II.

A püspök úr szenvedélyesen szónokol.

Soha nagyobb hangja s közönsége nem volt.

A templomba tódult nép ifja és véne mély áhitattal, sőt azon sötét rajongással hallgatja, mely a hitújítás korszakának jellemvonásához tartozik.

De a külső tömeg, miután keveset érthet a kenetes beszédből, nincs annak úgy varázshatalma alá vetve, hogy a szónok czélja szerint buzduljon föl vagy alázódjék meg, s érezzen keblében törődést vagy elszántságot.

A templom előcsarnokán túl csak az erősebb hangnyomatú szavak, melyeket az egyén képzelődése kötött összefüggő gondolatokká, valának tisztán kivehetők.

Itt teljes alkalma van az indulatoknak sejtések, gyanítások útján fokozódni.

Dajka püspök predikatiójából hallák meg a távolabb állók is, hogy Nagyszombatban nem szabad az ágostai vallást követőknek a megrepedezett, szétdülő egyházat kiigazíttatni.

Oh! ott bizonyosan a pap fejére hull az eső, midőn épen az evangeliumot kezébe veszi; a consistorium legbuzgóbb tagjainak a hirtelen lemállott vakolat alkalmasint vagy az orrát, vagy talán a koponyáját -13- is betörte; s kétségtelenül minden isteni tisztelet kezdetekor külön kell azért imádkozni, mikép a Jehova hatalmas karjaival tartsa fel a boltíveket, hogy a nagy orgona szavára ne dőljenek a szent gyülekezetre.

Ez iszonyú helyzet a legrészletesebb vonalakig lebeg a tömeg szeme előtt.

Erről suttognak, ezt magyarázzák egymásnak.

Megint hangzik a főpap szájából valami tisztán érthető:

– Léván nem szabad lelkészt tartani.

– Ki kereszteli meg a gyermekeket? – kérdé szomszédjától a tömegben egy várandós asszony.

– Senki, kedves hugom! – válaszolja érzékenyen maga a szíjgyártók czéhmestere, – ott a mi szegény hitsorsosainknak még nevök sincsen.

– Szakolczán nem adnak temetőhelyet halottainknak, panaszolá a főpap.

– Borzasztó! – sóhajták künn.

– Vajon hány halott hever Szakolczán temetetlen? hányat ástak be árkokba? hányat kapartak ki onnan a farkasok? hol pihen az, kinek életében nem volt egy talpalatnyi földje is?

Ily tudakolások zsibongnak a nép ajkán, terjedve-széledve mindig tágabb körben.

Az elkeseredés nőtt, az áhitatos csend apadt.

S ez még szerencse volt, mert legalább a közös csillapítás alatt a főpap néhány panasza megérthető nem vala.

Míg a templomnál ezek történnek, a fejedelmi lak kapui előtt hemzsegő csoport sincs izgatások -14- nélkül, mert időnként akad, ki a főurak értekezletének folyamáról hírt szed föl vagy kohol.

– Össze akarják rögtön hívni az országgyűlést, hogy hadi segélypénzt ajánljon – szólt az egyik.

– A fejedelem ő nagysága saját kincstárából a zsoldosok szaporítására nyolczvanezer tallért igért – erősíté a másik.

– A hajduvárosokhoz és a székely nemzethez még az éjjel parancs megy a közfegyverzésre – mondá a harmadik.

Természetesen minden ilyen hírre szembetünő lehangoltság mutatkozott a kapuk körül csoportozókban, mit mély hallgatásuk s komor tekintetök tanusít.

De a felleg után verőfény jő, a borút derű váltja föl.

Csakhamar így történt itt is.

Békeremények kezdettek a palotából kiszivárogni.

– Haller Péter és Mikó Ferencz – beszélé egy udvari tisztviselő – azt tanácsolják, hogy ő fensége figyelmeztesse ugyan a nádort az evangelikusok vallásszabadságát biztosító bécsi, nikolsburgi és pozsonyi béke pontjainak szoros fentartására, de most ennél még többre ne terjeszkedjék.

