Frigyes Karinthy — Irások irókról

TÓTH ÁRPÁD

„Haza indultam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa, földi létre mivégre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsutestü nőkre
S bolyongni félszegen, magános, esti csendben
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim – és egykedvün figyelte
Fáradt, reszkető számat, fáradt szegény szivem.“

Előzőleg itt-ott, hetilapok cikkei közt egy-egy sort meglepetve vettünk észre egy finom és arisztokratikus uj költő verseiben: – a „Nyugat“ valamelyik őszi számában aztán négy vers jelent meg „Tavaszi elégia“, „Reggel“, „Légyott“ és „Holdtölte“ – hogy végleg s most már egészen határozottan emlékünkbe vésse a Tóth Árpád nevét, mint valami kész és körülzárt fogalmat, egy csöndes és rezonáns jelszót, melyre egészen tisztán minden más szuggesztióktól elvont, csak önmagukban érthető érzések birodalma nyilik meg. Négy témátlan vers: – nem ötlet és nem valamelyes „lirai állapot“ rajza: – a vonó régi, öblös hegedün játszik és rikatja a hurokat – nincs szövege és nincs kottája ennek a zenének: a hurt halljuk és a hegedüt, hur és hegedü egymásnak panaszolnak valamit és csudálkozva eszmélnek a hangra, mely az öbölből kiárad. Ezek a furcsa, aggodalmasan és pepecselve összerakott versek önön szomoruságukban tetszelegve folynak igy tovább. Egész költészet, egyetlen, lirikus érzés monokordján adva elő. Tóth Árpád verse egy állandó és elvégzett szomoruság folytonos megujulása – a téma és hangulat kérdése egészen tárgytalanná válik – téma és hangulat mindig ugyanaz: tompa, reménytelen szomoruság – mindig ugyanaz a szomoruság. Fejlődés, alakulás, valamely lirai lendület felé tartó tömörülése, a lirikus eszméknek, pointe vagy akárcsak éreztetése annak, hogy valami befejeződött: – mindennek nyoma sincs a Tóth Árpád végtelenbe folyó, jajongó soraiban. Itt nem kezdenek el és nem fejeznek be semmit – folytatják a szomoruság gyötrelmes és meddő panaszát, ott, ahol elhagyta az élet és elhagyják ott, ahol az élet folytatni fogja. Ugyanazt a verset fonja tovább Tóth Árpád minden versében és a szálakat nyitva hagyja végén, – mintha azt mondaná: „s még több is van és a többi is mindig csak ez“ vagy talán „s megint előlről“ Babitssal. Azért oly nyugalmas folyásu és szelid a fájdalomnak e zengő és egyenletes folyója: – ezek a könnyek nem most törtek elő vadul és bugyogva, hanem csak most értek ide, a papirra; régen és régóta folynak már s a kecses és gyürüző versütemek árkában most formásabb medret találtak, mint ott a szemek árkai közt s oly békésen és halkan, csinosan kigyóznak most el a tropusok és metaforák figurás szobrocskái között. Sehol feljajduló kitörés nem ugorja át e gondos és békés, előkelő versek partjait. A primitiv eruptiv lirai hőenergiát – a kétségbeesést régen arisztokratikus szinhatásokká: szomorusággá narkotizálta már egy fejlett és differenciált müvészet. Soha egységesebb poétát nem ismertem. Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait felállitja, – minden szavára bélyeget nyom. Két egymást követő szóból ráismerni. Már most kész modora van. Emlékszem, egyszer karrikaturát irtam Tóth Árpád verskarakterében, – az első szónál beleéreztem magam egy önálló és egységes kifejezési mód ritmusába s a gyötrelmes és nehézveretü lira tóthárpádi jellege egyszerre kialakult – félóráig, egy szuszra fujni tudtam volna Tóth Árpád hosszu, kivárhatatlan sorait, a nehezen alakulókat. Ezuttal nem modorosságot figuráztam ki – egy kedves és szuggesztiv meleg müvészettel igazolt modor hatott meg, mely magától s kényszerü módon jött létre. Megszerettem és beleéltem magam halk, előkelő csillogásába: megszerettem finom fájdalmait és szordinós szavait. Egy-egy szava, a tartós, örökké visszatérő alkalmazásban végre zenei szuggesztiót keltett: – „régi, régi“, „távoli, távoli“, „halk“, „fáradt“, „csöndes“, „szelid“, „setét“, „ócska“, „furcsa“, „szegény“, „bus“, „kecses“, „alélt“, „lágy“, – amint e stereotip jelzők ujra meg ujra felbukkannak szomoru és igénytelen szürke főnevek árnyékában, mint ezüstös holdak a Saturnus mögött: – végre összeszoknak s megismerik egymást a szavak s azontul minden érintésre belső muzsika indul meg. És ez teszi modorát elválaszthatatlanul egységessé lirájával. Az, hogy nála dekorativ elemeknek, rimnek, ritmusnak, alliterációnak tartalmi értéke van – s ha „békés bárkák“ s „barna balkon“-okról s „szegény szemé“-ről beszél, vagy erre: „borzalom ma“ keményen s kérlelhetetlenül hozzátöri a „torz halomba“ rimet, erőszakosan sokszor és mereven: – hogy ilyenkor éreznünk kell, hogy a balkon s a bárka azért oly szomoru és megható, s annál meghatóbb, mert „barna“ és „balkon“ egy betüvel indul – s a szem azért oly reménytelen és szomoru, mert „szegény szem“; „szegény, szomoru szem.“ Azt mondjátok, rimfaragó vagyok és a rim befolyásolja gondolatom, mert makacsul ragaszkodom hozzá s mindennél fontosabb nekem – mit tudjátok ti azt, micsoda mámoros és misztikus viziószerü látásom az, hogy két szót ismerek fel, amint látszólag minden összefüggés nélkül egymáshoz vetődtek a szók tengerében: s borzongva jövők rá, hogy misztikus tartalmi viszony van e szavak közt, két gondolat kebelében, s ha nincs, létrejön – nem véletlenül s esetleg, de minden bizonnyal és törvényszerüleg. Két szó fülemben találkozott s kiderül, hogy agyamban is ismerték egymást. Nem döbbentett-e még meg senkit a gondolat, hogy mély és nagy emberi igazságok jöttek létre, nem kisérletek s kutatás utján, hanem – hihetetlen és megszégyenitő – egyszerüen ugy, hogy két szó véletlenül egyformán végződött? Mert a dolgok fenekén minden fogalmak összefüggnek s a költő megtalálja azt a szót, ahol két gondolat viszonya nőtt össze és ennél a szónál egyszerre emeli ki mindkettőt a dolgok fenekéről.

