NYOLCADIK FEJEZET

Szerző a házasságról általában és különösen // A »nő« irodalomban és művészetben // Szerző megtudja, mily viszonyban állanak egymással oihák és bullokok // Szerző nehány eredeti felfedezése e kérdésben…

Ezekben a napokban volt, ha jól emlékszem, (útleirásomban, ami az időbeli sorrendet illeti, emlékezetemre vagyok utalva, tekintve, hogy odalent, a tenger fenekén nem volt módomban jegyzeteket készíteni megfelelő írószerszámok hiányában), hogy Opula először érdeklődött a szárazföldi értelemben vett „házasság“ szónak és fogalomnak jelentősége iránt. Előadásomban ugyanis gyakran fordult elő ez a szó s egy alkalommal annyi fájdalommal ejtettem ki (nem tudom elégszer emlékeztetni az olvasót, hogy az oiha-nyelv csupa indulatszóból áll), hogy felkeltettem vele úrnőm figyelmét és szánalmát.

Rövid habozás után rájöttem, hogy legjobb, ha példával magyarázok: és erre a példára a magam személye kinálkozik alkalmasan. Környezetemben, mikor még otthon éltem, mindenki elismerte, hogy a kor hangulatának és szellemének megfelelő értelemben mintaszerű házasságban élek – ez a házasság egy boldog és szerencsés szerelemnek volt betetőzése, irígylésreméltó férj hírében állottam, ifjú és szép feleség birtokában, kinek kezéért annak idején gazdag és tekintélyes férfiak versengtek.

Elmondtam hát, hogy lelkes és tehetséges fiatalember voltam: lángoló hittel eltelve, minden szépre és jóra hivatott lélek. A jövő, mint valami csodálatos lehetőség lebegett előttem, úgy éreztem, hegyeket tudnék elmozdítani, hogy helyükben ismeretlen forrásokra bukkanjak, melyekből boldogság és megismerés fakad, az egész emberi nem sorsát eldöntő, jelentőségét megszázszorozó csodálatos erő. Nem tudtam még, hogy mi vár reám, de a szépnek, jónak és igaznak szentháromsága biztatott, hogy elérem azt a világosságot, az életnek teljét, legmagasabb fokát, ahonnan isten gyanánt tekinthetek körül: alkotó és teremtő isten leszek, nem játékszere, hanem irányítója sorsnak és természetnek. Ebben az időben ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, aki aztán szertecsapongó képzeletemnek és vágyaimnak irányt, tartalmat adott. Ő még igen fiatal volt akkor, én pedig szegény, vagyontalan fiú. Elhatároztam, hogy magamévá teszem s ő, megsejtvén szándékomat, szépségének minden teremtő erejét és hatalmát önzetlenül arra fordította, hogy az én erőmet, kitartásomat serkentse, ösztönző álomképem legyen, aki a csüggedés óráiban fölemel és cselekvésre buzdít. Szakítva a gyermekes vágyakkal és álmodozással, beiratkoztam az egyetemre és csakhamar megszereztem a seborvosi oklevelet. Soha nem felejtem el azt a boldog pillanatot, mikor, kipirult arccal és lelkendezve, megmutattam neki az okiratot: öt évi megfeszített munka és nélkülözés eredményét. Egy édes csók, biztató tekintet volt a jutalmam – soha ilyen elégedett nem voltam életemben. Csakhamar állást kaptam: társultam egyik kartársammal, seborvosi intézetet alapítottunk s én egy bizonyos, megfelelő összeg birtokába jutottam, ami lehetővé tette számomra a nősülést.

A mátkaság boldog heteit próbáltam ezekután elmagyarázni Opulá-nak, a legváltozatosabb felkiáltásokkal – készülődést a családi fészek berendezésére, együttes tervezgetést, bensőséges csacsogásokat, hogy milyen legyen a hálószoba, a nagy álló tükör, a fésülködő köpeny, a kölni-vizes kristályüveg stb. Esküvőnkön nőm mindenkit elkápráztatott szépségével: mindenki gratulált nekem a kincshez, amihez hozzájutottam s én boldogan fogadtam meg, hogy meg fogom becsülni.

