TIZENEGYEDIK FEJEZET

Szerző megkezdi kényszermunkáját a bullokok között // Halvargónak, annak a toronynak, melynek szerző polgárává lett, leírása // Szerző megismerkedik Xa-rá-val, Halvargó államtitkárával // Nehány felvilágosítás az Oiha-legenda eredetéről

Capilláriában töltött életem második fejezetét, mely korántsem volt oly boldog és derüs, bár eseményekben sokkal gazdagabb volt, s melyet a munkás bullok-ok között töltöttem, elitéltetésemtől Capilláriából való szabadulásomig, csak egészen röviden mondom el, szigorúan ragaszkodva azokhoz a tényekhez, melyeknek felsorolását méltán elvárhatja az olvasó magamfajta útleírótól, akinek írói és költői erények hijján egyetlen érdeme az, hogy hűen és lelkiismeretesen elmondja, amit látott.

Éppen ezért mellőzöm az első három hónap történetét – egy másik, nagyobb munka tárgya lehetne annak a tüzetes leírása, hogy miként szoktam meg a furcsa kis szörnyetegek társaságát, hogy szerettem meg őket, hogy fedeztem fel lelküket s annak sok jó tulajdonságát, hogy tanultam meg nyelvüket, szokásaikat; hogy lettem, eleinte kényszerítve, lázadozva, később a magam jószántából lelkesen és becsvággyal, társadalmuknak hasznos tagjává; hogy győztem le bizalmatlanságukat és kedveltettem meg magamat velük, mert eleinte bizalmatlanok voltak hozzám: a beavatottak tudták rólam, hogy az oihá-k közül kerültem hozzájuk és legnagyobb meglepetésemre ez a hír korántsem azt a tiszteletet és irigységet váltotta ki belőlük, amire számítottam – inkább gúnyosan beszéltek velem és rólam ezzel a kalandommal kapcsolatban. Az olvasó méltán kivánhatja tőlem, hogy ne untassam őt érzelmi életem elpanaszolásával, – hát csak annyit jegyzek fel, hogy magam voltam hibás benne, ha nem tudtak komolyan venni, az első időkben: Opulá-tól való elszakadásom oly fájdalmasan hatott rám s oly levertté és szerencsétlenné tett, hogy búskomorságomban valóban élvezhetetlen voltam abban az időben.

Ez az én személyes lelki ügyem, Opula iránt táplált reménytelen szerelmem, elfogulttá és önzővé tett s méltán keltett ellenszenvet irántam a bullok-ok között, akiket abban az időben, mikor önhibámon kivül odakerültem hozzájuk, éppen nagyfontosságú társadalmi és politikai kérdések foglalkoztattak, csupa olyan eszme, ami az egyéntől önfeláldozást és önzetlenséget követel a köz érdekében. Ezekről beszélek hát inkább, remélve, hogy hasznossá tehetem magam, ha néhány szerény adatot szolgáltatok ama kitünő és komoly férfiak rendelkezésére, kik ma Európa sorsát igazgatják s vezetik a jólét és tökéletesbülés felé, s szívesen lemondok arról a biztosabb és olcsóbb, de komoly férfihoz méltatlan sikerről, amit unatkozó nőcskék és álmodozó kis diákok soraiban érhetnék el, ha e lapokat szerelmi nyavalygásaim áradozásával tölteném meg.

