HARMADIK FEJEZET

A bennszülöttek leírása // Építkezés Capilláriában // Szerző bemutatkozik és igyekszik megértetni magát // Az első ebéd Capilláriában

Meglepetésem annál nagyobb volt, hogy az az anyag vagy fonál, ami így gúzsba kötött, merőben láthatatlan volt, legalább az én szemeimnek, vagy ebben a közegben. Meg kell jegyeznem, hogy a világítás ebben az országban teljesen elégséges ahhoz, hogy földi szemeimmel éppen úgy észrevehessem a legfinomabb részleteket, mintha valami angol ligetben vagy mezőn járnék, déli napsütésben: központja nincsen ennek az egyenletes fénynek s így az árnyék Capilláriában ismeretlen fogalom, de sokféle árnyalata van, az enyhe rózsaszíntől a sötét bordóig, halavány lilától át a szivárvány minden felhőzetén, rikító sárga és haragos vörös.

Minderről lesz még alkalom szólni. Egyelőre elég annyi, hogy végtelenül finom és tapinthatatlanul síkos kellett, hogy legyen az a szívós kötelék, amibe belebonyolódtam, mint dongó a hálóba. Ez az állapot percekig tartott: hanyatt feküdtem és ámulva láttam fejem fölött karcsú ívekben feltornyosulni a kupolaszerű csarnokot. Az építkezés, architekturában, monumentálisan hatott – szédítő, hatalmas oszlopok, mintha örök időkre szóló, égbenyúló paloták számára készültek volna. Az oszlopok hatalmas tömbökön nyugodtak, rettenetes súlyokra méretezve. Azt kellett volna hinnem, hogy óriások lakják ezt a vidéket, félelmes géniuszok, ismeretlen célok félistenei, ha az eddig tapasztaltak nem győznek meg az ellenkezőről.

Egyébként mindabban, amit láttam, volt valami befejezetlen, valami félbenhagyott, valami töredék-jelleg. A monumentálisan megalapozott oszlopoknak nem volt feje, a tetőzet sietve és ideiglenesen alkalmazott deszkákkal volt összeeszkábálva. A legcsodálatosabb ellentét azonban e palota építkezése és annak berendezése között tátongott. A nehéz márványfalakat gyermekesen naiv csecsebecsék, csipkék, rajzocskák borítják – játékszerű, furcsa kis bútorok, törékeny, ismeretlen célú állványok, tele egzotikus gyümölcsökkel és virágokkal: a papirházakban gügyögő tarka és kecses és jelentéktelen japán művészetre emlékeztető stilus.

Míg ezen töprengtem, könnyű szellőként csapta meg arcomat a víz. Nehezen fölemelve fejem, ámulatomban hangot se tudtam adni: most egészen közel, három lépésnyire állott tőlem az a tünemény, mely az imént úgy elbódított. Magas, rendkívül karcsú és mégis telt női alak volt, rózsaszín köpenyben, lebegő és elfolyó hajában csodálatos színű virágok. Mosolyban fürdő arcán semmi meglepetés vagy félelem nem volt, – szép volt ez az arc, hihetetlenül, anyagtalanul szép; a kék szemek valószinűtlen, enyhe foltja mint két drágakő úszott az áttetsző ajkak fölött: sehol határozott, szögletes vonal, sehol semmi nyoma a kemény, sárga váznak. Apró, hosszúkás kezeit állához emelve, nyugodtan és mosolyogva nézett rám. Valami köszönésfélét dadogtam, – előkelő magatartását tekintve, főúri hölgynek néztem s nem tudván, asszony-e vagy leány, tapintatosan myladynek neveztem.

Tágra meresztette szemeit, aztán hirtelen felkacagott. Egyben gyors és heves mozdulattal megrázta a fejét, – suhogó hullámzás pezsdült meg körülöttem a lilafényű vízben s abban a pillanatban éreztem, hogy kötelékeim meglazulnak. Ülőhelyzetbe emelkedtem, majd, hogy a szép látomás mégegyszer megrázta fürtjeit, talpraálltam.

