I.

Azon nagy vallásháborúnak, melyet, a kik a békekötést megérték, harmincz évesnek neveztek, derekán vagyunk.

Mennyit szenvedett Európa s különösen Németország, és mennyit küzdött!

Hányszor nem óhajták a népek a békét s hányszor lépett az közel, hogy egy szeszélyes vagy tragikai fordulat után, beláthatatlan távolba tünjék; mintha csak álomlátvány volna, mely a véráztatott földből kisérteni jár fel, míglen a reményt könnyenhivőségre csábítván, csalódások közt fásultsághoz szoktat!

De minek ily elegiai hang a tények helyett, melyekre vissza kell gondolnunk.

A cseh forradalmat, s a már azelőtt egyenetlenkedő és elgyengült protestáns szövetséget, melynek élén a pfalzi választófejedelem állott, a fehérhegyi csatában egy csapással semmivé tették II. Ferdinánd s a katholikus liga seregei.

De a győzedelmes fél szigorú szabályai a badendurlachi várgrófot és a braunschweigi herczeget az új hit és az országától megfosztott pfalzi választófejedelem védelmére fegyverzették fel. Ismét kitört -4- a háboru s a wimpfeni, höchsti és looi csatákban az evangelikusok összezúzásával végeztetett be.

S ekkor viszont békéről álmodozott a világ, mint a fehérhegyi vérnap után.

Azonban a kisarczolt Alsó-Szászország idegen hatalommal kötött szövetséget, a dánok betörtek a német birodalomba, s újra lángra lobbant a vallásháború.

A megnyilt harcz folyama szintén rövid volt.

Mannsfeld, az új hit seregeinek vezére Dessaunál, a szövetséges dán király Lutternél megveretett, Wallenstein a kelettengerig nyomult, Stralsundot ostromolta, az evangelikusok ereje teljesen kimerült, s a dánok a lübecki békekötésben kötelezék magokat, hogy többé Németország vallásügyeibe nem vegyülnek.

II. Ferdinánd most eljöttnek vélé a perczet, hogy rendkívül erélyes szabályokkal hosszas időre biztosítsa a békét.

De midőn már szigorú parancsai a kitűzött czélhoz közelebb vitték, Gusztáv Adolf svéd király, harmincz ezer fegyveressel a pomeraniai partokra kikötött, s a protestáns ügy számára az egyik diadalt a másik után nyerte meg, míg a lützeni nagy győzedelemmel életét a csatatéren végzé be.

Halála után Oxenstierna svéd cancellár a már franczia segélypénzzel ellátott protestáns német fejedelmeket a heilbronni szövetségben egyesíté s az összes hadak vezérletét átvette.

Az altenriedi győzelem s Regensburg elfoglalása lett e szövetség fényes eredménye. -5-

De a lothringeni és spanyol segédseregekkel Regensburg visszavételére siető császári tábornok Gallas, Nördlingennél a protestánsok kardját, Bernhard weimari herczeget megverte s kipusztítva, földúlva Sveviát és Felső-Németország evangelikus részeit, a prágai békében a katholikus ligával való kézfogásra kényszeríté az új tant pártoló, azonban a heilbronni kötést alá nem írt szász és brandenburgi választófejedelmet.

Ekkor a svédek és a heilbronni szerződésbe vegyült protestánsok a katholikus Francziaországtól, mely az ausztriai ház és a német birodalom természetes ellensége volt, kértek segélyt s nyertek is.

Minden arra mutatott, hogy 1638-ban – melynek végnapjaiba tettük át magunkat – még sötétebb és kétségbeejtőbb színt ölt azon vallásháború, mely annyiszor látszott bevégezettnek, s tört ki mindig újabb erővel és dühvel.

*

Az erdélyi fejedelmek e nagy küzdelemben csak mellékesen vettek részt.

Kiválaszták a kedvező alkalmat, hogy hadviseleteikkel a magyarországi protestánsoknak jogokat, s Erdély számára néhány megyét szerezzenek.

Bocskaitól kezdve I. Rákóczi Györgyig, kinek fővárosába: Gyula-Fehérvárra vezetem olvasóimat, már három oly egyén országolt Erdélyben, kiket a magyar korona alatt élő evangelikusok szellemi fejöknek tekintettek, s kettő közülök idegen hatalmakkal biztosítá, s a magyar országrendekkel törvénykönyvbe -6- igtattatá az új tan szabad gyakorlatát s jogait meghatározó békekötéseket.

A harmadik, tudniillik Rákóczi György, még eddigelé csak izgatott a felső megyéken.

Reményekkel táplálá a szenvedett sérelmek miatt panaszkodó hitsorsosait.

Ha szerét teheté, egyenetlenséget szított a katholikus főurak sorában.

Segélylyel kecsegtette a csüggedező protestánsokat, kitartásra s jogkövetelésre inté az erélyeseket.

