KILENCEDIK FEJEZET

Látogatás a bullok-telepen // Bullok-művészek // Tér és idő // Úrnőm nehány sajátos nézete az emberi fajtáról // Test és lélek // A hatodik és hetedik érzék

A következő napok egyikén aztán Opula olyan magyarázatát adta az egész bonyolult kérdésnek, ami, amellett, hogy világosan meg lehetett érteni, annyira ellentétben állott minden hitemmel és tudásommal, hogy hosszú időbe tellett, míg magamhoz tértem, legalább annyira, amennyi ahhoz kell, hogy az ember gondolatait rendbeszedje.

Úrnőm készülő bullok-telepeket látogatott éppen és megengedte, hogy elkísérjem. A villódzó, zöld fényben egész sora lengett bizonytalanul az épülő Bábel-tornyoknak – új külvárosa capilláriai székhelyének, makacsul, fáradhatatlanul dolgozó bullok-tömegek műve: külön-külön mindegyik egetverő létrának készül, megannyi kísérlete egyetlen gondolatnak, hogy elérjék egyszer ama tenger felszínét, melynek fenekén e boldogtalan férgek dolgoznak, harcolnak és pusztulnak, meg újra megfeledkezve róla, hogy céljukat soha el nem érhetik. Bementünk az egyik torony belsejébe is: úrnőm szakértelemmel nézegetett körül és kijelentette, hogy ez az épület, az oihá-k szempontjából nézve, néhány nap mulva elkészül. Három fal már elég magas; ha a negyedik is eléri őket, értesíteni fogja barátnőit, hogy jöhetnek a füstölőkkel.

Megható volt látni a kis bullok-ok nyüzsgését, sürgés-forgását, erőlködését. Opula megjelenésére sem hagyták abba a munkát: néhányan váltak csak le a párkányokról, odajöttek, körüluszkálták, apró szemeiket kimeresztve. „Megfigyelnek!“ mondta Opula mosolyogva, aztán, szavait magyarázva, hozzátette, hogy e kis lények között vannak művészi ösztönüek, akik a készülő torony falát rajzokkal ékesítik: ezek a rajzok mindig, kivétel nélkül, oihá-kat ábrázolnak, különös helyzetekben, ami arra enged következtetni, hogy e kis szörnyetegekben él valami derengő sejtelem a szépségről és boldogságról, az élet valódi céljáról. Ezeket a kis művészeket a dolgozó bullok-ok lenézik és csúfolják – Opula hangutánzó szavakkal utánozva őket, értésemre adta, hogy „vallásos“-aknak, „hivők“-nek hívják őket bullok-társaik: az oihá-t ábrázoló képet pedig „bálvány“-nak, „isten“-nek. Maguk a művészek „végzet“ és „sors“ hanggal jelzik az ábra jelentését.

Ebből megértettem azt, amit Opula természetesnek talált, nekem azonban eddig érthetetlen volt: hogy miért nem ismeri fel a bullok munkája egyetlen ellenségét és kisajátítóját, az oihá-t s miért nem harcol ellene, ahelyett, hogy egymást marcangolja. A bullok felsőbb lénynek, metafizikai erőnek tartja az oihá-t, elvont fogalomnak, ami magában foglalja az életet, – ellene küzdeni tehát, az ő furcsa értelme szerint, annyi volna, mint önmaga és az élet ellen szállni harcba. A naiv művész, közöttük is, mint emberek között, istennek nevezi ezt az erőt: lerajzolja őt, áldozatot mutat be neki művével, hogy kiengesztelje és meghallgatásra bírja.

Megnéztem egy ilyen bálványképet: – bullok-ok térdeltek előtte, akik Opula megjelenésekor szétrebbentek, a képre mutogattak és lökdösték egymást. Csak körülírással tudnám elmondani, mi volt a tárgya ennek a két oihá-t ábrázoló képnek: annyit mondhatok róla, hogyha másolatát közölni akarnám jelen mű szövegében, semmiféle ország cenzurája nem engedné meg ezt a közlést. Röviden szólva, a kép közönséges trágárságot ábrázolt, fajtalan műveletet: (a két oihá-n kivül néhány bullok is szerepelt rajta) olyant, amilyenekkel nálunk kéjencek szokták mulattatni kis hölgyeiket, rejtett zsebekből húzva elő, döntő pillanatokban, remélve, hogy felgyújtják vele hölgyük képzeletét.

