NEGYEDIK FEJEZET

A bennszülöttek közömbössége // Az ország nyelve // Oihák // Néhány szó szerző határtalan hazaszeretetéről, valamint a természet ostobaságáról // Az oihák bibliája // A bullokok

Csak néhány hónappal utóbb, Capilláriában való tartózkodásom első negyedének vége felé fogtam fel mindannak jelentőségét, ami ezen az első lakomán annyira megdöbbentett és zavarba hozott. Nem akarom az olvasót untatni ennek a néhány hónapnak részletes történetével: hogyan szoktam meg, negyven esztendőm ellenére, a kopoltyúval való lélegzést; hogy ismertem meg ennek az országnak természeti törvényeit; hogy jöttem rá, sok félreértés és meglepetés után, annak a csodálatos hatásnak nyitjára, amit a bennszülöttek tettek rám, hogyan értettem meg sajátos szokásaikat, hogyan helyezkedtem el közöttük társadalmilag és hogyan tanultam meg végre nyelvüket, annyira, hogy utóbb a közvetlen érintkezés és fogalomkicserélés módszerével erősíthettem és toldhattam meg mindazt, amit addig csak sejteni engedett a megfigyelés.

Haladásomat nagyban megnehezítette az az érthetetlen és szinte hihetetlen közöny, amivel a bennszülöttek országukban való megjelenésemet fogadták Már az első percben valószínű volt, amit később be is bizonyítottam nekik és magamnak, hogy magamhoz hasonló szárazföldi ember soha még nem járt a tenger fenekének ebben a tartományában – legalább élő ember nem, (ami a hajótörések áldozatait illeti, ezekről még később megemlékezem). Mindent tekintetbe véve, megjelenésem közöttük volt olyan ritka alkalom és ujság, mintha, teszem föl, Londonban vagy Párizsban egy napon partraszállana holmi Mars-beli ember – s be kell vallanom, hogy az első napokban sokat foglalkoztatott a hiú dicsőség tudata, hogy nekem adatott a ritka feladat, az egész emberi fajt képviselni oly értelmes lények között, akik nememről mindezideig semmit se tudtak. Magamban készültem is rá, hogyan játszom majd el a nehéz s felelősségteljes diplomáciai szerepet – hogyan gondoskodom majd, hogy szeretett hazám érdekeit mindig szem előtt tartsam, hogyan elégítem majd ki módjával és méltósággal mohó kiváncsiságukat s általában, hogy viselem magam, mint az érdeklődés középpontja.

Hamar rá kellett jönnöm, a csalódott önérzet nem minden keserűsége nélkül, hogy mindeme lelki előkészület kárbavész. A hölgyek semmiféle jellel nem árulták el, hogy különösebb módon érdekelné őket, ki vagyok és honnan jöttem. Miután végigtapogattak, sőt – amint az előző fejezetben már említettem – egyikük meg is harapott, mintegy megtudni, ehető vagyok-e, s ha igen, milyen ízű, – hamar magamra hagytak és folytatták előttem akkor érthetetlen, kicsinyes és gyermekes foglalatosságukat. A már szintén említett különös ebéd után (melyet különben éhesen hagytam ott, megundorodva a furcsa tápláléktól) megpróbáltam mégegyszer, hogy figyelmüket magamra vonjam. Felálltam s belátván, hogy nyelvük nem tartozik egyikéhez sem ama nyelvcsaládoknak, melyeket a mi egyetemeink ismernek, mindenféle jelekkel és jelképekkel próbáltam elmagyarázni nekik, hogy távoli országból jövök és legfőbb vágyam, hogy az útleírások történetét gazdagítandó, megismerjem szokásaikat és államformáikat, egyben felvilágosítsam őket mindarról, amiről szükségképpen ők nem tudhatnak semmit.

De már az első szavak után észrevettem, hogy nem is figyelnek rám. Apró, csicsergő kiáltásaikkal szakítottak félbe, – néhányan felugráltak, táncolni kezdtek, mások cukrocskákat szopogattak – végre az egész társaság felkerekedett s nagy örvényléssel átkerekedtek a szomszédos csarnokba, magamra hagyva az asztal mellett, zavartan és megszégyenülve.

Akinek felesége van, vagy volt már dolga huzamosabb ideig nőkkel, ismeri azt a furcsa érzést, mikor az ember értelmesen és logikusan beszélni kezd, felépít egy gondolatsort s mikor diadalmasan rátérne a konklúzióra, ami betetőzné az érvek pompás palotáját, – őnagysága egyszerre azt mondja, pardon, azonnal, s kirohan a konyhába, vagy eltünik egy fehérneműkereskedés ajtaja mögött, hogy aztán, mikor félóra mulva visszatér s te még ott állasz ugyanazon a helyen, türelmetlenül várva, mikor fejezheted már be mondókáidat – vidám csacsogásából és egész viselkedéséből megdöbbenve tapasztalod, hogy fogalma sincs már róla, hogy te éppen beszéltél valamiről, mikor faképnél hagyott. Eltünődsz s restelled emlékeztetni rá, miről volt szó, egyszerre úgy érzed, tulajdonképpen nem is volt olyan fontos, hiszen ha az lett volna, nem felejtette volna el oly könnyen.

