MÁSODIK FEJEZET

Szerző megérti, hogy csodálatos módon, élő állapotban maradt a tenger fenekén // Megindul, hogy tájékozódjék // Különös épületek // Sajátos növények // Egy ismeretlen állatfajta // A bennszülöttek elfogják szerzőt

A látomás, mert kábult aggyal és lázas szemekkel nem tarthattam másnak – csak néhány pillanatig tartott, aztán a kékeszöldben villódzó háttérben, mint valami ködfátyolkép, lassan elmosódott és eltünt.

Fölálltam és rémült csodálkozással tapogattam meg tagjaimat, kétségenkívül megállapítottam, hogy élek és érzékelek, bár, a rendkívüli körülményekhez képest, nem olyan mértékben és módon, ahogy ezt a szót szárazföldi vidékek felszinén értelmezik. Körülöttem és fölöttem áttetsző víztömegek végtelensége zúgott – de lábam szilárd talajon állt, mely közeli láthatáromba veszett. Ezt a talajt sajátságos növények borították: a közelben furcsán fénylő tócsa, vagy tavacska terült el, távolabb enyhe emelkedés, bizonytalan körvonalakkal. Hogy mindez honnan nyeri a világosságot, azt még nem tudtam: egyébként azonban meg kellett értenem, hogy bármily lehetetlennek látszik, a tenger felszine alatt vagyok, igen mélyen, valószinüleg a fenekén, és élek. Ezt megértve, pillanatig rettentő rémület lett urrá rajtam s azt hittem, hogy most mindjárt meghalok, hogy pillanatnyi ébredésem a haldokló utolsó erőfeszitése csak, melyben kegyetlen sorsom mégegyszer meg akarja mutatni önnön koporsómat és vesztőhelyemet. Nőmre és gyermekemre gondolva, kétségbeesetten kaptam fejemhez és ekkor újból éreztem két halántékomon a különös, kagylószerű tárgyakat, szorosan füleimre tapadva.

Ugyanabban a pillanatban rájöttem, hogy életbenmaradásom szoros összefüggésben van e két kagylóval. Semmi kétség: tüdőm szabályszerű mozgásokkal emelte mellkasomat s hogy benne az oxigénnek és hidrogénnek ama sajátos keveréke dolgozik, mely minden szerves életnek alapfeltétele, azt vérem pezsgése és szívem dobogása árulta el. Jó egy percig tartott, míg rájöttem, hogy ezek az elemek nem szájamon és orromon keresztül hatolnak tüdőmbe, mint ahogy szoktak, hanem fülemen át, még pedig nyilván a rájuk tapadott kagyló vagy szerkezet segítségével.

Átvillant rajtam azonnal, amit az iskolában tanultam, hogy a víz alatt élő állatok éppen úgy oxigént lélegzenek be, mint mi s tüdejük is van: csakhogy az oxigént egy megfelelő szerv, a kopoltyú választja ki a vízből. Nyilvánvaló tehát, hogy érthetetlen módon ilyen kopoltyúnak megfelelő szerkezettel látott el valaki, vagy valami, míg eszméletlenül feküdtem – mű-kopoltyúval, mint ahogy vannak mű-lábak és műkezek, sőt mikrofonos mű-fülek is. Világosan éreztem, hogy nem lehet másról szó s emlékszem, még ilyenfélét is gondoltam: elég különös, hogy a diadalmas emberi szellem, mely a fotografálógéppel tökéletesebb szemet, a telefonnal tökéletesebb fület szerkesztett s a légcsavarral felhők közé emelte fel a nehéz emberi testet, példát látván a madarakban: eddig még nem gondolt arra, hogy a végtelen óceán mélységét is birtokába vegye, a kopoltyúval való lélegzés tanulsága szerint oly szerkezetet eszelve ki, mely e szerv működését tökéletesen elvégezve, éppen úgy szabad és korlátlan mozgású hallá, vagy kétéltűvé varázsolja az embert, mint ahogy a repülőgép madárrá varázsolja.

E pillanatban meg voltam győződve róla, hogy ezúttal olyan országba kerültem, ahol ezt a kérdést már megoldották. Kalandos hajlamom s az utazóösztön, mely annyi balvégzetű szerencsétlenség okozója volt már életemben (s melynek elnézését csak azért remélem az olvasótól, mert hiszen mégis e nyugtalan ösztön tette lehetővé, hogy az útleírások történetét nehány szerény és igénytelen adattal gazdagítottam) felébredt: második gondolatom már az volt, hogy meg kell tudnom, milyenek azok a bennszülöttek, akik ezt az országot lakják. Fel kellett tennem, hogy magas fejlettségű lények, kik a matematikában és a vele kapcsolatos műszaki tudományokban talán még messzebbre jutottak, mint a szárazföldön ismert országok lakói – legalább a mű-kopoltyú felfedezése erre engedett következtetni.