Megvetéssel és undorral fordultam el és kértem Opulá-t is, hogy vesse tekintetét inkább a verejtékező és dolgozó bullok-tömegekre. Felhasználtam az alkalmat, hogy jelképezzem velük azt, ami iránt eddig hiába igyekeztem tiszteletet kelteni benne, amit férfimunkának, férfiértelemnek, férfiakaratnak neveztem. Ime, mondottam emelt hangon: van valami, ami boldogságnál, örömnél többet jelent, amiért fel lehet áldozni az életet – valami szent, ismeretlen célú hivatás: a kötelesség. Kant úgy mondja: fejem fölött a csillagos ég és bennem a kategorikus imperativus. Ezek a kicsi lények tornyot emelnek, hogy elérjék – ti mindannyiszor tönkreteszitek munkájuk eredményét, de mit tesz az? ők belefognak újra, hittel és bizalommal. S ez a reménytelen verekedés nem szebb, nem magasztosabb, mint elpuhulva kéjelegni az élet örömeiben – az életnek ez a tagadása egy szebb, magasabb élet kedvéért nem méltóbb-e a lélekhez, mint beletörődni a végtelen jelenbe, nem kivánva a nagyszerű jövőt?

Úrnőm csodálkozva nézett rám és megjegyezte, hogy térről és időről olyan kiáltásaim vannak, amiket rendkivül unalmasaknak talál: arra kér, hagyjam abba. Magas és mély, mult és jövő – ezek ostobaságok, hiszen egyiket se éljük át (élvezzük, ahogy ő kifejezte) – mivel az oiha nincs mélyen és magasan, hanem ott van, ahol van, vagyis saját lelkében, a világ közepén, örökké jelen és mindig boldogan. Ami a bullok-ok magasság-vágyát illeti, azt se tartja egy cseppet se mulatságosnak és változatosnak. Mert hiszen mit érhetnének el, legjobb esetben, feltéve, hogy valamelyik tornyot egyszer sikerülne befejezni? Feljutnának a tenger felszínére – kijutnának a szárazföldre, abba az országba, amiről én beszéltem neki, s ahonnan, állítólag, származom. De hol van ebben az országban az a magasabb, boldogabb életforma a számukra? Odafönt valamivel nagyobbak a bullok-ok, de lényegben, mindabból, amit előadtam, azt látja, hogy ugyanolyan ostobák (boldogtalanok), ha nem ostobábbak, mint idelent. Valamivel elbizakodottabbak talán, ennyi az egész és az, hogy helyzetüket, ha lehet, még kevésbé ismerik fel és vallják be önmaguknak.

Amit a házasságról elmondtam, lényegben nem más, mint Capilláriában a bullok-tenyésztés. Hogy a mi bullok-jaink csövekbe bujnak, az nagyon természetes – a mi oihá-ink akarják ezt így, nem tűrvén el, hogy fizikai mivoltuk fitogtatásával ők is vágyakat keltsenek s ezen az alapon ingyen tartassák el magukat. Egyébként bebizonyíthatja, saját vallomásomból, hogy a mi szegény bullok-jaink is, lelkük mélyén, istenségnek tekintik az oihá-kat és fölényeskedésük tagadása csak annak az öntudatlan érzésnek, hogy alulmaradtak.

