„MÁGIA“

1.) Van néhány verse Kosztolányinak, amit elolvasván, éjszaka, vagy másnap reggel jut eszünkbe az egész – két összezengő szóból öntudatlanul rekonstruáljuk a verset, mint néha, mikor hangversenyekről hazatérve, összefüggő melódiák jutnak eszünkbe és nem is felejtjük el többé soha. Napok mulva elkezdi élni bennünk szerves életét a vers: hangulatunk alkatrészévé lesz, valami, amihez odafordulunk fájdalmunk perceiben és zsongitjuk vele a tudatba ékelődő éles és szögletes kinokat, mint a zenével. Egy idő mulva ugy rémlik, évek óta bennünk voltak már és nagyon régen ismerjük e sorokat.

És egyre csak kopognak és dobognak.
Ottan dobognak a szivünk alatt
És a szivünk velük ver hallgatag
– – – – – – – – – – – –
Regélői homályos bánatoknak.
– – – – – – – – – – – –

Néhány nap kell csak hozzá és egy egész sereg Kosztolányi-sor ugy él bennünk, mint belső lényünk szükségképpeni része – ami nélkül már el se tudjuk képzelni magunkat – mint gyermekkori emlékeink – és mint emléke annak a képnek, ahogy legködösebb gyermeklelkünkben a költészet mézes és fájdalmas ütemei zenéltek. Egy csendes tik-tak indul meg e sorok ütemére, ütereink dobogásához hasonló. Egy végtelenül finom és szinte terhelten zenei fül addig hangolt és formált néhány egyszerü, nemes szót, mig e szavak cis hangja összeesett szivünk verésének cis-jével – s ezentul minden összehangolódik már a versben és bennünk s néhol egészen összefolyik a muzsika.

2.) Honnan ez? Mi az analizise ennek a szintetikus hatásnak? Analógiát keresek és nehány uj festőnkre kell gondolnom, akik a szinek sajátos, nemes keverésével olyan tónust tudnak adni a szinek összeségének, hogy a kép, megszületésének első percétől kezdve már patinát kapott – zöldesszürke, vagy barna levegő érzik köztük s a vászonfelület közt, melyben mintha ódon képtárak pora szitálna. A szinek összetevésének megfoghatatlan müvészete ez. Máshoz alig tudom hasonlitani a szavak választásának, összetevésének, jelzők alkalmazásának ezt a csodálatosan megfinomult müvészetét, amit egész sereg fiatal költőnk próbált ellesni Kosztolányitól, szánalmas és kómikus eredménnyel – ha csak, kritikushoz nem méltó pongyolasággal, ki nem bökök egy nevet, egy hegedüvirtuózunk nevét, ami véletlenül jutott eszembe, nem tudom, milyen belső asszociáció révén: Kubelik Jan hegedümüvészetére gondolok, az ő játékának teknikájában éreztem azt az egységes, meleg és barna tónust, ezt az összefogó patinát, vagy bouquet-t, vagy szinezést, vagy nem tudom, hogy nevezzem.

Én nagyon sokakat szerettem,
Én vágytam arra, vágytam erre,
De aki ugy szeretett engem:
Anyám az életet szerette.

3.) Ebben a teknikában nyilván nagy szerepet játszik az a nemes archaizmus, amivel Kosztolányi a szavakat régi, nemesi származásuk egész jelentésében tiszteli. Nála, mert igazi költő, a szó nem eszköz és szerszám csak, amivel fogalmakat formálunk és kifejezünk: önmagában való érték a szó, szine és zenéje és zamatja hosszu, biogenetikus fejlődés eredménye s az erjedés adja meg értékét, mint az óbornak. Az a költői iskola, amihez Kosztolányit erőszakkal hozzászámitják, szines és ragyogó szótárát készen kapta, mint a gazdag gyerekek az épitőszekrénykét – Kosztolányi drágakövei egyenkint, hosszan és fájdalmasan kristályosodtak ki a kagyló belsejében. Egy-egy gyöngyszem mindegyik s a gyöngyszem belsejében ott van lenyomata annak a piciny porszemnek, vagy rovarnak, mely a gemmát maga köré izzasztotta. Régi költészetek lenyomata és szállongó pora: felbontva a szót és hangulatát, néha régi fejek ködlenek fel. Több kritikusa Vörösmartyról beszélt, még Berzsenyit is emlitette valamelyik – bennem egy régi, ifju költőnk melódiája ébredt fel egyszer, Kosztolányit olvasva: az ifjan elhunyt, ködös Dayka Gáboré, aki nehány verset irt csak s egy egész hangulatot hagyott ránk.

„Homályos bánat dulja lelkemet…“

4.) Igy próbáljuk körülirni és meghatározni ezt az érzést. Zavaros, uj versek és zavaros, uj esztétikák gomolygásában Kosztolányi uj versei nekünk boldog és összhangos megnyugvást jelentenek egy régi s naiv elméletünkben, a versről: hogy versnek azt nevezzük, amit sehogyan másképpen elképzelni nem lehet s alkotni nem adatott, csak ugy, ahogy verssé lett – mintha készen s az idők kezdetétől fogva szakadt volna ki a költő kezdettől fogva terhes lirájából – egy távoli hang az örökkévalóból, amit a halandó és sorra eltünő szivek átadnak egymásnak és visszhangoznak az idők végezetéig.