Az a torony, ahová száműztek, nem a legnagyobbak, de kétségkivül a legrégibb és legfejlettebbek egyike volt Capilláriában. Alapjait sok évvel ezelőtt rakták le a jelenleg építő bullok-ok ősei, (a bullok-ok élettartama sokkal rövidebb, mint az oihá-ké) kiket a toronyban ma uralkodó fejedelem, Kar-kar-ka ősapja, Kol-ko, vezetett erre a vidékre. A szomszédos tornyokkal békés egyetértésben éltek hosszú ideig, míg a múlt században egy goncsargó (így hívják ők azt a katasztrófát, mikor az oihá-k kifüstölik őket és elfoglalják tornyaikat: olyanféle természeti tüneményt értenek alatta, mint nálunk a földrengés) alkalmat nem adott bizonyos összetűzésekre, amiknek következményeit a következő, utolsó fejezetben, igyekszem majd röviden elmondani. Ennek a goncsargó-nak ugyanis a bullok történelemtudósok többféle magyarázatát adják: vannak, akik szigorúan tudományos alapon elemzik, mások rejtelmes erőket emlegetnek. Mind a két felfogásnak megvolt a maga pártja a különböző tornyokban és a felülkerekedett pártok irgalmatlanul kipusztították a legyőzötteket. De ezek a barbár idők ma már elmultak és a körletben épülő tornyok népe kulturában és civilizációban hallatlan arányú fejlődésnek indult. Fellendültek a tudományok és művészetek – előbbiek a bullok-ok testi és lelki tulajdonságainak a toronyépítésre alkalmasság szempontjából való tökéletesítése: utóbbiak a bullok-fajta szellemi nevelése irányában. Kiváló kutatók foglalkoztak a bullok egyéni és faji strukturájával: természettudósaik kikutatták a törvényeket, melyeknek alkalmazása nagyszerű felfedezésekre vezetett a gyakorlati életben.

Az első időkben magam mint egyszerű munkás dolgoztam a vakolathordásnál és nem volt alkalmam bepillantani azoknak a felsőbb osztályoknak munkakörébe, akik a torony építését tervezték és irányították. Viszonylagos nagyságom és ennek megfelelő testi erőm csakhamar pótolhatatlanná tettek: egymagam többet végeztem nyolcvan-száz bullok-nál, ugyannanyi idő alatt. De éppen ez a testi fölényem adott lehetőséget utóbb, hogy társadalmi osztályomból kiválva, bizonyos előjogokat élvezhessek, amik alkalmat adtak megismerni a bullok társadalom keresztmetszetét. Barátokra és összeköttetésekre tettem szert: ezektől tudtam meg aztán a következőket.

A tornyok egy-egy bullok-nemzetségnek állami életben való tömörülése által jöttek létre. Az államok élén királyok, fejedelmek, köztársasági elnökök, vagy egyszerű hatósági szervezetek álltak, az illető torony politikai izlésének vagy hagyományainak megfelelően. Ezek a vezetők gondoskodtak róla, hogy minden egyéni munka összhangban működjék közre a közös cél: a torony továbbépítése és betetőzése felé. Ezenkivül a rend fenntartását és a torony belső és külső védelmét irányították, – utóbbira azért volt szükség, mert az a veszély, hogy valamelyik közeli torony népe egyszerűen elfoglalja az épületet, minden torony fölött ott lebegett. Kialakult a „toronyvédelmi jog“, mely a bullok-ok hihetetlen találékonysága, technikai ügyessége mellett fantasztikus eredményeket hozott. Hogy a következőkről az olvasó akár csak halvány fogalmat alkothasson, valamit még hangsúlyoznom kell. Az, amit mi itt Európában „homo faber“-nek, „technikai ember“-nek nevezünk, olyan mértékben fejlődött ki a bullok-oknál, amilyenről nálunk csak a legvadabb képzeletű szerzők: egy Wells, egy Shaw merészelt ábrándozni legőrjítőbb álmaiban. Ez a technikai képesség, ami nálunk, egyelőre, inkább csak az erőművi világban produkált csodákat, náluk kiterjed a szerves élet minden területére. Nálunk csak a legújabb időkben és csak óvatos tapogatózásokkal kezdenek foglalkozni az élő szervezetek átalakításával, – a bullok-oknál az a probléma, hogy egy szemet, egy májat, egy agyvelőt kicseréljenek, hogy egy tüdő helyébe két vesét ültessenek át, hogy két agyvelőt kicseréljenek, vagy félbevágjanak, hogy szárnyakat, uszonyokat növesszenek más szervek helyébe, hogy egy hal kopoltyúját beleillesszék egy bullok szívébe; nem nagyobb kérdés, mint nálunk a telefon, telegráf, Röntgen-fény, gőzhajó és repülőgép: míg ez utóbbi technikai eszközök előállítása a bullok-ok számára egyszerű gyerekjátékká sülyedt.