Egészen elhülve kértem, magyarázza meg szavait. Opula saját vallomásomat tárta elém, a maga felfogásában. Elismertem, úgymond, hogy a „nőkérdés“-sel, ahogy mi nevezzük, – eltekintve azt a néhány feministát, akiket nem is nőknek, csak elkorcsosodott férfiaknak tekint – úgynevezett „lángelmék“ foglalkoztak minálunk: hogy tehát e kérdésnek a megoldásához, amit a nők egyszerűen a létükkel és életükkel oldanak meg, minden nehézség nélkül – a férfiak között legalább is lángelme szükségeltetik, értelmi kiválóság, mindent feláldozó szorgalom és erőfeszítés. Hogy van az, hogy a női lélek rejtélyét mindig férfiak boncolgatják, a nő jellemét férfiak elemzik: a nagy eredmények e súlyos tudomány mezején férfiak nevéhez füződnek, a nők adatokkal szolgálnak csak e tudományhoz? A női értelem alacsonyrendűségét, a nő szellemi szegénységét én azzal akartam bizonyítani, hogy íme, még önmagukat se tudják meghatározni – ahhoz, hogy fogalmunk legyen róluk, egy férfi lángelméje kell, mert tulajdon lelkükről tulajdon vallomásuk nincsen. Ezen az alapon azt is lehetne mondani, hogy az isten alacsonyabbrangú értelem az embernél, mert hiszen nem adott magáról önéletrajzot és jellemleírást: amit tudunk vagy hiszünk róla és működéséről, emberek fedezték fel és határozták meg – ő maga hallgat és cselekszik. De a valódi hivő tisztában van vele, hogy az ő hallgatása és a mi imánk abban a viszonyban leli értelmét, amely isten és ember közt fennáll – hogy nekünk szükségünk van istenre, de istennek nincsen szüksége reánk.

Határozottan állítja, hogy a mi nagy nőismerőink szívesebben lennének nők, mint nőismerők, – Strindbergnek pedig és a többi pesszimistáknak, akik a nő aljasságát abban látják, hogy szívesebben élik a maguk életét, mintsem azon törjék a fejüket, hogy Strindberg milyen ember lehet és hogy lehetne őt boldoggá tenni, – ezeknek egyszerűen savanyú a szőlő. Egyébként is úgy látszik, hogy minden hóbortos elméleten és eszmeépületen keresztül valami névtelen vágyakozás lakik a mi bullok-jainkban, hogy nőkké lehessenek ők is, „lealjasodjanak“ és otthagyják bábeltornyaikat. Magam ismertem el, hogy a nőies férfiakat jobban szeretik a nők, mint a férfias nőket a férfiak – mi mást jelent ez, mint egy egységes embertipus felé való vágyat, vágyat a „lealacsonyodás“, a „sülyedés“, az „effeminálódás“ felé – röviden szólva sejtelmes honvágyát minden földi embernek Capillária felé, a tenger fenekére, amit eddig csak nekem, Gullivernek, adatott megismerni, s ahol egyetlen nem él, boldogan és derülten, a Nietzsche Übermensch-e – de ehhez az egyetlenhez inkább hasonlítanak a nők, mint a férfiak.

Ugyanezt a homályos ösztönt nemcsakhogy nem cáfolja meg, de inkább bizonyítja az, amit az „egyneműek szerelmé“-ről, erről a „fajtalanság“-ról beszéltem, ami férfiak és nők közt is előfordul nálunk, szerelmi elfajulás formájában: – azzal a különbséggel, hogy míg a nők egymást, éppenúgy, mint Capilláriában, nők gyanánt szeretik – addig a homosexuális férfi partneréül „nőies“ férfit keres, női neveket ad neki, női ruhába öltözteti fel, elannyira, hogy felmerül a kérdés, ha már a nőt keresi a férfiban is – miért nem fordul egyenesen a nőhöz? S a kéjenc, akit említettem, miért mutat meztelen női testet a nőnek, akit szerelemre akar hangolni: nem ugyanazon oknál fogva, amiért a bullok-ok festegetik az ő bálványképeiket? – Hiszen, ha azt hinnők, hogy a nőnek lelkileg is ugyanakkora szüksége volna a férfira, mint a férfinak a nőre – szüksége volna rá, nemcsak eszköz gyanánt használná, egyéb eszközök hijján, – akkor az önmaga meztelenségének csábító feltárásával próbálná meggyujtani a nőt. Mi tréfásan használjuk a szót, hogy a nő ennek és ennek osztotta „kegy“-eit és nem vesszük észre, a valóságban milyen komolyan így van.

