BATAILLE

A szerelem gyermeke szomoru és gyámoltalan növénye a társadalomnak, mert a szerelem fontosabb, mint a gyermek – ez Bataille darabjának bánatos mondanivalója. A tételhez hozzájárulni, vagy vitatkozni vele, unalmas lirizáláshoz vezetne csak. Bataille előkelő és öntudatos karrierjében a drámairásnak ama fejlettebb szinvonaláig jutott, hol a tételeket demonstráló alakok érdekesebbek, mint maga a tétel. Egészen bizonyos, hogy ez a müfaj, már csak müfajszerüség szempontjából is, fejlettebb: mert, ugyebár, jó tételek egészen szépen beleférnek egy aforizmába, legföljebb egy kis értekezést igényelhetnek, hogy tartalmuk teljesen kifejeződjék s minden odatartozó érv helyt kapjon – a drámának azonban több kell. A drámának nem mondani kell, hanem mutatni, – alakokat adni, akik mozdulataikkal és hangjukkal, de talán még inkább hangsulyukkal többet fejeznek ki, mint amit mondani lehet. A jó portré-festő kész munkájával első pillanatban elérte célját, mikor képére nézünk: ráismerünk a modellre s most meghatódunk-e vagy sem, attól függ, milyen vonatkozásban voltunk valaha ezzel a modellel. A szimbolizáló festő rejtett mondanivalókkal fáraszt s ezek a mondanivalók rendesen az ő kérlelhetetlen s elfogult liráját fejezik ki – és képzőmüvészet és dráma rokonságot tart abban, hogy exkludál minden lirát. Szóval: ki mondanivalóját a demonstráló alakok rovására tulságosan hangsulyozza drámában: mint lirikus válik gyanussá s erőszakoskodása sokszor megbosszulja magát. Olyan embernek, ki a kifejezés lehetőségek minden változatán ugy keresztülment, mint Bataille, ki verseken, novellákon keresztül fejlett a drámáig, – nem is lehet meggyőződése – és nem érdektelen megállapitást vélünk tenni azzal a megfigyeléssel, hogy tételek felállitása, szóval az általánositás feltétlenül primitivebb irót jellemez, mint a meggyőződés nélküli életfigyelés. Tessék megfigyelni a legprimitivebb embert, a parasztot, s meghallgatni, hogyan társalog. Általánosságokat mond csak s képes általánosságokból egész hosszu társalgásokat kitölteni. Hogy van a fia, Esvány. Jól, hát – Jó ecet korán savanyodik. Bizony, megkövetem, a fiu csak mind felnő az ember nyakára. Hát bizony, megöregszünk. És igy tovább. Fejlettebb lelki munka ott kezdődik, mikor az egyes eseteket külön kezdjük megfigyelni s egyik ember sorsából nem vonunk következtetést másik ember sorsára, mert felismerjük a dolgok oszthatatlan különnemüségét. Bizonyos hajlékonyság jellemzi a tökéletes irót, mellyel mindenhez simulni tud, anélkül, hogy egy másik forma vagy más meggyőződés megmerevitené az uj problémával szemben. S még ezen is gondolkozzatok: a következetességet sokan összetévesztik a makacssággal. Az igazi és magasabb következetesség ugy történik, hogy meggyőződésünket abban a percben megtagadjuk és megváltoztassuk és fentartsuk, mihelyt egyetlen impresszió gondolkodóba ejt, hogy nem tévedtünk-e vagy nem szuggesztió hatása alatt állottunk?

Egyetlen fix és biztos dolog van csak igazi drámairó szemében: hogy élünk és emberek vagyunk, hogy indulatok és szokások kormányoznak, hatnak ránk, szuggerálnak – hogy sokat szenvedünk és nem segit senki rajtunk. Bataille ehhez még hozzáteszi a huszadik századnak azt a lesujtó tapasztalatát is, melyet elvétve vallunk csak be most is magunknak: – hogy fixió volt a szerelem boldogitó hatalmáról szóló vigasztalás is, hogy a szerelem nem felszabadulás és magasabb életforma, de sulyos és kinos kényszer, egyike a legvégzetesebb gátlásoknak, amelyek fejlődésünk utjába állnak. Négy felvonáson át liheg és hörög a szinpadon és szorongatja ijedt szivünket szomoru ismerősünk: a hisztéria. Ezt aztán nagyon jól ismeri Bataille. Mint valami gonosz kisértet, ugrál a deszkák fölött – ellenkező áramok riogatnak, hol itt, hol ott csap ki a mérges, zöld szikra – a hisztéria betegessárga lángnyalábja hullámzik nyugtalan lobogással a tompa üvegkorongról – a zenekarból a hisztéria zürzavaros lármája tépi idegzetünk: váratlan csöndekből, váratlan bombardók törnek ki, minden légréteg remeg a nyugtalanságtól és bizonytalanságtól: repedt fahangok, siró hegedük, sivitó fütyülők, késsel karcolt ablaküveg. A hisztéria gonosz álma nyügöz le, mint a lidércnyomás – a sötétből, butorok mögül lehetetlen formákat remegünk, rossz arcokat érzünk a levegőben, érezzük, hogy valami közeledik, valaki fojtogatni akar, szurni, csipni és vágni, csak nem tudjuk, melyik oldalról fog közeledni. Lüktető fejünket sirva kapkodjuk s nem tudunk fölébredni, holott tisztán látjuk, hogy nem rossz álom mindez. Egy nő beteg testéből árad az egész kábulat. A végén fáradt megnyugvás következik, s néhány percnyi béke, csunya és utálatos jajgatásaival, orditozásával a nő visszakapta szeretőjét, most megint egymáséi s a piszkos hangok halk turbékolásba fulnak. Elforditott arccal megyünk el s otthagyjuk őket egymás karjaiban, a szinpadon – undor és düh émelyeg gerincünkben: rohadjatok meg és pusztuljatok el, mert nem tudtok egymás nélkül élni. Elvégeztetett.