Ezután a házaséletnek egy napját festettem le úrnőmnek. A keltőóra ütő szavára halkan felkelek, hogy szendergő nőmet ne zavarjam: lábujjhegyen lopózom ki dolgozószobámba, ahol inasom vár, hogy feladja cipőimet. Megreggelizem s a klinikára sietek – délelőttöm szorgos munkában telik el, csak a déli órákban van annyi időm, hogy társadalmi kötelezettségeimnek eleget tegyek – meglátogassak néhány politikai egyesületet, melynek tagja vagyok. Hazamenet betérek a boltokba s nőm részére megvásárolom azokat a cikkeket, melyeknek listáját előző este írta össze számomra – a magam számára inasom szokott vásárolni. Közben nőm felkelt, felöltözött, gyermekeimmel foglalkozott és kikocsikázott a sétányra, hogy társadalmi állásunknak, – mely megköveteli, hogy a nő megmutassa magát és öltözékeit, férje anyagi helyzetének és előkelő szinvonalának hangsúlyozására, – eleget tegyen. Egyszerre érkezünk haza, inasom és én: inasom rólam segíti le a kabátot, én pedig nőmről, aki e percben tért meg, kipirulva s hálásan nyujtja csókra a kezét örömében, hogy mindenkinek tetszett. Ebédhez átöltözik – én közben bort töltök a poharakba s mikor belép, felállok, hogy a széket alájatoljam, míg inasom ugyanezt teszi nékem az én székemmel. Egy-két vendég mindig van az asztalnál, akik tanulnak tőlem jó modort és irígyelnek, hogy ilyen szép és előkelő nőt szolgálhatok ki.

Ebéd után nőm kissé lepihen, én pedig levelezésemet intézem el. Orvosi rendelésem következik, majd, ennek végeztével, elnézek kicsit a körbe, ahol fontos pártpolitikai kérdésekkel foglalkozunk: mindig van valami, ami ezeket a kérdéseket aktuálissá teszi – gazdasági, kereskedelmi ellentétek más országokkal, amik esetleges összetűzésekre adhatnak alkalmat, ha hazánk és hozzám hasonló polgártársaink érdekeit másképpen megvédeni nem tudjuk. Nőm közben barátnőit látogatja, szabónőjét keresi fel: fáradhatatlan abban a törekvésben, mely a nő legszentebb kötelességét: hogy mindig szép és kivánatos, a férfi tevékenységének buzdítója és jutalma legyen, alkotja. Este, mikor magunkra maradunk, élvezhetem aztán az említett jutalmat, aminek édességét nem sokat kellett magyaráznom Opulá-nak – egy rövid, boldog felkiáltás elég volt.

Elmondtam még úrnőmnek azt is, hogy boldogságom természetesen nem volt mindig zavartalan. Nőm gyakran volt rosszkedvű és lehangolt. Voltak vakmerő férfiak, akik, irígyelve boldogságomat, igyekeztek őt elhódítani tőlem. Céljukat hízelgéssel, nagy szerelem és egyéb javak kecsegtető igérgetésével igyekeztek elérni. Nőm gyakran volt kisértésben és én rettenetesen szenvedtem. De a végén én győztem mindig s a kisértőknek el kellett ismerni, hogy abban a harcban, amit egy Darwin, egy Weininger, egy Molnár Ferenc, egy Ady Endre írtak meg és hirdettek a legnagyobb és legborzasztóbb harcnak, én vagyok az erősebb. Egy-két párbajom is akadt, melyekben többnyire én sebesítettem meg ellenfeleimet – mint seborvos, mondhatom, elég súlyos sebek voltak, egyik pláne halálos kimenetelű.

Beszéltem arról, hogy ezekben a nehéz időkben sokat foglalkoztam azzal a nagy kérdéssel, mely korunkat is leginkább foglalkoztatja: a nő problémájával. Sokat olvastam és gyakran jártam szinházba, mint az emberi lélek legizgatóbb és mindig időszerű politikájának fórumára. Szépirodalomban járatos ember lévén, bő kivonatokban vázoltam századunk és a mult század legnagyobb költői alkotásait s ezeknek a tanulságait: lángelméjű férfiak műveit, melyekből tökéletesen megismerhetővé válik az a rejtély, amit nőnek nevezünk. Beszéltem azokról a nagyokról, akik a férfierkölcs, a magasabb bölcselet éles szemüvegén át rajzolták meg a nőt s azokról, akik a testi szerelem durva és egyszerű tényeit akarván csak látni, úgyszólván szabad szemmel, tehát tökéletlenebb műszerrel figyelték és ábrázolták őt.

