A TESTŐR

Néhányszor azért mégis végigment a hideg a hátamon. Nem, nem, mondtuk szégyenkezve és kicsit elszontyolodva: ezt talán még sem szabadna igy csinálni, bohózatnak – és nehányszor – irodalom ide, irodalom oda és szakszerü értékelés oda, szakszerü értékelés ide – és néhányszor szégyenkezve és kicsit aggódva forditottunk egy lopott tekintetet a mellettünk ülő urhölgy felé, aki nagy kalapban és parfümös szoknyában képviselte feleségünk, szeretőnk, távoli reménységünk – s aki most nem figyelt ránk, nyitott ajakkal és nedves, gőgös szemekkel szivta be a szinpadról azt, amit régi, rossz időkben ugy hivtak: kedély és értemény nemesbitése, kérdések megoldása, a rosszaság és butaság ellen hatékony jellemrajz és a szépség, okosság és jóság jóváhagyása. Ne tessék engem lemosolyogni, hogy aszongya, ki beszél itt morálról, hiszen ez bohózat, abszolut müvészi (szóval nem erkölcsi) szempontok jöhetnek itt csak számitásba s csak önmagában való exkluziv értékekről lehet beszélni, melyek épen a morál szempontját exkludálják. Én ezt mind értem, jól van: de egy régi vicc jut eszembe a kutyáról, amelyik ugat, s amelyiktől mégis óvatosan félreugrik a ravasz zsidó, mondván: én tudom, hogy amely kutya ugat az nem harap, – de hátha a kutya nem tudja? Én azt is tudom, hogy amely morál bohózatnak van feldolgozva, az nem harapja meg az erkölcsi érzésem – de hátha az erkölcsi érzésem nem tudja? Az erkölcsi érzésem elvontan, ösztönnek fogja fel a darab süritett értelmét. A süritett értelem pedig ez: a nő hazudik és a hazugság öl – a nő hazudik, a nő hazudik, a nő hazudik! És idők mulnak, elfelejtem a bohózatot és elfelejtem Molnár Ferencet, de ami benne eszme és ösztön volt, tovább él bennem, mint eszme és ösztön: nem bohózat és nem kómikum többé, hanem tudat. „A nő hazudik“ ez a tétel, mely tegnap este, mint egy nagyon finom csepp vitriol hullott a szivem érzékeny bőrére és ott csiklandozó, kacagtató bizsergés érzéseit váltotta ki: nem párolog el, hanem elkezdi enni a szövetet és belefuródik a szivembe. S azontul, ha a jövő fájdalmas ködén át visszagondolok rá, ez a luk ugy áll már szivemben, keményen és dacosan, mint a kés. És eljön majd egy perc, mikor elsőtétült homlokkal, az őrület és nyomoruság halálos bánatával agyamban nézek két tiszta és vidám szembe és eltorzult, béna szájam legörbülve, borzongva dadogja még egyszer a rettenetes tragikumot: a nő hazudik. Hol lesz már akkor a bohózat s a vidám paradoxonok és ingerlő szójátékok, melyeknek távolából csak ez a tétel áll ki még, mint egy szikla, komoran és fenyegetően? a nő hazudik –?

Akkor meg fogom érteni, hogy ez tragikum: hogy ugy magában, mint megismerésből: ebből csak tragédiát lehet csinálni, olyat, amilyent Strindberg csinált. Hiszen, ha igy bővülne a tétel: „A nő hazudik s az ostoba és kicsiny emberek megérdemlik, hogy a nő hazudjék“ – ez lehet vigjáték és az is kell, hogy legyen. Moliére is igy dolgozott: a fortély és kijátszás husángjával szemünk előtt agyonvert mindenféle embereket, akik sirtak és nyöszörögtek, de mi nevettünk rajtuk és ez az érzésünk meg is maradt, mert ostoba és rossz emberek maradtak a szinpad porondján. De Molnárral nevetünk és borzongani kell: rosz nevetés ez, ennek nem jó vége lesz.

Nem szabadna ezen nevetni. Gonosz álom, le kell rázni ezt. Furcsa egy igazságszolgáltatás megy itt végbe, uraim. Apró és gonosz dolgok, kis hazugság-férgek, kiássák egy férfiember szivét (hiszen ez az asszony a valóságos életben ostoba és rossz kis nő, aki csak érzékeinknél fogva tartja markában az életünk) – a férfi arca rettenetesen eltorzul kinjában és Molnár monoklival a szemében igy szól hozzá: milyen szép kis, ostoba, hiu pofát tetszik vágni uraságának. Kell még egy pofon uraságának? Egy hasbalépés nem kell még uraságának? Rettenetesebb, perverzebb, komikusabb és borzongatóbb párbeszédet életemben nem hallottam, mint „A testőr“ egyik jelenetében: azt, mikor a férfi és nő együtt beszélik meg, hogy mit hazudjon a nő, amit elhihessen a férfi, hogy ne kelljen elpusztulnia. Hiszen ez szivszorongató.

De megálljunk csak: igy nem alkuszunk. Ilyen egyszerüen mégsem intézzük el a férfi és nő életviszonyának kérdését. Ez a nő, a Molnár novelláinak ez a tipikus hőse, megint egyszer tuljárt a férfi eszén és a végin talán még a szerzőt is megtévesztette – egy pillanatra legalább keresztülvillant az agyamon, vajjon bizonyos-e benne maga Molnár Ferenc, hogy a szinésznő nem ismerte meg férjét a második felvonásban? Ő, aki az „Ördög“ második felvonásában egy helyen magát a cimszereplőt ingatagnak mutatja egyszer a nőismeretben – ő bizonyosan nem merne határozott választ adni erre a kérdésre. De mindegy. Abban a percben, mihelyt felismertem, hogy a helyzet tragikus: – vége van ennek az okosságnak és egészen máskép látom most a nő győzelmét. Akkor egészen komolyan és megvetően azt mondom: könnyü győzni a mámorban és könnyü okosság az, mellyel a nemi nyomoruság perceiben kerül fölénybe a nő. A tragikumban a megölt és elpusztitott férfi győzött igazán, akit egy meghatott és felrázott közönség lázongó fájdalma bosszul meg.

Ezt akartam mondani végeredményben: a mámor tragikumát Molnár nem érzi, csak tikkasztó forróságát és azért tudta ilyen szövegezésben vigjátéknak látni meg ezt a tragédiát. Kiváló, öntudatosan elfogult, erős akaratu, hatalmas szuggeráló erejü iró: igazán zseniális iró. Két pont a drámában mégis azt mutatja, hogy érezte, nem szabad minden felelősség és komolyság nélkül kacérkodnia az igazi tragikummal: az egyik a férfinek az utolsó felvonásban való jellemzése, mikor a legnagyobb fájdalom perceiben összevész feleségével, hogy ki a nagyobb szinész. Itt mintegy azt látszik mondani, simogató és elsimitó kézzel: nem kell őt sajnálni, lássátok, nem fáj neki olyan nagyon. Ennél a pontnál melegen és igazán, felszabadulva nevettünk. A másik nyugalmas pont a befejezés – egy méla és édesen fájó akkord, egy békés és nyugalmas szomoruság egyszerü sóhaja, amelyet igy fejeznénk ki: – a férfi jobban szereti a nőt, mint a nő a férfit.