Ezt meg kell érteni, mielőtt belefognék a „toronyvédelmi jog“ kialakulásának történetébe. Mióta ez a kérdés, kényszer formájában, felszínre vetődött, a bullok-társadalom fejlődésében sajátságos átalakulás indult meg, amit a „kettősség“, „széthasadás“ szóval lehetne talán jellemezni. Minden szerv és minden szerszám úgy kezdett formálódni, hogy kettős célt szolgáljon: a torony építését s ugyanakkor annak védelmét is, ami persze egyértelmű a támadással. Minden bullok egy személyben munkássá és katonává formálódott át. A vakolólapátokat ha megfordította az ember, vakolatlekaparókésnek is lehetett használni, a téglaformák úgy voltak szerkesztve, hogy robbanóanyaggal megtöltve, egyben téglarobbantó aknát is lehessen csinálni belőle. Ugyanazokkal a kapcsokkal, amikkel összekötnek két lécet az egyik toronyban, a másik toronyban szét lehetett azokat feszíteni. A szerszám, ami itt épített, ott rombolt, – ami egyik toronyban leveseskanál volt, hatlövetű forgópisztolynak bizonyúlt a másikban, – itt mákosrétes gyanánt ették ugyanazt, amitől odaát úgy fordultak fel a bullok-ok, mint a patkányméregtől. A bullok bonyolult testén minden szerv szerepe megkettőződött: a repülésre való szárnyacskák végén éles karmok fejlődtek, amikkel pompásan lehetett szárnyakat felhasítani; a dobhártyák úgy alakultak, hogy szükség esetén rettenetes zajt lehetett verni velük, amitől megsiketül az ellenséges bullok; a szemek árkában, a könnyzacskók helyén, apró mirigyek fejlődtek, amiknek mérges váladéka megvakította azt, akire ráfreccsentették. Voltak bullok-ok, akik ujjaikat meghosszabbították és kihegyezték, hogy szúrni is lehessen velük; mások két karjukhoz még egy harmadikat növesztettek, ami oldalt, a derekukról, fityegett le, éles és hegyes volt és kemény, mint a vas.

A „toronyvédelmi jog“ nagyszerű fejlődése szellemi téren is éreztette hatását. Az összetartozás érzését, ha lehet, még fokozta az a tény, hogy ezt az összetartozást széthúzás fenyegette – az egyén és társadalom viszonya tökéletesen tisztázódott. Azokban a nagyarányú mozgalmakban, amikben szabadulásom előtt részt vettem, alkalmam volt megismerkedni Halvargó-nak (szűkebb hazámnak) legkiválóbb társadalomtudósával és államférfiával, Xa-rá-val, ugyanazzal, akinek oldalán harcoltam később, mikor a nagy háboru bekövetkezett. Ez a Xa-ra világosított fel sok homályos kérdésben, – neki köszönhetem, ha a bullok társadalomtudományban némi jártassággal dicsekedhetem s szerényen hozzászólhatok társadalmi, politikai és gazdasági kérdésekhez.

