehetne pénzt keresni, ha egy kicsit megerőltetem magam. Elvitt magával kalapot vagy ruhát vásárolni neki, hogy ez ékességekkel bizonyíthassa barátaim és barátnői előtt, milyen derék és jó férj vagyok. Szüntelen serkentett, buzdított a jóságra, önzetlenségre, önfeláldozásra, a legszebb keresztyéni tulajdonságokra: s igyekezett nekem alkalmat adni, hogy e tulajdonságokat vele szemben gyakorolhassam. Reggel felkeltett, ha henyén és resten még aludni akartam, – dolgozni küldött, ha céltalan merengés ejtett rabul – egyszóval, mindent megtett, hogy jó hírnevemet megőrizze.

Lassankint el is érte, hogy kezdtek úgy emlegetni, mint a vidék egyik legtisztességesebb és legmegbízhatóbb polgárát. Mikor a németek forrón szeretett hazámat, mely ártatlanságában nem is lévén elkészülve az emberi gonoszságra, éppen azon fáradozott, hogy Görögországot bekebelezze és Transvaal királyát száműzve, néhány német gyarmatot magáévá tegyen, megtámadta: a jogtalan cselekedet feletti felháborodás minden becsületes férfit fegyverbe szólított, közöttük magamat is. A lángoló jelszó, hogy meg kell védeni gyönge nőinket és gyermekeinket, könnyeket csalt ki imádott nőm szemeiből – mint a hazáért mindent feláldozó rajongó honleány pillanatig se habozott, hogy ha kell, akár életemet is feláldozza ezért a célért. Ő maga buzdított, hogy csak vonuljak be minél hamarabb.

Eleinte Liverpoolban teljesítettem helyi szolgálatot. Életem ebben az időben igen nehéz volt, míg erőim egyrészt erősen igénybevette az a munka, amit ingyen és önzetlenül ajánlottam fel bajtársaimnak, kik a szent cél érdekében, hogy védtelen nőinket megvédelmezzük a barbároktól, egyesültek – másrészt, e külön munka mellett, egyre nagyobb gondot okozott, hogy feleségemet és leánykámat eltarthassam. Főként az a félelem tartott vissza, hogy azonnal a dicsőség mezejére siessek, hogy imádott nőmnek abból a csekély és elégtelen segélyből kellett volna megélnie, amit a hadbavonultak hozzátartozóinak biztosított az állam.

Imádott feleségem, akit büszkeségemnek ez a sérelme érthetően lehangolt, végre olyan megoldást talált, mely férji önérzetemnek teljesen megfelelt s ismét visszaadta már-már megrendült nyugalmamat. Rávett, hogy életemet egy ebben az időben alakult társulatnál biztosítsam – a biztosítás, tekintettel katonai mivoltomra, kissé nehezen ment s igen magas évi befizetéssel vált csak lehetségessé.

Ez évi összegnek előteremtése annyira kifárasztott, hogy 19…-ban önként jelentkeztem harctéri beosztásra.

Mint seborvost, a „Queen“ kereskedelmi hajóra rendeltek ki, melynek az volt a hivatása, hogy katonai fedezettel fenntartsa a közlekedést azokon a veszélyeztetett vonalakon, melyek a német tengeralattjárók zónáján keresztül kötötték össze Anglia és Amerika kereskedelmét.

19… junius 26.-án délelőtt búcsút vettem hát imádott nőmtől, aki keserves sírásra fakadt, de azután erőt véve magán, figyelmeztetett kötelességemre, mint ahogy a derék katona feleségéhez illik.

Aznap délután kicsiny málhámmal és felszerelésemmel behajóztam és átvettem a parancsnoktól a teendőimre vonatkozó utasításokat. Hajónk jó széllel futott ki a kikötőből és néhány nap mulva rakományának egy részét letéve G.... irországi városban, julius 3.-án a nyilt tenger felé fordult.

Egyideig zavartalanul folytattuk utunkat. Julius 6.-án a szélesség 13° 27′ 1″ és a hosszúság 49° 22′ és 36″ alatt voltunk. Ezen a napon, restelkedve vallom be, valami érthetetlen és léha jókedv uralkodott rajtam, mely élénk ellentétben volt szeretett hazámnak szomorú helyzetével s az olvasó csak úgy bocsáthat meg nekem, ha bevallom, hogy előzőleg némi szesztartalmú italokat élveztem. De jó kedvem volt és – csak azért vallom ezt be, mert elhatároztam, hogy mindent úgy mondok el, ahogy történt, nem szépítve és nem színezve az eseményeket oly utazók módjára, akik csak külső hatásra törekszenek – bevallom, még daloltam is. E napon délután szikratáviratot kaptam feleségemtől, melyben értesít, hogy jól érzi magát, fogfájása elmúlt már, pár keztyűt vett magának igen jutányos áron s így nem kell tartanom semmi bajtól, feltéve, hogy én is elintéztem minden dolgomat.

