A FÉRJ IROGAT.
(Jelenet.)
(Az író szobája, háttérben szekrénnyel. Elől kerevet. A kereveten ül az asszony. Türelmetlen. Az óráját nézi. Dobog a lábával. Az író bundában, fáradtan.)
Az iró (szerelmesen): Drágám! (Csók.)
Az asszony (szemrehányóan): Egy órája várlak.
Az iró (leveti a kabátját): Be kellett fejezni azt a cikket. A vasárnapi számba jönni kell neki, – micsináljak? (Legyint.)
Az asszony (szerelmesen): Drágám! Szép cikk?
Az iró (könnyedén): Na! Amit mondtam, hisz tudod. »A lelki élet fölénye«, az lett a címe. Hisz tudod, amit mondtam. Azt írtam meg, hogy nekem csak a lelki fölény imponál. Hisz tudod. A lelki fölény.
Az asszony (szerelmesen): A lelki fölény.
Az iró (könnyedén megcsókolja): Igen, drágám. (Megcsipi az állát.) Na? Hogy van a kis kicsike? A drága kis drágaság?
Az asszony (csacsog): Nagyon siettem. Az uram még nem jött haza.
Az iró (idegesen): Igen.
Az asszony (m. f.): A tegnapi verekedés után megint inni ment… borzasztó ember…
Az iró (idegesen): Igen… tudom… már mondtad…
Az asszony: Borzasztó ember az… Bár csuknák már be… De van rá kilátás. Annak a zsokénak állítólag akkora pofont adott…
Az iró (idegesen közbevág): Jó, jó, tudom, hírlik.
Az asszony (csók): Na ne, drága. Megint ideges vagy?
Az iró: Ugyan, dehogy. De mit jössz mindig ezekkel? (Leül. Szünet után, idegesen.) Milyen pofon volt az? Micsoda zsoké?
Az asszony: Hát azt mondtad, tudod.
Az iró (idegesen): Tudom!!! Tudom!!! Hát persze, hogy tudom, ha mindig az orrom alá dörgölöd. Mintha kiváncsi volnék rá. Azt hiszed, engem érdekel, hogy milyen pofon volt, vagy hogy ki volt az a zsoké? Hát én egy zsoké vagyok? Furcsa vagy, kérlek, azzal a pofonnal.
Az asszony (csitítva): Ugyan, drágám…
Az iró (idegesen): De mit ugyan, ugyan… Hát mit beszélsz folyton arról a pofonról? Azt hiszed, nekem imponál talán a férjed azzal a pofonnal? (Ennél a szónál »pofon« mindig összerándul.) Azt hiszed, nekem lehet pofonnal imponálni? Mit érdekel engem egy pofon? (Kiabál.) Hát mit beszélsz folyton arról a pofonról.
Az asszony (csitítva): De Amadé… kérlek, Amadé…
Az iró (elkeseredve): Igaz is. Még mindig nem értesz meg engem. Ti asszonyok nem tudjátok megérteni, hogy egy lelkileg fölényes embernek, egy entelektüelnek a brutális nyers erő nem imponál… Nekem nem a pofon meg a brutális nyers erő imponál… Hanem nekem a lelki fölény imponál… Nekem nem imponál a brutális, nyers pofon… de a lelki fölény, az már igen… (Csettint.) Az már igen!… A lelki fölény! (Csettint.) Az már valami!… nem a brutális lelki pofon… akarom mondani a fölényes lelki bruta… vagyis a pofoni fölény…
Az asszony: Édes Amadé… hiszen én tudom…
Az iró (legyint): Hagyj nekem békét… Mit félek én a te uradtól? Ha a te urad lelki fölénnyel jönne… nem mondom. Lelki előkelőséggel… nem mondom. De ő csak pofonnal tud jönni. Ugyan, kérlek. Ez nekem nem imponál. Ettől egy lelkileg erős ember nem ijed meg, kérlek. Mutasson ő nekem lelki kiválóságot… a te híres urad…
Az asszony: De Amadé!… (Csitítja.)