Tóth Árpád l’art pour l’art müvészete után az egyetlen a legfrissebb müvészetek között, mely nekünk, akik immáron ujra az eszmei tartalom felé evezünk: mely nekünk érthető és szimpátikus. Lappangó tartalmak élő szervezetét érezzük impresszionizmusa mögött: az élet tartalmának tragikus érzését, s e tragikus érzés annál intenzivebb s mélyebb, mert megalkuvás nélkül s egészben szubjektiv, nem szimbolikus. „A“ szomoruságról sohasem beszél s arisztokrata gőggel veti meg s nem akar tudni róla, hogy az objektiv életnek tartozéka – csak a saját szomoruságát ismeri el jogosultnak – ezt a megkülönböztetett szomoruságot, melyet sikátorokba, borus mezőkre, régi szobákba hurcol el magával, hogy a környezet szineit rárakja e sötét alapra, ujra meg ujra megszólaltassa velük a monkordot. E szomoruság önmagát gyászolja csak s nem az Embert – a szó szoros, testi értelmében sajnálja önmagát: kezét, lábát sajnálja és siratja. „Ó van-e még dolog oly bus, mint fáradt törzsem…“ „s kezem szegény öt ujja…“ s „fáradt szegény szivem.“

S még valami. Amikor Tóth Árpád liráját szeretjük, nem a degenerált s enervált, feminin érzékenység szülte költészet felé huzódó hajlamunkról adunk bizonyságot. Hisszük, hogy a költészet, mint energia (szuggeráló erő) csak energiából származhatott, végeredményben mindig erőt fejez ki – és semmitől sem állunk oly távol, mint minden korok és költészetek ama nyafka és ámolygó lirikusaitól, kik az apatikus erőtlenség állapotát apatikus erőtlenséggel akarják megirni. Az apátia, mint lelkiállapot, terméketlen: – s igy még arra sem alkalmas, hogy önmagát jellemezze: mert a jellemzés már termék és termeléshez erő kell. Sok mindent megirhat a lirikus, többet, mint bárki más, mert az érdekkeltés egyedül a lirában nem függ tárgytól és tartalomtól: – de van valami, amiről lirikus sohasem irhat: a gondolat: „most tehetetlen vagyok,“ mert hisz ebben az rejlik: „most nem tudok irni.“ S azért tartjuk igen fontosnak, hogy megjegyezzük Tóth Árpád költészetéről: az ő versei fáradt szomoruságról beszélnek s nem szomoru fáradtsággal iródtak. Az alkotó müvész görcsös elképzelhető erejét érezzük, mikor lelkének levertségét drámailag irja le: – az ő reménytelensége a vérbeli müvészé, mely önönszemében csak látszólag s annyiban meddő, hogy konkrét anyagot nem produkál: – valójában energiákat teremt, izmos suggesztiv viziókat, nem mérhető értékü hasonlatok transparens tüzét, elvont figurák rajzát, uj szineket és uj lehetőségeket. Nem a hangulat inspirálja irásra: hanem a müvészi ambició, hogy ezt a hangulatot megirja. Igy értettük a drámai szót.

Ami ezen tul van: egyszerü s mély, emberi dolgok – nekünk egy percnyi szivszorongás, nyilaló emlékezés, hogy minden rosszul van még mindig s nem történt semmi ugy, ahogy jó lett volna s hogy egész életünk, mámorok és ujjongó örömök narkotikum csak a halál vacogó félelme ellen.