XXXII. FEJEZET. Végszó.

19… julius 21-én d. u. 3 óra és 25 perckor, órájával a kezében, gúnyos mosollyal ült londoni szobájában a mylord.

– Öt perc mulva jár le a terminus – dörmögte. – Akkorra itt kell lenni Sanssou tábornoknak, jelenteni, hogy elérte a Filatori-gátat. Tekintve, hogy az utolsó távirat szerint megrekedt a Duna-parton, nem hinném, hogy… Egy-kettő… három… négy… ö…

Csikordulva nyilt ki az ajtó.

A tábornok belépett.

– Ön az! – kiáltott bámulva a mylord. A tábornok kövér és boldog volt és ragyogott az egészségtől.

– Igen, én vagyok az!

– De hiszen a Híd-nál… Elérte a Filatori-gátat?

A tábornok büszkén szegte föl fejét.

– Elértem. Már-már úgy látszott, minden veszve van. Megállítottak a Híd-nál. Ekkor mentő ötletem támadt. Felültem egy automobilra és a keleti expresshez hajtattam. A legegyszerűbb megoldás. Kolumbusz-tojása. Megkerültem a Fekete-tengert. Kényelmesen, nyugodtan, minden nagyobb megerőltetés nélkül átjutottam a Duna másik felére. Hogy ez senkinek eddig nem jutott eszébe! Persze, az eddigi utazók mind a Híd-on akartak átjutni Bu-Dá-ra és természetesen ott rekedtek, éhen pusztultak… nem engedték át őket… Híd-Pendzt mondtak ki rájuk… Szegény… szegény… Puss!…

És egy könnyet törült ki szemeiből.

– No és? – kérdé izgatottan a mylord.

– Nos, – mondotta ünnepélyesen a tábornok – tegnapelőtt tűztem ki lobogómat a Filatori-gátra! Ime, itt!

És egy darab gátat tett le az asztalra.

– A kezét! – kiáltott elragadtatva a mylord.

És a két jóbarát egymás nyakába borult, a Szélesség 25° 47′ 11″, a Hosszúság 2° 3′ 11″ és a Butaság 400°-a alatt.