E rendszerben egy kalap alá került Zola és Marquis de Sade, naturalizmus és pornográfia (ez utóbbiról hosszabban beszéltem, részletekre térve ki, amiket itt, illemből, nem ismételhetek) – és külön, előkelő közösségbe kerültek a női lélek titkának hivatott boncolói – egy Flaubert, egy Stendhal, egy Bataille. Röviden előadtam a tartalmát egész sereg modern drámának: elvonultattam Ibsent, Strindberget, Maeterlincket, Gerhart Hauptmannt, Shawt, Bernsteint. A házasságtörési drámáról külön beszéltem, arról a módról, ahogy hol tréfásan (háromszög!) hol tragikusan írták meg a nő ingatag jellemének szörnyű következményeit a férfi sorsában.

Opula itt váratlanul közbeszólt és azt a csodálatos kérdést tette fel, hogy Strindberg milyen fehérnemüt és felsőruhát hordott – és milyent hordott Duse a „Kaméliás hölgy“ cimű darab főpróbáján. Arra kért, írjam ezt le részletesebben, mert a többi fejtegetést két szóból is megértette volna, ehhez azonban tüzetesebb adatokra van szüksége. Kissé meglepődve engedelmeskedtem: elmondtam, hogy Strindberg toalettjével röviden végezhetek – Európa férfiai nagy vonásokban, úgyszólván, egyenruhát hordanak, egyszerű szabású burkot, melynek hivatása elrejteni a férfi meztelenségét, meg a test vonalait, minél gazdaságosabb módon: e célra öt cső szolgál: egyikbe a derekunkat, kettőbe a karunkat és kettőbe a lábunkat dugjuk bele. Ezeket a szürke, vagy fekete szövetből (soha másszinüből) készült csöveket két darabbá varrják össze, kabáttá és nadrággá, oly módon, hogy a meztelen test két természetes választóvonala, derék és térd, ne érvényesülhessen. Ezt az öltözéket hordja Európában minden férfi, tehát az említett Strindberg is ezt hordta, amig élt, bár nem értem, mennyiben tartozik ez a tárgyhoz. Nehezebb feladat a második kérdésre felelni – dámáink a legváltozatosabb és leggazdagabb ruhákban járnak ugyanis: ez öltözékeknek célja, éppen úgy, mint az állatvilágban, kettős: csekély részben szolgálják az időjárás elleni védelmet, főfeladatuk a nőknek sajátos, női értelemben való érvényesülése, a férficsábítás, a férfi vágyainak ingerlése, oly módon, hogy a nő illatos és letépni való virágnak, vagy még inkább kivánatos gyümölcsnek hatását keltse s fokozza értékét a férfi szemében.

Opula megjegyezte, hogy szeretné, ha kevesebb hasonlattal élnék – ezeknek célját nem tudta felismerni s azt állította, hogy a hasonlatokkal éppen úgy vannak szárazföldi bullok-jaink, mint azok az elaljasodott (elcsúfított) oihá-k, akik közöttünk élnek s akiket én „nők“-nek szoktam nevezni, a ruhákkal, melyekkel testük tökéletlenségét akarják tökéletessé tenni. Ha nem tudjuk elég szenvedéllyel és örömmel szeretni, vagy megszerettetni azt, amiről beszélünk, mindjárt hasonlatot ráncigálunk elő a hiány pótlására, mint a kereskedő, aki azt mondja a vajról, hogy „olyan, mint a mandula“, vagy a manduláról, hogy „olyan, mint a vaj“, mert nem bízik benne, hogy az árú önmagáért beszél, saját tulajdonságaival is hatni tud. Ha a mi elkorcsosodott oihá-inknak ruhákra van szükségük ahhoz, hogy virágnak, vagy gyümölcsnek kivánjuk meg őket, ez csak azért van nyilván, mert ruha nélkül nem eléggé virágok és nem eléggé gyümölcsök. Különben ezt nem is tartja lényegesnek, mert előadásom alapján most már körülbelül tisztában van azzal, amit meg akart tudni. Csak azt nem érti még, hogy van az, hogy amikor megtaláltak engem, olyanféle ruhában voltam, mint amilyennek a bullok-ok ruháit írtam le.