Szent Antalt nők kisértették a pusztában és ő istenhez fordult segítségért – istennek ismerve el a nőt, mikor egyenrangu erőt küldött harcba ellene, érezvén, hogy önmaga, felséges emberi mivoltában, gyönge volna azzal a lénnyel szemben, akit még csak embernek se akarunk elismerni különben. De hát miért tartjuk mi tragikusnak a férfiak nő utáni sóvárgását és komikusnak, ha nő liheg a férfi után, ha nem ugyanazért, amiért a tökéletesebb felé való igyekezetet is tragikusnak érezzük?

Opula elhallgatott s én, ki lehajtott fejjel és gúnyosan figyeltem eddig, gyüjtvén magamban az ellenérveket, hirtelen feltekintettem rá. Az arca nyugodt volt és hideg, de oly megdöbbentően szép, hogy torkomon akadt a szó. Néhány pillanatig dobogó szívvel álltam ott, aztán nyugtalanúl, remegve, fájdalmasan kiáltottam fel:

– De hát mi ez, mi ez akkor – mit jelent ez a zavar, ez a vágy, ez a határozatlan és sokféle akarat, ez a szabadság után való sóvárgás a boldogtalanok szívében? Mondd meg, én nem értem, adj valami jelt, mutasd meg az utat, amin elinduljak!

Opula lehajolt s kezének egy gyakorlott és ügyes mozdulatával elkapott egyet a fickándozó kis bullok-ok közül. Fölemelte és odatartotta szemeim elé. Először láttam ilyen közelről ezt a furcsa kis szörnyeteget.

– Ide nézz, – mondta nyugodtan s átlátszó, halványsárga ujjai, mint apró lángocskák, erősen fogták a rugdalózó állatka derekát. – Látod ezt a zavaros, bonyolult kis gépezetet? Eredetileg, ahogy te magyarázod, s ahogy legendáink is bizonyítják, egyetlen szerv volt, egyetlen célra szolgáló része a nagy egésznek, amit ti, odafönt, embernek, mi, idelent, oihá-nak, azaz Nőnek nevezünk. Alakja elnagyolt körvonalakban, ma is emlékeztet származására, ha hinni lehet a leírásnak, ahogy te a földi „férfi“-t jellemezted megjelenésének lényegében. Ez a szerv, ez a része az egésznek, levált rólunk és külön fejlődésnek indult. És felszerelte magát mindennel, ami csak az Egészet illeti meg és nem az Alkatrészt: szemekkel és fülekkel és szájjal – nézd, uszonyai is vannak, szárnyai is vannak, – mindent egyesíteni akart magában, azt hitte, tökéletessé lesz, ha minden tökéletesnek formáját magára ölti. Csakhogy az élet bölcsességét nem lépheti át az sem, aki bölcsebb akar lenni az életnél – s aki a természetnél jobban akar sietni, az sem siethet más úton, mint a természet, – megelőzheti csak, de a maga területén.

– Nem érted ezt a világos beszédet? A füledből, amit az élettől kaptál, csinálhatsz tökéletesebb fület: hiszen telefonjaitok vannak és ezer mérföldre tudjátok kinyújtani hallóérzéketek – és csinálhatsz a szemedből tökéletesebb szemet – hiszen közelről látjátok a holdat távcsöveitekkel és bálnának a vízben úszkáló ázalagot, ha szemeteket üveggel szerelitek fel. És lábadat, mely arra való, hogy elmozdítsa testedet állóhelyéről, felszerelheted vasúttal és repülőgéppel, hogy ezerszer tökéletesebben feleljen meg a célnak, amire a természet rendelte. Ime, a tökéletesedés természetes útja a boldogság felé, – akarat, értelem és belátás a természet szolgálatában, szentháromság, amivel a természet felülmulja önmagát, mikor megnyilatkozik legtökéletesebb formájában, az emberben. Annyi kell csak hozzá, hogy tisztában legyünk vele: mire valók az alkatrészek, mielőtt hozzáfogunk a tökéletesítéshez? Mert aki a fülével akar látni és a szemével hallani, az letért erről az útról és eredményt nem fog elérni. Ez a féreg, ez a részecskéje a csodálatos oihá-nak, fellázadt az Egész ellen s azt hitte, felveheti vele a versenyt, feleslegessé tudja tenni, pótolni, utolérni.