Egy alkalommal a bullok-társadalom jövőjéről beszélgettünk Xa-rá-val. Én csodálatomat fejeztem ki mindarról, amit eddig a kultura és civilizáció terén tapasztaltam, – felsoroltam minden tudományt és művészetet s kimutattam, hogy milyen nagyszerű eredménnyel dicsekedhetnek. Hihetetlen, mennyi mindenfélével foglalkoznak a bullok-ok Halvargó-ban és egyebütt is: s mindennel azzal a végtelen áhítattal és komolysággal foglalkoznak, amit a közös nagy cél sugalmaz – az a cél, amit csak kiváló elmék látnak tisztán, de amit a legutolsó munkás is ösztönszerűen érez. A tudomány minden ága szóbakerült: fizika, kémia, asztronomia, asztrología, geodézia, numizmatika, história, hisztológia, filozófia, filológia, filatélia, filantrópia, filharmonika, kiromantika, kriminológia, fiziológia, pszihika, pszichiatria, pszichofiziológia, pszihogeodézia, fiziopszihopatológia, patofiziokémgezia, fizoasztronumiz-filkiropszihogeospektri-gonometriai-judikamentropoantripológia és a többi. Mindezek módszeresen kifejtve és összeegyeztetve, ellenőrizve és megszövegezve, egységbe foglalva és kielemezve alkotják azt az egészet, amin a Torony épül. Xa-ra, a legcsodálatosabb elmék egyike, valóságos polihisztor, mindenhez hozzá tudott szólni: – ismerte mindegyik tudomány fejlődéstörténetét és állapotát, állásfoglalását a jelenkorban, a legnagyobb könnyűséggel beszélt gyakorlati és elméleti kérdésekről, szakszerűen és általánosan. Főként azonban a társadalomtudományok érdekelték, ezen a téren nemcsak felfogó és megértő, de alkotó lángelme is volt, – néhány csodálatos, örökéletű művében, miután az elméletek eredményét leszögezte, erkölcsi magaslatra jutván, azt az útat és módot is megtalálta, amin keresztül, illetve aminek segítségével a társadalomnak haladnia kell, hogy az ösztön és akarat tényét összeegyeztető szükségességének világos parancsát követve megérjen egy jobb lehetőség, felismerésének magaslatát jelző állomás állapotára.

Erre a pontra érve, örültem, hogy az egész beszélgetés alatt fokozódó nyugtalanságomon talán enyhíthetek (aznap reggel nagyon leverten ébredtem: Opulá-val álmodtam megint) s feldobtam a kérdést, hogy állunk mindezek után a goncsargó-val, vagyis azzal a természeti tüneménnyel, amit a bullok-ok valami földrengésfélének képzelnek s ami tornyaikat halomradönti. Először hagyta el számat az „oiha“ szó, mióta Halvargó-ba kerültem. Xa-rá-ra láthatóan kedvezőtlen hatást gyakorolt ez a tárgy. Fészkelődni kezdett, kicsinylően mosolygott, szórakozott válaszokat adott, másról akart beszélni, – majd hirtelen kitörve, csodálkozásának adott kifejezést, hogy olyan művelt és felvilágosodott ember, mint én, ilyen haszontalan és gyermekes dolgokkal foglalkozik. Ami a goncsargó-t illeti, unatkozó és műveletlen filozófusok, elmúlt századokban, mikor a bullok-társadalom, természettudományos gondolkodás és módszeres kutatás nélkül szűkölködvén, hiú kozmológiákat, mitoszokat és legendákat gyártott még, ilyes mesékkel próbálták elaltatni a megismerésre szomjazó kulturálatlan tömegeket. Egyike ezeknek a meséknek a goncsargó is, az a teozofikus vagy misztikus feltevés, hogy valami csodálatos, felsőbb akarat vagy intelligencia intézi a tornyok sorsát: ez hozott létre bennünket, bullok-okat, a maga gyönyörűségére, vagy szükségletére s az is dönti romba bizonyos ponton nagyratörő álmainkat. Ő, a maga részéről, anélkül, hogy hitetlen, vagy tagadó szellem volna, meg van győződve róla, hogy az effajta transzcendens, vagy metafizikai koncepciók a fejlődés szempontjából károsak, egészen reménytelen és terméketlen játékai a bullok-értelemnek, mely bizonyos határok között mozog és a Felfoghatatlan nem tartozhat munkájának pozitiv tárgyai közé. Egyébként a fejlődéstörténet kezdi kimutatni, hogy a goncsargó-nak nevezett összeomlás, ami időközönként elsöpri a kulturát, bizonyos atom-bomlást előidéző kórokozó anyagok működésére vezethető vissza – ezeknek a kórokozóknak vagy üstökösöknek létezését kétségtelenül kimutatták: mindig jelen vannak, amikor a csillagászok goncsargó-t jeleznek, az égbolton, fényes tömegek, vagy gomolygó, átlátszó ködfoltok alakjában, melyek matematikusaink által még ki nem mutatható pályán keringenek a tornyok felett. A spektrálanalizis már összetételüket is megállapította: nincsen bennük semmi olyan anyag, mely a bullok-ok testében elő ne fordulna. Nagyon természetes, hogy a naiv ősbullok ezeket a rejtelmes, imbolygó ködfoltokat, melyeknek hosszú, aranyuszálya végigsöpri az eget s elborítja tornyainkat is fényével, valami felsőbb erőnek, vagy akaratnak hitte, oihá-nak nevezte el, félt tőle és imádta, – de valójában tehetetlen, kialakulatlan tömegek ezek, akár szervesek, akár szervetlenek, kezdetleges állapotban maradt ősanyagok. A műveletlen paraszt és a tudatlan lelkű, képzelődő költő kisértetet lát bennük, amit oihá-nak keresztel el aztán, megtartva az ősi mitológiák kifejezéseit.