Körülmények szerint volt félénk és vakmerő, de a német ügyek folyamáról pontosan lévén értesítve, a vallássérelmi vitákért csak addig haladt előre, honnan könnyen vissza lehet lépni, s a hol, míg biztat és követel, nincs erkölcsileg lekötelezve a kardot kivonni, nincs kényszerülve hangzatos igéreteit ágyúdörejjel támogatni.

E közben az erős akaratú és tevékeny II. Ferdinánd meghalt, s fia, a már régebben magyar király Pozsonyba országgyűlést hirdet, hogy a főhatalom jelvényét nejének is fejére tétesse.

Hosszas, és minket – kik Gyula-Fehérvárt kerestük föl – nem érdeklő halasztások után, tanácskozásra átadattak a királyi előterjesztések, de a rendek protestáns többsége, Rákóczi küldötteitől buzdítva, kinyilatkoztatá, hogy a tárgyalásba addig nem ereszkedik, míg a vallásszabadságon elkövetett sérelmek orvosolatlan maradnak, és elmellőzvén a felső táblát, melynek többsége katholikus volt, kivánságát «mint Magyarország evangelikus rende» külön feliratban juttatá a korona elé, mi törvénytelen -7- ujításnak, forradalmi lépésnek, a fegyverre hivatkozás előjelének tekintetett.

E merész feliratot épen a karácson előtti hetekben küldék meg párthívei az erdélyi fejedelemnek.

A hír csakhamar a palotából az utczákra került, bekopogtatott a külvárosi házakhoz is, és rendkívüli izgatottságot terjesztett szanaszét.

Dajka János püspök kéz alatt tudtúl adá híveinek, hogy legközelebb az evangelikus rendek panaszainak fejtegetésére használja a szószéket.

Kiki ismerte a főpap izgató modorát, s a befolyást, melyet Rákóczi kedélyére gyakorol.

A hadpárt bizonyosnak hitte a rég áhitott vallásháború kiütését. S a békepárt is, melyhez az erdélyi, akkor még csekély számú katholikus urakon kívül, néhány tekintélyes protestáns egyén is tartozott, alig mert többé kételkedni, hogy a koczka el van vetve; s bár az első megdöbbenés után gátlólag kezdett működni, szertelen ingerültségével árulá el kétségbeesését.

A fejedelem a püspökön kívül még senkit sem bocsátott magához.

Reggeltől késő éjig szünetlenül futárok indultak az ország különböző részeibe.

Látszik, hogy Rákóczi nagy dolgokon jártatja az eszét.

Kardot köszörülni, megnyergelni a hadi mént, a fejedelem személyes vezénylete alatt a vén Kornis Zsigmondot és a fiatal Kemény Jánost két tekintélyes hadtest élére állítani, a hit és lelkiismeret szabadságának zászlóit lobogtatva Tokajtól Nagyszombatig -8- nyomulni, mindenütt a békétlen elemeket a seregbe olvasztván, legalább hatvan ezer emberrel a megostromolt Nagyszombatból Morvába vagy Sziléziába rontani, hogy Baner svéd tábornokkal közös hadterv szerint lehessen III. Ferdinándot eldöntő csatára kényszerítni: e merész tervet a hadpárt főnökei már Rákóczi szájába adták s különböző czifra változatokkal kicziczomázva terjesztették szét.

De a béke barátai is szerencsések valának egy másik szintén fontos hír birtokába jutni.

Állításuk szerint tudniillik Dajka püspök utolsó audientiája után, a fejedelem este tíz órakor magához hivatta Kassait, a czím nélküli cancellárt, s ennek tanácsára, míg Dajka templomozni fog, néhány főúr a palotában értekezletre gyül össze.

Nagyhatású volt e hír a kedélyekre. Mindenki tudta, hogy a porból fölvergődött s az aristocratia által gyűlölt Kassai a világ legfélénkebb embere, ki soha lóra nem ült, ki soha fegyvert nem vett kezébe, s ki a háborút azért nem ohajtja, mert maga nem mer táborba menni, s mert a nyert csaták csak az ő halálos ellenségeinek, a főuraknak, befolyását növelnék.

Remény és félelem közt virradt tehát a pártokra az a nevezetes nap, melynek reggelén Gyula-Fehérvár lakosai korábban keltek föl ágyaikból, mintha mindenik családnak fontos intézendője volna, s a halasztás kárral, az elmulasztás nagy veszélylyel járna.

*

I. Rákóczi György.

-9-

Sűrű tömeg, melynek hullámzása alig észrevehető, lepi be azt a közt, mely a fejedelmi palotából a székesegyházig terjed.

Fő főt ér. A könyöknek nincs elég helye, hogy kifeszülhessen, s működéseivel egy lépésnyi előrehaladást, vagy egy kevéssé szabadabb lélekzést szerezhessen annak, ki a népgomolyba mélyebben akar benyomulni, vagy onnan kibontakozni.