Az iró: Nagyszerű!… Mér nem jön lelki kiválósággal?!… az a híres urad!… Mér jön ő pofonnal?!… nekem imponálni?!!… (Egyre hangosabban, nem lehet megállítani, hadonász.)… az a híres? pofonnal?!!… nekem?!!… Nem fölénnyel?!!… Nem lélekkel?!!… az istenit!… hanem pofonnal?!… furcsa!… Nekem csak a lelki finomság imponál!!… érted?!… Azzal jöjjön nekem!!… ne pofonnal!!… (Kiabál.) hanem finomsággal!!!
(Csöngetnek. Meghökkenve merednek egymásra.)
Az iró (tétován):… a kutyaistenit…
Az asszony (ijedten): Ki az?
Az iró:… a ku… kutyais… (Kint egy férfihang: »Itthon van Vér Amadé ur?«)
Az asszony: Szent Isten, ez az uram!!!
Az iró:… Ku… ku… ku…
Az asszony: Szent Isten… ne nyiss ki!!
Az iró (tétován): Ne nyissak ki?
Az asszony (szaladgál): Szent Isten… várj… ne nyiss ki… elbujok… szent Isten… hova bujjak…
Az iró: De kérlek… kérlek alássan… nem szükséges…
Az asszony: Hát mit tegyek…
Az iró: Hát kérlek… Ha feltétlenül el akarsz bujni…
Az asszony: Hová?!!… Hová?!
Az iró (körbe szaladgál, egymásnak mennek):… De kérlek… ha parancsolsz… talán ide az asztal alá parancsolsz… vagy ide parancsolsz… (A súgólyuk fölé.)… vagy ide parancsolsz méltóztatni, drágám… (A köpőládát megfordítja.)… fáradj be, kérlek… (A gyufatartóból kiszórja a gyufát.)… vagy itt kényelmesebb… parancsolsz…
Az asszony (meglátja a szekrényt): Megvan! (Beugrik, lihegve kiszól még.) Miután rádlőtt, fojtsd meg…
Az iró (a szoba közepén): Igen… igen, drágám… ahogy parancsolod… (Erős kopogás. Az iró behúzza a fejét, behunyja a szemeit, aztán megint kinyitja.) Hehe. Szabad.
A férj (belép. Erős, atlétikus ember. Udvariasan hajlong): Alásszolgája.
Az iró (behunyt szemmel áll a szekrény előtt): Alásszolgája. Tegye le.
A férj (udvariasan): Vér Amadé úrhoz van szerencsém?
Az iró (kinyitja a szemét, meglátja a férjet, ijedten megint becsukja, összehúzza magát. Egész testében reszket): Hehe. Igen, igen.
A férj (közel jön. Nyomatékkal, jelentősen): Nagyon örülök, hogy megismerhettem. Vad Lajos vagyok.
Az iró (rémülten kinyitja a szemét, megnézi, összerázkódik, megint becsukja a szemét): Hehe. Nagyon kedves. Hehehe. Vad Lajos. Kedves név. Olyan finom, könnyed név. Egyszerű név… Beszéljünk csak erről a névről. (Rémülten tapogat hátrafelé.)
A férj (csodálkozva): Miért tetszik behunyni a szemét?
Az iró: Á, semmi, csak úgy bánt ez a világosság… aztán fáradt is vagyok… tetszik tudni, éppen aludtam, mikor be tetszett jönni: még nem is vagyok egészen ébren… de mindjárt kinyitom, csak tessék várni egy kicsit…
A férj: Én tulajdonképpen azért jöttem… (A hátsó zsebében keresgél.)
Az iró (kinyitja a szemét, meglátja ezt a mozdulatot. Megint becsukja, ijedten összehúzódik, térdreesik.) Jaj, jaj.
A férj (nem veszi ezt észre, mert közben a kabátja belső zsebébe néz be és ott keres): … azért jöttem, hogy megmutassak önnek… önnek, akit nálunk Magyarországon erre egyedül tartok alkalmasnak… hogy megmutassak önnek… hogy megmutassak önnek… ejnye! de hova tettem?!… ahá! megvan!… (Kihúz a zsebéből egy kéziratot.)… szóval hogy megmutassak önnek egy novellát… amit (Lesüti szemeit.)… amit én írtam… (Zavart mosollyal felnéz, észreveszi Az iró-t, aki még térdel. Meghökkenve.) P… pardon…
Az iró (kinyitja a szemeit): Hogy mondja?!…
A férj: Egy novella… de miért…
Az iró (feláll): Á, semmi… semmi… csak folytassa… véletlenül a térdemre ültem a hátam helyett… kicsit szórakozott vagyok… Nem baj… Hát hogy tetszik mondani? Egy novellát?
