Robinson-szonáta.

Barlangom odván, halk moretti-fej
Ó lanyha lányok és hüvös lakás
Ó függönyök, ó elfakult palást

Zöld selymek, árnyak, vén pohárba tej.
Zöld zongora, arany-melódiás
Fakó billentyün álomport kifej
Ezüst kancsó, holdfény, vász gut und tejr
A földön egy biedermeyer-rakás.

Zokogva vén szonáták zengenek
S gigászi gyomrom tompán felkorog
Mint ó hidak, dübörgő árkusok.

Részeg dobok riadtan döngenek
S a hörgő kürtök harsogó szavára
Ötér gőgös töpörtyüt elnyelek.

Verseim általános, titkos feltűnést keltettek; senki se beszélt róluk, de mindenki dühös volt. Felolvasást tartottunk a Royalban, óriási közönség előtt; előadtam, mily szomorú, reménytelen a helyzete egy Robinsonnak, aki egyedül és elhagyatva él az emberek sokaságától távol és akit nem ért meg senki. A felolvasást robinzongora kísérte. Ötezer koronát vettünk be.

Visszatérve a szigetre, már messziről egy épülő, hatalmas arányú palota favázának körvonalait pillantottam meg. A »Finom Robinson«-hoz címzett szálloda volt ez, mely ezer szobával és gázfütéssel most alakult a sziget északi csúcsán. A prospektus szerint kissé fáradságos szerepet szánt nekem a vállalkozást kiaknázó részvénytársaság.

Délelőttönkint két órára bekerített nagy térségre szabadon elővezettek: – a korlátok mellett ilyenkor már érdeklődve tolongott a Lipót- és Belváros műértő közönsége. Nekem egy barlangból kellett kijönni, teljes felszerelésben, hosszú, fehér szakállban, vad kifejezéssel néhányszor szomorúan körüljárni, közben elmondani a Pakots József által e célra írt és pályadíjat nyert »Ó mily egyedül vagyok« kezdetű monológot. Ezután a szálloda libériás szolgája két csínos, faragványokkal diszített fatörzset nyujtott át nekem, melyeket addig kellett dörzsölnöm, míg meggyúlnak, ez volt a legnehezebb, mert sokszor már előbb meggyúltak. Póketetés és más apróságok fejezték be a hivatalos órákat.

Ezért a munkáért járt nekem a szállodában egy csínosan berendezett szoba, koszt, fütés, világítás stb. Eleinte meg voltam elégedve, de később, mikor nagyobb lett a forgalom, mindenfélét követeltek tőlem, körülszaladgáljak, furcsa hangokat mondva közben és az égő fatörzsekkel dobáljak, melyeket szájammal kelle elkapnom. Vadembert is kellett adnom, ebbe nehezen tudtam belejönni. A prospektus szerint mindenkinek, aki a belépőjegyet befizette, joga volt engem megtapogatni: ezek aztán emléktárgyakat vágtak ki a ruhámból és ősz, bozontos szakállam fürtökre tépdesték.

Januárban állt be a válság. A társulatnak ugyanis ebben az időben oly jól ment már, hogy általános irigységet keltett mindenütt. E hónap elején azután vakmerő konkurrencia támadt fel ellenünk: a szomszédos Szunyog-szigeten ellen-Robinsont léptettek fel, klerikális programmal. Az új Robinson bejárta a vidéket és mindenféle újításokat igért: – friss szigetet, olajjal szagtalanított barlangot, rendes személyzetet vademberekben és egyebekben és tisztességes svéd dörzsölő-fadarabokat.

»Robinson és Vidéke« címen lapot indítottunk, melyet az Első Magyar Leszámítoló Robinson támogatott s melynek szerkesztésével engem bíztak meg. Az érdeklődés óriási tömegeket csalt szigetünkre. Terjeszteni kellett a fürdővendégek részére szánt telepet: – a számomra bekerített térséget mindennap szűkebbre kellett összehúzni. Egy napon az »Ó mily szörnyű az egyedüllét« című monológot sem tudtam már rendesen elmondani, mert oly kicsi volt már a hely a korlátokon belül, hogy gesztikulálás közben folytonosan beleütöttem a kezem a zsúfoltan szorongó tömeg orraiba és több szemet kivertem. E napon elkeseredve mentem fel az igazgatóhoz.

– Igy nem mehet tovább, – mondtam – hiszen nem tudom már kinyujtani a lábaimat. És ez a folytonos lárma, ez a rettenetes sok ember tönkretesz. Állandó ideglázban élek, nem bírom ki így. Egy percig, egy percig akarok csak egyedül lenni, egyedül… ó!… egyedül…

És sirtam.

Az igazgató savanyuan vonogatta a vállait.

– Micsináljak magával?

Igaz, mit tehetett, fájó szívvel furakodtam vissza a tömegen keresztül robinsonságom sivár tanyájára – de már későn volt. A barlang körül egyáltalán nem lehetett már helyről szó. Ki akartam dugni fejemet, a sokaság feje fölött – de kezeimet már nem nyujthattam ki. Kinyomtak, keresztül nyomtak a korláton, lepréseltek a partról, belegyömöszöltek a vízbe.

A szigeten nem volt már számomra egy talpalatnyi hely!

Zokogva úsztam ki a pesti partra. Végigrohantam az utcákon, egyetlen zúgot keresve, ahol egyedül lehetek… Be szerettem volna bújni a kanálisba, fel szerettem volna mászni a telegráfdrótra – minden hiába!

Egy ásító, sötét kapu nyílott meg előttem. Vakon, kétségbeesetten berohantam. Nyirkos hüvösség csapta meg arcomat. Körülnéztem: – tágas, boldog üresség fogadott mindenütt, megkönnyebbülve, hörögve sóhajtottam fel és leroskadtam a földre… Azután fölvetettem szemeim.

Egy ősz, fehérszakállú aggastyán állott előttem egy magaslaton és hajlongott.

– Hol vagyok és ki vagy te? – rebegtem.

– Én Mihálovics Ödön vagyok – felelte bölcs mosollyal az agg. – És ez a Magyar Királyi Opera egy »Eliana« előadása.

Hosszú, tompa kongás búgott fel szavaira – az óriási helyiség zúgott és búgva rengett, mint egy titáni tengeri kagyló. Megkönnyebbülve, hosszú sóhajjal terültem el a földön és kiadtam nemes lelkemet egy kötetben, az Athenaeum kiadásában, ára 3 korona.