IV. FEJEZET. Véres csontváz a gázcsőben.

Mialatt ezek történtek, én Bleyweiszszel eljutottam a Rombach-streeti ház elé, ahol nagy csődület várta már a második emeletről jövő hireket.

Felmentünk a 12. számú ajtóhoz. Nagynevű mesterem, Sörluk módszerét utánozva, megszagoltam az ajtót és górcsővel megvizsgáltam egy szobalányt, aki az ajtó előtt állt, azután a szobalányt is megszagoltam. Semmi gyanusat sem találtam. Csengettünk.

Egy magas, kissé sápadt fiatalember nyitotta ki az ajtót.

– Ez a tizenkettes szám? – kérdeztem.

– Igen.

– Sörluk megbízásából a rendőrségtől jöttünk. A Rombach-streeti gyilkosságról van szó.

– Mivel szolgálhatok?

– A holttestet szeretnők látni.

– Legyen szerencsém, – mondotta a fiatalember udvariasan meghajolva – én vagyok az.

Kissé bután néztem rá, azután Bleyweiszre. Azon törtem a fejem, mit tenne ilyen esetben Sörluk. De semmi sem jutott eszembe, tehát követtem a fiatal holttestet, aki előre engedve, bevezetett a szobába.

– A gyilkosság már két napja történt, – magyarázta szeretetreméltóan – tegnap boncoltak, de semmit sem lehetett megállapítani. Ma reggel kénytelen voltam összepakkolni és föloszlásnak indulni.

És feltürve kabátujját, mutatta a könyökén, hogy már zöldül a hús.

– A tüdőm még bírja, hehehe – nevetett kedélyesen és egyik hüvelykujját, mely már foszlani kezdett, leszakítva a papirkosárba rázta, – a tüdőm még bírja, de a zsigereim csupa víz már. Aztán a gégémet is kezdik csiklandozni a baktériumok, nyikk! – és nevetve vakaródzott.

Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem jutott eszembe, mit csinálna ilyen esetben Sörluk. Bleyweisz élesen nézte a jelenetet, aztán nyájasan így szólt:

– Talán mennénk egy kicsit a friss levegőre.

– Kérem, kérem, legalább kiszellőzök – ugrott fel a fiatal holttest.

A szűk és sötét utca végében egy magános gázlámpa égett.

Bleyweisz hirtelen oldalt rántott engem és izgatottan súgta a fülembe:

– Nekem az egész dolog gyanus. Ez az úr nem lehet a holttest.

Ránéztem, de nem értettem.

– Nos, – folytatta hevesen – érdekes megfigyelést tettem. Ez az ember jár és beszél. Már most figyeljen, kérem, a következtetésem észmenetére: egy holttest nem járhat és beszélhet!

– Peeersze! – kiáltottam fejemre ütve, melyben egyszerre világosság gyult. –

Mindjárt éreztem én ezt!

Az ál-holttest felé fordultam, mely kissé távolabb tőlünk, a gázlámpa alatt állt és pénzt olvasott.

Felé ugortam, mire el akart rohanni. Akkor eléggé érdekes dolog történt. A gázlámpa megrázkódott, lehajolt és megragadta a szélhámos nyakcsigolyáját.

A gázlámpa Sörluk volt…

Erre hosszú vitatkozás indult meg Sörluk és a fiatal ál-holttest között, melyből csak a hírneves detektív metsző »well« kiáltásait vehettük ki tisztán. A fiatal holttest dühösen vonogatta vállait, melyeket Sörluk vasmarokkal szorított össze. Végre előkerült a rendőr is, akinek Sörluk átadta a fiatal holttestet.

– Vigye ezt az embert a vegytani intézetbe, – szólt a nagy detektív – és mondja meg ott, hogy tegyék salétromsavas hipermangánba. Ha csapadék képződik, vizsgálják meg lakmusz-papirral, ha a lakmusz elkékül, akkor ez az ember veszélyes gonosztevő, aki betörés és házasságszédelgés miatt már többször büntetve volt.

A rendőr nyakoncsipte a fiatalembert, aki dühösen rugdalózva ordított, hogy őt összetévesztik valakivel, hogy ő meg van halva és hogy legalább ne csiklandozzák, mert attól neki nevetnie kell. Sörluk nyugodtan lépett hozzánk és kezet fogott velünk.

– Nos, – kérdeztem izgatottan – hogy menekültél ki a biztos halálveszedelemből, melyben életed keresztben kettérepedt hajszálon függött?

– Miféle halálveszedelem? – kérdezte ő bámulva.