Amiket tehát az alábbiakban röviden összefoglalok, hogy az olvasónak némi fogalmat nyujtsak Capillária törvényeiről, azt mind magánszorgalomból tudtam meg, anélkül, hogy bárki is törődött volna vele, vajjon tudom-e már mindazt, amire szükségem van, vagy bárminő módon igyekezett volna segítségemre sietni, – ők bizony azzal se igen törődtek, hogy ott vagyok-e vagy sem.

Capillária, vagy a nők országa, ahogy magamban elneveztem, az Óceán fenekének körülbelül azt a területét foglalja el, mely az Egyesült-Államok és Norvégia között fekszik, átlagban mintegy négyezer méternyi mélységben a víz felszíne alatt. A meleg áramlatok talaját kiváltképpen alkalmassá teszik mindenféle állati és növényi tenyészetre, – faunájának és kövületeinek tanulmányozása arra enged következtetni, hogy egyike a föld legrégibb rétegeinek, ahol már sok-sok ezer év előtt, olyan időben, mikor a szárazföldek nagy része kietlen és lakatlan, forró pusztaság volt, már gazdag és változatos formákban tenyészett az őskori állatvilág. Hogy maguk a bennszülöttek mikor vándoroltak be, vagy mióta laknak itt, arról keveset tudhattam meg, – Capillária lakói, az oihá-k, ahogy magukat nevezik, nem ismerik a történelemtudományt és a hagyományok ápolásának nem érzik szükségét. Ami magát a fajtát illeti (nagyon nehezen tudom kifejezni, hogy megértessem magam), legfőbb sajátsága nem annyira az emberi fajtától való különbségben rejlik, hanem abban a csodálatos tényben, hogy az oihá-k mind egyneműek, még pedig, ahogy alkalmam volt meggyőződni róla, nők, vagy, ha jobban tetszik, nőstények. Még pedig kifejezetten és fokozott mértékben csak azok; ezt azért kell hangsúlyoznom sietve, nehogy a tudósok holmi egyivarú fajtára gondoljanak, melyek szaporodása az alsóbbrendű állatok módjára holmi öntermékenyítés vagy spórádzás útján történik. Erről, mint meggyőződtem róla, szó sincsen, az oihá-k szaporodása éppen úgy kétnemű, mint minden felsőbbrendű emlős állaté, csakhogy…

És e pontnál valamit előre kell bocsátanom, valamit meg kell magyaráznom, néhány hasonlattal kell élnem, nehogy forrón szeretett honfitársaim és imádott fajtám büszke férfiai azzal vádoljanak, hogy hamis és útleíróhoz méltatlan adatok koholásával, vagy valódi megfigyelések elferdítésével, hibás és felületes értelmezésével olyan jelenségek lehetőségét állítom, melyek mélyen sértenék a férfibüszkeség nemes kultuszát, s jogos s méltó önérzetében támadnák meg a világ urát, az alkotó és hódító férfiembert, kinek korlátlan bátorságát és tökéletességét éppen napjainkban bizonyítja diadalmasan sok dicső ütközet, ostrom, ragyogó előrenyomulás, haláltmegvető vitézség, ragyogó hősi halál. Vajha megértenék, hogy én, a szerény utazó és seborvos, nem kivánok magamnak méltóbb hivatást, mint hogy vitéz bajtársaimat, a hős angol katonákat, kik imádott hazám jogaiért harcolnak, néhány szerény megfigyelésemmel mulattassam a pihenés óráiban – s ha hazám szebblelkű honleányai is szívesen olvassák egyszerű útleírásomat, ezzel már többet értem el, mint amennyit megérdemeltem. De a valósághoz ragaszkodnom kell, mert sem ékesenszóló, sem a képzelet ragyogó ajándékával megáldott nem vagyok – kárpótolnom kell hát az olvasót mindezek hiányáért azzal, hogy szerény adataim, melyeket bolyongásaim folyamán összegyűjtöttem, ha érdektelenek is, de legalább megbízhatók és bárki által ellenőrizhetők.

Nos tehát – még egyszer kérem a művelt férfiolvasót, próbálja meg tudományos tárgyilagossággal elgondolni a természet különös játékait s ne vegye magára, amit tanít, – legyen elnézéssel a természet iránt, mely, mint tudjuk, nincsen felruházva az értelem és bölcs belátás adományával, ami a világ urát díszíti – a természet nem végzett egyetemet és neki nincs doktori diplomája, a természet műveletlen és tanulatlan és a büszke öntudat és önérzet hijjával szűkölködik ő – bocsássuk meg hát neki, hogy durva és pallérozatlan tréfákat enged meg magának s ezeket gyakran odáig viszi, hogy az már egyszerűen tiszteletlenség a nemes férfi és – mondjuk ki – az angol alkotmány és angol törvények szabványaival szemben, melyeket, úgy látszik, nem is ismer.