– S legfölebb néhányat fogasson be azok közül – mormogák a dühös mérsékeltek – kik a törököt háboruskodásaik által nyakunkra akarják hozni. Úgy kell bánni velök, mint Zólyomi Dávid urammal és czimboráival. Van ám börtön a fogarasi várban, s Kőváron is hűs helyet lehet a heveskedők számára készíteni. Csak ne kíméljük a nehéz meg a -15- kurta vasat. Olvasztanak eleget hegyeinkből, s marad, a kardon és ekén kívül, bőven békókra is.

Egymást tüzelgeték fel pattogó szavakkal, s jókora nyugtalanság és zaj támadt, mely a templom felől sűrű kézintéseket hozott mozgásba.

– Helyet, helyet! – sürgeték most a «kék darabontok» tért nyitva egy szürke bajuszú s egészen fehér szakállú lovag számára, kit összegörbedt dereka és a pofacsonthoz száradt arczbőre csaknem hetven évesnek, kopott dolmánya pedig csekély fontosságú vidéki úrnak gyaníttattak.

– Ennek bizonyost kell tudni, ez az udvarból jő! – szóltak a hátrább állók, lábujjhegyre emelkedve, előre nyujtva nyakaikat a mások vállán, vagy könyökeikkel feszítve szomszédaikat, hogy az embergomolyékból, melybe zárultak, valahogy kiékeljék magokat.

– Mi ujság, nemzetes nagyuram? Ha nem bántanók meg; mit főznek benn a tekintetes és nagyságos rendek? – kérdik a lovagtól, a kik mellett elhalad.

– No hát, fiaim! – szólt ez köhécselve s elő-hátra inogva, – mindnyájan paripára ülünk, s táborba szállunk, hogy czikkelyes buzogányainkkal fejelágyára kopogtassunk a nádorispán úrnak. Aztán felrándulunk látogatás végett Pázmány Péter ő kegyelméhez is.

– Messze lakik az érsek uram – jegyzi meg a tömegből valaki.

– Messze ám, fiam! – folytatá az öreg, – de mi addig meg sem pihenünk, míg szakállánál fogva nem hurczoljuk ide. -16-

– De hátha az érsek uram találja a kegyelmed szakállát megtépni.

Az öreg erre pattogni kezdett, a tömeg is visszasivalkodott s úgy körülfogá, hogy a darabontoknak kellett, s kevés sikerrel rendet csinálni.

Szerencsére épen midőn hevében volt a czivódás, hangzék hátmögül: – György úrfi! György úrfi jő! Isten éltesse György úrfit!

Mindenki tudta, kit kelljen György úrfi alatt érteni, s neve legalább annyira kihűté az öreg lovagot és veszekedő társait, hogy halkabb és gyérebb nyilatkozatok közt folyt le a per, s történt a távozás.

A fejedelem nagyobbik fia az úgynevezett «Harmadik udvarból», melynek kapuja a templomutcza hátulsó végére nyílt, s mely teljesen mentve volt a tömegek kiváncsiságától, léptetett ki gyönyörű arab lován.

Kísérete csak egy szárnysegéd- és az allovászmesterből áll.

György úrfi a fiatal kor kezdetén van; nagyságos anyja még csak gyermeknek tartja, de nagyságos atyja már érett férfiúnak akarja tekinteni, hogy hamar nyerjen önbizodalmat, s hogy tanuljon gondolkodni saját helyzetéről és azokéról, kiket idővel kormányozni fog. Mi György úrfi önbizodalmát illeti – e szép tulajdonról nevelője, vagyis udvarmestere úgy vélekedik, hogy már elbizakodássá fejlődött ki; ellenben a tetszelegni vágyó palotahölgyek – kiket akkor frauczimmereknek híttak – a deli herczegúrfi hibájául épen azt emelék ki, hogy igen szerény, -17- szemérmes és visszahúzódó – szóval, nem bír a kellő önérzettel.

Melyik félnek van igaza, az idő fogja megmutatni.

György úrfi a templom hátrészénél felkanyarogva oly ponthoz ért, hol már szemébe tünt a csoportozat.