Kissé zavartan hallgattam a kiváló tudós fejtegetéseit és bátortalanul emlékeztettem őt a bullok-művészek festményeire és szobraira, melyek oihá-kat ábrázolnak sajátságos helyzetekben. Xa-ra atyai jóindulattal mosolygott és ismételten biztosított engem, hogy oihá-k nincsenek. Ezek a képek és ábrák bálványoknak tekinthetők: pozitiv magvuk részben az előbb említett kórokozó anyag, részben a goncsargó-k alkalmával fellépő tömeg-pszihózis, mely megszédíti és agyrémekkel tölti el az érzékeket: nem lévén hozzászoktatva azokhoz az erős ingerekhez, amiket effajta természeti tünemények kiváltanak. Ebben a sajátságos elmezavarban aztán a bullok-ok, közöttük, mint különösebben érzékeny, tehát könnyebben megzavarható idegrendszerű egyének, az úgynevezett költők és művészek tipikus módon viselkednek. Ágaskodni kezdenek, nyújtózkodnak, szemük kifordul, fejük megdagad, összefüggéstelen szavakat dadognak: mintha csodálatos látomások gyötörnék őket. Meg kell adni, hogy a fentemlített ingerek nagyon erősek és legyőzésükhöz igen fegyelmezett elme szükségeltetik: – ő maga, aki csillagvizsgálóból figyelte egyszer egy ilyen közönségesen oihá-nak nevezett ködfolt közeledését, csaknem megzavarodott tőle, kiáltásokban tört ki, artikulálatlan és értelmetlen hangokat ejtett, amiket hangutánzó betűkkel később fel is jegyzett magának, ilyeneket, mint „ó, ó, ó, édes, gyönyörű, Nusikám, numcikám, mancikám, kuncikám, puncikám, életem, csillagom, mindenségem, zsófikám, kegyen (vagy legyen?) a feleségem stb.“

Nyilvánvaló, magyarázta tovább Xa-ra, hogy a költőknek és művészeknek ezeket a különben igen hatásos és sugalmazó megnyilatkozását csak a szigorúan ellenőrző kritika szemüvegén át szabad nézni, ha azt akarjuk, hogy ezeknek a bullok-oknak működését is be tudjuk kapcsolni a művelődésnek és fejlődésnek abba a folyamába, mely a társadalom radikális megszervezését és átalakítását célozza: le kell vonni belőle azt, ami betegesen túlfűtött képzelődés, ábránd, őrület, agyrém: redukálni kell a valóságra, ami lelkükön át elferdítve, túlozva, összezavarva, kielemezetlenül ömlik elő – ki kell hámozni ebből a zagyva, csillogó halmazból az egyszerű, általános abstrakciót, a valóságos tényeket, a nagy szociális igazságokat, mint amilyen a történelmi materializmus, a létért való küzdelem, a nemek harca, az erősebb kiválása és a fajvédelmi különítmény. Ezeket kell szem előtt tartani, hogy egyre szélesebb rétegeket vonhassunk a nagy munkába, felvilágosítva a tömegeket, azokat a ködfoltokat is, amiket oihá-knak neveznek, hogy egykor hasznos, munkás tagjai és támaszai lehessenek a bullok-társadalomnak.