TIZEDIK FEJEZET

Szerző pillanatnyi elmezavarban szerelmi vallomást tesz Opulá-nak // Kiderül származása // Kényszermunkára itéltetik

Körülöttünk villództak a vizek – messze vörösen világított a higanytó. Fejem fölött halak csapkodtak, alvilági szörnyetegek: egy ijesztő fej bukkant fel, zöld szemekkel, csápokkal és nyúlványokkal. Kissé távolabb formátlan, fekete tömeg sötétlett: elsülyedt hajó roncsa – kéményéből zölden tekergett ki éppen egy óriáskigyó, mint a füst. A roncs nyüzsgött és mozgott: fedélzetét, árbócait, egész belsejét bullok-ok lepték el, dolgoztak rajta, szétszedték és összerakták, mohón kutattak rajta, vizsgálódtak és tanultak. Most már tudtam, hogy ők voltak azok, akik, mikor ájultan s talán már félholtan is leértem a tenger fenekére, közrefogtak és megmentették az életemet: mű-kopoltyút szereltek fel rám, aminek segítségével egylaki emlősállatok is élhetnek a víz alatt, – ezt a műszert, a víz alatti mesterséges tüdőt, ők már régen felfedezték, mint mi, odafönt, a repülőgépet és a gőzhajót. És otthagytak, mielőtt magamhoz térhettem volna, új feladat után sietve.

Ők mentettek meg, ők vállalták velem a szolidaritást, ezek a kis szörnyetegek – ezek a dolgozók és keresők és feltalálók és felfedezők és katonák és szenvedők, akiknek igyekezetét egyetlen, homályos vágy sarkalja, tüzeli: eljutni hozzánk, ki a szárazföldre, hogy egyesüljenek velünk a közös, nagy munka lázában.

Két fülem mellett a mesterséges kopoltyúk zúgni kezdtek és zengett a fejem, elviselhetetlen nyomást éreztem, egyszerre eszembe jutott a rettenetes vízoszlop, mely fejemre nehezedik, csöndesen és végtelenül – azt hittem, rögtön megfulladok. Kitártam karjaimat és jajongó, vonító panasz tört ki a mellemből. Ekkor éreztem, hogy valaki ajkamra teszi a kezét.

Megfordultam és Opulá-t pillantottam meg, aki csodálkozva és részvéttel nézett rám. Abban a pillanatban elhallgattam. Egyenesen állott előttem, hatalmas és mégis gyöngéd testén keresztül, mint a ködfátyolképen át, ki lehetett venni a mögötte rengő vízinövények derengését. Oly megfoghatatlanul szép volt, hogy pillanatra azt éreztem, mintha megszünnék lenni, öntudatom, énem, mindaz, amit külön tulajdon életemnek ismertem, feloszolna és eltünne, hogy helyet adjon ennek az egyetlen valóságnak. Az arca fölém hajolt és világosan éreztem ekkor, hogy inkább akarom erről az arcról tudni, hogy van és világít fölöttem, mint tudni, hogy élek, – hogy ennek inkább kell lenni, mint nekem. Eltakarta fölöttem a zöld vizeket: boldog megnyugvás fogott el és bizalom, mintha a napba néznék, a Napba, én, az ő szülöttének és gyümölcsének és magzatának, a sötét, szomorú Földnek gyermeke: – a Napba, amit oly rég nem láttam már s amit, jaj, látni akartam megint.

S közben, míg ezt éreztem, észre se vettem, hogy beszélek, dadogok valamit, hánykolódva és szenvedéllyel, aminek semmi köze sem volt boldog és nyugodt, megbékélt érzésemhez. Amit mondtam, töredezetten, össze-vissza, értelmetlenül, ennyi, vagy ilyenféle lehetett:

– Te nem hasonlítsz senkihez, akit eddig láttam, Opula, mélység királynője. Nem hasonlítsz senkihez, de az vagy, akiről mindig tudtam, hogy van – odafönt, a Földön, egy mosolyban, egy tekintetben – a virágos mezőn, a tavasz illatában, enyhe, csillagos ég alatt, viharban és napsütésben. Én mindig tudtam, hogy az isten jelen van valahol, bujkál, talán a hátam mögött van, vagy most villant el mellettem, gyorsabban, mint a fény. Azt is tudtam, hogy rejtőzködik, fűben és fában – és hogy megtalálom, ha nagyon odafigyelek. Én figyeltem, ahogy csak tudtam, feszülten, kitárt szemekkel – és néha már azt hittem, megtaláltam: megtaláltam a figyelemben, megtaláltam magamban és hogy én vagyok az. De most már nem tudom, mit higyjek. Hogy én vagyok-e az, vagy te, – lehet, hogy te vagy az. Engedd, hogy megcsókoljam libegő aranyhajad, a napsugarat. Vagy nem is a hajad, hanem a szemed, – vagy a térdedet talán. De nem – hiszen ahhoz le kellene hajolni, – és én már tudom, hogy lehajolni nem szabad. Mondd hát, mit tegyek, – mondd, ki vagyok? Nem, nem akarok lealjasodni hozzád – hiszen tudom, hogy közönyös vagy és nem törődsz a csillagos éggel. Nem törődsz – de talán csak azért, mert te magad vagy az – mert neked nem kell emelkedni odáig, mint nekem. Mondd hát, mit tegyek? Ki vagy, isten, vagy állat? mert hozzám nem hasonlítasz, csak annyit tudok. Én sokat szenvedtem, harcoltam és verekedtem magammal és a hozzám hasonlókkal. Lehajolni nem szabad. Kihajolni nem szabad: ezt írják nálunk a kocsik ablakára. Ugy-e, értesz. Szeretnélek megcsókolni, – nem, inkább nem, mennem kell, dolgom van, én nem maradhatok itt. Nekem dolgom van odafönt, itt nagyon sötét van és nagyon langyos a közeg, – odafönt várnak engem. Szeretlek. Nekem semmi közöm ezekhez a rút állatokhoz – érted? Nem igaz, hogy én ezt akartam, nem igaz, hogy egy vagyok velük – ó, én jól tudom, amit te hirdetsz, anélkül, hogy szólnál: hogy szépség, jóság és igazság egy és ugyanaz, – hogy nem lehet jó és nem lehet igaz, ami rút, – de hát ki mondja meg, mi rút, mi szép, ha nem tulajdon lelkem? S a tükör, amiben szép arcod tükrözik, lehet-e rút, lehet-e darabos és karcolt, ha szépnek mutat? Nem, ami szépet ad vissza, maga is szép – ugy-e, hasonló vagyok hozzád? Nem vagyok hozzád hasonló, hiszen én többet akarok, mint te, – téged akarlak. Engedj, dolgom van, – mondd, mit tegyek? Odafönt valami fény hunyorog, – nekem azt el kell érni, jössz-e velem? Kiviszlek innen, a mélységből és a homályból, hogy azt érezd, amit én, mert méltó vagy rá: feltöröm koporsód fedelét. Kell, hogy visszaadjam neked ezt a mámort és gyönyörűséget, amit keltettél bennem, – vagy neked nincs rá szükséged? Elég, elég, – te nyugodt vagy és vársz, de én nem várhatok, nem várhatok tovább, – ó, milyen rossz vagy és én milyen jó, – ó, milyen szennyes vagy és én milyen tiszta, – én is rossz akarok lenni – én is be akarok szennyeződni – nem várhatok!…

Ilyeneket dadogtam, jól emlékszem: ilyen ostoba, szennyes zavar bugyborékolt ki belőlem. Megtörültem a szájam és megnéztem a kezem utána: sár és genny és tajték volt a kezemen. Nem mertem Opulá-ra nézni, mert meg voltam győződve, hogy nevet. Rettenetesen fel voltam indulva, vártam, hogy magamhoz térjek az őrületnek ebből a rohamából. De ekkor csodálkozó kiáltást hallottam – ijedten pillantottam rá.

Opula nagyra meresztett szemmel, egészen elálmélkodva, szinte ijedten figyelt: kinyújtotta egyik ujját felém. Zavartan néztem végig magamon, és felfedeztem meglepetésének okát.

