THE DOCTOR’S DILEMMA

Igy persze nem lehet vitatkozni. Ha Dubedat müvész ur a maga igazát ugy védelmezi szemben az orvos uramékkal, hogy kiviszi az egész társaságot az utcára és felmutat a saját drámájának szinlapjára, mondván: tessék megnézni, engem Shaw Bernát irt, az pedig nagy ember és vállalja világfelfogásomért a felelősséget – arra igazán nem felelhet mást épeszü ember: na ja, az más. Ez már aztán roppant egyszerü. Én mindjárt megmagyarázom nektek, hogy miért igaz, amit mondok (magyaráz Shaw Bernát), hát figyeljetek: azért igaz, mert én mondom. Én nagyon sulyos ember vagyok; egyszer ráültem a tenyeremre és megmértem magam. Azóta igy definálok: a dráma, az egy olyan dráma, ami akkor jó, ha én irom. Az orvostudomány pedig egy olyan orvostudomány, ami nem jó, mert nem én irtam. Mindezt pedig egy csólnakban gondolom most, amit belülről hajtok, ugy, hogy egy spárgát kötök hátra az orrára és azt huzom előre.

Ilyetén megnyugtatás után nem aggodalmaskodhatunk tovább. Shaw Bernátnak ezen az estén nem imponál a tudomány: Shaw Bernátnak ezen az estén a müvészetnek tetszik imponálni; – megveregeti a vállát: jól van, fiatal hektikás ember, majd teszünk valamit önért. Ön beül ide a székbe, mond egy pár elmésséget attól a Shawtól (ez is elmésség, tudniillik én vagyok a Shaw) a doktorok lesznek olyan ostobák, amilyeneknek ön akarja. Azt az Ehrlich Antalt például beállitjuk egy olyan tréfás kis öregnek, tudja, a szalonkabátja alatt egy 606-al teli szódásüveget szorongat és mindenkit lespriccel, ez elég jó. Azt a Pasteurt egy másik öregnek, pofaszakállal, ez mindig ugatni fog, esetleg négykézláb. Ön aztán betegségtől remegő hangon, de mélységes fölénnyel, s igaz és nemes gunnyal elmondja a müvészet hitvallását, mely alkalommal ön direkte a szinpadon tüdővész következte gyanánt elhuny, mely alkalommal a közönség szive szorongatva lesz: – de csak egy pillanatig. A következő percben megint egyedül maradnak doktor urak és amint egymásra néznek, ez olyan, de olyan ostoba, hogy mi mindnyájan nevetünk. Végeredményben azon vesszük észre magunkat, hogy egész este hahotáztunk, ellenben odakünn a szinház előtt csodálkozva jövünk rá, hogy tragédiát néztünk végig – két egymásbarohanó világfelfogás katasztrófáját, ha ugy tetszik. De hiszen mindegy. A szatir arcán egy izom se rándult, mialatt belőlünk harsogva tört ki a kacagás, vagy torkunkba buggyant föl a szivünk. Nevettek, vagy sirtok azon, amit én mondok, egészen mellékes. Egyik se volt célom: én csak meg akartam mutatni nektek, mi az igazság, hogy okuljatok belőle. Nevettek, vagy sirtok: attól függ, ujság-e nektek mindez, amit én már régen tudok. Tulajdonképen nem is szeretem ezt az ideges nevetést; zavar a gondolatmenetem felépitésében.

Ez a póz, amiben Shaw Bernát elénk áll, a fölény póza – Shaw Bernátnak nincs humora és szatirája sincs – Shaw Bernátnak csak fölénye van. Fölülkerekedni minden szuggeszciónak, ébren és ruganyosan: nem módszer ez nála, hanem cél. Ne higyjetek neki, ha moralizál s ugy tetszik, mintha tanulságot keresne – Csak Wilde Oscart akarja lefőzni, aki bevallottan próbált léha lenni s „l’art pour l’art“ fölényeskedett. A moral mindig ugyanaz: én Shaw Bernát tanitványa vagyok (igy Dubedat) és Shaw Bernát a fölény. Őt nem lelki kényszerüség, látnoki ösztön viszi előre az eszme lépcsőjén, hanem a jókedvü vérbeli sportember bátor jókedvével előre lép s csak azután néz körül: milyen konzekvenciákkal jár a forradalmi gondolat. Először jön a dogma, majd aztán csinálunk hozzá elméletet. Fő az, hogy lépjünk: mozgatni a lábakat.

Ez a kitünő és virgonc sportember nem veszi észre, hogy a fölénynek ez a kiméletlen hajszolása, ami legnagyobb ereje és legerősebb nagysága – egyuttal egyetlen sebezhető pontja az ő szuverénitásának? Nagyon világos a módszer: el lehet tanulni. Ha az egész ügy tisztán csak sport és arról van szó, hogy gépiesen mászhatunk korhadt felfogások és tisztes irók fejére, – nem látom, milyen kegyelet tart majd vissza bárkit egy elkövetkező, virgonc és jókedvü angolt, nehogy Shaw Bernát elméleteinek visszafeleseljen: tisztán azért, mert feleselni lehet. Ön Shaw Bernát tanitványa? Hát én meg Karinthy Frigyes tanitványa vagyok és Ehrlich Antalról direkte kedvező véleményt formáltam. És nekem az a festő ne haljon meg a szinpadon s legalább ne emlékeztessen folyton a kitünő Heinére, mert akkor én nem fogok hinni neki. Jó, jó, hiszen nem komolyan mondom, egyelőre még én is Dubedat urat tüntetem ki szimpátiámmal. Csak jelezni akarom, hogy e szimpátia nem kötelez – és gyöngédségem nem gyöngeség. E fentartással uri fölényem vidáman szemlélheti tovább ama játékos igazságokat, melyek fürgén ugranak fejükre mindenkor – kelj fel Jancsi! – valahányszor talpra állitja őket a józan és mértékletes megfontolás.