Ekkor arabja vagy a sarkantyu-érintésre, vagy saját ösztönénél fogva, hegyezte fülét, magasra emelte első lábait, dagasztá a jegeshavat, tánczolt, hátulsó lábaira emelkedett, s néha félre is ugrott, de oly óvatos vakmerőséggel, oly kecses szeszélylyel, hogy mind gazdáját, mind magát a legfestőiebb helyzetekben tünteté a közönség szemébe.

S György úrfi valóban daliás kinézésű ifjú.

Hosszú göndör haja éjfekete s gazdag gyűrűzetben verdeste széles vállát, melyről ultramarin szinű, csillogó aranyvirágokkal hímzett, drágaköves gombú, s hófehér hermelin szegélyű és nyakú mente himbált a légben magasabbra felkapatva, vagy ékes hullámredőkbe fodorítva.

Karcsú derekán csattog a hosszú szíjra eresztett kard, s fénylik a fekete gránát és smaragd boglárokkal terhelt öv.

Piros-barna arcza, nagy s éles sötét szemei, erős homloka, büszke vonalai a dacz és erély jellegébe olvadtak fel, melyet negédes magatartása s hatásra számított mozdulatai még egy kevéssé talán túlzottá fokoznak, de a nép szeme előtt, mely a kirivót szereti, annál érdekesebbé.

És e huszárnak való herczegúrfi még a tudományosság hírében is állott. -18-

A Küzdő keresztyén, melyet senki sem olvasott, mert papírra téve sem volt, híres röpiratnak tartaték, mely szerzőjét az annyi vérbe került koreszmék élére emelé.

Tartalmát a Rákóczi-családhoz ragaszkodó hittanárok úgy kikürtölték s előre is saját eszméikkel úgy felvirágozták, hogy György úrfi, a nagy gondolkozó, ha lóra pattant, csakhamar az ablakhoz csődíté az egész nővilágot, míg öcscse Zsigmond úrfit, a szorgalmas ifjút, másnak alig tartották, mint oly főrangú iródeáknak, ki a betűvetés helyett hasznosabb, s helyzetéhez méltóbb dolgokra fordíthatná a drága időt.

Szóval a fejedelem nagyobbik fia a közönség kegyencze volt, míg a második fiút csak a hozzá közelebb állók bálványozták.

György megjelenése most sem maradt hatás nélkül.

Míg a deli úrfi a Miklós-kapu felé haladva a templom előcsarnoka irányában tomboltatta arabját, némelyike még a buzgóbb hallgatóknak is Dajka püspök szónoklatából kevesebb hangtöredéket ragadott meg figyelmével, mert a szép és daczos ifjúra fordította tekintetét.

Voltak ugyan mások, kik az egyházban óhajtották volna látni a Küzdő keresztyén szerzőjét, s harag gerjedt szívökben és a botránkozás sötét árnya szállt arczvonalaikra, midőn az ünnepi szent csendet így szemlélék fölzavartatni, de a herczegúrfi neve és alakja annyi varázszsal mégis bírt rájok, hogy keserűségöket elnyelték, s a legcsekélyebb mormogással sem tanusíták visszatetszésöket.

György megjelenése most sem maradt hatás nélkül.

-19-

Maga az uralkodó fejedelem alig részesült volna e rajongásig felhangolt kedélyűek ekkora kiméletében.

Mert a tény, ha nem gyöngédtelen, legalább is felötlő volt.

György úrfi tomboló ménén a tömeg azon középrétegeihez érkezett, hol az egyének igen távol voltak a templompitvartól arra nézve, hogy valamit hallhassanak és szintén igen távol a palotakapuktól, hogy a kijárókat kérdésekkel ostromolhassák.

Itt a piaczra későn szivárgókból alakult vegyes nép, mely rossz helyzete miatt se az áhitat, se a kiváncsiság számára elég tápot nem nyerhetett, ujjongatásokban tört ki, s rokonszenvének kifejezéseül lekapott süvegét kezében forgatta.

A hiú György úrfinak tetszett a kegynyilatkozat, s még mesteriebben tomboltatá arabját, nem hallva, vagy nem véve számba a zúgást, mely a püspököt élvezni kivánók ajkairól szélmorajként emelkedett föl.

– Ez fogja az új ammoniták bálványoltárait ledönteni – suttogák körüle és távozása után – ez állítja megint lábra hitsorsosaink ügyét Németországban. S irat majd a bécsinél különb békét a magyar evangelikusok számára is.