A férj (zavart és szemérmes mosollyal): Tetszik tudni… én titokban… irogatok…
Az iró (rámered, kicsit kiegyenesedik): Irogat?
A férj (kicsit folyékonyabban): Már régebben irogatok titokban… de nem adtam oda még semmi lapnak… nem ismerem ezeket a szerkesztőket…
Az iró (nagyot lélegzik, kinyújtózkodik, hanyag pózt vesz fel): Na és azért jött fel hozzám… egy novellát hozott?
A férj: Igen… nagyon érdekelne a véleménye… az ön írói egyéniségét nagyon sokra becsülöm… tetszik tudni, engem valami vad fráternek képzelnek az emberek, mer’ szeretek néha egy kicsit lumpolni… meg veszekedni… de önnek, akit annyira becsülök… önnek egyedül bevallom, hogy lelkem legmélyén a művészetek és nemesebb eszmék szeretetének tiszta lobogású oltárképe világít ki nem apadó fáklya gyanánt.
Az iró (még mindig gyanakodva nézi): Gyanánt?
A férj: Azért ön az egyetlen ember, akinek elhoztam ezt a novellát, hogy itélje meg szerény tehetségemet, melyet fel fogok önnek olvasni. Megengedi? (Leül, kinyitja a kéziratot.)
Az iró (még kicsit megriadva):… Öööö… tessék… vagyis…
A férj (olvas): »A lelki fölény«. (Felnéz.) Ez a címe.
Az iró (csodálkozva): Lelki fölény? (Leül. Könnyedén.) Kérem, tessék.
A férj (olvas): »Magdával egy nyirkos, novemberi alkonyat fájó hangulatának piros esti fényében találkoztam.« (Felnéz.)
Az iró (leül. Körülnéz. Aztán cigarettára gyujt. Raccsolva): Kévem, pavancsoljon…
A férj (olvas): »Magda halvány és sápadt barna leány volt és dideregve húzta össze arcának fáradt vonásait.«
Az iró (felugrik): Ööö… nagyon érdekes… de kérem, talán hozza be a szerkesztőségbe… délután rendesen ott szoktam lenni…
A férj (olvas): »Magda oly búsan, oly fájóan nézett énrám, mint egy őzike, melyet a gonosz emberség megsebzett.«
Az iró: Emberség?
A férj: Emberség… emberiség… mindegy. (Olvas.) »Őszi lelkemben e napon fájó akarások bugyogtak s a nagy ellágyulások finom borzongásokat váltottak ki a túlfinomodott lélek rejtett mélységeiből.«
Az iró (feláll, járkál).
A férj (olvas): »– Ki vagy?! – kérdeztem Magdát és meg kellett állanom. Az utcalámpa sárgán folyta be nemes vonásainkat.«
Az iró (háta mögé megy, vállára teszi egyik kezét): Kedves Vad úr…
A férj (olvas): »Rámnézett bús szájával és két gyöngy gördült fel szeméből homlokára.«
Az iró: Kérem csak, tanár úr…
A férj (olvas): »És én szemeiből szórul-szóra a következő szavakat olvastam ki: Miért kérded? Én az ucca leánya vagyok… igen… én az ucca elvetemült, szerencsétlen leánya vagyok…«
Az iró: Pardon, főszerkesztő úr… egy percre…
A férj (olvas): »Mit akarsz hát tőlem? – kérdezte akkoriban Magda. – Az én elvetemült lelkemet tehát nem menti meg többé semmi… semmi… semmi…«
Az iró (vállát veri): Hé csak… tanár úr, mester… mesterke… apukám…
A férj (olvas): »Miszerint én a következőket mondottam neki: Miért hiszed, hogy mindenki zord s ridegszívű, mint maga az Élet?«
Az iró: Apuka… Apicsek… Tata… Tatuska…
A férj (olvas): »Látod, – mondottam Magdának – miszerint az én lelkem megért tégedet – és én, én, én leszek az, – ismétlem – én, én, én leszek az, aki téged ebből a fertőből kiemel.«
Az iró (megfricskázza a fülét): Bátyuska… Pampuska… Kis fiú… Bubika… Szép szőke szerkesztő bubika… kérem csak… álljon meg egy percre…
A férj (olvas): »Mert, úgymond – szóltam Magdának ezen őszi alkonyaton – mert, úgymond – a lélek fölénye az, mely bennünket az emberi rosszaság bűzös fertőjéből kiemelni egyedül feljogosítva állhat.«
Az iró (az ölébe ül): Te kis kedves… na kérlek szépen… (Simogatja.)… na, édesem… na, talán mégis hagyd abba… na nem bántlak többé… veszek neked vásárfiát… (A füleibe kapaszkodik.)