Most szemtől-szemben állottunk. Meghajtottam fejem s ebben a helyzetben, a különös alkalomhoz és érthető zavaromhoz képest elég folyékonyan néhány mondatot ejtettem angol nyelven, abban a feltevésben, hogy ismeretlen tartomány vendége lévén, már most hangsúlyoznom kell szeretett hazám igényét az általam felfedezett országra, mint angol gyarmatra. Elmondottam, hogy Gulliver seborvos vagyok, hogy tanulmányaimat a legjobb angol egyetemeken végeztem, s hogy tagja vagyok az Angol Seborvosok Egyesületének. Röviden kitértem azokra a szerény érdemekre, amelyekkel mint útleíró imádott hazánk irodalmát gazdagítottam s nem felejtkeztem meg a pályadíjról sem, mellyel „A nyákhártyák szerepe az emberiség szellemi fejlődésének történetében“ című tanulmányomat jutalmazta legutóbb a National Academy. Végre közöltem, hogy nőm és gyermekem Redriff jobb társaságának kedvelt és dédelgetett tagjai s hogy mint katona szerencsém lehetett a legelsők között lehetni, akik Németország elfoglalásáért folyó ránk kényszerített védelmi háború hadseregében fegyverbe öltöztek.

Rövid bemutatkozásom után felemelve arcomat, meglepetve láttam, hogy az előbb említett hölgyhöz hasonló bennszülöttek közül már vagy tizenketten állanak körülöttem: oly nesztelenül s könnyen suhantak oda, hogy észre se vettem. Meglehetősen hasonlítottak egymáshoz s ha azt mondom, hogy egyik szebb volt, mint a másik, csak a szokásos népies szólásmóddal élek, – e percben alig tudtam különbséget tenni. Már-már azon voltam, hogy a nagyobb társaságra való tekintettel újból belefogok mondókámba, midőn a hozzám legközelebb álló hölgynek egy mozdulata a legnagyobb álmélkodás döbbenetével forrasztotta ajkamra a szót. Mosolyogva és lágyan, mint mikor egy madár kétfelé csapja fehér szárnyait, ez a hölgy váratlanul széttárta habos köpenyét – s a következő pillanatban mezítelenül állott előttem.

Angol ismerőseimre való tekintettel hangsúlyozom, hogy meglepetésemben szerepet játszott természetesen az a köteles szemérem- és tisztességérzet, mely, mint családapát és férjet megillet, – de be kell vallanom, hogy nem kisebb mértékben ejtett ámulatba az, amit láttam. Ennek a hölgynek, – s mint kiderült, mindazokénak, akik körülöttem állottak – a teste, míg egyrészt formáiban magában foglalta mindazt a szépséget és elfinomodott kecsességet, amire szárazföldi nő valaha büszke lehetett, – másrészt anyagának sajátos természetével messze felülmult mindent, amit mi élő és szerves test finomságáról valaha elképzelhettünk. A tengeri állatvilággal foglalkozó tudomány felsorol néhány igen ritka halfajtát, melyre véletlenül bukkant rá a tudomány, – a vízben ugyanis nem láthatók, lévén a testük átlátszó, mint a tenger vize. Nos tehát, e hölgyek teste, amellett, hogy a finom és hajlékony idomaikra feszülő selyembőr tisztán kivehető és érzékelhető: a tejüvegnek vagy inkább a legnemesebb tejopálnak áttetsző ragyogásában láttatja vagy inkább sejteti a belső szerveket.

