MAGYAR MUZSIKA

Gyökössy Endre egészen szimplán és józan és kedves egyszerüséggel megirta és józan és kedves egyszerüséggel kezünkbe tette ezeket a verseket. Adjon isten, fogadj isten, ennekokáért tehát én is egészen józanul és kedvesen és egyszerüen és minden „mudern“ esztétikai terminologia nélkül, amit Gyökössy Endre józan egyszerü és kedves lelkének egész józan egyszerü és kedves melegével bizonyosan nagyon utál, szóval egészen józanul, egyszerüen és kedvesen megpróbálom magyarázni, hogy ezek a józan, egyszerü és kedves versek miért rosszak és nem jók.

Tudniillik. Gyökössy Endre jól érzi magát, vagy rosszul érzi magát, vagy tetszik neki, hogy este van, vagy szerelmes és azért elsétál a kapuja előtt és az ablaka alatt – ő érzi, hogy ezek a dolgok nagyon hatnak rá, ezek a fő neki, na már most tehát ez az ő költészete (az összes elemek megvannak: tiszta érzés, meghatottság, belemélyülés a hangulatba stb. hisz az bizonyos). Mert ez csakugyan költészet is. Most már nagyon egyszerünek látszik a többi. Az ember érez ritmust, tud rimeket, a sorokat össze lehet állitani és benne van az amit az ember érzett. Hát akkor csak jól van, nem?

Áttörtem jelesül magam
Tizennyolc iskolán
Nem juthattam hát a kenyérhez
Korán.

Ez csak becsületes és igaz, utánna is lehet járni. Vagy:

Amikor várom egy-egy leveled
S hiába várom:
Elborul arcom, mint vihar előtt
A nyári égbolt.

Ennek is utána lehet járni, tessék meggyőződést szerezni, igazán elborul az arca, ha hiába várja a levelet. Ez tehát vers lett, érzi Gyökössy Endre. Magyar muzsika. Ő ezt igy tanulta Petőfi Sándortól, akinek müveiből „Petőfi élete költeményeiben“ cimü sorozatot lehetett összeállitani középiskolák részére. Ez nagyon egyszerüen történt, a kitünő Petőfi, ha fájt a szive, akkor biztosan ezt irta:

Hej, a szivem, fáj biz nagyon,
Ugy fáj, hogy ki sem mondhatom.
Fáj a szivem, az életem
Az én elsóhajtott lelkem.

Vagy ha megházasodott:

Van már nekem feleségem
Azért vagyon egészségem
Feleségem aranyvirág
Amelyen a szerelem rág.

Igy. Csakhogy Gyökössy Endre nem jól értékeli Petőfit, mikor ezek a versek reá hatnak. Petőfi zseni volt, vadlendületü, forrongó, nagy lélek, aki, ha egyszerüen s keresetlenül megirta, hogy mi történt vele: ebben az volt a különlegesen ingerlő, hogy ő a forrongó nagy lélek, most ily egyszerü, – férfias, különös és sajátos báj, egy nagyszerü és sulyos atléta gesztusa, mikor lehajol s szirmot emel föl a földről. Ha Petőfi csak azokat a verseket irta volna, melyekből a „Petőfi élete költeményeiben“ cimü sorozatot összeállitották: akkor ezt a sorozatot nem lett volna érdemes összeállitani.

Érzéseink, hangulatunk mindannyiunknak vannak és mindannyian igazán érezzük őket. De Petőfi és e petőfieskedők után, hálaistennek a magyar muzsika rájött, hogy nem költészet még lerakni ezeket az érzéseket, bármily közösek mindannyiunkkal s épen annál kevésbbé, hogy közösek. S nem költészet magábanvéve sem a keresetlenség, sem az érzés becsületessége és őszintesége, sem Szabolcska Mihály. Az érzés, hogy méltó legyen arra a nagyszerü s kivételes szerepre, melyet a versforma szuggesztiv ereje ád neki minden müfajok ellen – az érzésnek nemcsak őszintének s igaznak s intenzivnek – de elsősorban nagynak s kivételesnek s nem mindennapi szépségek hordozójának válogatja meg az igazi költő. Százezer kicsiny emberi érzést dobál el magától, mig aztán lelkét olyan döbbenti meg, mely egy a lélek mélyébe vetett különös s riasztó sugárral kapja meg az emberek szemét s tudattalan emóciókat vált ki s uj és ismeretlen megértéseit uj és ismeretlen érzéseknek. S százezer forró köny savából kell, hogy lekristályosodjon az a százszinbetörő üveggyöngy, mely végre ugy gördül le a költő szeméből, hogy versben mondhassa el: zokogok.

Nem a formák differenciálódtak csak, ó magyar muzsikusok, s nem intézhetjük el olyan könnyen a kérdést, hogy egyszerüen azt mondjuk: a verstechnika tökéletesebb lett. Mi lettünk tökéletesebbek, ó magyar muzsika, mi, akik bekapcsolódtunk európai kulturákba, átalakultunk és szenvedtünk, elgyötörtük érettetek a lelkünk és agyunk és pirultunk tiértetek – mi, akik aggódva gyakoroltuk százszor és százszor „egyszerü s keresetlen“ mozdulatokhoz szokott izmainkat, hogy egyetlen vágást megtanuljunk a francia fleurette-el kezünkben, amit a sulyos magyar kard ki nem pariroz minden ő keresetlen egyszerüségével.

Gyökössy Endre mondhatja, hogy ő nem müköltészetet mivel, hanem a népnek muzsikál, hanem a népnek muzsikál egyszerü nótát.