A férj (olvas): »… a lélek fölénye, úgymond, a lélek fölénye és Magda. És ekkor mintegy három óráig beszélgettünk még a csöpögő utcasarkon, szórul-szóra a következőket…«
Az iró (felugrik, az asztalhoz szalad, felkapja a teafőzőt): Vigyázz, Aladár, kérlek… de kérlek, Lajoskám… arrafelé dobok egy teafőzőt…
A férj (olvas): »Mert a te lelkedet csak egy elfinomult lélek mentheti meg a lét fertőiből, Magda! – mondottam neki némán és hangomban egész világ fájdalma reszketett.«
Az iró (hozzávágja a teafőzőt): Hopp!
A férj (olvas): »Mert az én túlérzékeny lelkem, ó Magda, az én túlérzékeny lelkem, mely a leggyöngédebb külső behatásokra felrezdül közönyéből, – az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda…«
Az iró (kétségbeesetten szaladgál, aztán hozzávágja az asztalt): Tessék!… Tessék egy asztal!
A férj (olvas): »… az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda, nem bírná el a te csalfaságod egyetlen hűtlen sugarát szemeid sajátságosan fénylő csillagának ködén keresztül.«
Az iró (szaladgál, megragadja a szekrényt, hogy azt is hozzávágja, hirtelen homlokára csap): Nini! Ezt egész elfelejtettem! (Kinyitja a szekrényt és kiveszi belőle Az asszony-t, aki közben elaludt a szekrényben.) Szent Isten! Aranka! Ébredj fel!
A férj (olvas): »Mert hidd el, Magda, az én sasszemeim előtt nem maradhat titokban a legparányibb mozdulat sem, úgymond, s előttem nem rejthetsz el semmit, úgymond, Magda.«
Az asszony (szemeit dörzsöli): Hol vagyok?
Az iró: Aranka! Szent Isten! Segíts! Csinálj vele valamit!
A férj (olvas): »Mert, úgymond, a lelki fölény és az elfinomultság amaz egyetlen dolog, mellyel meg lehet érteni a szegény, szenvedő, elvetemült leány lelkének szomorú mélységeiből fakadó kétségbe esést.«
Az asszony: Kérlek szépen, Lajos!…
A férj (olvas): »Mert nekem csak egy szót kell szólnod, Magda, csak azt kell mondanod: hallgass! – és én hallgatok… mert nekem csak hallgatni és figyelni jó, hallgatni és figyelni – ó, mert én csak hallgatni és figyelni szeretek.«
Az iró (hirtelen elhatározással): Itt nem maradhatok. (Kabátot ránt.)
A férj (olvas): »És én, Magda, én egy lélek vagyok, akit senki nem akar megérteni, mert mindenki csak az én zordon külsőm után itéli meg legnemesebb hajlamaim tiszta szépségeit!«
Az iró (beleordít a fülébe): Hé! Szerkesztő úr! Legalább kísérje haza őnagyságát! Én szállodába megyek! (Elrohan.)
Az asszony (kiabál): Amadé! Amadé! Itt hagysz? Várj, nyomorult! (Utána fut.)
A férj (olvas): »Mert, Magda, úgymond, a lélek szépsége és fölénye az egyetlen e földön, mely tiszta ragyogásban tartja megnemesült képzeletem megértő tisztaságának…«
(Függöny.)
