SZOMORY, A DRÁMAIRÓ

Rőffel akar folyadékot mérni és unciával szövetet, aki Szomory Dezső darabjában tragikumot, vonalvezetést, elvont, drámai gondolatot és irányt, erkölcsi tartalmat vagy életábrázoló példát keres. Akinek mindezeken kivül még a szinpadszerüség és hatás kérdése is elég mindegy ahhoz, hogy élvezni tudjon egyetlen egységes érzést, ami néhány laza és szomoru eseményt egybefoglal: az gondoljon Szomory novelláira és rajongó, sóvár lirájára, amivel a nők, a drága nők isteni csodáját imádja és áhitozza – erre a tikkadt lirára, mely az ő furcsa, vajudó mondataiban lelkendez és fuldoklik – szent isten, mit mondjak?! – hiszen emlékezhetnek rá, a szó szoros értelmében hogy fulladnak el szavai, hogy bogozódnak össze kuszán, formákon és grammatikai kényszereken, hogy tépnek s száguldanak keresztül, mikor szegény, szegény szavakkal és szegény, szegény papiron igyekszik és kinlódik kitombolni az erotika viharát, amihez ezer zenekar és tizezer nehéz festék is kevés.

Tessék elképzelni mindezeket és tessék elképzelni Györgyikét, ugy, ahogy az irigy masochista szemében él. Régen éreztem és valahol irtam is már erről: hogy az igazi szerelmi lirikus, a gyötrődő kéjenc és masochista tulajdonképen irigy a nőre és minden szépségére – önkinzó, vad kéjjel azért tulozza és jajgatja egyre ezeket a szépségeket s a nő életének értékét: ne higyjétek, hogy örül neki. A szerelmes férfi dicshimnusza jajongó panasz és irigység – ó jaj, ő szép, ő szép és ő nem én vagyok. Ez elvakult irigységen keresztül vált a nő istenséggé és csodává – ó nem, kedves Madách, a nő mosolya nem vigasz és napsugár: a kinlódó lirikus dölyföt s győzelmet lát benne.

Bizonyos, hogy Szomory végleg és határozottan felsőbbrendü lénynek tartja a szép nőt. Harcol is ellene, fogcsikorogva: s a második felvonásban, egy percre, mintha legyőzte volna. S e felvonás végén, egy percre, mintha drámaivá mélyülne a cselekvény s mintha azt mondaná: ime, nyomorult ember ő is, a szép, a felsőbb, nyomorultabb és szerencsétlenebb legutolsó rabszolgájánál. Ime, a szép nő tragikuma, ám éljétek át képzeletben, ha tudjátok. Csodálja, isteniti és szolgálja minden, – mindenki lába elé borul s örül, ha szoknyája szegélyét érintheti. De épen ebben rejlik a tragikum: a rendkivül szép nő oly rendkivüli szerelmet ébresztett ott is, ahol részéről közöny, vagy utálat felel amaz érzésre, – oly rendkivüli szerelmet ébreszt, mely erősebb az ő közönyénél és utálatánál és legyőzi és összetöri. A csóknak vad vágyát kelti a szép száj – de minél szebb, annál vadabbat, – s a vonzó és lágy tagok végre egy dühös és mohó gorillát vonzhatnak ám, mely ellen védekezni már nem lehet, s a rettenetes karok átölelik s szétmorzsolják s megfürösztik undorba és szennybe a drága testet. Györgyike tisztában van vele, hogy utálja férjét – de kiderül, hogy a férjétől nem szabadulhat, mert az szereti őt. Szemébe vágja, hogy gyülöli: elmondja, hogy nászéjszakája előtt másé volt már, el akarja rettenteni magától, meg akarja utáltatni magát, hogy szabaduljon – hiába! Szeretlek, feleli a férj, szép vagy, vágyom rád – mit törődöm egyébbel? A vágy nem ismer féltékenységet. Enyém vagy, nem engedlek el. Az én vágyam erősebb, mint a te irtózásod: a vágy mindig erősebb, mint az irtózás, mert meg volt kezdetben s az irtózás csak növeli. Az irtózás gyöngit – a vágy erőt ad – s a gorilla vadul átöleli a szép nőt.

Ime, a szépség tragikuma s ezzel a felvonással, ha itt vége volna a darabnak, az emberi nyomoruság nagyszerü érzése egésszé válnék, s megtisztulva mennének el, mondván: tévedtünk hát, a szép nő élete sem tökéletes, mint amilyennek hittük. De ime, az iró maga sem hitte el, amit hirdetni akart. A harmadik felvonásban kiderül, hogy Györgyike kibékült sorsával s ezzel fölébekerült ismét. Átadta magát férjének, s ha nem szereti is, már nem irtózik tőle (gyermeke lesz) – s szerelemmel kárpótolhatja magát, később majd, unos-untig: – hiszen imádja őt mindenki s áhitozik rá. Marad hát minden a régiben: – Györgyike, a drága gyermek, drága gyermek lesz tovább is: felsőbb lény, irigysége és istene minden lirikusnak, minden szomoru férfiszivnek s magának a boldogtalan és irigy irónak is, aki ime, még sem tudta őt megalázni és legyőzni. S a tragikum felemelő és nyugodt érzése helyett, szegény férfiak, sajgó és irigy nyugtalansággal megyünk el a szinházból: hjaja, bizony, Györgyikéből gazdag és boldog nagyuri nő lett mégis és bizony mégis, csak legjobb lett volna szép nőnek születni, mert a szép nő abból él, amiért él – és ez az abszolut élet.