– Csak az kár, hogy addig meghal Pázmány! – szólt egyik békebarát némi gúnynyal.

– És addig a kovásznál is inkább elsavanyul az evangelikus rendek minden édes reménye – jegyezte meg a második.

– Kegyelmetek igen fenn kezdik szarvaikat hordani, pedig nemcsak Kassai uramból áll a világ. -20- Habár Kassai uram a béke mellett van, lehetnek a valóságos főurak s lehet a fejedelem ő nagysága is más nézetben – válaszolák hévvel a háború párthivei.

– Mi nem Kassai uram részére beszélünk. Mi jól tudjuk, hogy nem ránk bízták az ország dolgát, s nem is akarunk, mint kendtek, ahhoz szólani, mihez semmi közünk. Ha insurgálni kell, majd kiköszörüljük szablyánkat, s ha hadisegélyre kapuadót kérnek, csak úgy megfizetjük, mint a maga jobbágyaitól akármelyik nemes ember. De azt nem találjuk helyén, ha valaki a lemenő nap rovására magasztalja a fölkelőt. A mi dicsőségesen uralkodó fejedelmünk sem hullott a fejelágyára. Ő is forgott elég csatában, el tudja intézni, a mit a haza javára szükségesnek lát, s nincs szükség György úrfi vitézségét az apja ócsárlásával magasztalni.

A vitának ily ravasz fordulatot a várostanács főjegyzője adott, arra számítva, hogy pártelleneit kényelmetlen térre szoríthatja.

– Hát ki szólott ő fensége ellen? – vette fel az álnok vádat egy köpczös kinézésű mezei kapitány. – Jobban nyakán fog ülni a nádorispán seregének a mi fejedelmünk, mint kegyelmetek óhajtanák; attól ne tartsunk semmit. Nem azért volt Bethlen Gábor hadainak vezére, hogy egyebet várhassunk tőle, mint fényes győzedelmeket. De az apák csak örvendhetnek azon, ha fiaik által idővel még felül is mulatnak. S meglássátok, György úrfiból minden hitsorsosaink feje, egy másik Gusztáv Adolf lesz, ki a Regensburgban ülésező német fejedelmeknek Gyula-Fehérvárból fog békepontokat diktálni. -21-

– Sokáig éltesse hát az Isten ő felségét! – szólt hideg mosolylyal a városi jegyző.

– A ki állításomat gúnyolni meri, majd meglátja: nyelve élesebb-e vagy szablyám? – hánytorgatá a mezei kapitány.

– De miért czivakodnak kegyelmetek minden igaz ok nélkül? – mondá egy épen akkor érkezett papi személy, kiben a közönség Csulaira, az udvari káplánra ismert, – Fölöp maczedoni király akárhány győzedelmet nyert, maradt azért még elég tennivalója az ő hős fiának, Nagy Sándornak is. Ha Rákóczi György fejedelmünk most hadat üzen, megverheti a nádort, egyesülhet Baner svéd tábornokkal, a heilbronni szövetségesekkel és a franczia segédcsapatokkal, s aztán beveheti Regensburgot, Prágát, kihajtja országából régi ellenségünket, a bajor választót, kötelességére visszatérítheti a szász fejedelmet, megbüntetheti a köpenyforgató dán királyt. De mindezen győzedelmeivel csak felét teljesítené azon nagy feladatnak, melyet számunkra a gondviselés kitűzött. Mert, szeretett híveim! a mi egyik hatalmas ellenségünk a római császár, de a másik, a lengyel király, Ulászló, ki a köztársaságban, mely fölött uralkodik, még több erély- és szigorral lépett fel az új hit követői ellen. S ha idegen segély nem jő közbe, bizony a mi unokáink a lengyel földön nyomait sem fogják találni az evangelikus hitnek, mely az Isten igaz igéit ott terjeszté vala a legkitünőbb eredménynyel… És ezek után, szeretett híveim, nem látjátok-e be, hogy György úrfinak a hadi babért és béke pálmaágát Krakónál kell keresni, s nem Regensburg- -22- vagy Prágában? Apja küzdeni fog Magyar- és Németországban, s midőn szövetségeseivel a vallás- és lelkiismeret szabadságának kivívásához járul, előre kiegyenlíti azon útat, mely György úrfit a diffidensek, vagyis a mi szent vallásunkat követők élén viendi a lengyel trónra, hogy ott örökre véget vethessen Babylon hatalmának.

