„BOLONDOK“

Ugy rémlik, sőt talán bizonyos, hogy Kosztolányi a jobb részt választotta. Egy század mult el s elmultak a görcsös erőlködések, melyekkel drámán, költészeten s epikán keresztül az iró egyenesen agyába szoritotta a tollat s annak puha anyagát feszegette s egyetlen dolog érdekelte csak: mi történik s hogyan történik ott belül? A naturalizmus, mely a valóság megismerésének nagy izgalmát kereste, nagy kerülő után már visszatért volt az emberi agyhoz s már titáni és nagyszerü küzdelmek kezdődtek: leirni, megrögziteni, megfogni a látszólag megfoghatatlant – nagyszerü munka volt (ó Dosztojevszkij, s ti oroszok mind!) mind az alkimia, mely vakon s kalauz nélkül tapogatta a dolgok összefüggéstelen belsejét. De az alkimiából kémia lett s a pszikoanalitikus müvészetből pszikoanalitikai tudomány. Aminthogy minden müvészetből tudomány lesz végre, ha nagyon belemelegedik: s minden tudomány müvészet volt valaha. Egy bizonyos: a huszadik század emberének agy és lélek, saját agya és lelke, nem jelenthet többé különnemü s megközelithetetlen magánvalót, mely csak belülről oldható meg. Kellemetlen dolgok derültek ki. Költészet, hajlam, geniálitás: idegdiszpozició dolga mind s az ihlet legszentebb termékei, könyvek és képek, orvosi laboratoriumok edénykéibe kerültek, hol hasznos adalékot nyujthatnak az összegező tudománynak. Tudós professzor Freud könyvet ir Lionardóról, részletekre boncolja föl s ugyszólván szérumot kivonatol belőle, a neurozis ellen s majd ezzel gyógyitja a rendelőszobában várakozó neurotikus buzakereskedőt, akinek lényegében ugyanaz a betegsége, mint Lionardónak. Himlős bárány véréből készül majd a gyógyszer, himlős embernek. Mert ime, egészen egyformák vagyunk s mi neked fáj, nekem is fáj.

Mi maradjon hát a müvésznek? Befelé fordulni nem érdemes: lelkem legbelső daganatait hovatovább orvos vágja ki belőle, mint a tyukszemet s hovatovább el kell ismernem majd, hogy jobban is ért hozzá, mint én – nem, mintha okosabb, vagy tehetségesebb volna nálam, de egyszerüen azért, mert tapasztaltabb s ő ilyet már többet látott s mind ilyen volt. Ó, igen, mind ilyen volt. Árkászok és furók dolgoznak már a mélyben, ás és fur a fáradhatatlan tudomány, igy szól fáradtan a müvész – mi adtunk utat neki, hagyjuk őt dolgozni s maradjunk itt a felszinen. S nézzünk körül. Mily szép, boldog és megnyugtató. Nini, apró tárgyak, egy fürt, egy virág, egy ruha. S mennyi szin, odalent semminek sincs szine. Ott egy ember, távolabb egy ló. Formák, kedves vonalak. Semmise zavar többé – minden szép és csodálatos. Az embernek emberfeje van – de nini, képzeljük rá egy emberre a lónak a fejét. Ki akadályoz? Vagy a ló nyakára emberfejet. Tehetem, idefönt minden szabad – semmise rángat a mélyből. Hajrá, lobogjunk és repüljünk – semmise lehetetlen és minden igaz. Cseréljük össze játékos kedvvel a vizet s a levegőt, a lehetőt és a lehetetlent – vigye föl a kis léggömb a kis fiut s lássam meg a tükörben egy más embernek az arcát. Mindez csak játék. Erre az arcra mosolyt teszek s amarra könnyeket s aztán összetévesztem a kettőt. Hogy volna, ha igy volna – ó mennyivel több, mennyivel szebb, mennyivel igazabb, müvészhez méltóbb e kérdés, mint az a másik, a szürke és gyötrelmes és lenyügöző: hogy is van hát igazán?

Kosztolányi müvészetében a felszinig jutott: s használjuk fel a szerencsés hasonlatot s érveljünk igy: tehát emelkedett. Tudatosan s meggyőződéssel keres formákat – a formák s a fikció birodalmában arisztokrata és uri birtokát s királyságát visszakapja a müvész, ki királynak és arisztokratának született s kit a plebejus valóság a megismerés igájába akart hajtani.