– Képzeld el, hogy a fül fellázadna az ember ellen, leválna róla, önállósítaná magát s új életet kezdene. Akárhogy erőlködik, igazán nem tud egyebet, mint hallani, – látni igazán nem fog soha, áltatja csak magát, nevetséges torz lesz belőle, társtalan, boldogtalan állat – nem szerzi meg azt, amire vágyott s elveszti azt, amije volt: reménytelen erőlködésében, hogy láthasson, megsiketül. És így járna minden más szerv, mely egyebet is akar, mint amire alkottatott: ha hallani akar a szem és látni a fül.

– De hát az értelem… – szóltam én közbe.

– Valóban, az értelem, – folytatta Opula és mosolygott. – Mit gondolsz róla, mire való? Meg tudnád-e mondani pontosan? Én azt mondom neked, nem arra, amire ti odaát használjátok. Az a bonyolult, rendkivül finom szerv, mely ott reng, titkosan, még a mi gyöngéd testünkben is láthatatlanul, a koponya kecses csontedényében, ezer selyemszálat bocsát ki magából a test minden részébe, örömet s fájdalmat gyűjtvén egybe és osztván szét. S igyekszik örömmé és jóérzéssé és boldogsággá feldolgozni mindent, amit összegyüjtött – még a fájdalmat is, ha munkájában nem zavarod s nem kényszeríted rá, hogy egyébbel foglalkozzék, mint amire való.

– De hát az öntudat… az Én érzése… az a feszült ösztön, hogy megismerjem az igazságot… a lélek…

Opula mosolygott.

– Aki az Én számára keres valamit, az nem az igazságot keresi, csak a maga igazát. Hagyd az Én-t – mi egy szervről beszéltünk, amit ti agy-nak neveztek – és ez nem az Én, annak csak egy része, – ha a legbonyolultabb és legtökéletesebb része is. Avagy, hogy hívjátok ti odaát – én-nek mondod-e a lelkedet? Nem: az „én lelkem“, úgy hívod, úgy-e, elismervén, hogy nem te vagy az, csak egy részed, mint ahogy mondod „az én kezem“, vagy az „én lábam“. Hagyd az „én“-t – ezzel a bonyolult szervvel, amit léleknek nevezel, nem fogod megtudni soha, ki az… De miért nyugtalankodol? Ha lelkiismeretfurdalás nélkül használod kezed, és lábad arra, amire valók: használd a lelked is éppen úgy – ennek az egyetlen lénynek, akit mi egy boldog felkiáltásban oihá-nak, ti pedig kissé szárazon Embernek neveztek, minden öröm, szépség és mámor és istenhez való emelkedés forrásának boldog figyelésére, minden lehetőség formájára – mert őbenne van meg minden lehetőség, úgy, ahogy előtted áll, kézzel, lábbal és lélekkel. Ez a lélek dolga és feladata – erre alkottatott. Végezze hát dolgát, amig bírja s aztán pihenjen el – s majd jön új lélek, hogy új örömre serkentse halhatatlan testünket, – mert a lélek halandó, csak a test halhatatlan.

– Ember… lélek… test… öröm és bánat… oiha… – dadogtam –… de ha ebben merül ki minden… kire bízzam hát… melyik szervre… ki foglalkozzék az Emberiséggel… a nagyszerű fajtával… embertársaimmal… nőkkel és férfiakkal… az Emberiséggel, melynek hivatása van e Földön… Te csak az Emberről beszélsz… a testről… kézről, lábról… szemről és fülről… az öt érzékről, mely a testet, az embert szolgálja… a hatodiknak nevezed a lelket… de hát kinek lesz gondja az Emberiségre, ha a lelket lefoglalod az Ember számára?

Opula mosolygott.

– Hát elfelejtetted a hetediket?

Ránéztem.

– A szerelem… – dadogtam megsemmisülve.

Opula mosolygott és magasra emelte a kezében fickándozó bullok-ot.