IV. FEJEZET. Vízhiány. Fénysugár az éjszakában.

Ime tehát, mindjárt útjának elején a vízhiány fenyegető réme merült fel bátor és elszánt hősünk kitűzött célja elé!

– Mi lesz? – kérdé az inas.

A tábornok egy percig habozni látszott. De csak egy percig. Azután felragadott egy iránycsövet és számításokba merült.

– Azonnal indulnunk kell – mondotta tíz perc elteltével. – Meg kell változtatnunk útitervünket. Ha a Csömöri-út elején csőjavítás van: ott élő ember át nem hatolhat soha! Hát nem tudod, hogy halt meg a szegény, szerencsétlen Sztrogoff Mihály? Miután eljutott Moszkvától Irkuckig és az éjszaki sarktól a déli sarkig: – vakmerőségében odáig ment, hogy keresztül akart hatolni a budapesti csőjavításon…

– És…? – kérdezte remegve az inas.

– Teteme flaszterként felkenve hever a Lókupec-utca sarkán – mondotta tompán a tábornok. És egy könnyet törült ki szeméből. Majd erőt véve magán, így folytatta:

– Nekünk tehát a Stefánia-úti kocsikorzón kell megkísértenünk az átkelést, a városligeti pampákon keresztül. Vizet nem vihetünk magunkkal. Fókabőrbe kötjük műszereinket és Davy-féle lámpával, hágcsón próbálunk a bennszülöttek telepéig férkőzni, melyet a vadak »vurstli«-nak neveznek. Indulhatunk.