Úgy érveltem magamban, hogy a bennszülöttek nem is lehetnek messze: ahhoz, hogy még megfulladásom előtt, idejében felszerelték rám a kopoltyúkat, kevés időt vehettek igénybe – s azóta legfeljebb félóra telhetett csak el. Hogy szemem a rejtelmes világossághoz kissé hozzászokott, bátrabban kezdtem mozgolódni. Kezeimmel úszó mozdulatokat végezve, óvatosan megindultam a fénylő tócsa felé. Szívós indák és füvek csavarodtak lábamra: minden lépésért küzködnöm kellett. Finom, vörös homokot kavartam fel, melyből bizonytalan körvonalú halfélék rebbentek elő, kígyózó csápokkal és uszonyokkal. Most már valamivel messzebb láttam magam elé. A tócsán túl szabályos vonalak rémlettek, fel a magasba, megerősítve gyanúmat, hogy értelmes lényektől lakott és beépített vidékre kerültem. Nagynehezen leértem a partra: fényes felszinű tó vakító tükre terült el előttem – ekkor hökkentem csak meg a csodára, hogy a tenger fenekén külön, a környező víztől elhatárolt folyadékot látok, melynek felszinét halkan borzolja és gyűrűzi valamely ismeretlen erő. Csakhamar megértettem ezt is. A tükör fölé hajolva, megismertem rémült és sápadt arcomat, a görcsösen tátogó száj és dagadó orrlikak bizonytalan foltjaival: kétoldalt, a fülek táján, zöld korongokkal. Lehajoltam és tenyerem a folyadékba merítve, kimertem belőle egy keveset és szememhez közelítettem. A cseppek ólmosan ragyogó gömböcskéi sebesen peregtek le ujjaimról. Azonnal felismertem, hogy hidrargirum van a kezemben, közönséges néven higany: e cseppfolyós fém gyült itt össze tócsává, a tenger fenekén.

Áthaladva egy kis földnyelven és bokáig gázolva a higanyban, egész sereg, a tengeri állatvilágot leíró tudomány előtt ismeretlen halfélét, algát, tengeri pókot, rákot, kígyót és sok másfajta hüllőt (részletes leírásukkal nem akarom untatni az olvasót) figyeltem meg: mindez meggyőzött róla, hogy olyan mélységben vagyok, ahonnan semmiféle hírt nem hozott még eddig a tenger fenekét vizsgáló kutatás. A tulsó partra érve, meglepetve álltam meg: két szikla résén keresztül magas oszlopot vagy tornyot pillantottam, szabályos gyűrűkből egymás fölé építve, egyre keskenyülő épület volt, befejezetlen teteje mintegy húsz méter magasságban veszett el. A legfelső körök tetején határozatlan nyüzsgést észleltem: villanásszerű gyorsasággal, mintha apró, fekete lángok csaptak volna ki.

Abban a reményben, hogy hamarosan megtudok valamit, közeledtem a különös épülethez. Kiderült, hogy a gyűrűk szélén tenyérnagyságú ablakocskák vannak kerek, szabályos távolságban. Örömmel fedeztem fel a nyílások két oldalán bizonyos művészi ornamenteket, jelezve, hogy nemcsak értelmes, de kulturált lények műveivel állok szemben. Lehajoltam, hogy az egyik nyíláson bekukkantsak, mikor a nyílás fölötti párkány széléről rémült rebbenéssel szökkent fel valami, pillanat alatt a következő gyűrűre kúszott fel, ott megfordult és pihegve, riadtan, remegve nézett vissza rám.

A különös, tudatosnak látszó mozdulat, ahogy visszafordult, annyira meghökkentett, hogy percekig néztünk farkasszemet, míg magamhoz tudtam térni. Lerajzolni könnyebb volna azt, amit láttam, mint leírni. Ez a különös állat – ha az volt – lehetett úgy huszonkét-huszonöt centiméter hosszuságú vagy magasságú. Hengeres, hosszúkás teste első pillanatban az angolnáéra emlékeztetett. De rögtön észrevettem hogy nem hal és nem kigyó – külön feje, nyaka és törzse volt és sokféle, bonyolult végtagja. Ami meglepett és zavarba hozott, első pillanatban, az nyilván a fej lehetett: ennek a fejnek arca volt, abban az értelemben, ahogy emberre szoktuk mondani. Széles és dudoros, kopasz koponya és igen magas homlok alatt két hunyorgó, lobogó szem, mély árkok keretében – orr helyett két nyílás, alatta lengedező hosszú szakáll, mely eltakarta a szájat. A vastag, csaknem törzsvastagságú nyakból két igen keskeny kar nyúlt ki, apró kezekkel – hátul még kettő, széles és lapos, mintha szárny akarna lenni és mozgás közben csakugyan félszeg, repdeső mozdulatokban vonaglott ez a két iker-kar. Apró, csápszerű nyúlványok lengedeztek kétoldalt – a láb széles és erős, mint két golyó, uszonyokkal, ujjakkal és körmökkel felszerelve.

Lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik végtagját használja helyváltoztatásra – s hogy vajjon hasán kúszik-e, vagy, felegyenesedve, lábán jár, vagy talán, a nyomorék szárnyacskák segítségével, lebeg a vízben. Általában mindegyik végtagja úgy hatott, mintha csökevénye lenne csak valaminek, ami valamikor szerv volt; – vagy mint kezdetleges formája egy most fejlődő testrésznek. Mindene volt, amivel a természetrajz az egyes csoportokat egymástól megkülönbözteti – lába is, keze is, szárnya is, uszonya is – haja, szőre, tolla és pikkelye: de mindez nyomorék, fejletlen állapotban. Mintha a természetnek valami kisérleti modellje volna, amin kipróbálja a lehetőségeket, vázlatos vonalakban, hogy aztán más állatokra alkalmazza – mint a műszerüzletek kirakatában látható bábu, melyen minden van, mű-kéz, mű-láb, mű-koponya, sérvkötő. Egy személyben emlős, hal, madár, vagy talán inkább féreg – és ami a legfurcsább (ezt persze csak mint kómikus impressziót említem), az egészben valami emberi is van. Mert bizonyos, hogy megdöbbenésem egyik főoka az az emberies tekintet volt, ami a magas homlok alól s a bozontos szakáll fölött rámmeredt.

Forrón szeretett honfitársaimtól bocsánatot kérek, hogy ezt a furcsa rovart, ha csak pillanatra is, emberhez hasonlítottam – de tudjuk, hogy éppen a tenger állatvilága szolgál igen gyakran effajta külső, kómikus hasonlóságokkal. Ki ne ismerné az akváriumokban sűrűn látható tengeri csikó nevű halat, melynek feje a paripáéra emlékeztet? vagy azt a másik, lapos félszegúszót, mely kerek szemöldökeivel, lefelé görbülő szájával mintha valami emberi indulatot, szomorúságot vagy rémületet fejezne ki?

Ezekre gondoltam, mihelyt meglepetésemből felocsudtam. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a különös állatot (hányattatásaim közben hozzászoktam, hogy a kiváncsiság és tudásvágy legyőzze bennem az undort) – de az éles, horkolásszerű hangot hallatott és kicsúszott ujjaim között. A következő pillanatban el is tünt szemeim elől.

Megkerültem a tornyot és be-benézegettem a nyílásokon. Gyakran úgy rémlett, lángoló szemek villannak ki rám a sötétből és a fordulóknál néha mintha az előbbihez hasonló férgek ugranának el, amint odaérek. Hármat vagy négyet határozottan látni véltem az egyik nyílás mögött – de rögtön eltüntek megint. A furcsa mozgolódásból és nyüzsgésből, ami élénk, bujkáló tevékenység érzését keltette, anélkül, hogy határozottan láthattam volna valamit, arra kellett következtetnem, hogy az épület belül tele van ezekkel az élőlényekkel – s hogy most, idegen és különös állat közeledvén lakóhelyük felé, riadtan visszahúzódtak és a nyílásokon keresztül vizsgálnak.

Abban a feltevésben, hogy majd előbujnak megint, ha egy kicsit eltávolodom, otthagytam a tornyot és egy keskeny ösvényre tértem. Ekkor más, csodálatos látvány tárult elém, mely tökéletesen elfelejttette velem ezeket az utálatos kis férgeket.

Az ösvény végén pompás, hatalmas palota emelkedett: kolosszeumszerű, köralakú épület, rózsaszín, márványszerű anyagból! Magas, büszke falai belevesztek a homályba – tetejét már nem is lehetett látni. De amit láttam, oly káprázatos volt, hogy lábaim gyökeret vertek.

A boltíves, pompás kapuban egy nőalak állott – szép, mint az álom és mint a művész rajongása. Hatalmas, szoborszerű alak – két méternél is magasabb. Öltözékét nem tudtam kivenni innen – de mintha felhők között úszott volna. Legfeltünőbb a hajzata volt – aranyszőke folyó, mely puhán ringott és lebegett körülötte a vízben s elveszett szinte, mintha seholse lenne vége.

Azonnal meglátott engem. Valamit kiáltott befelé – aztán leírhatatlanul kecses mozdulattal megfordult és befutott. Nem tudom, mi történt velem – arra emlékszem csak, hogy lihegve és fuldokolva értem a kapuig. Egy széles, kerek csarnokon haladtam át – aztán gazdag, kőkockás folyosókon. Eleinte izgalmamban nem vettem észre, hogy valami akadályoz a futásban – sárga, síma, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra. Egyszerre elvágódtam és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál kötözött össze, sűrűn, mint valami szövedék, gubó vagy háló – szemeim előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül akarja törni s egyszerre belegabalyodik.