Mit mondjak az olvasónak? Hogy értessem meg magam, hogy illetlennek ne gondoljanak, mikor valójában nem vagyok az. Nos, – a látvány, ami tudtomon kívül Opula elé tárult, s aminek kialakulását magam sem vettem észre a felindulásnak abban a rohamában, amivel földöntúli szerelmet vallottam neki – ez a látvány alkalmas volt felvilágosítani őt, hogy nem vagyok oiha, még abban az elkorcsosult formában sem, ahogy képzeletében, az én előadásom alapján, a földi nő képe élt. Meglepetése, bár igen nagy volt, arányban állott azzal a jelenséggel, ami ezt a meglepetést okozta. Tikkadtan bámultam magam is, de nem volt módomban eltüntetni az áruló jelképet, amit szépsége és az én rajongásom idézett fel harsogó nyiltsággal a homályból, ahol eddig rejtezett.

– Bullok… – mondta aztán Opula, le nem véve tekintetét rólam… – Bullok… – ismételte és lassan hátrálni kezdett.

Utána akartam vetni magam, de a Bullok, mintha kettőnk közé állt volna, hogy most már nyiltan, fenyegetően, parancsolóan szétválasszon bennünket, megállásra kényszerített.

Le voltam leplezve, nem tagadhattam tovább, hogy lényegileg ahhoz a megvetett fajtához tartozom, mely legfeljebb táplálkozásra és házépítésre jó – éreztem, hogy Opula szemében végleg elvesztem és hogy soha bizalmára nem méltathat többé.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy itthagyjam Capilláriát s ha még lehet, meneküljek. De a fent körülirt tárgy nem engedett. Hogy értessem meg magamat illőképpen az olvasóval? Erről a tárgyról Capilláriában való tartózkodásom alatt egészen megfeledkeztem volt – nem szabad elfelejtenie, hogy vízben tartózkodtam másfél évig, ami fölöslegessé tette bizonyos műveletek sajátos és körülményes elintézését, úgy, ahogy azokat a szárazföldön megszoktuk. Most tehát, amikor váratlanul megjelent a szinen, s még hozzá ily öntudatos és jelentős alakban, az a különös érzésem volt, mintha tőlem független, önálló élőlényről lenne szó, mely váratlanul, deus ex machina módjára, szólt bele az események menetébe. Érzéki csalódás volt, pillanatnyi őrület látomása, vagy felismerése a valóságnak, nem tudom – de úgy rémlett, hogy egy hatalmas Bullok ragadott meg a derekamnál fogva, amiről, vagy akiről azt hittem, hogy hatalmamban tartom, s most erősebbnek bizonyulva nálam, nyiltan és bevallottan mutatta ki, hogy arra kell mennem, amerre ő vezet. Kínlódva erőlködtem, hogy leüljek, vagy másfelé forduljak. Hiába. A víz örvénylett körülöttünk, lihegve rohantam, úsztam és lebegtem, mint akit lova elragadott. Végigcikáztunk a tornyok között – bullok-ok tömege kisért száguldó utunkban, előreszegzett fejjel, mereven, mint megannyi kilőtt, szárnyas nyíl, a kék vizen keresztül.

Tudtam, hogy épp ellenkező irányban kellene menekülnöm, éreztem, hogy vesztembe rohanunk. Egy kanyarodónál feltűnt az a hatalmas épület, szárnyas homlokzatával, aminek kapujában először pillantottam meg oiha bennszülöttet, Capilláriába érkezésem napján. Most üres volt az ajtó. Az üres ajtón át rohantam be, feldöntve mindent magam körül. Néhány oiha rebbent el mellettem, riadtan – nem volt megállás, a bullok ragadott magával. Ajtók csapódtak be körülöttem, nekiverődtem a falnak, mint egy kormányavesztett légcsavar – mindenüvé, ahol egy oiha eltünt s ahol a következő pillanatban üres deszkák meredeztek felém. Egy-egy pillanatra megjelent Opula ijedt, riadt arca, ajkán valami torz mosollyal – a Bullok ilyenkor feldühödve utánakapott: nekivágott a tetőnek, ahonnan lankadtan zuhantam vissza. Vergődött, megint felemelkedett, forogni kezdett velem, pörgött egyre sebesebben, fejemre állított, mint a csigát, zúgott és zakatolt… és nem tudom, hogy még mi történt, mit mívelt, meddig tartott ez a dühöngés, mert a világ elfeketült körülöttem és elvesztettem eszméletemet.