Csulai uram rajongó beszéde tetszett ugyan a mezei kapitánynak, de annál kevésbbé másoknak, kik a főjegyző körül gyűlengének.

A vita, melynek folytatását a hamar eltávozó udvari káplán szeretett híveire bízta, kik közé Eris almáját bedobá, – perczenkint zajosabbá vált.

S midőn György úrfi a hánykódó arabon a Miklós-kapuig haladott, hogy a külvárosba szállhasson alá, háta mögött már a kósza méhraj zsibongásaként emelkedett és szállt a zúgás-bongás, itt kitörve, ott lankadva, s megint erőre kapva.

Dajka püspök pedig a künn levő hallgatók számára csak terjedelmes hanglejtéseinek skálájával szolgálhatott. Minden egyéb elmerült a közmorajban. Pedig szónoklatának fénypontjához ért, s a vallásos térítések különböző nemeit vala elősorolandó, melyek a magyarországi evangelikusok ellen állítólag igénybe vétettek, s borzasztó jeleneteket tártak a megrémült világ szeme elé.

S a szenvedélyes tömeg, mely a csend helyreállítása körüli sikertelen kísérletei miatt is ingerülve volt, épen a tények fölszámlálásánál hagyatott saját képzelődésére. Kiki szabad kénye-kedve szerint rajzolá az állított hajmeresztő eseményeket. Egyik -23- máglyát vélt füstölögni, a vértanuk már elhamvasztott holttesteivel. A másik a dragonyosokat látta, a mint az anyák karjaiból ragadozzák a csecsemőket. A harmadik a szent könyv széttépett leveleit nézte a forgószél tölcsérében. A negyedik a száműzött hitszónokokkal együtt húzott gályát, vagy hevert nedves börtönpinczék fenekén. Szóval, a legveszélyesebb démon, a bősz álmokat történetekké hazudó képzelődés, mely a néplázadás karvezetője szokott lenni, és csalfa állításokkal vérfagylaló bűnöket nemez s az aljasra az erény álarczát vonja, – kezdé szemfényvesztő játékait űzni.

– Le a képimádókkal! Irtsuk ki a kananéusok hitetlen faját! Haljunk meg a lelkiismeret szabadságának védelmében! – hánytorgaták a dühös rajongók egyre-másra.

Szerencsére a deczemberi hideg legalább tizenöt fok volt a fagyponton alúl.

Ezt Gyula-Fehérvár lakosai nem tudták ugyan; de annyit a higany megkérdezése nélkül is éreztek, hogy foga van a télnek, s az ember a prémes bundától kölcsönzött melegben végre is óvakodóbb szokott a kezdeményezések körül lenni, mintha a nap hő sugarai élesztik a vérkeringést.

Aztán a templom nagy orgonája megdördült, hirdetvén, hogy a püspök úr is bevégezte a térítők ellen indított hadjáratot.

Sürgés támadt.

Voltak, kik a rövid utó-imát be nem várva, ki akartak menni, s míg ezeknek, hogy távozhassanak, rés nyilott, befejeztetett az istentisztelet is, és az -24- egész közönség fölkelt a padokról, tódult a szabadba.

Szóval itt nem volt már többé mire várni, mitől hevülni, miért hallgatni.

Kocsik, szánok robogtak elő zörögve, csengve, s hogy haza repítsék azon delnőket és öreg urakat, kik Dajka uram meleg szónoklata ellenére is, mint arczszínök gyaníttatja, a magas és szellős templomívek közt, néha talán a kandalló csendes derült lángjára vágyva gondoltak.

Különböző irányban vastag erek törtek ki a népcsoportból s ágaztak a piaczon végig, oly egyénekből szőve mindig s mindig tovább, kik nem találták ámolygásra csábítónak a légmérséket és hangyagyorsasággal siettek haza.

Nem is volt csoda.