– Well, amiről a mult folytatásban volt szó… Látom már – tettem hozzá szemrehányóan – megint nem vetted meg a mult folytatást… Majd megint haragudni fog a kiadó…

Ebben a percben hátunk mögött hangos és zavart kiabálás támadt. Az előbbi rendőr még mindig ott állt a sarkon és ijedten nézte a kezei közt hadonászó embert, aki egyszerre csak porladozni kezdett, szétesett. Húsa barna homokszemek alakjában lepörgött róla és úgy maradt, csontváznak. Csontkarjaival dühösen kaszálta a levegőt még egy-két másodpercig, aztán az is összement, eltűnt és a rendőr kezében csak egy régi mellény maradt. Ezt mérgesen vágta a földhöz és Sörlukra támadt.

– Csapja be az úr az öregapját! – kiabált a rendőr. – Hiszen ez az ember egészen becsületesen meg volt halva. Mit akar vele?

Néhányan csoportosulni kezdtek már körülöttünk és kiváncsian várták a fejleményeket. Sokan nevetni kezdtek. – Ujjé, Sörluk! – hallatszott egyszerre a fejünk fölött – és feltekintve, egy karcsú monoplánt pillantottunk meg. A monoplán vigyorogva lebegett fölöttünk és hirtelen nekiiramodott.

– Utána! – ordította Sörluk hűvös mosollyal. – Utána! Ez Bleyweisz, a nyomorult cinkos!

A sarkon túl monopli-állomás volt: Sörluk odarohant. Az egyik monopli üres volt: soffőrje békésen aludt a bakon. Sörluk felrázta és dupla pénzt igértünk neki, ha utoléri Bleyweiszt. A monopli döcögve indult meg és jó tíz percig eltartott, míg Egyiptomba értünk. Végre a Cheops piramis fölött megpillantottuk Bleyweisz gépét.

– Jobbra, a Szaharába! – ordította Sörluk a soffőrnek.

Öt perc mulva a Kancsincsinga tetejében megbotlott Bleyweisz gépe és csak sántikálva tudta folytatni útját. A távolság egyre kisebbedett: a Csendes-óceán fölött már alig volt Bleyweisz száz méternyire. Keresztülvágtattunk Kínán és ekkor szerencsés fordulat könnyítette meg a nagy detektív munkáját. Bleyweisz gépe beszorult a Balti-szorosba és nyerítve, prüszkölve megállt. Bleyweisznek éppen annyi ideje maradt csak, hogy fejest ugorhatott a Fekete-tengerbe: – Sörluk gyorsan kifizette a soffőrt és a menekülő cinkos után vetette magát. Sietve sülyedtek lefelé.

Egy korall-szigetnél egyszerre megfordult Bleyweisz és szembeugrott a nagy detektívvel.

– No! – mondta – hát most csevegjünk. Mi van a számlával?

– Nézze, Bleyweisz úr, – magyarázta a nagy detektív – itt csak nem fogunk vitatkozni. Jöjjön, üljünk be valahová egy feketére.

Éppen a fenéken voltak már. Bementek egy kivilágított kagylókávéházba és két csésze fekete tenger mellett lebonyolították ezt a nyavalyás regényt.

– Nézze, Bleyweisz úr, – mondta Sörluk – értse meg a helyzetemet. A reputációmról van szó. Nekem nincs meg az a pénz. Nekem van tíz korona. Én odaadom magának azt a hat koronát és a feketéjét is kifizetem, ha el engedi fogni magát.

Bleyweisz jegyzőkönyvet vett ki zsebéből és hosszas számítás után savanyuan nézett a nagy detektívre.

– Hát micsináljak? De ezzel nincs befejezve az ügy. Magának el kell fogni a Rombach-streeti gyilkost.

– Fogja a Kozarek. Maga lesz a Rombach-streeti gyilkos. Én leszek a Rombach-streeti gyilkos. Senki se lesz a Rombach-streeti gyilkos. Ki fogom mutatni, hogy nem is történt gyilkosság. Hiszen úgyis én találtam ki az egészet.

Már éppen el akartak menni karonfogva, mikor Bleyweisz egyszerre megállt és meghökkenve ütött fejére.

– Hopp! és mi lesz a tüdőcsúcsokkal?

– Miféle tüdőcsúcsokkal?

– Hát elfelejtette a saját regényének a címét?

– Mi az?

– »A lefürészelt tüdőcsúcsok.«

– »Lefürészelt tüdőcsúcsok«?! Micsoda gondolat! – kiáltott Sörluk és megbotránkozva csóválta fejét. – Hogy lehet valakinek lefürészelni a tüdőcsúcsát? Ez is csak ilyen őrült ponyvászoknak juthat eszébe, akik ezeket a komisz detektívregényeket írják.