VII.

Egy percre megfogom, ami örök:
Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Lepkék és álmok… elvillanó érzések: poézis. Néha tétován hitetlenkedve kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen egy életet igénylő apparátussal foglalkozni, belémerülni, nem törödni mással. Mig hidakat s nehéz házakat épitenek igazi, kézzelfogható kövekből az izzadó izmok – s összevont, komoly szemöldökök hajolnak mikroszkopok fölé, hogy az érzékelhető élet tudományát keressék.

S egy mély és egyszerü érzés válaszol: lehet. Vagyunk, akik a poézist egy elkövetkező tudomány alkimiájának tekintjük. S hisszük, hogy eljön a kor, mikor eprovetták fenekén csapadék alakjában mutatják ki: ez a szürkés folyadék itt a bánat; ez a vörös pépszerü anyag a szenvedély – ez a kékeszöld, lanyha viz a vágy, amit az ember agyából elimináltunk.

Ez elkövetkező tudomány sejtelmes, babonás alkimistája a költő; anyagának egyharmada csak a tudás, a másik a hit, a harmadik valami, amit maga se ismer. De a homályos abrakadabrák zürzavarán keresztül nyugalmasan alakul ki máris egy örök és biztató pozitivum; hogy test és lélekből állunk s nincs okunk félni a haláltól.