Mert már most a Maros völgyén zúgva száguldott végig az alszél, s míg a könnyű katángot és száraz ágakat tánczoltatá, s míg a fehér és csillámos hóhasábok éléről vékony lemezeket szeldelt le, hogy az útárkok körül új hófuvatagokat alkosson, addig a Kecskekő és kákovai hegygerinczek vihartömlőiből is kiszabadult egy-egy légroham, s Gyula-Fehérvárra húzódva, a fejedelmi palota ablakai előtt kezde fütyölni, a házereszekről a vékonyabb jégcsapokat dobálá az ácsorgó utczagyerekek nyakába, s a hol csak szintén a várba fölrepkedő róna-széllel találkozék, tüstént összesivalkodott vele, s aztán ketten küzdve, kigyódzó örvényt fúrtak a légkörbe, vagy tölcséreikben forgaták mindazt, mit az utczáról, a korcsmák czégéreiről, és a lekapott süvegek daru- és -25- kerecsentollaiból hirtelen magukhoz ragadhattak.

S ekként a hideg téli nap fanyarrá, csípőssé alakult.

Az éltelen sugarak ragyogtak ugyan, de a sürge és zizegő lég a meleg ruhákon is minden parányi nyílást megtalált, s az arczot vörösre, a körmöt kékre festé.

A békésebb hajlamú egyének tehát a templomból s annak csarnoka elől hazavonultak, és a tömegnek, melyet kétfejű csoda-állathoz hasonlítánk, egyik feje megszünt élni.

A harczpárt száma – elenyészvén a főbb érdek, mely összecsődíté – tetemesen apadt ugyan; azonban e változás a fejedelmi lak kapuja előtt még mindig függőben tartott békepártra nézve épen nem vala kedvező.

Mert a pöspök úr hallgatóiból a rajongóbb egyének most a főurak értekezlete iránt nyervén tudvágyat, falkákban nyomultak a másik tömegre, és míg némelyek ökleikkel s könyökeikkel rést nyitottak magoknak majdnem a kapukig, azalatt közűlök a nagy többség érczsorompókként vette körül a piacztér e szögletének régibb vendégeit, s úgy nyomta, szorítá előbbre, hogy az alabárdosok és «kék darabontok» minden törekvése sem volt elég a fejedelmi udvar bejárataitól őket visszaszoritani.

A békepárt, egészen önhibáján kívül, a palotaőröktől a karabélyagygyal és a láncsafokkal egy-egy durva ütést kezdett kapni mellére és fejére, de hátulról annál erélyesebben szorítva, kénytelen volt -26- nagy szitkozódások és zaj közt a kapun mindig beljebb tódulni, s minthogy az őröknek a tüzelést az alkapitány, ki a zavar növekedésekor érkezett a helyszinére, megtiltotta, csakhamar az egész előudvar, hol a «kék darabontok» tanyáztak, s melyre az értekezletet tartó főurak teremének ablakai néztek, zajgó és hangosan veszekedő néppel telt meg.

A morajból pedig e fölkiáltások voltak észrevehetők: «Éljenek a Magyarországi evangelikus rendek! Éljen a vallásszabadság! Éljen a háború!» míg viszont merész ellenmondásként az is hangzott, hogy: «Éljen a béke! nem kell háború!»

Szóval a mostani kifejezést használva, egy kis «krawall» volt keletkezőben.

*

De mi, kik nevelésünknél és véralkatunknál fogva inkább szeretjük a szenvedélyeket a szobában, mint a szabad ég alatt látni és vizsgálni, hagyjuk el most a tomboló sokaságot és szép csendesen a templom-utczán végig ballagva, kisértsük meg a «harmadik udvar» kapuján a fejedelmi lakba menni, hátha ott benn érdekesebb jelenetekre találunk.

Minket senki sem fog föltartóztatni.

Helyzetünk egészen kivételes.

Használjuk tehát az alkalmat.

Ne késsünk a szép nők öltözködőtermébe is betekinteni.

Nekünk ez a szemérmes reggeliórákon sem tilos, midőn különben az ablakfüggönyök legördítve, és az ajtózávárok előre vannak tolva.

Siessünk! -27-