Ilyen tréfák például, hogy vannak bizonyos fajták, s főként a tenger alsóbbrendű élőlényei között, melyeknek nőstényei jóval nagyobbak, fejlettebbek és erősebbek, mint a hímek, ellentétben minden szokással és illemmel. Van egy bizonyos tengeri pókfajta, melynek a nősténye húszszor-harmincszor akkora, mint a hím s ennek következményei gyanánt ez állatok műveletlen és – mondjuk ki nyiltan – embertelen szokása szerint gyakran, sőt majdnem mindig megtörténik, hogy a nőstény, ha szeme elé kerül, egyszerűen bekapja és lenyeli a hímet, mely ugyancsak igyekszik elrejtőzni előle, ha a fajfenntartás szükséglete rákényszeríti, hogy párját felkeresse. Ugyanazt figyelték meg egy másik halfajtánál, melynek hímje a nőstényhez képest oly kicsiny, hogy tőle való félelmében állandóan a nőstény bélcsatornájának túlsó nyilásában tartózkodik s különös szerencséjének tekinti, hogy a nőstény fajfenntartásra szükséges szervei véletlenül ugyanott vannak és nem például a szemei között, mely esetben nem volna ideje hozzá, hogy dolgát elvégezze, mert kegyetlen és barbár párja előbb felfalná. A mantis religiosa például, amit a köznép imádkozó bogár-nak vagy ájtatos kabócá-nak nevez, meg is teszi ezt: párzás közben hátrafordítja fejét s a nála gyengébb és fejletlenebb hímnek egyszerűen leharapja és megeszi fejét, ami ájtatosságnak legalább is különös. De számtalan más példát hozhatnék még fel annak igazolására, hogy az oihá-k királynőjének, Opulá-nak, akivel szerencsém lehetett e kérdésről vitatkozni egyszer, egy megjegyzése, ha nem is megbocsátható, de legalább is érthető.

Ez a kitünő hölgy ugyanis, aki, mint valódi oiha, sem történelmet, sem hagyományt nem ismer és nem is akar ismerni, egyszer, mikor a mi történelmünkről és főként a biblia szent hagyományairól beszéltem neki – kapcsolatban az ember teremtésével, – csodálkozásának adott kifejezést, hogy mi ezt szimbolikusan úgy képzeljük el, hogy előbb volt a férfi, Ádám, s ennek egyik testrészéből, vagy, ahogy a biblia mondja, oldalbordájából lett a nő, Éva. Ez a szimbolum, szerinte, ellentétben áll a természet tanításával és minden tapasztalattal. Ő, éppen ellenkezően, ha már ilyen haszontalan dolgokkal foglalkoznék, – bár eddig ennek semmi szükségét nem érezte – inkább úgy képzelné el a dolgot, ahogy egyedül lehetséges: hogy tudniillik kezdetben volt az Oiha (az ő nyelvükön ez Embert, a Természet Tökélyét és még ennél is többet jelent), olyanféle lény, mint ők, mely önmagától termékenyült és szaporodott, mint ahogy sok kezdetleges fajtánál még ma is látjuk.

Később, kényelmi és főként (ez náluk a legfontosabb szempont) szépészeti okokból az ősoiha, azaz a mi nyelvünkön ős-nőstény, egy bizonyos kényelmetlen és rút szervét, mely az öntermékenyítést végezte saját testén belül, kiküszöbölte és végül teljesen leválasztotta testéről – s azóta ez a szerv, amit mi nagyképűen és elbizakodottan hím-nek nevezünk, holott nem más, mint egy külön élő testrésze a nőnek: ez a testrész afféle élősdi módjára ott él az oiha környezetében, önálló szerepkör nélkül, örökös, tudatlan és tehetetlen sóvárgásban, hogy ismét egyesüljön a testtel, melyből, mint méltatlan, kiszakadt és kitagadtatott.

Meg kell adni, hogy a királynőnek ezt a szörnyű és tiszteletlen tévedését érthetővé teszi az a tény, amit majd a következő fejezetben fejtek ki bővebben, s amit itt szárazon és egyszerűen leszögezek. Arról van szó, hogy Capilláriában a hím, a másik nem, mely nálunk uralkodó: tökéletesen visszafejlődött, elcsökevényesedett kis szörnyszülött, megvetett és lenézett kis háziállat formájában él – teste nincs ötvenedrésze sem az oiha testének s élete kényre-kedvre ki van szolgáltatva az oihá-nak. Bullok-nak hívják ők ezt a háziállatot – s kérem az olvasót, ne émelyedjen el, ha már most közlöm vele, hogy azok a kis szörnyetegek, amelyeket a palota felé való utamban láttam a torony nyilásai közt, s amelyeket később terített asztal mellett tányéromon pillantottam meg, ilyen bullok-ok voltak éppen, természetes nagyságban és fejlettségben.