MOLNÁR FERENC NOVELLÁI

A tarka, cifrapiros lepedő szétlibben és ujra meg ujra kezdetét veszi a Báb-szinház, odakint a Városliget nyári alkonyatában. Ma és mindennap láthatók lesznek a következő számok:

1. A Ravasz Urinő, amint a Buta Gavallért háromszor keresztülugratja a saját fején, végén bunkóval agyonüti. Szinhely: Lipótváros, illatos boudoir, zene Kolegerszkynél: – és ó! este a Stefánia-ut édes, előkelő illatai. Ketten beszélgetnek: két szörnyü ravasz Társasági Baba, náluk már igazán csak az iró ravaszabb, az iró, akinek ingerlő, recsegő hangját néha meglepett nevetéssel ismerjük meg, alulról, a deszkák mögül, ahonnan a drótokat igazgatja. A Gavallér bohókás fortélyokat használ, de az Urinő sokkal, sokkal ravaszabb; ez Urinő mindig ravaszabb: – és a harmadik előadásnál, mire az ember belejön, már előre sejtjük, hogy megint az Urinő fog tuljárni a Gavallérnak az eszin. Tessék vigyázni, aufpassz’n: aha, már megint fejbeverte a Buta Gavallért. Itt, ezekben a vitákban, senkinek sincs igaza, mert minden igazságnál van valami, ami még igazabb: az ellenkezője. Ó Wilde-paradoxonokon táplált édes, okos, ravasz lipótvárosi asszony, ó okos és ravasz nő és ó ravasz tárcák és ó ravasz iró: hogyan is vagytok ti csak olyan ravaszok? Végig ugy megy ez, mint az egyszeri egyházi tanulónál: én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy én azt gondolom, hogy te azt gondolod. Már megint vége a tárcának és az Asszony megint eggyel tulgondolta a Gavallért és az iró eggyel tulgondolt engem: egyszóval, erre mégse számitottam, erre a befejezésre. Én azt gondoltam, hogy ő azt gondolta, hogy ők azt gondolják: – tyüh! az ember mégis belezavarodik.

De libben már ujra a függöny: más.

Ketten beszélnek. Hely: Városliget, Josefstadt, hangulatos verkliszó a kapu alól. Rándul a drót, két cselédleány perdül ki tarkán: faarcuk az élet és valóság riasztóan, szinte bántóan sikerült karrikaturája. A deszka mögül megint megszólal hozzá a hang: – de erre már ki kell törni a nevetésnek – hiszen ez a drótkezelő „jassz“ ur egész boszorkányosan hasbeszéli a cseléd-idiómát, eredeti hangon és hanglejtésben, eredeti kifejezésekben. Igen, nini, a mi cselédeink! óriási! A Marika, meg a Julika: aztán a katona meg a Marika: kemény szoknyák, garasos szivar, verkli meg óriáskifli. Szinfal: esti hangulat, ringlispil – zavaros hangok; nyekergő muzsika… aztán valami ábrándos, külvárosi „dall“ érzékenyke külvárosi sziveknek… A két cseléd, két szines, üde foltban elperdül, az egyik sir… Hideg szél jön az Üllői-uton és egyszerre a szemünkbe csap. – De felriadunk: – a függöny sebesen leszalad.

Más.

Ketten beszélnek. Két gyerek. A deszka mögül káprázatosan, hihetetlenül hü hasbeszéd. „Hogy a Lujza szerelmes volt és tudod és levágták a haját és hideg tél volt és a tizenkétéves Lujza egész meztelenül belefeküdt a patakba és egy kicsit sirt a patakban és a kis kopasz feje kint feküdt a parton, a hóban és akkor ugy meghalt…“ Furcsa nevetésünk egyszerre zavartan és kicsit csodálkozva megakad, mi ez, hisz itt valami különös dolog keveredik a játékba, hiszen ezen már nem lehet nevetni, hiszen ez a nevetés a torkunkba és szemünkbe kezd már menni… De ugranak a bábok és ropog a drót: ne tessék már odafigyelni, semmi az, játék. Most uj szám jön: más.