Határozottan emlékszem, hogy már az első pillanatban észrevettem, hogy az előttem álló meztelen nő mögött egy másik áll, – a testén keresztül vettem észre, mint homályos derengést. És látható volt testén belül a csontváz, de nem a megszokott, durva hálózat, ahogy klinikák üvegablaka mögött látod: – mintha vékony, világossárga és hajlékony üvegből lennének ezek a csontok, finomak és kecsesek, mint az apró halacskák gerince. És látható a két tüdő, két lágy, kék folt és látható a szív, középen, egy rózsaszín folt. S amellett az egész, úgy, ahogy van, áttetsző, fehér alabástrom, belül az erek csendes lüktetésével, a rózsaszínű vér áramlik és piheg keringve, a szív ritmikusan lüktet s mindez együttvéve tökélye mindennek, ami finomság, gyengédség, hajlékonyság, – mint egy megelevenedett fehér ködgomoly, mely minden pillanatban szertefoszlani készül.

Annyira el voltam kábulva, hogy talán órákig álltam volna így mozdulatlanul és elmerülve a látvány szépségében, ha a hölgyek váratlan közeledése magamhoz nem térít. Be kell vallanom, azt vártam, hogy szokatlan külsőm – mert hiszen bizonyos, hogy szárazföldi ember nem járt még közöttük – félelmet vagy meglepetést vált ki e gyengéd lényekből s hogy ha megszólalnak, akár szavakban, akár jelekkel, ámuló kiváncsiságuknak adnak kifejezést s elhalmoznak kérdésekkel, hogy honnan jöttem, mely csodálatos országból és hogy ki vagyok, mint ahogy megszoktam útjaim folyamán. Minderről azonban szó sem volt. A hölgyeket ugyan nyilván érdekeltem, de korántsem mint távoli jövevény vagy ismeretlen tájak hírnöke. Az a kiváncsiság, amivel felém hajoltak, nem árult el sem meglepetést, sem csodálkozást. Arcom és alakom nem is érdekelte őket, a ruháimat nézték inkább, – egyik felemelte kabátom szárnyát és hangos, rikoltásszerű hangot hallatva, a másik felé fordult. Különös, rövid kacagás hangzott fel. Aztán még néhány különböző, artikulátlatlan hang. Holi! Holé! Ujjé! és effajta, csak fonetikusan ábrázolható indulatszó.

Megpróbáltam, hogy megértessem magam: egy és ugyanazt a szót több nyelven elmondtam, aztán, a kitünő Berlitz módszere szerint magamra mutattam és azt mondtam: ember. Eljárásomnak semmi hatása, mikor kinyitottam a szájam, egy pillanatra elhallgattak, az egyik kiváncsian felágaskodott és belenézett a szájamba, már a következő pillanatban, mintha nem is hallanák, hogy beszélek, megint a ruhámnak estek, rángatták, egyik jobbra, másik balra és közben folyton hallatták azokat az apró kiáltásokat, – az egész olyan volt, mintha sokféle, egy ketrecbe zárt madár csicseregne és csacsogna. Már ekkor megfigyeltem, hogy minden kiáltáshoz másféle arckifejezésük volt: hol a szemüket hunyták le, hol a szemöldöküket rántották fel, hol a nyelvükkel nyalták végig szájukat. Egészen el voltam kábulva, látván, hogy ügyet sem vetnek arra, amit mondok, amikor egyikük hirtelen fölemelte karomat és olyan egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, beleharapott hüvelykujjamba: utána csámcsogott egy kicsit, mint aki valamit megkóstol.

Az éles fogak csontig hatoltak, értelmetlen jajkiáltás tört ki belőlem. Abban a pillanatban mind felkapták a fejüket, visszaugrottak, aztán hangosan felnevettek és most úgy néztek rám, mint aki végre értelmes dolgot mondott s most már tudni lehet, kicsoda. A jajkiáltást többen ismételték. Az egyik minden további nélkül karonragadott és száguldó iramban, olyan erővel, amit nem tettem volna fel ily gyengéd testben, hurcolni kezdett magával. A többi hangos fercseléssel és csacsogással iramodott utánunk.