 

Mikor magamhoz tértem, első érzésem az volt, mintha most érkeztem volna Capilláriába: újra élném az első nap furcsa kalandját. A földön feküdtem, összekötözve: annak a finom, aranyselyemnek pókhálója kötött gúzsba, ami az oihá-k fejéről indul s úgy lengedezik szerte a vízben, mint valami palást.

Megpróbáltam fölemelni a fejem, de alig sikerült. Néhány pillanat mulva, hogy életjelt adtam magamról, fölemeltek, anélkül, hogy kezeimet, vagy lábaimat feloldották volna és leültettek egy alacsony székre. Mellettem, másik széken, Opula ült, fején fátyollal – előttünk kis asztal volt, az asztal mögött tekintélyes oiha foglalt helyet.

A capilláriabeli Legfelsőbb Törvényszék volt ez, úgy, ahogy magam előtt láttam, – Opula képviselte a vádat, azért ültették mellém. Nem tudom miért, az egész most következő jelenet, elitéltetésem, egész komor ünnepélyességével, emlékeztetett engem valamire, amit már egyszer átéltem – erőlködve törtem a fejem, mi lehetett az, de csak akkor jutott eszembe, mikor elitéltetvén, már kifelé vittek éppen – s fásult közönyömben is bosszantott, hogy ugyan miféle képzettársítás lehetett, mely ezt a nagyon is komoly aktust összehozta agyamban esküvőm emlékével – az egész ugyanis esküvőmre emlékeztetett, nem tudom miért.

Vád és itélet igen gyorsan követték egymást. Opula azt állította, hogy félrevezettem őt, valami ördöngős művészettel elhitettem vele, hogy abban az országban, ahonnan származom, az oihá-kat képviselem. Miután azonban kiderült, hogy lényegben bullok vagyok, amint a bullok-ok iránt táplált különös rokonszenvemből már régebben gyaníthatta volna, nem tartja helyesnek, hogy közöttük éljek és megfertőzzem a levegőt. Arra kérte a Törvényt, hozzon igazságos itéletet.

Az itélet néhány perc alatt megvolt. Az ország különös, de határozottan humánus szokásainak megfelelően alternativ itélet volt, kétféle büntetés, melyek közül választhattam, hogy melyiket óhajtom elszenvedni. Egyik halálos volt, másik nem sokkal kevesebb. Arról volt szó, mit akarok inkább: hogy, mint bullok-ot, Opula születésnapjára leöljenek, föltálaljanak és megegyenek – vagy pedig életfogytiglani sáncmunkát vállalok-e, mint erős és használható bullok, többi társaim között, ama tornyok építésénél, melyek az oihá-knak lakóházul szolgálnak: mely utóbbi büntetést természetesen megláncolva tölteném el, mint az rabokhoz illik. Érdekes, de úgy látszott, hogy az oihá-k felfogása szerint a halálos itélet volt az enyhébb: ennek felolvasása közben Opula felém fordult s mintha kegyelmesen és biztatóan mosolygott volna – mosolya oly finom és gyengéd volt, hogy pillanatra kisértésbe estem, arra a gondolatra, hogyha holtan is, ez a szép száj fog belém harapni. De aztán a józan megfontolás fölülkerekedett bennem s tisztelettel és alázattal bejelentettem a Törvényszéknek, hogy inkább az életfogytiglani kényszermunkát vállalom.

Sötét szobába kisértek át, kezeimet feloldották, lábamra hosszú zsineget kötöttek. Ekkor láttam utoljára oihá-kat. Magamrahagytak és rámzárták az ajtót. Egész éjszaka egyedül voltam, tengeri pókok és rákok között a sötétben. Átkoztam sorsomat és a végzetes elhatározást, hogy annyi balsikerű vállalkozás után ismét útrakeltem: megesküdtem, hogyha valaha megszabadulnék innen, soha nem hagynám el többé szeretett hazámat – aztán, holtfáradtan és kétségbeesetten, elaludtam. Úgy látszik, ebben a mély álomban történhetetett, hogy nagy faládába csuktak és átszállítottak a sáncok közé, mert reggel már ott ébredtem fel. Egy kiálló párkányon feküdtem, körülöttem bullok-ok dolgoztak serényen. Kiváncsian és részvéttel néztek rám és serkentettek, hogy én is dolgozzam.