Ketten beszélnek. Egy kocsis, meg egy gyürött, lump ur, aki a kocsiban ül. Reggeli hangulat, Stefánia-ut. A kocsis elmondja, hogy neki háza van, meg sok kocsija, meg pénze, meg mi, neki, a szegény embernek. Rándul a drót: az ur is beszélni kezd. Most a kávéházból jön, összesen két koronája van, a lakásából kidobták, két krajcárét már vett gyufaoldatot, de most előbb szeretne aludni, majd aztán. Majd ha fölkel és reggelre vizes lesz megint a párnája – mert mi lumpok tizenkettőkor szoktunk mosdani, sirva. Mi, akik meghallva dobogni a borbély szivét, csak ugy, tüdővel, gyomorral és torokkal kisirjuk magunkat a borbély keblén… Aztán a revolver… Egyre kevésbé fél tőle – még egy kis gyakorlat, aztán megteszi, nagyságos kocsis ur. Maga ezt nem érti, nagyságos kocsis ur, mert maga nem sirt még meztelenül az ágyban. Gyakorolni kell, mig azt a kis gombot megnyomja az ember, ez lassan jön, kérem. Aztán utoljára senki se hal meg szomoruan. Az öreg ember örül a halálnak: a beteg elveszti az életkedvét. És aki a Dunába ugrik, mialatt röpül lefelé a hidról, megöregszik. A természet csak ugy ereszti el az embert a világból, ha az ember végleg beleegyezett – – – Nem tehetünk magunkon erőszakot.

Mi ez, ohó, mi ez a hang? Valahol megcsuklott. Hiszen ön sir, hasbeszélő ur, ott a deszka mögött! A köny végig is futott már bizonyosan, könnyü, gunyos zizegéssel, mint valami aranyfejü, fürge kis gyik. Remegnek és libegnek a drótok, összekuszálódik a háttér – gyorsan le a függönnyel! – Ez már nem tartozik rátok.

*

Molnár Ferenc stilusa.

Az irodalmi parvenük korát éljük itt Magyarországon: egy uj, szellemi directoire-t. Az ilyen korokban affektált „l’art pour l’art“ elméleteknek kedvez a levegő. Megcsodáljuk irásban a mesterséget és technikát, és „csak müvészet“-et keresünk a szavak és mondatok ügyeskedő elrendezésében. Ilyen korokban tömegesen lépnek fel a neológok: a kritikusok meg usgye! vállvetve, superlativusokban (maguk is belletrisztikusok) zengik dicsőségét annak, akinek néhány uj kifejezést sikerült megfaragni. Fősikerük igy főleg az eredeti és uj technikák megalkotóinak van. Egy pillanatra ugy látszik, szinte, mintha az egész irodalom szép szavak és szép mondatok kérdése volna csak. Ez az a müvészet, mely „nem közönségnek szól“ és sohasem volt divatosabb, mint ma, az a felfogás, hogy az irók egymásnak irnak.

Nagyon értem Molnár Ferencnek az ő sajátságos irtózását minden ugynevezett „csak irodalmi“ áramlatoktól, hogy például gyakran igy fejezi ki magát: „ahogy az irók mondanák“. Nagyon értem, hogy modora van és hogy humoros akar lenni, mindig és mindenáron humoros. A parvenük ilyetén korában arisztokrata irók magukba kell, hogy zárkózzanak, kell, hogy lirájukat elrejtve, valami modor bástyája mögé vonuljanak: ez a modor nagyon gyakori esetben a humoros felfogás. Az arisztokratikus parvenüktől odafordul az igazi arisztokrata a nép felé: – az iró a közönségnek alkot, ó igen, képzeljétek ezt a borzalmat, a közönségnek alkot. Vásári munka, borzasztó. Szent, vérbenső énségek, kinemfájhatóságok prostituálása. De csak hagyjátok Mirabeut: inkább akar ő első lenni a nép között, mint közöttetek a második.

Igen, Molnár Ferenc a közönségnek ir, a maga közönségének. És ez a közönség, bár először gyanakvással fogadja az ő sajátságos modorát, lassankint meg fogja érteni őt. Mert ime, mire egyedül marad az ő közönségével: a modor nyers, furcsa szellemessége egyszerre halkulni, melegedni kezd: még könnyedén fut, de már nem csip sehol. Egy váratlan akkord jön, mely meglep és megindit, mint valami poéma, mely a sziv belsejéből feccsent, keskeny, szökellő vérsugár gyanánt. Hiszen ez a novella zenél. Hiszen ez nem modor és technika: az iró a szivéből adott itt nekünk valamit. És merengve tesszük le a könyvet: minden gyanakvásunk jóleső melegségbe olvad, meg vagyunk hatva.

És meg vagyok hatva, mig ezeket irom, mert ime, nem igy akartam befejezni Molnár Ferencről, a sikerek hőséről szóló néhány szavamat. De kétely és csüggedés fogott el: hátha mégsem a müvészet fogja megváltani a világot? Egy pillanatra, vidáman földerülő szem és egy pillanatra, görcsösen elszoruló sziv: talán nem is várhatunk tőle egyebet.