III.

Kiáltani akartam és lerogytam
Mint egy hivő:
Karom kitártam s hirtelen megállott
Állt az idő.

Ez tehát szimbolizmus, a dolgok jelentőségében való hit: – vallás és filozófia a költészetben, transzcedens erők hite és imádása. Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott, hogy versei nem csak versek immáron s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerüség foglal egyetlen egészbe szineket és képeket. A szinek és képek itt nem önmagukért vannak: e müvészet rég tul van céljaiban ama másik, most letünő müvészet korlátain, mely foltokat s ellentéteket szinpompa kedvéért rakott egymás mellé, s mely magát impresszionizmusnak nevezte. Olvassuk el bármelyik verset – de olvassuk el például az „Anyuska régi képe…“ kezdetüt, vagy az „Első ősz“-t vagy

A tó! a tó! az eleven poézis,
Fölötte az ég – s összefoly a kék viz
Egymásbaolvadt, – tág gyerekszemekkel
Fel-felmeredve nézem néma reggel,
A tó! A tó! A messzeség! hahó!
A messzeségbe elvisz egy hajó,
Ó álom, áldás, szivdobogtató,
Tündéri titkok tükre tiszta tó.
Tündéri tó! Az ég is, mint a tó
Kék habja oly rejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó
Tovább libegő, lenge ladikot.

Nem képek és nem szinek ezek egymás mellett és egymás fölött. Egy-egy szó megdöbbentve s váratlanul állit meg néha: csudálkozva keressük az összefüggést s rájövünk, hogy benső, komor és tragikus, végzetszerü jelentőségeket takart minden szin idáig s ezeket oldja meg s fedi föl most e hang.

Azon az éjjel
Az órák össze-vissza vertek
Azon az éjjel
Holdfényben usztak mind a kertek

Meredten s gondtalanul oda kell figyelnünk a látszólag jelentéktelen s holt tárgyakra: egy óra, egy szék, egy elhaladó kocsi, a kert: – s im egyszerre megzavarodik s összefolyik a kép – borzongás fog el –: a holtaknak hitt s hideg butorok libegni kezdenek – valami ismeretlen és nesztelen szél hirtelen keresztülfutott rajtuk és imbolyogva mozognak, mint a jegenyék odakünt az elsötétülő országut felett. Hangot se hallunk – nesztelenül száll fölfelé a tompa darabokból valami ismeretlen: a kisértet. Vagy ki ne ismerné ezt az érzést; ülünk behunyt szemmel hallgatagon – s hátunk megett sunyin s ravaszul, egészen hangtalanul, lopva és nagyon lassan nyilik az ajtó – s egyszerre, mikor zsibbadt agyunk szunnyadó álomba ájulna már – egyszerre puff, ugy vágódik be mögöttünk, mintha ágyut sütöttek volna el, vagy mintha vásott és rosszakaratu koboldok hátunkon papirzacskót durrantanának, legszebb álmaink közepén. Riadtan s bosszusan fordulunk arra: – de az ajtó már csukva van ismét s ártatlanul s közömbösen állja tekintetünk.

Mindennek jelentősége van e versekben s a metaforák nem külső hasonlatosságokat jelölnek – hanem a belső lényeg azonosságát. Ha a leánynak, a puha és mesés szemünek, ki átdereng az édes, mámoros emlékek ködén – ha a leánynak „kacagása hegedüzene“ –: akkor a hegedü fájdalmas, gonosz rikoltozása viszont ugy rémlenék valami kisértetlátó, látnoki, éjszakán, mintha egy leány kacagna – a két dolog egy, s valami közös forrása van, odaát az érzékfölöttiek dimenzióiban. Nem hasonlatok, analógiák ezek, hanem az azonosságok felismerése. Összeömlés a lényeggel, panteizmus.

Tünődve néztek rám a szürke bércek. Tünődve nézek szét a bérceken és mezőkön át – vagy a bércek és mezők tünődve néznek engem –: a költő érzi, hogy mindegy ez, s mindkét meghatározás helyes.