Most végre megértettem, hogy Opula engem nem tart bullok-nak, azaz férfinek, hanem az elkorcsosodott oihá-k neméhez számít, – magához hasonlónak, nőnek vél, tekintettel testi megjelenésemre, mely az ő szempontjából valóban inkább hasonlított „érzelmes lény“-hez, azaz nőhöz, mint ama szörnyetegekhez, akik Capilláriában a felséges férfit képviselik. Egyelőre óvakodtam őt tévedéséről felvilágosítani, – őszintén szólva, ebben az országban ez a tévedés inkább hízelgő volt reám nézve – de észszerűbbnek is látszott, ha nem világosítom fel a valóságról; mert hiszen, sajnos, nem volt okom remélni, hogy akkor is szóba állana velem és méltatna érdeklődésére, ha megtudná, hogy lényegben közelebb állok ama férgekhez, akik csak megvetést és undort keltettek benne.

Ennek a balhitnek köszönhettem bizalmát, nem volt jogom, de bátorságom se volt visszautasítani ezt a bizalmat. Bár elkorcsosultnak, mégis csak oihá-nak tartott, számított rá, hogy meg fogom érteni őt s hogy végeredményben megegyezünk, ha bullok-okról van szó. Ruházatomra vonatkozóan tehát kitérő választ adtam, céloztam holmi kalózokra, akik megtámadták hajónkat, mielőtt az elsülyedt, s engem kényszerítettek rá, hogy átöltözzem! Ebből megtudta Opula, hogy a mi bullok-jaink testileg körülbelül akkorák és olyan fejlettek is, mint mi oihá-k vagyunk, – ami ugyan eléggé különös, de „semmiképpen sem jelenti azt, ahogy vallomásaimból is látja, mintha lelki, értelmi és érzelmi szempontból említésre érdemes különbség volna köztük és a capilláriabeli bullok-ok között“. Ezt magam is elismertem, úgymond, mindazzal, amit kérdéseire adott válasz formájában elbeszéltem.

Álmélkodásom nem ismert határt e váratlan kijelentésre: hiszen éppen az ellenkezőjéről akartam őt meggyőzni mindannak, amit, íme, levont előadásomból. Kértem, mondaná el, miben látja ezt a hasonlóságot, amihez képest a különbségek „említésre érdemesnek“ se mondhatók.

Opula válaszából végre megtudtam, ami eddig csak homályos, kialakulatlan sejtelem formájában élt bennem, mint kis gyermekben a származás titka; megtudtam, hogy természetrajzi és élettani szempontból milyen szerepet játszanak Capilláriában a bullok-ok a fajfenntartás nagy munkájában. Röviden, néhány szóban közlök erről annyit, amennyit a tudományos tárgyilagosság és útleíró lelkiismeretem okvetetlenül megkövetel: távol áll tőlem, hogy illetlen részletekkel háborítsam fel a szemérmes olvasót.

Nos tehát: az oihá-k, éppen úgy, mint a mi asszonyaink, eleveneket szülnek, mégpedig önmagukhoz hasonló oihá-kat. A megtermékenyülés kérdéséhez Capilláriában nagyon keveset értenek, legtöbben nem is tudnak róla, hogy a magzat fogamzásához egyéb is kell, mint egészséges szervek és jó táplálkozás. Néhány tudós oiha, a mi „elkorcsosult“ fajtánkhoz hasonló, mégis kimutatta – és ezt hosszas keresztkérdésekre sikerült csak megtudnom, – hogy azok az oihá-k, akiknek étrendjéből hiányzik a csemege, amit ittlétem első napján szolgáltak fel: a frissen sajtolt, eleven bullok-velő, nem szülnek addig, míg újra kedvet nem kapnak erre a csemegére. Úgy látszik hát, a bullok-velőben van valami anyag, ami nélkül nincs szaporodás: de erre nézve megoszolnak a vélemények. Ami a bullok-okat illeti, azok, minden jel szerint, a tengerfenék salakjából kelnek életre, – hogy egymás között szaporodnának, mint a tengerfenék más férgei és csúszó-mászói, erre nézve nincsen semmi bizonyíték – azt sem sikerült eddig kimutatni, hogy eleveneket szülnek-e, avagy petéket raknak, mint a hüllők. Annyi bizonyos, hogy a végtelen tengerfenéknek azokon a vidékein élnek csak, ahol oihá-k is vannak: vadon nem fordulnak elő, de az oihá-k társaságában mindig és mindenütt, igen nagy számban, mint afféle élősdiek – tenyésztésükről nem is kell gondoskodni, elég nagy számban tenyésznek önmaguktól is, arra a célra, amit, mint háziférgek, az oihá-k életfeltételeinek létrehozásában szolgálnak.

