XXVI. FEJEZET. Étlen-szomjan a hegyvidék közepett.

Újabb, váratlan akadályok gördültek azonban a rettenthetetlen férfiak elé.

Kitűnt, hogy vakon és tudtukon kívül egyenesen belerohantak a Csőjavításba; – a Rákóczi-fennsíkot beláthatatlan, égbemeredő bércek és sziklatömbök borították, váltakozva szédítő szakadékokkal. Úttalan utak kanyarodtak a bércek között. Puss és a tábornok napokig, minden segítség nélkül kapaszkodtak a kietlen, vigasztalan sziklarengetegben – és sehol, sehol nem mutatkozott kijárás, menekülés! Már-már úgy látszott, itt pusztulnak el, nyomorban, tehetetlenül.

Egy este utolsó élelmük is elfogyott: – sápadtan, réveteg szemekkel meredtek egymásra.

Egyszerre, mikor át akartak hatolni egy nehéz gránitrakáson – kifogyott lábaik alól a talaj – érezték, amint zuhannak… sötétség borította be a szemeiket… és elvesztették eszméletüket…