Tágas folyosókon vonszolt keresztül kisérőm. Csak futtában láttam, hogy a falak mentén mindenféle furcsa bútor és csecsebecse áll, s hogy a folyosók gazdagon be vannak rendezve, szőnyegekkel, csillárokkal, dísztárgyakkal. De mekkora volt meglepetésem, mikor egy pillanatra megfordulva, az utánunk eredő hölgysereg néhány tagját azon kaptam rajta, hogy dudorászva és szimatolva meg-megállanak egyik-másik bútortárgy előtt, könnyedén letörnek egy darabot belőle, szájukba veszik és lenyelik. Akkor még nem tudtam, hogy ebben az országban minden használati tárgy vagy műszer ehető anyagból, rendesen cukorból vagy csokoládéból készül.

Annak a csarnoknak a közepén, ahová útunk vezetett, óriási, ovális asztal állott, hatalmas üveglappal a tetején. Még mielőtt odaértem, kisérőm elengedte a karomat: zsibongva és zajongva ugrálták körül az asztalt, melynek közepén hatalmas fedett tálat pillantottam meg. Megértettem, hogy ebédre vagy vacsorára van terítve, – a hölgyek szinte elfeledkezve rólam, mohón estek neki tányérjaiknak. Megvallom, hiuságomat kissé sértette, hogy ilyen kis szenzációt keltettem, – vállat vontam és látván, hogy senkise szól, tüntetően helyet foglaltam egy üresen maradt teríték előtt.

A legmagasabb hölgy – az, aki idehozott – előrehajolt és felemelte a tál tetejét. Bugyogás és zúgás hallatszott – a királynő (így neveztem el magamban) kézzel nyult a tálba és hurkaszerű, fekete tárgyat emelt ki belőle – rémülten láttam, hogy amint egymásután a tányérokra ejtette őket, a hurkák ugrálva és vonagló rángásokban jelezték, hogy élnek. Mekkora volt meglepetésem, mikor az én tányéromra dobott darabban egyikét ama különös kis szörnyeknek ismertem fel, akikkel a palota felé vezető utamon találkoztam. Undorodva és émelygő gyomorral lopva oldalt pillantottam, megtudni, mihez kezdjek vele, hogy szégyenben ne maradjak. A mellettem ülő hölgy bezzeg nem volt zavarban: a tányér mellé helyezett lapos és éles kis fémtárggyal egyenesen nekiesett a tányérján ugráló és vonagló kis szörnyetegnek – két ujjal lefogta a fejét és a fémdarabbal egy gyakorlott és erős nyomást mért rá. A fejből sárgásfehér velő feccsent ki – szomszédnőm kanálba fogta fel, mohón felhörpentette ezt a sűrű pépet, a kipréselt és kivégzett állatot pedig minden további nélkül az asztal alá dobta.

Szokásom, hogy bármilyen vidéken járok, alkalmazkodjam a helyi szokásokhoz, ha ízlésem és természetem fel is lázad ellene. Eszembe jutott, hogy az osztriga, amit előkelő csemegének tartanak nálunk, nekik épp oly undorító lehet, mint nekem az, amit ők esznek – hősiesen legyűrtem tehát ellenszenvemet, s felemelvén a tányérom mellé helyezett tárgyat, megnyomtam a fejét az én porciómnak is, úgy, ahogy szomszédnőmtől láttam. A velő kiföccsent – a vonagló állat abban a pillanatban halálvergődésében felszökkent és másik oldalára fordult. Olyan ijedelem és borzongás fogott el, hogy azt hittem, elájulok. A kés kiesett kezemből, Lehet, hogy lázas torzítás túlozta ijesztő viziómat – de ebben a pillanatban a tányérról megtört szemekkel és kitátott szájjal és ráncolt homlokán halálos verítékkel egy apró, halavány emberarc meredt vissza arcomba.