Ennyi volt az, amit Opulá-tól a bullok-ok természetrajzára vonatkozóan megtudtam. És ez nem volna sok, semmiképpen sem kielégítő, ha nem volna módomban hozzáfűzni néhány megállapítást, mint szerény kutatásaim eredményét, – oly kutatásokét, melyeket önállóan, az oihá-k utasítása nélkül, végeztem Capilláriában. E megállapítások, vagy inkább felfedezések, a mi tudományos gondolkodásunkban igen nagyjelentőségű eredménynek tekinthetők: Capilláriában oly érdektelen természetűeknek bizonyúltak, hogy mikor Opulá-val közöltem őket, abban a reményben, hogy mint egy capilláriabeli Darwint, vagy Newtont fog ünnepelni, aki felfedezte a bullok-okkal való rokonság elvét: vállat vont, azt mondotta, hogy lehetséges, amit mondok, de egy csöppet sem élvezetes, vagy mulatságos.

Felfedezésem útját és módját nem írom meg, unalmas volna; végső eredménye röviden ennyi:

A bullok-ok, akiket Capilláriában hasznos férgeknek tartanak, mint nálunk a selyemhernyót, s legfeljebb annyit ismernek el róluk, hogy az oihá-k szaporodását stimuláns gyanánt elősegítik, – a valóságban még ma is, mint az oiha-mitológia már említett legendája tartja, az oihá-k testéből származnak: csak a születés sajátságos, elkorcsosult módja rejtette el ezt a tényt az oihá-k szeme előtt. Minden oiha születésekor száz-kétszáz bullok is napvilágra kerül – mégpedig a placentában, azaz méhlepényben. Igen apró, szabadszemmel alig látható férgecskék ezek az ujszülött kis bullok-ok, érthető, hogy az oihá-k, akik nem kedvelik az undorító anyagokban való vájkálást, mint a mi természettudósaink, eddig nem vették észre őket. A méhlepényben nyüzsögnek és szülés idején az oihá-k ürülékében is van ilyen apró bullok-magzat: ha aztán, a méhlepényt és ürüléket elsodorja az áramló víz, az algák és korallok ágai közt megkapaszkodnak a kis bullok-ok, vagy elkeverednek a fenék iszapjába: ott indulnak fejlődésnek. Innen a hit, hogy a tengerfenék salakja öklendezi ki őket magából.

Végeredményben hát, a mi természettudományi gondolkodásunk szerint, azt lehetne mondani, hogy az oihá-k és bullok-ok ugyanolyan viszonyban állanak egymással, mint nálunk a férfiak és a nők. De Capilláriában, ahol a „két nem“ ismeretlen fogalom, ahol az ember, a felsőbbrendü lény, a teremtés koronája fogalmak kizárólag az oihá-kra vonatkoznak, azt állítani, hogy egy oiha és egy bullok ugy viszonylanak egymáshoz, mint egy egésznek két fele, mint a legfelsőbb életlehetőség két egyenrangú tényezője: éppoly nevetséges és ostoba állítás volna, mintha nálunk, a szárazföldön, azt próbálná kimutatni holmi hóbortos tudós, hogy az emberi méltóságot nem az értelem és belátás, a lélek székhelye, az emberi agy képviseli, hanem például a máj, vagy a vese, vagy a lép, vagy a nemi szerv, vagy egy erjesztőgomba, ami táplálkozásunkat elősegíti.