Mintha villám sujtott volna le, olyan rémület és kétségbeesés fogott el a távirat elolvasása után. Eszembe jutott ugyanis, hogy elfelejtettem befizetni mult héten legutóbb esedékes részletét annak az életbiztosításnak, mely halálom esetén imádott feleségemnek húszezer font sterlinget juttatott volna – hogy ezt a részletet legföljebb egy hét múlva juttathatom el a társulatnak s így, ha közben halálos szerencsétlenség ér, az eddigi befizetések kárba vesznek s nőm egy pennyt se kap. Nagyon kevéssé mégis megvigasztalt az a meggondolás, hogy ez esetben viszont az említett összeg megmarad a biztosító társulatnak, mely állami intézet volt, annak az imádott államnak birtoka és tulajdona, melyért életemet és véremet szívesen áldozom vala, hogy gyenge és védtelen nőit és árváit megvédelmezzem.

Ily kétségek és félelmek között hánykódva ébredtem a julius 10.-i napra, mely örökké emlékezetes marad számomra. E nap estéjén rettenetes kiáltozás csalt fel a fedélzetre. Riadtan futkosott a legénység, a parancsnok fejvesztetten kiáltozott. Csakhamar megtudtam, hogy hajónkat német tengeralattjáró torpedója érte, még pedig egészen váratlanul, mert e vizeken – az Óceán egyik legmélyebb pontja fölött lebegtünk éppen – nem lehetett számítani támadásra.

Nekem azonnal eszembe jutott az elmulasztott biztosítás, lelki szemeim előtt megjelent imádott nőm szemrehányó tekintete s fájdalmamban hangos kiáltozásban törtem ki. A hajó azonnal sülyedni kezdett s annyi időnk volt csak, hogy huszad magammal mentőcsolnakba ugorhattam. Néhány perc mulva a büszke „Queen“ rakományostul, mindenestül eltünt a felvert hullámok között.

Számítottam rá, hogy csolnakunkat felveszi valamelyik cirkáló, sajnos, a balszerencse démonának úgy tetszett, hogy szenvedéseim serlegét megtetézze: három óra mulva irtózatos dörej röpített a levegőbe, csolnakunk egy elszabadult aknára futott és darabokra tört. Visszazuhanva a vízbe darabig úszással próbáltam megmenteni életemet, keservesen átkozva a pillanatot, mely annyi szomorú tapasztalat után hatodszor is kitaszított az ismeretlenbe.

Egyszerre örvénybe kerültem, erőm elhagyott. Mégegyszer fölvetettem szemem, hogy búcsút vegyek az ég napfényes felhőitől, melyek oly békésen úsztak a magasban – aztán széttártam karjaim s csendesen átadtam fáradt testemet a mélységnek. Néhány pillanatig ringatózva és csendesen forogva sülyedtem lefelé ez áttetszően zöld nedüben – emlékszem még, hogy egész naiv és fájdalmas csodálkozással pillantottam meg egy lapos és vörös halnak kómikusan tátogó száját, amint orromhoz ütődött s riadtan hőkölt vissza. Én is kinyitottam számat, hogy a halált befogadjam, sőt – furcsa, de így volt – néhány ütemes és szabályos tátogást is végeztem, mintha az utolsó pillanatban el akartam volna tanulni a halaktól, hogy a víz alatt élni és lélegzeni tudnak.

Ezután nyilván elvesztettem eszméletemet és nem tudom, percekig vagy órákig tartott-e ez az állapot, mely tökéletesen hasonlított a halálhoz.

Magamhoz térve langyos és lágy közegben éreztem magamat s felismerve, hogy élek, azt gondoltam, hogy talán kihalásztak és valamely hajó fedélzetén vagyok. Azonban kinyitva szemem, legnagyobb meglepetésemre magam fölött sűrű, zöld vizek roppant tömegét láttam lebegni, melyben soha nem látott halak, kígyók és gyíkok suhogtak – s karomat felemelve, éreztem az elem ellenállását. Egyben fülem körül különös búgás és tompaság zavart: odanyúltam és fülem helyén kerek, mintegy tenyérnagyságú dobozt vagy korongot éreztem, szorosan odatapadva halántékomra, mint valami kagylót. Másik fülemen is ugyanilyen készülék. Álmélkodva vettem észre, hogy szájammal szabályos, lélegző mozgásokat végzek.

Nyögve ülőhelyzetbe emelkedtem. Ekkor suhogás támadt mellettem s odatekintve, az elmosódó közeg halvány és lágy hátteréből s mintegy összefolyva a láthatárral, melyet szakadozott hegyláncok kerítettek körül, csodálatos szépségű női fejet pillantottam meg, amint álmélkodva és idegenül mered rám.