II.

Ő a pap, az igaz, a szent,
Bámulom, mint egy ismeretlent
Gyónok neki és áldozok
És megsiratom Őt, ki elment.

A szegény kisgyermek tehát poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a multban volt s most nincs többé. Metafizikai lény; a kozmikus élet köldökzsinórjáról le nem szakadt még s talán ő még emlékszik olyan dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S talán ő még látja ama tenger tulsó partjait, melynek innenső oldaláról hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a gyermek a homályból jött. Mi, felnőttek, tudjuk honnan származtunk: – meghalt, elment a gyermek és akkor születtünk. Emlékszünk rá. De a gyermek első gondolata a kozmikus ködgomolyagokból sürüsödött ki s magvát még foszlányok veszik körül; idegen bolygók imbolygó foltjai. Ime innen van, hogy a gyermekre nézve titokzatos és jelentőséges minden; – s minden dolognak önmagában való jelentősége van. Mi csak azt értjük meg, ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét, amellyel egymásközt susognak.

Este este… Árnyak ingnak
És bezárjuk ajtainkat
Figyelünk a kósza neszre,
Egy vonatfütty, messze-messze
És a csend jő
Alszik a homályos éjbe
Künn a csengő.
A dívány elbujik félve
Szundit a karosszék
Álmos a poroskép:

Mindez mélységes s végtelen jelentőségü megnyilatkozása egy mélységes s végtelen jelentőségü Abszolut Létnek: – a csengő és a kép, a karikahajók és a szegény, szegény tükör – és a tó, az eleven poézis – s főleg a drága, végtelen csillagok, melyek tompa és titokzatos nyári éjszakákon zizegnek a széditő messzeségen át.

Én félek
Az élettől és a sötéttől
Mely mindenütt kegyetlenül éles
Ha száll a nap
Az ablakom alatt
Hullámozik az ismeretlen éj
A végtelen s az ismeretlen éj

Mert ime valami lappangó titokzatosság ömlik el mindeneken; – valami szörnyü és képtelen tragédia reszket, mely minden pillanatban kipattanhat. Végsőkig feszült hur minden jelenség és a hideg, szervetlen Lét, komor és fenyegető némasággal mered a mi vonagló, fájó, reszkető életünkre. Hiszen minden percben szerteszakadozhatnak az ég kárpitjai, robogva zuhoghat le ránk a szörnyü boltozat s a halál borzasztó hahotával, nyugodtan állitja meg a szivünk ingáját: csak tréfáltam, nincs rátok szükség.

A szegény kisgyermek tudja ezt. Nem szabad megbizni a makacs és rosszindulatu anyagban, mely nem adta nekünk ingyen ezt az ismeretlen, érthetetlen életet. Hihetetlen fájdalmak vagy rettenes gyönyörök várnak: de valami vár reánk és valaki figyel benünket. Szemek leskelődnek reánk a sötétből. Higyjétek el, hogy végtelenül bonyolult s kiszámithatatlan mindez s vigyázni kell és várakozni.

A szegény kisgyermek, az, akire emlékezünk nemcsak poéta, de filozófus is: a szó legbelsőbb s legelvontabb értelmében. Sőt csakis ő a poéta és csakis ő a filozófus: – mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül hagyott reánk. Önmagunk epigonjai vagyunk – utódai ama Tizenkétévesnek, ki a templomban tanitá a bölcseket az Irás szavára.