A «kék darabontok» és udvari alabárdosok igyekeznek ugyan legalább akkora rést nyitva tartani, a mennyi elég, hogy a fejedelemhez menő lovagok, kik a kapuig vergődnek, senkit össze ne tapossanak; s viszont a hirnökök a kapuban elég magasra emelik gombos pálczáikat és hatalmasan sípolnak is, ha valaki az udvarból eltávozni készül; de a közlekedés föntartására czélzó minden szabály aránylag csekély sikerre vezet és sok kellemetlen surlódás árán.

A nép néhol áttörhetetlen csoporttá forrt, s a hol valamivel gyérebb is, nehezen mozdul ki állásából, melyet küzdéssel foglalt volt el, s ingerült kedélylyel oltalmaz.

Csak ha kedvelt vagy rettegett úr nevét hangoztatják a «kék darabontok», s ha a hirnök sípolása helyett dobok perdűlnek meg, a fejedelmi családhoz tartozók közelgését jelentvén, akkor kezd hullámzani s élénkebben ketté válni a tódulat, hogy szabad átjárást engedjen.

Úgy látszik, a tömeg újságvágya s lelkesedése föl van fokozva, mert úrinők, kiváncsi vén asszonyok, aranyos kardu, sőt papi ornátusban levő egyének -10- is, kik már elkéstek, vagy inkább szerettek künn maradni, vegyülvék a nép közé.

S mily tarka, összhangzástalan, de érdekes képet ad az egész!

A különböző nemzetek, czéhek, társulatok, a magasabb és alsóbb rendű polgárok sajátságos öltözete, mely szabásban, színben, ruhanemekben, sőt magokra a kelmékre nézve is egészen elüt a többiektől, alig enged szemeinknek nyugpontot, s nézésünk a meglepetés ingerével röpköd ide-oda, új meg új benyomásokat fogadva el és soha be nem telve általok. S még elevenebb hatást gyakorol kedélyünkre a tömeg hangulata, magatartása, szelleme.

Eredetileg – mint látszik – két csoportozatot formált az összegyülöngő nép.

Sokat tudniillik a fejedelmi udvar felé sodort kiváncsiságok és szenvedélyök, míg viszont számtalant újságvágya, mely mélyebb áhitattal vegyült, a székesegyházhoz csődített.

Zarándokláshoz, búcsújárathoz hasonlított e kicsiny népköltözés.

Falkában haladtak a vár utczáin, s inkább komoly meghatott arczczal, mint zajongva és társalogva.

Egy rész a piaczra ömölvén, egyenesen az udvarnak tartott, mintha az volna Medinája, hová jutni fogadást tett; más rész szintén egyenesen a székesegyházhoz vonult, mintha az volna Mekkája.

A kik a palota kapuin be nem férhettek, legalább arra fordíták tekintetöket, s a kik a templom belsejéig nem juthattak, legalább benézni és onnan valamit meghallani sovárogtak. -11-

Mindkettőjök háta mögé új meg új egyének szivárgának, s átlépvén az üresen maradt rést, a kezdetben különálló csoportokat egy testté forrasztották.

S most az egész a czímertan legszeszélyesebb rajzai közé tartozó csoda-állathoz, valami kétfejű óriásgyík vagy teknősbéka-fajhoz hasonlít, melynek törzse lomha, tétlen és alélt, fejei pedig egymás ellen vannak fölingerelve.

Mert a templom előtt tanyázók azért szorítják ki magokból majdnem a lelket, s azért tapostatják lábaikat, hogy a szószékből hozzájok hullámzó hangok közül mentül több érthető szót, s ha lehet, gondolatokat is halászszanak ki. Csendre s figyelemre van tehát szükségök.

Ellenben a fejedelmi udvar kapuihoz tolongók azért roncsoltatják köntöseiket, azért tűrik a «kék darabontok» mogorva bánásmódját, hogy a palotából kijövő egyénektől hireket halljanak, s tények felől, melyek által érdekeltetni látszanak, minél gyorsabban világosíttassanak föl. Ezeknek tehát a csend helyett most épen annak ellenkezőjére van szükségök.

Aztán a hírt és az igét lesők közt kedélyökre nézve is kirivó különbség mutatkozik, mit lehetetlen nekünk hamar észre nem venni.

Az udvarba nézők tudniillik többnyire dühös mérsékeltek, míg a szószékhez tekintők csaknem kivétel nélkül mind dühös túlzók. Azoknak zöld remény, ezeknek fekete gyász szinében tűnik fel a hiresztelt vallásháború. Nem is csoda tehát, hogy -12- az egyik fél oly kevés rokonszenvet mutat a másik iránt, mintha közös osztálypörük volna, melyen ügyvédeik már rég meghíztak, magoknak pedig erszényök és kedvök rég megcsappant.